Play Fast, Be Old

Ijesztő belegondolni, hogy már a felnövés kapujában van, esetleg pár éve átlépett rajta, egy nemzedék, aminek szellemi tőkéje alapját olyan zenekarok szolgáltatták, mint az Akela, Ossian, Pokolgép. Talán 3-4 éve volt az a szellemesnek nem nagyon mondható poén, hogy ne attól féljetek, ami most történik a fiatalokkal. Attól féljetek, ha ezek a gyerekek lesznek politikusok, cégvezetők, buszsofőrök. Kicsit most tényleg félek. Azért előttük is felnőttek generációk. Például olyan korban, aminek előadói még annyi méltóságot sem voltak képesek megtartani maguknak, hogy azokat a számokat, amikkel már több évtizede hakniznak, most ne pancsolják fel a legcikibb dance alapokkal. Nem várom el Aradszky Lacitól, hogy legyen annyira kúl, és tudjon annyira vállalható zenét csinálni, mint Lemmy, de ha még pattogni akar, akkor legalább vegyen példát Tom Jones-ról.

Ezért is tragikus itt Közép-európában felnőni, mert amíg a nyugati világban számtalan példa van 40 felett elkezdett teljesen vállalható életművekre, itt a legtöbbje szerez valami állást, meg egy szívér koszorú betegséget, hogyha ne is tudjon egész nap otthon ülni, legalább elnézzék neki a melóban, hogy a Mokkát végig nézi, így feltöltődve Liptai Klaudia mind a 100 kiló szexualitásával egy kicsit vidámabb a villamosozás.

Na ezek az emberek inkább ne is hallgassák meg a Double Negative nagylemezét, mert az érkoszorú betegség lesz a legkisebb sajnálni valójuk.
Persze faszság egy tisztességes tónyi nagyságú országot hasonlítani olyan helyekhez, ahol még egy fogyatékos is közel kerülhet nukleáris rakétákat indító gombokhoz. De a magyar punk simán mutatott fel olyan dolgokat a nyolcvanas években, ami csak egy hajszálnyira maradt el mára legendássá nőtt társaitól. Ehhez képest azok a zenészek, akik már akkor és még most is tevékenykednek, egy pár üde színfolttól eltekintve, mind csak szomorúbbá teszik az embert. Pedig igenis el lehet kerülni, hogy egy 40 körüli embert szomorú legyen a színpadon látni.

Legjobb példa erre a Double Negative, akik 2 felejthető demó után az év egyik legjobb lemezét hozták össze. A legfiatalabb tagjuk kb. 35 éves, a többiek mind 40 felett, mégis tudnak annyira mániákusak lenni, mint egy kanos kissrác, ha pina közelébe jut. Talán csak az énekes enyhén rekedtes hangja ejthet gondolkozóba, hogy lehet nem azért olyan dühös, mert nincs kivel elmennie a szalagavató bálba.
Azt a zenét játsszák, amin felnőttek és - bár a tagok háttere ismeretének hiányában nem tudom egészen biztosra mondani – mindig is játszottak. Mégsem szól rutinból, tud annyira friss lenni, mint azok, akik 3 éve vettek először a kezükbe gitárt és van annyira tapasztalt, hogy felesleges részek ne türemkedjenek ki minden számból. Néha azért becsúszik egy kis üresjárat és senki se várjon többet egy fasza punk lemeznél.

Pár napja azt mondták nekem, hogy mindent utálok és semmi sem érdekel. Ez persze nem igaz. A punk zenét mindig is szerettem, viszont sosem érdekelt kik játszották (kivéve ha keresztények, de ez annyira nyilvánvaló). A -/- átlagéletkora viszont igazán elgondolkodtató, hogy akkor most hogyan kéne felnőni, és milyen alapokkal.

Double Negative - The Wonderful and Frightening World of Double Negative