we are daggers and you should care

Részeg vagyok…kezdhetjük

Dugába dőlt este után, kellő atmoszférával, tántorogva álltam egy raklapnyi fasiszta között a BAH csomópont buszmegállójában, és azt számoltam, hány születésnapomon éreztem magam jól. Vagyok annyira életidegen, hogy azt is „csak egy nap”-ként tartsam számon, de azért mégis lehetnének annyira kreatív barátaim, hogy legalább lehívjanak akkor valahova, faszom. Na mindegy, az egyiken pont a Count Me Out játszott Gödöllőn, amit meg is néztem és utólag ez, a máig használatban lévő kapucnis pulcsim mellé, remek ön-ajándéknak bizonyult. Ha nem is pont a koncert után örültem neki, ellenben ahogy ekkor történt, szar lenne azzal a tudattal megélni az összes elkövetkező születésnapomat, hogy ezen a napon, évekkel ezelőtt, akár láthattam volna a CMO-ot. Ezt az egészet csak azért hoztam fel, mert mindig kell valami bevezető, és a BAH csomóponton még azt is tudtam, hogyan fogok kötni. De az érdi út környékén már elfelejtettem. Viszont a Count Me Out énekese pont a Cloak / Dagger énekese, és ez még most is jobb felvezetésnek tűnik, minthogy a kedvenc barna kabátomról beszéljek, amire mellesleg valamiért többet asszociálok miközben őket hallgatom, mint a szülinapomra, dugába dőlt estékre vagy egyszerűen a CMO-ra. De ezt fejtsék meg a pszichológusok.

Lényegi dolgok:

Nekem mindig szimpatikus, ha olyan emberek állnak össze egy projectre, akik vagy jó zenekarokban játszottak, vagy látszik rajtuk, hogy tudják mik a jó zenekarok. Az ilyen emberek…mint a Dalai Láma, aki a sok évnyi elmélkedés után most bárhova megy, mindig magával hurcolja a tudását, és akár egy mosolyából is megláthatjuk szelleme mélységét és lelki békéjét…szóval az ilyen emberek pont ugyan úgy magukban hordozzák mind azt, ami jó a zenében, és amikor felvesznek egy zenekaros pólót vagy játszanak [zenét], hiába lehet bekategorizálni, amit csinálnak, ott lebeg körülöttük sokévnyi [jó zene] hallgatással töltött óra.
Amikor csak a Cloak / Dagger demot hallottam, éreztem, hogy van bennük valami, amit itt még nem állítottak be a kirakatba. A nagylemezt hallva meg közönyös lettem, annyira nem bíztam a kitartásomban és a lelkesedésemben, hogy órákig tudjam bámulni a kirakatot, megtalálva benne minden apró kis részletet. Mert ha igazán magunkévá akarjuk tenni ezt a lemezt, akkor, kell bámulni, kurva sokat és nagy figyelemmel. Én például 10-15 hallgatás után sem tudtam befogadni az egészet, és úgy teljességükben hallani a számokat. Mindig előkúszik valami tekergő gitár, vagy mélyre rejtett düh. Meg jöhetne ide nagyjából minden irányt és cselekvést alkalmazó szókép, ami csak a gitárokat jellemezné. Mert tényleg, ez a lemez szét van gitározva! Nem Dinosaur Jr meg Sonic Youth magaslatokban, de remekül megmutatja, akár egy számon belül is, hogyan lehet összekapcsolni a punk alapú hardcore-t, a hardcore alapú zajos rockkal. És mindeközben egyáltalán nem magamutogató és öncélú. Ha le vagy felfelé tolnánk a „–Postból” eredő témák arányát még akkor sem fordulna a feje tetejére a cucc. Inkább fasza, mint faszoskodó. Különben is, ez az egyik legnagyobb erénye a lemeznek. Mert hiába nehéz megfejteni, mint a Lost nagy talányaival, úgy ezzel is szórakoztató foglalkozni, akár mennyire is haladunk lassan. A gitárokon túl azért van itt más hangszer is. De azt inkább lehet nevezni biztonsági játéknak. A ritmus masszívan pumpál. Könnyű ráfektetni minden mást, és biztosak lehetünk, hogy vinni is fogja magával, amit kell. Inkább bugis, mint monoton, így az ének tényleg éneklés tud lenni. Ha kicsit esetlen is, de hangulatos. Punkosan amatőr, punkosan elszánt. Amikor meg mindez, amiről eddig beszéltem egybekeveredik, az olyan király, hogy fasznak érzem magam, hogy fejtegetem, és nem hallgatom.

