A következő címkéjű bejegyzések mutatása: cloak/dagger. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: cloak/dagger. Összes bejegyzés megjelenítése

2007. december 13., csütörtök

hey dude i really like your shirt

Ellentétben a látszattal, nem lustultam, hanem anyagot gyűjtöttem. Mivel túl depressziós voltam ahhoz, hogy kitaláljak mindenféle történetet, inkább most tényleg elmentem helyekre, találkoztam emberekkel, és hasonló kicsit sem kreatív dolgokkal próbáltam elég sort összegyűjteni egy tisztességes bejegyzéshez. A legutóbbi óta nem sok dolog változott. Az ősz végeláthatatlan szürkületbe burkolta Európát, én meg túl sok Fitzgerald-ot olvasok.
Láttam az Endstand-ot és a Lighthouse Project-et, és rájöttem, hogy megint történt egy csavar bennem a zenekarok értékelésében. És megint nem elég az élőben, hogy jól játsszák el amit megírtak, hanem jót kéne írjanak amit még jobban játszanak el. Mégis különben, mi értelme lett volna a Ramones-nak? Megfogtam még egy nő jó feneket is, de az egész élményből levont, hogy miközben elmeséltem a lánynak milyen megfogni a jó fenekét egy nagydarab figura először leseggfejezett, aztán megdicsért, amivel én sosem tudtam mit kezdeni, ezért vágtam is egy arcot, ő meg indulatosan rám szólt, hogy nem kéne.

Ezután egy nagyon lassú hét következett, sok intézkedéssel, és még több reménykedéssel, hogy „azért akkor ugye csak nincs karma meg isten, mert most tényleg el szeretnék majd indulni szombaton”.

És sikerült! Tudom, hogy manapság turnéra menni annyiból áll, hogy valahogy bekerülsz egy zenekarba ami annyira nem szar, írsz a myspace-en 40 e-mailt, és jobb esetben akihez mész annak már szerveztél koncertet. Erre mindenki képes, és ha a tanácsom kell, akkor tegye is meg! 1 hétre elmenni, mondjuk nem nagy szám, főleg hogy Magyarországon kívül csak két más országban voltunk. De ha nekem egyetlen egy szám is feltudja dobni a napomat, akkor elképzelhetitek milyen lehetett egy hétig semmit sem csinálni csak annyit, hogy az ingyen piától megpróbálsz minél jobban berúgni, hogy minél kevésbé érdekeljen, hol alszol el, hogy minél tovább tudj aludni, hogy minél később kellj, hogy maximum csak 2szer kelljen enned egy nap. Aztán megpróbálsz minél kevesebbet wc-re járni, mert az házon kívül mindig rossz. És a kevés kaja, de sok alkohol miatt minél kevesebbet mozogj napközben, hogy este minél jobb tudj lenni. Najó, én nem vagyok Rollins. Szóval a turné kb annyi, hogy egész nap semmit se csinálsz csak a haverjaiddal lógsz, mindenki elmeséli ugyan azokat a történeteket háromszor, de mind a háromszor élvezettel hallgatod végig. Egy idő után már vicces, hogy mindenütt hideg van, a buszban meg rohadt büdös. Aztán elkezditek az akciósan vett sajtot egymásra dobálni. A legbénább magyar metál számokat dúdoljátok, és csak úgy vagytok egymás mellett. Anélkül, hogy mindenféle faszságra gondolnátok. És ha 5 órán csendkirályoztok is, akkor is végig jól érzitek magatokat. Aztán minden este megpróbáltok a legkeményebbek lenni, de valamiért ez csak minden második napon sül el. Néha azért nehezetekre esik mindenkivel barátságosnak lenni, és miután haza jössz furcsa megszokni, hogy nem csak érted hogy körülötted mit beszélnek, de azok is értik, amit te mondasz. Amikor az utolsó siófoki állomáson elfoglaltuk a tesco-t akkor ez az átállás még nem kezdődött meg bennünk.



(nagyon részeg, de legalább annyira látványos koncert részlet. bocsi HR)

Aztán egy újabb hét amikor visszacsöppensz a semmibe. Néha felröhögsz a sok autópályás dudáláson, meg a poénokon, amit nincs kedved elmesélni azoknak, akik megkérdezik miért röhögtél fel. Nekem sokat segített a Pushing Daisies eddigi epizódjainak bepótlása. Kb én is olyan kapcsolatban vagyok a legtöbb dologgal, mint Ned Chuck-al. A Cashback ami ijesztően vallja a nézeteimet a nők stíröléséről. És segített még az, hogy jövő héten látom majd a Cloak / Dagger-t kétszer, a Coliseumot meg egyszer.

Azért a több hónapos Hype után ciki lett volna beégni azzal, hogy a Cloak / Dagger béna élőben, de most komolyan, ez hogy történhetett volna meg? Törött láb ide vagy oda, mi felvettük a mikulás sapikat és beőrültünk. Annyira nem volt hihetetlen érzés előtte, mint amikor először álltam a színpadok előtt, amin a Pixies/ Panic / Morrissey volt, hogy „bassza meg eljutottam idáig, és most ők zenélni fognak, én meg hallani és látni fogom őket, ahogy zenélnek nekem”. De az ez évi sok közepes, és kihagyott koncert után kellett így az év végére egy kis kárpótlás, konfetti és negro dobálással, tigris bukfencekkel, pialocsolással, ortopéd pogóval és véletlenül sem béna karate figurákkal. Mert végülis a punk ilyen. Kicsit ügyetlen, kicsit vicces, visszataszító és néha veszélyes. Sikerült annyira rámenni a backstage-es ingyen sörre, hogy először kezdtünk bandázni egy külföldi zenekarral, és kitárgyaltuk a kulturális különbségeket pia/drog/pina háromszögben. Másnap Bécs is iszonyat jó volt, meg az előtte lévő idegenvezetés, és a nőket álmában felcsináló turul legendájának terjesztésével. Csak Bécsben annyira sikerült berúgnom, hogy az emlékfoszlányaimat olyan gyűrött ragtapaszok tartják egyben, félek, ha kicsit is zargatnám őket, elszakadnának és még a meglévők is elvesznének. Az tuti csak, hogy az énekest le Dr.House-oztam, a dobost megdicsértem a zenekarai miatt (count me out, renee heartfelt, american nightmare), ő meg az előző napi dinosaur jr pólóm (amire mellesleg ráindult Bonn-ban az orosz pultos csaj is), és Antidote feldolgozásunk, a gitárostól meg tarháltam egy cigit. És hazafelé a kocsiba tényleg nem hánytam bele!

Van még a szombat vasárnap, utána még kicsit megdicsérem az új zenekarokat, aztán elkezdem írni az új ötletemet.
Nesze / Semmi Komoly szülinap: fura közönség, hatalmas mellű lányok, sok ember. Leginkább az motivált, hogy lemenjek a punk messiással, és egy sarokba elvonulva hülyeségeket beszélgessünk, erre teljesen másba fordult az este mindenestül, amit nem bántam meg, de azért az se semmi, hogy a legnagyobb reveláció az volt, hogy a jézusra hajazó faszi akit mindig hajléktalannak hittem a 8-as buszon, valójában festő aki későn fekszik le. A két zenekar meg tisztességgel eljátszotta amit kellett. És ha a mi sleppünk néha faágakkal vegzálja is őket, azért legalább vannak és tudnak egy oldalajtót nyitni azoknak akik kezdenek ráeszmélni, hogy a málha különben gagyi viselet és nyomja a vállat. (najó ez a kis benyalás kb egálra hozza ki az ajándék söröket és sziput).

Coliseum meg egy kibaszott tank. Kellett egy kis idő, hogy a kurva hangos zaj, magára hangoljon, de onnantól. Amikor egy kiállásban Ryan Patterson az óriás lábaival dobbantott valahogy a szerveim is megrezzentek. Ha nem is mindennapi hallgatnivaló az ő zenéjük, azért a koncert és a lemez mindenképpen toplistások lesznek, mert egy ilyen általában halálra ítélt felállással (a srácok szeretnek a mikrofonba énekelni), ilyen energikus és tartalmas punk koncertet adni nem semmi.

Dec 22-én meg mindenki menjen le a Kultiba! A Losing Streaket még nem hallottam, de csak nem lehet rossz, ha szakképzett kollégák azt mondják olyan, mint a Shark Attack (hé csajok, ha valaki elkezdene randizni velem, kapna egy SA pólót, mert én sajnos kihíztam). Amiért (is) ajánlom a megjelenést, mert játszik a Nothing és az Unheard Call. 2 új zenekar akinek végre van értelmük. Úgy látszik elképzeléseik is arról, hogy ők mit akarnak, és arról is hogy hogyan. A Saw nem játszik, de egy kis összerázódás / tökösödés után simán pusztítani fognak. Meg talán a H.A.S is, de az ő esetükben szerintem kicsit korai volt a szabadulás a próbateremből, jaj szegény unbroken szám.
Asszem ennyi, se válogatás se frappáns összegzés. Jönnek az ünnepek, be kell foltozni a kimaradt lyukakat, aztán lehet írni a 2007-es összegző listákat. Hajrá!

