Brutal Knights - Feast On Shame

Akármennyire is hiszi magát az ember nonkonformistának vagy szabad gondolkozónak, csak a hülyék tagadják le, hogy vannak divathullámok, amiknek ellen lehet állni. A zenében ez inkább olyan, hogy mindig más szegmensére terelődik a figyelem. Olyan egykét éve volt az európai zenekarok - hát hülyeség lenne azt mondani, hogy visszatérése, mert igazán a skandináv old school hullámnak sem volt ekkora hájpja - térhódítása. Mint minden divathullám ez is elkezdett kikopni, de mivel Amerika egyre jobban kezdett unalomba fulladni - a nagyobb (értsd: ismertebb) kiadós, nagyobb bandák vagy feloszlottak, vagy érdektelenné váltak - így elkezdett terelődni a figyelem az eddig háttérbe szorult, sok tekintetben kisebb zenekarokra. A 80-as évek elejének hangzására, Kislemezekre, DIY-ra. Amikről lassan kiderült, hogy a Kanadaiak igazán jók benne.

A kanadai punk színtér eddig nagyon kevés olyan zenekart termelt ki, akiket tényleg emlegetni szoktak. Ott a DOA, NoMeansNo, Prophagandi, talán még az I Spy, de az már inkább obskurus. Most biztos fel lehetne sorolni még sok zenekart, akik alapok, meg „mennyire nem tudok semmit, hogy kihagyom őket”, de aki kicsit is józanul gondolkozik annak egyet, kell értenie velem abban, hogy nagyon nagy pangás volt ott. Legalábbis abból ítélve, amit a külvilágnak lekommunikáltak.

Amikor meg senki sem számított rá, az igen szűkös keret akkor utánpótlást kapott, hogy mostanra, Kanada punk nagyhatalommá nőtte ki magát, az előtt csak pillanatokkal megszerzett Indie nagyhatalmúsága mellé. Nem tudom igazán milyen szociológiai folyamatnak kell lejátszódnia egy országban, hogy a benne lakó fiatalok kreatívvá váljanak. Lehet semmilyennek. De azért mégis reménykedem benne, hogy létezik ilyen indikátor és egyszer Magyarországon is működésbe lép.

Akiket majd évek múlva is emlegetni fognak, már sok helyen és jó sokan kitárgyalták. Csak egy zenekart hiányoltam a piedesztáról és őket tényleg kár lenne engedni, hogy a szezonális zenekarok homályába vesszenek.Ha a Brutal Knights szóba kerül a szokásos stílust leíró sablonok mellé mindig, beillesztik azt a kis plusz adalékot, hogy az énekes stand-up komikus főállásban. Ez annyiban meghatározó, hogy az idióta név mellett, idióta számcímek és nem halálosan komoly szövegek szerepelnek. Nem érezhető akkora elkeseredettség, mint ami az ilyen zenék hátterében szokott megbújni, de van annyi tudatosság benne, mint a profi komikusokban. Így véletlenül sem csúszik át kellemetlen debilkedésbe, és próbálják a vicceket célba irányítani, hogy ahova becsapódnak ott mosolygás után kicsit még forogjanak a hallgatók fejében.
Az előző lemezekhez képest a zene sokkal jobban egyben van, a dalok változatosak, de mindnek megvan egy Brutal Knights-os íze. Ezért vagy az egész lemezt szereti az ember vagy egy számot sem. aki nem hülye az az egészet. Különben is gyorsan vége van. De külön számokat nagyon nehéz kiemelni. Igazságosabb lenne csak részeket, annyira egybenyúlnak a dalok. Zenéjük továbbra is olyan dallamos alapokra van helyezve, amilyen zenekarok egykoron a Ramones-ból táplálkoztak, de nem csak koncerten játszottak gyorsan. Annyira nem suttyó, mint a Fear, de a Chronic Sick mellett talán Lee Ving-ék lehetnek egy támpont. Vagy valahol félúton a Black Flag és a Buzzcocks között. Ha például Greg Ginn nem őrül be annyira és Pete Shelly meg nem jön rá, hogy a lózerségével még talán több nőt is meg tud dugni, ha rájátszik és nem pattog miatta.

Az biztos, hogy a Brutal Knights sosem lesz egy Fucked Up, de még a kisöccse sem. Viszont megérdemelten lettek kiemelve egy amúgy is felkapott színtérről. Aki nem hallgatja az istennel van!http://www.myspace.com/brutalknights