tv party!

Origo filmklubról nyúltam, de hátha van olyan, aki azt nem, ezt pedig olvassa. Szóval van egy internetes tv csatorna, aminek Spike Jonze a főnöke. Ez már nekem elég garancia, mert ő király csávó. Aki kíváncsi rá miért, annak itt van EZ, meg majd nézze meg EZT, mert én is meg fogom. Szóval van ez a csatorna, teli király független filmekből ismert emberekkel (viccesekkel, nem fátyolos szemmel a szép tájakra bámulókkal), akik mindenféle jópofa dolgot csinálnak. De ami még jobb, teli van zenével. Kis keresés után, pl. találtam pár Against Me videót, hogy csak egyet említsek azok közül, ami érdekelhet pár olvasót. Viszont ami rávett arra, hogy ajánljam a VBS-t, az a Soft Focus című műsora. Amiből kis részeket a youtube-ról is elcsíptem, csak nem tudtam hogy mihez tartozik. Hát ehhez. A koncepció az, hogy Ian Svenonius a The Nation Of Ulysses-ből, a megszokotthoz hasonlóan tovább játssza az elmebeteget, és olyan emberekkel beszélget, mint Ian Mackaye és Henry Rollins (meg Genesis P. Orridge, Chan Marshall, Will Oldham). Miközben valamiről szól (Rollins és Mackaye tud úgy beszélni, hogy abban ne legyen valami mondanivaló?), egyidőben vicces is.

Csikidám!