A Cloak / Dagger olyan kontrasztos, mint az a népmese, amiben van is ruha a csajon, meg meztelen is. Idézi a korai punk/hardcore-t, miközben teli van a 90-es évek Post-punk/hardcore hatásaival. És egyszerre érzi az ember benne a dühöt, meg magát klassznak mert éppen ezt hallgatja.Ez eddig kipipálva. A trónról még letaszíthatja az új Paint It Black, de a második helynél lejjebb nem fog csúszni. Ha faszságokat is írtam össze, idióta vagy ha nem hallgatod és imádod meg őket, Oi!

Cloak/Dagger - We Are

Gimme…noise

Nem szeretek tévézni. Idegesít. Mindig olyan embereket mutatnak, akik ott vannak, azt csinálják, és úgy - ahol, amit, ahogyan akarnak. Vagy ami még idegesítőbb olyanokat akik, gondolnak egyet és csak bele élnek az életbe, körülbelül semmit sem téve.
Mindenki meggyanúsítja magát legalább egy főerénnyel, s az ő esetükben ez nem más, mint a nyugodtság. A magam részéről azt hiszem, hogy az én főerényem az, hogy olyan dolgokat is tudok sokáig csinálni, amiket utálok.
Irigy is vagyok rájuk. Főleg akkor, amikor Dinosaur Jr-t hallgatok. Olyan rosszul tudom közben érezni magam, ahogy egy hentes érezhet egy Earth Crisis koncerten.
Lentebb említettem, hogy én a 90-es éveket csak a kulcslyukon keresztül láttam, de nekem az jött le, hogy páran az egészet csak végig szendelegték, de ebben annyira nem vagyok biztos, mert én meg pont akkor futkároztam, most komolyan, még néha fociztam is. A DJR meg hiába vált J Masics-szé a 90-es években. Mert megelőzve a korukat a klasszikus első 3 lemezzel előre megírták a rá következő évtizednek (és a hozzá tartozó plafonbámuló alaphangulatnak) a háttérzenéjét. Amit aztán a zajos gitárzenék Micheal Moore-ja jól be is vágott mögé. Hihetetlen, hogy a Smiths kortárs zenekaruk volt, ez is tovább szilárdítja azt a megállapítást, hogy az amerikai punk/indie, ha nem is jobb, de sokkal frissebben, modernebben szól, az angol komótossággal szemben.
Ide jöhetne most a band to band-ről bevágott rész, ki mit csinált előtte, utána, ilyenek. Elhihetjük, hogy mindenki tisztességgel teljesített, volt zaj, fülbemászó sláger, meg jópofa borítók.
Mellőzhetjük a szokásos kötelező körök lefutását is, amiben eldöntjük, hogy összeállhattak e vagy sem, van e ennek értelme?! Elég ha csak ösztönből döntünk. Jó zenekarok, akik jól el tudják játszani a számaikat és még el is hisszük, hogy tényleg el akarják, alakuljanak csak újra! Főleg eredeti tagokkal!
Bécsi koncertről lemaradtam, de a youtube videók alapján bárki tanúsíthatja, hogy nem lett lötyibb a megszólalás. Ezt írhatjuk a rutin számlájára. Mert az nem létezik, hogy ezek az emberek nem tudják úgy eljátszani, pont az álltaluk írt számokat, ahogy azokat el kell. Amikor meg olvastam, hogy a visszatérő koncerten az utolsó szám a Last Rights-tól a Chunks volt, úgy gondoltam ez az egyik legkirályabb dolog a világon.
Csak amennyire hasznos a rutin koncerteken, pont annyira lehet károsabb egy lemezen. X év után valahogy egyértelmű, hogy ezek majd hallgatható számokat fognak írni. Még pisztolyt se kell a homlokukhoz fogni. Masics hangja mindig is maga volt a punnyadtság, ez sem változott. Miközben hallgatjuk, megnő a hajunk, tágabbak és rongyosabbak lesznek a ruháink és csak a padlón akarunk fetrengeni egész nap. Viszont volt ebben a fáradtságban valami mögöttes. Inkább hangzott úgy, hogy „hagyjál már a faszomba, szarok rá”, nem pedig „de késő van, álmos vagyok”. Ezek ellenben már régen nem azok, akik csak addig játszottak punk zenét, amíg nem kúrtak. Vagy ráléptek a torzítóra, mert az kurva jó, ha kibaszott hangosan zúg. Még az sincs benne, hogy ezeket a számokat mindenképpen meg kellett volna írniuk. Hol hagyták a zajt?
Az új Dinosaur Jr olyan, mint egy kivénhedt házmester. Még mindig ittasan zsidózik , de már régen nem azért, mert szentül hisz a szabadkőművesek összeesküvésében, egyszerűen csak mindig is ezt csinálta, és most már spiritusz nélkül is megy neki. Aztán ki tudja lehet mint a free jazz-t idővel ezt a lemezt is megértjük. Addig is, inkább csak játsszák nekünk a régi számaikat, jó zsizsegősen.

azért ez a klip király: