most of us... need the eggs

Ha csak nincs valami igazán beteges perverziójuk, vagy nem félnek eléggé a magánytól, esetleg annyira beleszarnak mindenbe, hogy tényleg mindegy. Az összes párkapcsolat meg fog dögleni. Ez nem olyan dolog, hogy a szerelem szeretetté válik. Ez olyan, hogy a látszat ellenére 2 embert előbb utóbb már csak a „miért ne” tart össze.
Mióta minden második zenekar annyit turnézik, mint annó a Black Flag az egész punk/hardcore színtér egy ilyen kapcsolatban van. Ilyen kapcsolatban vagyunk mi a zenekarokkal, akik jöhetnek bármilyen messziről évente/félévente el lehet őket csípni, kábé 2 óra autókázás árán. És ilyen kapcsolatban vannak magukkal a zenekarok, akik egész évben úton vannak és egész évben, ugyan azt játsszák ugyan azokkal. Akármennyire is jó dolog punk zenét hallgatni, és még jobb turnézni a barátaiddal, azért mindenképpen eljön az a pont, ahol az egykori szenvedély rutinra vált át.

Az új Modern Life Is War lemezzel is csak ez az egyetlen probléma, de ez annyira rátelepszik az egészre, hogy nem is értem mi van. Pedig talán a szenvedélyességük volt a legdominánsabb dolog ami kiemelte őket a sorból. Remélem sosem felejtem majd el, amikor egy svájci határhoz közeli osztrák kisvárosban először láttam őket, és hiába volt csak 50 ember, kevés ilyen erős koncertet láttam. Amit minden bizonnyal ma is hozni tudnának, csak most már sokkal inkább dominálna a rutin és a profizmus mintsem a belső feszültség. Pont ez a belső feszültség hiányzott, amikor beköltöztek a stúdióba, hogy akkor rögzítsék mik is ők ebben a pillanatban. Úgy látszik nem gondoltak bele, hogy mint a legtöbb kulturális alkotás, ez is folyamatosan magáért fog beszélni. És ez inkább hat olyannak, mintha egy teltházas buli sorozat után megint egy kisvárosban játszanának 50 embernek, csalódottan, mintha csak meló lenne. A fájó ebben az egészben viszont az, hogy ez a lemez sokkal jobb, mint az előző volt. Viszont kevésbé sem olyan bátor. Abban sokkal több mélység és merészség volt. Nekem is csak sok hallgatás után esett le vele kapcsolatban csomó dolog és akkor szerettem meg igazán. De a Midnight in America pont olyan amilyennek elsőre mutatja magát. Vannak hullámcsapásszerűen morajló gitárok, nagy fokozások, és néha elsőre mániákusnak tűnő, de inkább aprólékosan megtervezett döngölés. A lemez felépítése viszont dicséretes. A Witness egyik legnagyobb hibája talán az volt, hogy sok benne a középtempó, ami azért itt is domináns. Itt viszont a korong közepére bepakoltak pár gyorsabb darabot, ami kicsit felrázza az embert, ha esetleg elbóbiskolna.

(kép az említett koncertről)

Ha ezt hallanám először tőlük odáig meg vissza lennék, de ezt már 2szer is eljátszották, mint mondtam nagyobb elánnal. Az sem tud meghatni ha ők mondják azt, hogy probléma van körülöttünk. Pedig rengeteg olyan MLIW idézet volt, amivel tudtam azonosulni, de azok mögött éreztem is valamit. Az meg, hogy beszólnak a Sex Pistolsnak. Ha hulla részegen is, de azért kicsit megkönnyeztem a Filth And Fury végét, és nem hiszem hogy nekik valaha is lesz olyan filmjük ami hasonló hatást váltana ki belőlem.
Nem rossz zenekar a Modern Life Is War. És ez a lemez sem az. Ugyan úgy ahogy az az este sem rossz amit x éve párkapcsolatban lévőknél töltesz és a nyaralásukról mesélnek amiben történtek jó dolgok. De előbb utóbb meg kell mondanunk nekik, hogy nem csirkék.

Modern Life Is War – Midnight In America

life ain't nothin but...

már nem emlékszem kinek meséltem erről a videóról, de neki küldöm.

Walter Schreifels & The Motorcycles

Végtelenségbe nyúló napokon át gondolkodtam azon, hogyan lehetne kikerekíteni ezt a bejegyzést. Jegyzeteltem, agyaltam a kádban ázva, éjszaka sétálgattam és az ezer más módszer mellett rengetegszer, meghallgattam a demo-t. És minél többször hallottam, annál jobban tetszett és annál jobban szerettem volna neki valami méltó kis kommentálást kitalálni. Azt az elsők között adtam fel, hogy majd egy biográfiát az elejére bebiggyesztek. Nagyon nehéz volt kitalálni, hogyan fogok egy demo-t, ami hivatalosan meg sem jelent és infó is alig van róla, itt beadni bárkinek is. Aztán rájöttem, hogy nekem nem kell beadni senkinek semmit. Nem kell bebizonyítanom, hogy Walter Schreifels milyen tehetséges dalszerző. Úgysem akartam ezt a szót sosem leírni, ide se való, és én sem vagyok hivatott rá, hogy megállapíthassam ki az és ki nem-az. Egyszerűen le kell írnom, hogy milyen klassz, és hogy kicsit kézzel foghatóbb legyen az egész, most majd bevágok alá egy pár napig működő YSI linket.
Aki csak 1-1 számot hallgatott meg Schreifels eddigi zenekaraitól, még annak is egyértelmű lehet, hogy el kellett egyszer érnie ide. Akusztikus gitárok, zongora, eszméletlen fülbemászó és bájos dalok, a brit inváziós hatásoktól elindulva napjaink független rock zenééig. Mindez olyan elérhető és annyira közelien, mintha a legklasszabb emlékeink háttérzenéje lenne. A legtöbb szám a Walking Concert lemezen is megtalálható, de itt még nincs annyira szétproducerelve. Szerintem jobban is szólnak, úgy mintha csak nekünk másolták volna fel egy kazettára. A fent belinkelt interjúban képet kapunk róla, hogyan kezeli Walter a saját zenéjét. Itt teljesen úgy bánik a számaival, mint egy felajzott kisgyerek a frissen kapott szülinapi ajándékával. Teljesen belakja a számokat. Ha ahhoz van kedve akkor autó hangon brummog, vagy nőkkel eltöltött reggelikről, szafarikról esetleg könyvekről és válogatás kazikról énekel.

Pont került az I-re és Walter Schreifels bekerült a kedvenc zenészeim közé. Van olyan jó hallgatni őt, mint részegen enni, éjjel sétálgatni klassz csajokkal a városban, vagy mint ez a kép itt.

http://www.youtube.com/watch?v=r8DhXfvmiu0
http://www.youtube.com/watch?v=eHAkJKthQrw http://www.youtube.com/watch?v=JwlWf6ERaXg

This is something

Sokan gondolhatják azt a zene buzikról, hogy otthonülő kis vesztesek. Tény ami tény, jó zene közelében maradni legkönnyebben otthon lehet. Esetleg még néha le lehet menni valamilyen koncertre vagy lemezboltba. Ez most nagyon előre kiszámítottnak hangzik, de még mindig jobb, mint amikor lecsúszunk valamiről vagy ismeretlenül egy szar koncertre tévedünk. Egyszer viszont megtörtént velem, hogy kárpótlásul az összes jó, kihagyott élményért, tök véletlenül belenyúltam a tutiba. Így 1-2 év távlatában nagyon hülyének tartanám magam, ha akkor elszalasztottam volna a Dead Stop/Violent Minds koncertet. Kicsit szégyellem is, hogy leginkább a céges benzinből való kijutás motivált.