real life doesn’t mean much to me

Ha azt hiszed, hogy az isten városában kemények a gyerekek akkor jobb, ha nem jössz az én környékemre. Itt a kisgyerekek tűnyire hegyezett ceruzákkal járkálnak a panelok között egész nap, és mindenkit monosítanak akin látszik, hogy járatja a hifi – sztereó magazint és, el is hiszi, hogy ez az újság tényleg neki szól. Nem azért teszik, mert gonoszak, vagy mert ez az egyetlen esélyük, hogy egyenek. Azért teszik, mert aki nem hisz (sőt ellene van) a lo-fiban az inkább kapjon a fülébe egy kurva hegyes ceruzát, minthogy csak úgy sétálgasson vidáman az utcán.
A lo fi olyan, mint a fanzine írás, vagy mint amikor a csajod kiveri neked egy hűvös tavaszi reggelen. Meghitt, kicsit béna, de szívből jön. Rá lehet sütni a jópofa és a klassz jelzőket. Gondolom a Urinals sem akart nagyon mást, mint jópofa és klassz dolgokat csinálni, amikor megalakultak.
Kicsit olyanok ezek a régi punk/hardcore/indie zenekarok, mint a családi fotóalbumok. Akik ott voltak és jól érezték magukat, azoknak biztos sokat mondanak, de én legtöbbször csak magas épületeket, meg díszített boltíveket látok, és ez kevés ahhoz, hogy én is a boltív közelébe akarjak kerülni. Meg kultikusan nagy zeneszerzők, már azok, akik őszinték velünk és nem hiszik magukról, hogy ők találták fel a meleg vizet, szeretnek utalni a gyökereiknél ilyen obskurus zenekarokra. Ennek vagy az az oka, hogy elhitessék velünk ők is csak közülünk valók, simán ismerhetnek, vagy kutathatnak két turné között olyan zenekarok után, akik a borítójukat a csajaikkal rajzoltatják. Vagy ha annyira rossz a zenekar, hogy az a valós magyarázat az obskurusságukra, akkor olyan színben tűnjenek fel, hogy az az agy, ami megszülhet olyan dalokat, amiket tinik ezrei idéznek a matekfüzetükben, szóval az az agy képes arra is, hogy egy iszonyatosan semmitmondó számban megtalálja a zsenialitást. Ha már lo-fizunk akkor a második esetre itt van a Frogs, ami lehet néha beletalált a dolgok közepébe, de a banimals-t hallgatva eléggé érthetetlen, hogy a grunge nemzedék miért érezte kötelességének, felemelni őket, aztán mint véres kardot körbe vinni és mutogatni mindenhol - mindenkinek. Az elsőre meg ott a Beat Happening, ami tényleg kurva jó, csak annyira már nem obskurs (főleg így az Internet korában), viszont ha valaki jó színben akar feltűnni, akkor mindenképpen említse meg.
Kicsit meg is döbbentem amikor ilyen turkálás közben összetalálkoztam a Urinals-szal. Nem hittem el, hogy ez tényleg ilyen jó, és ha ilyen jó és ilyen régi akkor miért most hallok róla először?! Pedig 78-ban alakultak, a Black Flaggel is játszottak, a Minutemen, meg feldolgozta egy számukat, de mégis kussolt mindenki róluk. Ha valaki a Ramones-t primitív zenének tartja az most hagyja abba az olvasást (és vágjon egy hegyes ceruzát a fülébe), mert a Urinals még egyszerűbb. De valahogy úgy el tudták találni azt a 2 hangot, úgy tudnak rá kornyikálni és pont annyira szól zajosan, hogy valami hihetetlen atmoszféra keletkezik. Néha egyszerű riszálós punk-rock, aztán egyszer csak olyan, mintha egy surf-rock zenekar játszana egy olyan nap után, amikor a víz tükörsima volt, sehol egy hullám és a nap se sütött. A Xiu Xiu koncert óta nem éreztem, hogy ennyire egyszerű dolgokba, hogy lehet ilyen sok mindent belepakolni, és ez még csak egy személytelen mp3. A nihilizmust, pihent agyúságot és az apokaliptikus hangulatot sugárzó szövegek mellé tökéletesen passzolnak az örvénylő gitárok, és az elkeseredettséget és buggyantságot keverő énekhang. Általában akkor hallgatom, amikor vagy sehogyan sem érzem magam, vagy már ittam pár sört és bármilyen hangulatból vergődök át egy másikba, mindig jól passzol hozzá a zene.
A Urinals hivatalosan sosem oszlott fel, kiadtak 2 kislemezt meg egy átfogó antológiát Negative Capability…Check It Out címmel, aztán mivel már tudtak zenélni, nevet váltottak 100 flowers-re. Ami még mindig jó, de nem annyira, mint az elődje. Kicsit sok benne a funky, amiből egy kevés is sok lehet, ha az ember nem akar mindig táncolni. Majd 2003-ban megint visszatértek, az első igazi nagylemezükkel, aminek What Is Real What Is Not volt a címe, de túlságosan félek a kopaszodó punkzenészektől, hogy meghallgassam, meg nem tudom, hogy ebben a tiszta stúdióhangzású világban, hogyan tudnánk visszaadni a régi hangulatot.
Mindenesetre igazságtalan ez a világ, hogy egy ilyen jó zenekart ilyen kevesen ismernek. Ha a házunk környékén járnak majd, szólok is a srácoknak, hogy azoknak is mehet a fülébe a ceruza, akik nem rajonganak az Urinals-ért.

7 inch punk jóvoltából itt az egyik ep

itt meg egy kicsit bővöbb és tájékoztatóbb dolog a zenekarról

this post’s alright if you like Lee Ving

Ha már blog, meg hamár Let’s Have A War az url-ünk akkor legyen a punk Elvils, Lee Ving is. Különben az url körül az a nagy sztori, hogy sofaking-es blogspot már van, és mikor a végső elhatározás megtörtént, hogy csinálok egy ilyet, épp egy rádióműsort hallgattam, amiben ez a szám ment.
Nem tudom mennyire közismert, de Lee Ving színészkedett is, az imdb szerint még a Flash Dance-ben is feltűnt, mivel nem láttam a filmet így elhiszem, hogy ő volt valami sztriptíz bár tulaja. Elég megnyugtató, hogy nem táncolt. Viszont a hetekben megkaptam a Get Crazy című filmet. A magyar címe kiesett, de régen az HBO adta. Iszonyat vicces film 82-ből. A poénok kicsit elévültnek tűnhetnek, de mégis nagyon jó. Egyszerűen, amikor nézi az ember tudja, hogy ezek akkor még nem voltak ennyire klisések és pont ezért tud rajtuk nevetni, ugyanolyan, mint amikor felteszünk egy Bad Brains lemezt, ami hiába szól százszor szarabbul, mint a legtöbb mai lemez, mégis a ’Brains hat frissebbnek és keményebbnek. Annyira nem is lehet hibázni egy olyan elképzeléssel, mint hogy legyen egy kurva nagy koncert, csomó elmebeteg zenésszel, még több droggal, jó nőkkel, meg olyan poénokkal, amiken mindenki kifekszik, aki valaha is volt gitárzenés koncerten. Szóval ebben a filmben szerepel Lee Ving, mint egy new waves csajzenekar móka mestere. Végig pszichózisban van, mindenbe belefejel, golyókat kap el a szájával, ezért inkább ki is láncolják. Valami olyasmiként kell elképzelni, mint a Gwar fele, vagy mint az Avil kabala embere. Végülis Ving pont ilyen, vagy rosszabb volt alapból is, elég csak megnézni a Fear zseniális részét a Decline Of The Western Civilization-ben. Ott azzal indítanak, hogy 5 percig csak egymásra köpködnek a közönséggel, majd miután Lee lerúgott egy csajt a színpadról, elkezdik. Meg akkor már nem szabad kihagyni a legendás SNL-es fellépést sem, amit mindenki látott, de most megnézhet újra:




és akkor itt a filmből


Annó 11-12 évesen hatalmas élmény volt látni ezt a filmet. Stage dive-ok, vad zenekarok, rajongás a zenéért. Annyira nem vagyok jó pszichológiából, de biztos ez a film is közrejátszhatott benne, hogy mostanában én is ilyen dolgokért vagyok oda. Persze akkoriban még rengeteg utalást nem értettem, kicsit olyan volt, mint amikor kulcslyukon leskelődtem a bátyám szobájába, de nekem az egész 90-es évek is olyan volt, mintha csak kulcslyukon át néztem volna, ez meg főleg, hisz a 80as években vagyunk.
Fear vagy vígjáték rajongók, mindenképpen nézzétek meg a Get Crazy-t, ha akartok magatoknak vidám másfél órát!

Shoo sha shoo shy why

Kevés ember van, akinek bármit elhiszek. Főleg olyanoknak, akik még mindig működnek és így nem tudom az egész életművüket egyben látni, és fogalmam sincs mivel fognak legközelebb előrukkolni. Azt meg mindig is hatalmas köcsögségnek tartottam, ha egy színész zenész lesz vagy fordítva. Ez alól is vannak persze kivételek, Rollins, Waits, Cash, Oldham stb. De ne bonyolítsuk már a dolgokat. Mindenkinek megvan a maga helye, maradjon ott, és teljesítsen tisztességgel. Nekem Mark Wahlberg mindig is csak egy béna wigger marad, és Ice Cube-ot, Ice-t-t meg Snoop Dogg-ot is csak azért tudom elviselni a vásznon, mert egyszerűen szórakoztatnak a fekete filmek. Talán még Scarlett Johansson Tom Waits feldolgozás lemezét is szeretni fogom, az is kúl, hogy vokálozik a Jesus And Mary Chain-nek, de nála már az is nagyon erotikus volt, amikor az Elveszett Jelentésben énekelte a Brass In Pocket-et. Meg Scarlett Johansson mégiscsak A nő.
A Phantom Planet-ből nekem is csak annyi van meg, hogy a Narancsvidék kissé melankolikus-kissé vidám, leginkább semmilyen (most komolyan, ez a szám már tényleg annyira semmilyen hangulatú, hogy mindig elkapott a Cserháti szindróma, bármikor meghallottam) főcímzenéje hozzájuk tartozik meg hogy Jason Schwartzman dobolt benne. Aki meg a zseniális Wes Anderson átütést hozó filmjében játszotta azt, aki mi mindnyájan voltunk 16 és 18 év között (elvileg a film előtt nem is nagyon érdekelte a színészet, erre is az unokatesója nyomta be, azzal hogy ugyan olyan, mint a forgatókönyvben a főszereplő). Ha valaki meg szerepelhet Anderson filmjében az csak nem lehet egy faszkalap. Az I Heart Huckabees-t is bírtam, a Földre szállt boszorkányt még nem láttam, amikor vetítették még nem esett le, hogy Will Ferrell a király, és a Shop Girl sem Schwartzmanon bukott el, igazából nem is tudom min, de miután megnéztem már kezdtem érteni miért tudok már hónapok óta szemezni az egyre csökkenő árú dvd kiadással, a Népszínház utcai CBA-ban. Valószínűleg az a legjobb benne, hogy látszik, hogy jó szándékú, mégsem ülnénk mellé a buszon, vagy ha mégis, végig imádkoznánk, hogy ne legyen nála semmi fegyver, vagy ne akarjon hozzánk szólni. Egyszerűen úgy néz ki, mintha folyamatosan kattogna benne valami. Jó példa erre a Spun is, meg a Freaks And Geeks-es vendégszereplése.
Kicsit vissza térve a Phantom Planet-re, maga Schwartzman teljesen rendben van, de a többi tagban nem nagyon tudtam bízni, és elég necces a Narancsvidékhez bármilyen úton módon is kötődni, egyszerűen nem tudnám anélkül hallgatni, hogy ne ugorjanak be a kínos érzések a sorozattal kapcsolatban. Jobb a necces dolgoktól távol maradni. Meg ő mégis csak-egy-dobos volt. Azokkal meg bármit meg lehet tenni, Jerry Lee Lewis pl. rálőtt az övére, mert pontatlan volt (najó, igazából a basszusgitárosára lőtt rá a születésnapján, de dob meg basszus, nem ugyan az?). Ez alapján azt gondoltam biztos nem volt valami aktív agy a zeneszerzésben.
Arra csak megemlítés szinten térek ki, hogy a Phantom Planetből azért lépett ki, hogy inkább a színészi karrierjére koncentráljon. Ennek jegyében villámcsapásként ért az a hír, hogy csinált egy szóló projektet a Coconut Records-ot. És mielőtt még meghallgattam volna, leesett, hogy ha csak rajta múlik, akkor ő is egy olyan ember, aki mindegy mibe keveredik, én bármit elhiszek neki.
Be is jött!
Az egyből látszik, hogy ért a show bizniszhez, úgy egészében, mert a lemez időzítése, majdnem olyan jó, mint maguk a számok. Nem tudom, hogy a zenebuziság mennyire tűri meg az asszociációkat – én például meg tudok utálni zenekarokat azért, mert valami szar emlék kötődik hozzájuk, annak ellenére, hogy annó szerettem őket –, de igenis vannak olyan lemezek, amiket csak bizonyos évszakokban jó hallgatni. Ehhez meg pont a tavasz passzol. Nem az a latyakos szar, hanem amikor már jó idő van. Kezdenek az emberek kanosodni, az arra fogékonyak meg szemezni a friss pázsitokkal, hogy azokba fetrengjenek. A szövegek is habkönnyűek, nekem mindig a Beach Boys csajozós, feel-good számai ugranak be. Igazán nincs is nagy szomorkodás, legfeljebb egy kis keserédesség. A zene kicsit szirupos, viszont eléggé változatosak a számok. Néha szeretem, ha egy album egybefolyik, vannak benne olyan terek, amikben összeolvadhatnak a számok, de az ilyen dalokat, mint amiről most szó van, nem nagyon lehet masszásítani. Így különállóan, de egymással harmonizálva váltakoznak a hol pop-os, hol diszkós, hol meg bambulós számok. Néha beugrik a Spoon, mint kortárs, de megtalálható a Brit Invázió dallam világa is. A szupersláger rajta egyértelműen a West Coast, ami egy kerek és korrekt dal, teli fogós részekkel. Nekem emellett még a kedvencem a Summer Day, ami egy bájos dúdolászós akusztikus szám, de a legjobb, amikor a közepén franciául vagy halandzsául gügyögnek, tökéletesen illene egy Wes Anderson filmbe. Nem kihagyható, hogy a lemezt nyitó This Old Machine-ben, vendégszerepelt a bájos Zooey Deschanel, aki nagyon jó nő.
Már előre látom, hogy nálam ez lesz a „tavasz és a nyár filmzenéje”. Hogy fogom e hallgatni ősszel meg télen, azt majd az idő eldönti. Az már biztos, hogy Jason Schwartzman ért a pop zenéhez is. Pont annyira, mint a színészethez. Oscar díjat nem adnék neki, de én bírom valamiért, biztos mert szerepelt a Rushmore-ban, ami nekem olyan, mint könyvben a Zabhegyező.


Gyerünk mondja mindenki: They say you’re nighttiming baby

http://www.myspace.com/coconutrecords

Deutschland, deutschland!

Nem hiszem, hogy ezt a képet látva, nincs olyan jó ízlésű ember, aki ne érezne gyanút. Az ilyeneket nagyon sokan be szokták szopni, csak mi nem. És jó ízlésű ember afelett sem hunyhat szemet, hogy ezek zenélő németek.
Nálam alapból kimaradt a bányász heavy metal korszak, így azt kategorikus tényként kezelem, hogy a németek nem tudnak jó zenét csinálni. Mert, vagy annyira modorosak, hogy kiveszik az egészből az, amit a gitárzenében dögnek, Mike Myers pedig monyónak hív, vagy annyira levetkőzik a rendmániát, hogy átmennek óbégató sördobáló, fesztiválokon szocializálódott suttyóba, és az egészből valami felgyorsított rockos dáridó kerekedik ki. Esetleg tízévente véletlenből össze jöhet valami. A True Blue is egy ilyen valami volt, ami szép lassan, létezésük alatt és azon túl, kialakított magának egy kisebb fajta hírnevet. Gondolom mai napig sokan agyalnak azon, hogyan szerezhetnék meg a ki nem adott lemezüket. Nekem bőven elég volt a The Ice, de igazából nekem elég volt egy Cro Mags is. Viszont akinek az életét a metálosabb new yorki zenekarok és a nike cipők határolják be, azok tuti szeretik a True Blue-t. Mert szeretniük kell.
Meglepő is volt, hogy ezek a látszólag kőszívű emberek mennyire el tudták fogadni, hogy a Cro Mags-es alapokat popp-al és elektronikával keverve, pár ex-True Blue tag megcsinálta a World Collapse-et. Az igazat megvallva erre én sem tudom azt mondani, hogy rossz, mert ez jó. Nagyon jó. És miközben hallgatja az ember rájön, hogy miért is olyan drága a Mercedes, és elkezd azon agyalni, hogyan tudtak veszíteni a vezér bátor seregei. Nem tudom van e valami képlet arra, hogyan kell egy jó számot csinálni, de úgy néz ki a World Collapse egy egész mérnök csapatot alkalmazott arra a célra, hogy azok megszerkesszenek nekik 6 mondhatni tökéletes dalt. Mert ezeknek egyszerűen nincs bajuk. Annyira, hogy már gyanúsak. Ahol dallamosnak kell lenni, ott dallamos, ahol meg keménynek, ott legszívesebben a földet vernénk. Mindezt pedig úgy kötik össze, hogy teljesen hihető és hiteles marad, semmi hatásvadászat, pedig annál kevesebb olcsó húzás létezik, mint egy kemény, egy dallamos részt váltogatni. Franc tudja, lehet titokban mindenki AFI rajongó, akar lenni, csak akik ezt nehezen tudták magukkal összeegyeztetni azoknak, most itt egy marconább és disszonánsabb, jó ízlésű embernek emészthetőbb fajta. A World Collapse leginkább olyan, mint egy társaságba újonnan érkező személy, akit olyan gyorsan kedvelnek meg, mint amilyen gyorsan érkezett. Nekünk csak azt kell eldöntenünk, hogy melyik sorba állunk be, akik nevetnek az egyébként szellemes poénjain, vagy akik vizsgáló szemekkel figyelik minden mozdulatát várva, hogy kiderüljön mi is a turpisság.

http://www.myspace.com/worldcollapse

Sziasztok! Én Viktor vagyok, ez meg a…

…Sofa King online folytatása. Azért nem kell megijedni, lesz 3. szám is kézbe vehető változattal, csak kettéválasztottam a dolgokat mert azokat keverni annyira nem jó, a tökfőzelék az legyen csak tökfőzelék. Itt inkább a zenével fogok foglalkozni 90%-ban punkkal, egyébként meg mindennel, ami említést érdemel, de főleg akkor is olyannal, ami kicsit zajos vagy kurva jó. Becsúszhatnak még olyan dolgok is, amiket a zene mellett szeretek: könyvek, filmek, sorozatok, mellek, tornacipők. De mindet megpróbálok a zenéhez kötni, a zenét meg a megszokottak szerint kicsit magamhoz kötni. Ha valami felidegesít, lesznek az SK-ból megszokott elmélkedések, és a helyes megoldások a problémás esetekkel kapcsolatban. És mivel ez könnyebben szerkeszthető, így talán még aktuális is tudok lenni.
Jó lenne néha hanganyagot is elérhetővé tenni, csak nekem nincs lehetőségem, hogy bárhova is feltöltsem őket az ingyenes, tárhelyeket kivéve (de ezek elérése is korlátozott), és igazából annyira nem halok meg azért, hogy hozzátok is eljussanak ezek a dolgok, hogy befizessek X ezer forintot valami tárhelyért. Ezért ha valaki rendelkezik tárhellyel és szimpatizál azzal, amit csinálok, kérem keressen meg és engedje had töltsek fel néha hozzá.
Még pár dolog:
1. Azért blog, mert ezt lehet a leggyorsabban és legkönnyebben frissíteni, és ahogy elnézem még mindig kisebb köcsögség ezt csinálni, mint webzine-t, főleg a hazaiakhoz viszonyítva.
2. azért külföldi szerveren, mert a magyar blog portálokban megalázó, hogy emberek blogjait kiteszik a főoldalra, egyszerűen rosszul érezném magam, ha véletlenül előfordulna, hogy kitesznek engem is valami baromsággal. Másrészről, pedig kezelhetetlen szarok, és 2 pszichózis meg nemtudom mennyi elbaszott idő után inkább a kezelhető amcsira szavaztam. És ki tudja mennyire kattanok be a jövőben, lehet még jól fog jönni, hogy Amerikában a világ más tájain betiltott könyveket is simán lehet kapni, a polcról. Meg különben sem érdekel ki olvas és ki nem, ha akarnak megtalálnak, de én mindig szerettem eldugni a dolgaimat, ygy legalább megkapjátok a megtalálás élményét.
3. Helyesírni annyira tudok, mint Sid Vicious tudott basszusgitározni, szóval ezen már most felül emelkedhet mindenki.
4. Ami a rapnak a freestyle az a punknak a fanzine. Megpróbálom magam ehhez tartani.