This is something

Sokan gondolhatják azt a zene buzikról, hogy otthonülő kis vesztesek. Tény ami tény, jó zene közelében maradni legkönnyebben otthon lehet. Esetleg még néha le lehet menni valamilyen koncertre vagy lemezboltba. Ez most nagyon előre kiszámítottnak hangzik, de még mindig jobb, mint amikor lecsúszunk valamiről vagy ismeretlenül egy szar koncertre tévedünk. Egyszer viszont megtörtént velem, hogy kárpótlásul az összes jó, kihagyott élményért, tök véletlenül belenyúltam a tutiba. Így 1-2 év távlatában nagyon hülyének tartanám magam, ha akkor elszalasztottam volna a Dead Stop/Violent Minds koncertet. Kicsit szégyellem is, hogy leginkább a céges benzinből való kijutás motivált.

Viszont az a koncert annyira volt fasza és punk, hogy semmi nem tudott volna visszatartani attól, hogy ezt a két zenekart lemezen is imádjam. A Dead Stop sajnos feloszlott. A Violent Minds meg szerintem maga sem tudja már, mi van vele. Ha jól tudom az egykoron legnagyobb húzó név, Matt Summers, már kilépett, és ha ezt is jól tudom, már ők sem egy létező zenekar. De még kiadtak két kislemezt. Hurrá hurrá. Amiből az egyik el is jutott hozzám. Hurrá.

Arra kis esélyt adtam, hogy ne halljam a We Are Nothing-ot, ha más nem az Internet segítségével, de a hosszas látszat ellenére, végül ki jött lemezen is. Szóval aki akarja kézbe is veheti. A Violent Minds nekem mindig olyan volt, hogy miközben hallgattam, nagyon jól éreztem magam, viszont ha nem tudtam volna, hogy őket rakom be, lehet nem nagyon ismertem volna fel. Ez nálam nem jelent negatívumot. Inkább valami olyan dolgot, amit sajnálok és most vezekelek érte. A Hüsker Dü diszkográfia többszöri átpörgetése után is vannak például olyan területek, ahol nem tájékozódom maximális biztonsággal. A Hüsker Dü gondolom túl sűrű nekem ahhoz, hogy minden egyes szála megkapaszkodhasson a hosszú távú memóriámban – majd az évek eldöntik. A Violent Minds meg mindig annyira gyorsan robogott át, és olyan jó volt csapkodni a térdem közben, hogy elfelejtettem figyelni és megjegyezni.

Azt nem ígérem, hogyha 2 hét múlva valaki beültet egy szobába, ahol VM szól, tudni fogom a megfejtést. De körülbelül ezekre a megállapításokra jutottam olyan fél órája:
Az biztos, hogy ebben a zenében sokkal több van, mint csak a monoton pumpáló agresszió. A mocsokba, amit magán visz, bele ragadt a gitárosnak pár olyan kis apró érdekes megoldása, amit csak sok hallgatás vagy heves odafigyelés árán fedezünk fel. A hangzás iszonyatosan fazék. Mondhatnám, hogy én is lehettem volna a hangmérnök, de ez nem szarul szól, hanem úgy ahogy szólnia kell. Az alap amolyan Discharge -os rock and roll, díszítve a fent említett dolgokkal. Egy szám, az utolsó, viszont kilóg és nekem ez a kedvencem. Titkon remélem is, hogy a rövidebb kislemez, amit még nem sikerült beszerezni ezen az úton megy tovább. Itt visszaveszik a fordulatszámot, és valami elképesztően dögös Stooges féle rockba kezdenek, amin a lo-fi hangzás és a túlvezérelt ének nagyot dob. Milyen tragikus, hogy az utolsó szám egy új kezdetet csillant meg (Hé! A Dead Stop lemez is pont egy ilyen számmal ért véget.)

Ha nem is voltam akkor még tisztában, hogy milyen király zenekarok koncertjére mentem, azért ott voltam és élveztem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a zene buzik kurvára nem kis vesztesek, sőt!

Violent Minds – We Are Nothing

bónusz: egy kép az ominózus koncertről (sajnos csak a Dead Stop-ról találtam): Sapkában a szélen Matt Summers, aztán a Dead Stop énekese Lino, Jómagam, Gepárd, Ábriside. Bad Brains Regulator feldolgozásra, oi!