Viszont az a koncert annyira volt fasza és punk, hogy semmi nem tudott volna visszatartani attól, hogy ezt a két zenekart lemezen is imádjam. A Dead Stop sajnos feloszlott. A Violent Minds meg szerintem maga sem tudja már, mi van vele. Ha jól tudom az egykoron legnagyobb húzó név, Matt Summers, már kilépett, és ha ezt is jól tudom, már ők sem egy létező zenekar. De még kiadtak két kislemezt. Hurrá hurrá. Amiből az egyik el is jutott hozzám. Hurrá.

Arra kis esélyt adtam, hogy ne halljam a We Are Nothing-ot, ha más nem az Internet segítségével, de a hosszas látszat ellenére, végül ki jött lemezen is. Szóval aki akarja kézbe is veheti. A Violent Minds nekem mindig olyan volt, hogy miközben hallgattam, nagyon jól éreztem magam, viszont ha nem tudtam volna, hogy őket rakom be, lehet nem nagyon ismertem volna fel. Ez nálam nem jelent negatívumot. Inkább valami olyan dolgot, amit sajnálok és most vezekelek érte. A Hüsker Dü diszkográfia többszöri átpörgetése után is vannak például olyan területek, ahol nem tájékozódom maximális biztonsággal. A Hüsker Dü gondolom túl sűrű nekem ahhoz, hogy minden egyes szála megkapaszkodhasson a hosszú távú memóriámban – majd az évek eldöntik. A Violent Minds meg mindig annyira gyorsan robogott át, és olyan jó volt csapkodni a térdem közben, hogy elfelejtettem figyelni és megjegyezni.

Azt nem ígérem, hogyha 2 hét múlva valaki beültet egy szobába, ahol VM szól, tudni fogom a megfejtést. De körülbelül ezekre a megállapításokra jutottam olyan fél órája:
Az biztos, hogy ebben a zenében sokkal több van, mint csak a monoton pumpáló agresszió. A mocsokba, amit magán visz, bele ragadt a gitárosnak pár olyan kis apró érdekes megoldása, amit csak sok hallgatás vagy heves odafigyelés árán fedezünk fel. A hangzás iszonyatosan fazék. Mondhatnám, hogy én is lehettem volna a hangmérnök, de ez nem szarul szól, hanem úgy ahogy szólnia kell. Az alap amolyan Discharge -os rock and roll, díszítve a fent említett dolgokkal. Egy szám, az utolsó, viszont kilóg és nekem ez a kedvencem. Titkon remélem is, hogy a rövidebb kislemez, amit még nem sikerült beszerezni ezen az úton megy tovább. Itt visszaveszik a fordulatszámot, és valami elképesztően dögös Stooges féle rockba kezdenek, amin a lo-fi hangzás és a túlvezérelt ének nagyot dob. Milyen tragikus, hogy az utolsó szám egy új kezdetet csillant meg (Hé! A Dead Stop lemez is pont egy ilyen számmal ért véget.)

Ha nem is voltam akkor még tisztában, hogy milyen király zenekarok koncertjére mentem, azért ott voltam és élveztem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a zene buzik kurvára nem kis vesztesek, sőt!

Violent Minds – We Are Nothing

bónusz: egy kép az ominózus koncertről (sajnos csak a Dead Stop-ról találtam): Sapkában a szélen Matt Summers, aztán a Dead Stop énekese Lino, Jómagam, Gepárd, Ábriside. Bad Brains Regulator feldolgozásra, oi!