2007. szeptember 5., szerda

we are daggers and you should care

Részeg vagyok…kezdhetjük

Dugába dőlt este után, kellő atmoszférával, tántorogva álltam egy raklapnyi fasiszta között a BAH csomópont buszmegállójában, és azt számoltam, hány születésnapomon éreztem magam jól. Vagyok annyira életidegen, hogy azt is „csak egy nap”-ként tartsam számon, de azért mégis lehetnének annyira kreatív barátaim, hogy legalább lehívjanak akkor valahova, faszom. Na mindegy, az egyiken pont a Count Me Out játszott Gödöllőn, amit meg is néztem és utólag ez, a máig használatban lévő kapucnis pulcsim mellé, remek ön-ajándéknak bizonyult. Ha nem is pont a koncert után örültem neki, ellenben ahogy ekkor történt, szar lenne azzal a tudattal megélni az összes elkövetkező születésnapomat, hogy ezen a napon, évekkel ezelőtt, akár láthattam volna a CMO-ot. Ezt az egészet csak azért hoztam fel, mert mindig kell valami bevezető, és a BAH csomóponton még azt is tudtam, hogyan fogok kötni. De az érdi út környékén már elfelejtettem. Viszont a Count Me Out énekese pont a Cloak / Dagger énekese, és ez még most is jobb felvezetésnek tűnik, minthogy a kedvenc barna kabátomról beszéljek, amire mellesleg valamiért többet asszociálok miközben őket hallgatom, mint a szülinapomra, dugába dőlt estékre vagy egyszerűen a CMO-ra. De ezt fejtsék meg a pszichológusok.

Lényegi dolgok:

Nekem mindig szimpatikus, ha olyan emberek állnak össze egy projectre, akik vagy jó zenekarokban játszottak, vagy látszik rajtuk, hogy tudják mik a jó zenekarok. Az ilyen emberek…mint a Dalai Láma, aki a sok évnyi elmélkedés után most bárhova megy, mindig magával hurcolja a tudását, és akár egy mosolyából is megláthatjuk szelleme mélységét és lelki békéjét…szóval az ilyen emberek pont ugyan úgy magukban hordozzák mind azt, ami jó a zenében, és amikor felvesznek egy zenekaros pólót vagy játszanak [zenét], hiába lehet bekategorizálni, amit csinálnak, ott lebeg körülöttük sokévnyi [jó zene] hallgatással töltött óra.
Amikor csak a Cloak / Dagger demot hallottam, éreztem, hogy van bennük valami, amit itt még nem állítottak be a kirakatba. A nagylemezt hallva meg közönyös lettem, annyira nem bíztam a kitartásomban és a lelkesedésemben, hogy órákig tudjam bámulni a kirakatot, megtalálva benne minden apró kis részletet. Mert ha igazán magunkévá akarjuk tenni ezt a lemezt, akkor, kell bámulni, kurva sokat és nagy figyelemmel. Én például 10-15 hallgatás után sem tudtam befogadni az egészet, és úgy teljességükben hallani a számokat. Mindig előkúszik valami tekergő gitár, vagy mélyre rejtett düh. Meg jöhetne ide nagyjából minden irányt és cselekvést alkalmazó szókép, ami csak a gitárokat jellemezné. Mert tényleg, ez a lemez szét van gitározva! Nem Dinosaur Jr meg Sonic Youth magaslatokban, de remekül megmutatja, akár egy számon belül is, hogyan lehet összekapcsolni a punk alapú hardcore-t, a hardcore alapú zajos rockkal. És mindeközben egyáltalán nem magamutogató és öncélú. Ha le vagy felfelé tolnánk a „–Postból” eredő témák arányát még akkor sem fordulna a feje tetejére a cucc. Inkább fasza, mint faszoskodó. Különben is, ez az egyik legnagyobb erénye a lemeznek. Mert hiába nehéz megfejteni, mint a Lost nagy talányaival, úgy ezzel is szórakoztató foglalkozni, akár mennyire is haladunk lassan. A gitárokon túl azért van itt más hangszer is. De azt inkább lehet nevezni biztonsági játéknak. A ritmus masszívan pumpál. Könnyű ráfektetni minden mást, és biztosak lehetünk, hogy vinni is fogja magával, amit kell. Inkább bugis, mint monoton, így az ének tényleg éneklés tud lenni. Ha kicsit esetlen is, de hangulatos. Punkosan amatőr, punkosan elszánt. Amikor meg mindez, amiről eddig beszéltem egybekeveredik, az olyan király, hogy fasznak érzem magam, hogy fejtegetem, és nem hallgatom.

A Cloak / Dagger olyan kontrasztos, mint az a népmese, amiben van is ruha a csajon, meg meztelen is. Idézi a korai punk/hardcore-t, miközben teli van a 90-es évek Post-punk/hardcore hatásaival. És egyszerre érzi az ember benne a dühöt, meg magát klassznak mert éppen ezt hallgatja.Ez eddig kipipálva. A trónról még letaszíthatja az új Paint It Black, de a második helynél lejjebb nem fog csúszni. Ha faszságokat is írtam össze, idióta vagy ha nem hallgatod és imádod meg őket, Oi!

Cloak/Dagger - We Are

2007. július 25., szerda