Shoo sha shoo shy why

Kevés ember van, akinek bármit elhiszek. Főleg olyanoknak, akik még mindig működnek és így nem tudom az egész életművüket egyben látni, és fogalmam sincs mivel fognak legközelebb előrukkolni. Azt meg mindig is hatalmas köcsögségnek tartottam, ha egy színész zenész lesz vagy fordítva. Ez alól is vannak persze kivételek, Rollins, Waits, Cash, Oldham stb. De ne bonyolítsuk már a dolgokat. Mindenkinek megvan a maga helye, maradjon ott, és teljesítsen tisztességgel. Nekem Mark Wahlberg mindig is csak egy béna wigger marad, és Ice Cube-ot, Ice-t-t meg Snoop Dogg-ot is csak azért tudom elviselni a vásznon, mert egyszerűen szórakoztatnak a fekete filmek. Talán még Scarlett Johansson Tom Waits feldolgozás lemezét is szeretni fogom, az is kúl, hogy vokálozik a Jesus And Mary Chain-nek, de nála már az is nagyon erotikus volt, amikor az Elveszett Jelentésben énekelte a Brass In Pocket-et. Meg Scarlett Johansson mégiscsak A nő.
A Phantom Planet-ből nekem is csak annyi van meg, hogy a Narancsvidék kissé melankolikus-kissé vidám, leginkább semmilyen (most komolyan, ez a szám már tényleg annyira semmilyen hangulatú, hogy mindig elkapott a Cserháti szindróma, bármikor meghallottam) főcímzenéje hozzájuk tartozik meg hogy Jason Schwartzman dobolt benne. Aki meg a zseniális Wes Anderson átütést hozó filmjében játszotta azt, aki mi mindnyájan voltunk 16 és 18 év között (elvileg a film előtt nem is nagyon érdekelte a színészet, erre is az unokatesója nyomta be, azzal hogy ugyan olyan, mint a forgatókönyvben a főszereplő). Ha valaki meg szerepelhet Anderson filmjében az csak nem lehet egy faszkalap. Az I Heart Huckabees-t is bírtam, a Földre szállt boszorkányt még nem láttam, amikor vetítették még nem esett le, hogy Will Ferrell a király, és a Shop Girl sem Schwartzmanon bukott el, igazából nem is tudom min, de miután megnéztem már kezdtem érteni miért tudok már hónapok óta szemezni az egyre csökkenő árú dvd kiadással, a Népszínház utcai CBA-ban. Valószínűleg az a legjobb benne, hogy látszik, hogy jó szándékú, mégsem ülnénk mellé a buszon, vagy ha mégis, végig imádkoznánk, hogy ne legyen nála semmi fegyver, vagy ne akarjon hozzánk szólni. Egyszerűen úgy néz ki, mintha folyamatosan kattogna benne valami. Jó példa erre a Spun is, meg a Freaks And Geeks-es vendégszereplése.
Kicsit vissza térve a Phantom Planet-re, maga Schwartzman teljesen rendben van, de a többi tagban nem nagyon tudtam bízni, és elég necces a Narancsvidékhez bármilyen úton módon is kötődni, egyszerűen nem tudnám anélkül hallgatni, hogy ne ugorjanak be a kínos érzések a sorozattal kapcsolatban. Jobb a necces dolgoktól távol maradni. Meg ő mégis csak-egy-dobos volt. Azokkal meg bármit meg lehet tenni, Jerry Lee Lewis pl. rálőtt az övére, mert pontatlan volt (najó, igazából a basszusgitárosára lőtt rá a születésnapján, de dob meg basszus, nem ugyan az?). Ez alapján azt gondoltam biztos nem volt valami aktív agy a zeneszerzésben.
Arra csak megemlítés szinten térek ki, hogy a Phantom Planetből azért lépett ki, hogy inkább a színészi karrierjére koncentráljon. Ennek jegyében villámcsapásként ért az a hír, hogy csinált egy szóló projektet a Coconut Records-ot. És mielőtt még meghallgattam volna, leesett, hogy ha csak rajta múlik, akkor ő is egy olyan ember, aki mindegy mibe keveredik, én bármit elhiszek neki.
Be is jött!
Az egyből látszik, hogy ért a show bizniszhez, úgy egészében, mert a lemez időzítése, majdnem olyan jó, mint maguk a számok. Nem tudom, hogy a zenebuziság mennyire tűri meg az asszociációkat – én például meg tudok utálni zenekarokat azért, mert valami szar emlék kötődik hozzájuk, annak ellenére, hogy annó szerettem őket –, de igenis vannak olyan lemezek, amiket csak bizonyos évszakokban jó hallgatni. Ehhez meg pont a tavasz passzol. Nem az a latyakos szar, hanem amikor már jó idő van. Kezdenek az emberek kanosodni, az arra fogékonyak meg szemezni a friss pázsitokkal, hogy azokba fetrengjenek. A szövegek is habkönnyűek, nekem mindig a Beach Boys csajozós, feel-good számai ugranak be. Igazán nincs is nagy szomorkodás, legfeljebb egy kis keserédesség. A zene kicsit szirupos, viszont eléggé változatosak a számok. Néha szeretem, ha egy album egybefolyik, vannak benne olyan terek, amikben összeolvadhatnak a számok, de az ilyen dalokat, mint amiről most szó van, nem nagyon lehet masszásítani. Így különállóan, de egymással harmonizálva váltakoznak a hol pop-os, hol diszkós, hol meg bambulós számok. Néha beugrik a Spoon, mint kortárs, de megtalálható a Brit Invázió dallam világa is. A szupersláger rajta egyértelműen a West Coast, ami egy kerek és korrekt dal, teli fogós részekkel. Nekem emellett még a kedvencem a Summer Day, ami egy bájos dúdolászós akusztikus szám, de a legjobb, amikor a közepén franciául vagy halandzsául gügyögnek, tökéletesen illene egy Wes Anderson filmbe. Nem kihagyható, hogy a lemezt nyitó This Old Machine-ben, vendégszerepelt a bájos Zooey Deschanel, aki nagyon jó nő.
Már előre látom, hogy nálam ez lesz a „tavasz és a nyár filmzenéje”. Hogy fogom e hallgatni ősszel meg télen, azt majd az idő eldönti. Az már biztos, hogy Jason Schwartzman ért a pop zenéhez is. Pont annyira, mint a színészethez. Oscar díjat nem adnék neki, de én bírom valamiért, biztos mert szerepelt a Rushmore-ban, ami nekem olyan, mint könyvben a Zabhegyező.


Gyerünk mondja mindenki: They say you’re nighttiming baby

http://www.myspace.com/coconutrecords