Play Fast, Be Old

Ijesztő belegondolni, hogy már a felnövés kapujában van, esetleg pár éve átlépett rajta, egy nemzedék, aminek szellemi tőkéje alapját olyan zenekarok szolgáltatták, mint az Akela, Ossian, Pokolgép. Talán 3-4 éve volt az a szellemesnek nem nagyon mondható poén, hogy ne attól féljetek, ami most történik a fiatalokkal. Attól féljetek, ha ezek a gyerekek lesznek politikusok, cégvezetők, buszsofőrök. Kicsit most tényleg félek. Azért előttük is felnőttek generációk. Például olyan korban, aminek előadói még annyi méltóságot sem voltak képesek megtartani maguknak, hogy azokat a számokat, amikkel már több évtizede hakniznak, most ne pancsolják fel a legcikibb dance alapokkal. Nem várom el Aradszky Lacitól, hogy legyen annyira kúl, és tudjon annyira vállalható zenét csinálni, mint Lemmy, de ha még pattogni akar, akkor legalább vegyen példát Tom Jones-ról.

Ezért is tragikus itt Közép-európában felnőni, mert amíg a nyugati világban számtalan példa van 40 felett elkezdett teljesen vállalható életművekre, itt a legtöbbje szerez valami állást, meg egy szívér koszorú betegséget, hogyha ne is tudjon egész nap otthon ülni, legalább elnézzék neki a melóban, hogy a Mokkát végig nézi, így feltöltődve Liptai Klaudia mind a 100 kiló szexualitásával egy kicsit vidámabb a villamosozás.

Na ezek az emberek inkább ne is hallgassák meg a Double Negative nagylemezét, mert az érkoszorú betegség lesz a legkisebb sajnálni valójuk.
Persze faszság egy tisztességes tónyi nagyságú országot hasonlítani olyan helyekhez, ahol még egy fogyatékos is közel kerülhet nukleáris rakétákat indító gombokhoz. De a magyar punk simán mutatott fel olyan dolgokat a nyolcvanas években, ami csak egy hajszálnyira maradt el mára legendássá nőtt társaitól. Ehhez képest azok a zenészek, akik már akkor és még most is tevékenykednek, egy pár üde színfolttól eltekintve, mind csak szomorúbbá teszik az embert. Pedig igenis el lehet kerülni, hogy egy 40 körüli embert szomorú legyen a színpadon látni.

Legjobb példa erre a Double Negative, akik 2 felejthető demó után az év egyik legjobb lemezét hozták össze. A legfiatalabb tagjuk kb. 35 éves, a többiek mind 40 felett, mégis tudnak annyira mániákusak lenni, mint egy kanos kissrác, ha pina közelébe jut. Talán csak az énekes enyhén rekedtes hangja ejthet gondolkozóba, hogy lehet nem azért olyan dühös, mert nincs kivel elmennie a szalagavató bálba.
Azt a zenét játsszák, amin felnőttek és - bár a tagok háttere ismeretének hiányában nem tudom egészen biztosra mondani – mindig is játszottak. Mégsem szól rutinból, tud annyira friss lenni, mint azok, akik 3 éve vettek először a kezükbe gitárt és van annyira tapasztalt, hogy felesleges részek ne türemkedjenek ki minden számból. Néha azért becsúszik egy kis üresjárat és senki se várjon többet egy fasza punk lemeznél.

Pár napja azt mondták nekem, hogy mindent utálok és semmi sem érdekel. Ez persze nem igaz. A punk zenét mindig is szerettem, viszont sosem érdekelt kik játszották (kivéve ha keresztények, de ez annyira nyilvánvaló). A -/- átlagéletkora viszont igazán elgondolkodtató, hogy akkor most hogyan kéne felnőni, és milyen alapokkal.

Double Negative - The Wonderful and Frightening World of Double Negative

Brutal Knights - Feast On Shame

Akármennyire is hiszi magát az ember nonkonformistának vagy szabad gondolkozónak, csak a hülyék tagadják le, hogy vannak divathullámok, amiknek ellen lehet állni. A zenében ez inkább olyan, hogy mindig más szegmensére terelődik a figyelem. Olyan egykét éve volt az európai zenekarok - hát hülyeség lenne azt mondani, hogy visszatérése, mert igazán a skandináv old school hullámnak sem volt ekkora hájpja - térhódítása. Mint minden divathullám ez is elkezdett kikopni, de mivel Amerika egyre jobban kezdett unalomba fulladni - a nagyobb (értsd: ismertebb) kiadós, nagyobb bandák vagy feloszlottak, vagy érdektelenné váltak - így elkezdett terelődni a figyelem az eddig háttérbe szorult, sok tekintetben kisebb zenekarokra. A 80-as évek elejének hangzására, Kislemezekre, DIY-ra. Amikről lassan kiderült, hogy a Kanadaiak igazán jók benne.

A kanadai punk színtér eddig nagyon kevés olyan zenekart termelt ki, akiket tényleg emlegetni szoktak. Ott a DOA, NoMeansNo, Prophagandi, talán még az I Spy, de az már inkább obskurus. Most biztos fel lehetne sorolni még sok zenekart, akik alapok, meg „mennyire nem tudok semmit, hogy kihagyom őket”, de aki kicsit is józanul gondolkozik annak egyet, kell értenie velem abban, hogy nagyon nagy pangás volt ott. Legalábbis abból ítélve, amit a külvilágnak lekommunikáltak.

Amikor meg senki sem számított rá, az igen szűkös keret akkor utánpótlást kapott, hogy mostanra, Kanada punk nagyhatalommá nőtte ki magát, az előtt csak pillanatokkal megszerzett Indie nagyhatalmúsága mellé. Nem tudom igazán milyen szociológiai folyamatnak kell lejátszódnia egy országban, hogy a benne lakó fiatalok kreatívvá váljanak. Lehet semmilyennek. De azért mégis reménykedem benne, hogy létezik ilyen indikátor és egyszer Magyarországon is működésbe lép.

Akiket majd évek múlva is emlegetni fognak, már sok helyen és jó sokan kitárgyalták. Csak egy zenekart hiányoltam a piedesztáról és őket tényleg kár lenne engedni, hogy a szezonális zenekarok homályába vesszenek.Ha a Brutal Knights szóba kerül a szokásos stílust leíró sablonok mellé mindig, beillesztik azt a kis plusz adalékot, hogy az énekes stand-up komikus főállásban. Ez annyiban meghatározó, hogy az idióta név mellett, idióta számcímek és nem halálosan komoly szövegek szerepelnek. Nem érezhető akkora elkeseredettség, mint ami az ilyen zenék hátterében szokott megbújni, de van annyi tudatosság benne, mint a profi komikusokban. Így véletlenül sem csúszik át kellemetlen debilkedésbe, és próbálják a vicceket célba irányítani, hogy ahova becsapódnak ott mosolygás után kicsit még forogjanak a hallgatók fejében.
Az előző lemezekhez képest a zene sokkal jobban egyben van, a dalok változatosak, de mindnek megvan egy Brutal Knights-os íze. Ezért vagy az egész lemezt szereti az ember vagy egy számot sem. aki nem hülye az az egészet. Különben is gyorsan vége van. De külön számokat nagyon nehéz kiemelni. Igazságosabb lenne csak részeket, annyira egybenyúlnak a dalok. Zenéjük továbbra is olyan dallamos alapokra van helyezve, amilyen zenekarok egykoron a Ramones-ból táplálkoztak, de nem csak koncerten játszottak gyorsan. Annyira nem suttyó, mint a Fear, de a Chronic Sick mellett talán Lee Ving-ék lehetnek egy támpont. Vagy valahol félúton a Black Flag és a Buzzcocks között. Ha például Greg Ginn nem őrül be annyira és Pete Shelly meg nem jön rá, hogy a lózerségével még talán több nőt is meg tud dugni, ha rájátszik és nem pattog miatta.

Az biztos, hogy a Brutal Knights sosem lesz egy Fucked Up, de még a kisöccse sem. Viszont megérdemelten lettek kiemelve egy amúgy is felkapott színtérről. Aki nem hallgatja az istennel van!http://www.myspace.com/brutalknights