most of us... need the eggs

Ha csak nincs valami igazán beteges perverziójuk, vagy nem félnek eléggé a magánytól, esetleg annyira beleszarnak mindenbe, hogy tényleg mindegy. Az összes párkapcsolat meg fog dögleni. Ez nem olyan dolog, hogy a szerelem szeretetté válik. Ez olyan, hogy a látszat ellenére 2 embert előbb utóbb már csak a „miért ne” tart össze.
Mióta minden második zenekar annyit turnézik, mint annó a Black Flag az egész punk/hardcore színtér egy ilyen kapcsolatban van. Ilyen kapcsolatban vagyunk mi a zenekarokkal, akik jöhetnek bármilyen messziről évente/félévente el lehet őket csípni, kábé 2 óra autókázás árán. És ilyen kapcsolatban vannak magukkal a zenekarok, akik egész évben úton vannak és egész évben, ugyan azt játsszák ugyan azokkal. Akármennyire is jó dolog punk zenét hallgatni, és még jobb turnézni a barátaiddal, azért mindenképpen eljön az a pont, ahol az egykori szenvedély rutinra vált át.

Az új Modern Life Is War lemezzel is csak ez az egyetlen probléma, de ez annyira rátelepszik az egészre, hogy nem is értem mi van. Pedig talán a szenvedélyességük volt a legdominánsabb dolog ami kiemelte őket a sorból. Remélem sosem felejtem majd el, amikor egy svájci határhoz közeli osztrák kisvárosban először láttam őket, és hiába volt csak 50 ember, kevés ilyen erős koncertet láttam. Amit minden bizonnyal ma is hozni tudnának, csak most már sokkal inkább dominálna a rutin és a profizmus mintsem a belső feszültség. Pont ez a belső feszültség hiányzott, amikor beköltöztek a stúdióba, hogy akkor rögzítsék mik is ők ebben a pillanatban. Úgy látszik nem gondoltak bele, hogy mint a legtöbb kulturális alkotás, ez is folyamatosan magáért fog beszélni. És ez inkább hat olyannak, mintha egy teltházas buli sorozat után megint egy kisvárosban játszanának 50 embernek, csalódottan, mintha csak meló lenne. A fájó ebben az egészben viszont az, hogy ez a lemez sokkal jobb, mint az előző volt. Viszont kevésbé sem olyan bátor. Abban sokkal több mélység és merészség volt. Nekem is csak sok hallgatás után esett le vele kapcsolatban csomó dolog és akkor szerettem meg igazán. De a Midnight in America pont olyan amilyennek elsőre mutatja magát. Vannak hullámcsapásszerűen morajló gitárok, nagy fokozások, és néha elsőre mániákusnak tűnő, de inkább aprólékosan megtervezett döngölés. A lemez felépítése viszont dicséretes. A Witness egyik legnagyobb hibája talán az volt, hogy sok benne a középtempó, ami azért itt is domináns. Itt viszont a korong közepére bepakoltak pár gyorsabb darabot, ami kicsit felrázza az embert, ha esetleg elbóbiskolna.

(kép az említett koncertről)

Ha ezt hallanám először tőlük odáig meg vissza lennék, de ezt már 2szer is eljátszották, mint mondtam nagyobb elánnal. Az sem tud meghatni ha ők mondják azt, hogy probléma van körülöttünk. Pedig rengeteg olyan MLIW idézet volt, amivel tudtam azonosulni, de azok mögött éreztem is valamit. Az meg, hogy beszólnak a Sex Pistolsnak. Ha hulla részegen is, de azért kicsit megkönnyeztem a Filth And Fury végét, és nem hiszem hogy nekik valaha is lesz olyan filmjük ami hasonló hatást váltana ki belőlem.
Nem rossz zenekar a Modern Life Is War. És ez a lemez sem az. Ugyan úgy ahogy az az este sem rossz amit x éve párkapcsolatban lévőknél töltesz és a nyaralásukról mesélnek amiben történtek jó dolgok. De előbb utóbb meg kell mondanunk nekik, hogy nem csirkék.

Modern Life Is War – Midnight In America