youth anthem? cheap shot!

Az egészet még tegnap éjjel, friss élményekkel gépeltem be, csak ma reggel valamennyire olvashatóra szerkesztettem:

Hogy milyen egy punk koncertre menni 2008-ban? Ugyan úgy egy olyan utcán kell végig menni, aminek az elején furcsa emberek dülöngélnek, a végén pedig egy amfetamintól túlpörgött férfi steppel. Aztán bemenni egy nem túl bizalomgerjesztő udvarra a totális sötétségbe, ahonnan egy ajtó nyílik vidáman szórakozó emberekre. Persze aki punk koncertre jön, nem tudja felfogni mi vidám, lehet egy, lerobban bérház udvarában való piálásban. Inkább gyorsan a pulthoz siet, ott kikéri a legolcsóbb sört, aztán egy újabb vakító sötétségen át bejut a koncertteremben, ahol már megnyugtató a lehangolt emberek száma. 3 kutya rohangál a teremben, ami engem kifejezetten idegesít, ugyanis ha én nem járok a kutyák bulijára, úgy nekik sem kéne a punkokéra. Persze lehet valami crust punk annyira bebaszott múltkor, hogy a 3-ból mondjuk kettőt ő hagyott el, de akkor is értük jöhetett volna már.
Kezd a Saw akiket kinézetre eléggé sarokba állított az élet. Most mit mondjak? Örülök, hogy van ez a zenekar. Hogy a gitáros egy Hot Snakes számmal próbálgatja mennyire, szól az erősítője, nekem csak imponáló lehet. Aztán elkezdődik az egész és szeretném, ha működne. A SAW a legjobb magyar zenekar lehetne, ha lenne benne elég tök, és nem csak akarnák, hanem csinálnák is. Jól néz ki a dobos, aki pszichotisuk állapotba kerül, de ha a nála 1-2 súlycsoporttal lejjebb versenyző Motivation dobosa sokkal keményebben megküldi a dobokat, akkor azért tőle is elvárható lenne, hogy 2 nyelvnyújtogatás között úgy igazán odabasszon pergőre, mintha a főnöke/suli igazgatója/hosszúhajó seggfej aki lenyúlta a csajt akit kinézett, feje lenne ott. Az egész azért még így is működik, csak óhatatlanul felébred az emberben a kritikus, hogy azért itt lehetne jobb, ott lehetne kevesebb. És szívmelengető, amikor nem tudni, hogy most egy Turbonegro feldolgozás szól vagy csak a refrént nyúlták le, és amikor hátrafordulok megerősítésért, még mielőtt kimondanám csak egy helyeslő bólintást kapok. Ha más nem legalább azt elérték, hogy összekapcsolták az embereket. De legközelebb már lehetnének konkrétabbak.
Aztán jön a New.Dead.Project új dobossal, aki szintén valami forradalmár vagy költő álnevét viseli, de a pincékhez járó hangtechnika miatt hozzánk csak az Árpi Gang-bang művésznév jut el, ami ha valójában csak félre hallás és nincs felhasználva, akkor szeretnék opciózni, ugyanis túl jó, hogy elveszni hagyjuk. Szóval punk zenében, meg úgy sok minden másban két dolog számít, hogy a dob és a basszus pontos legyen, annyira, hogy kettőjük összjátéka inkább csak egy fontos dologgá váljon. A többi meg jöhet csak úgy magától. Az új dobossal halad előre a zenekar. Tényleg gördülékenyek lettek, annyira, hogy most teljes egészében felvonulnak előtted, és te elmondhatod, hogy valójában milyenek. Persze ettől alapból kiesik, a „lehet hogy” és az „ismeretlen” faktor, hogy mikre lehetnének képesek. Szóval a NDP egy amolyan hozzáállás zenekar, kinyomtatják a legépelt szövegeiket, hogy az emberek elolvassák, adni akarnak, van mondanivalójuk. Mondhatnám azt, hogy „de én szórakozni akarok”, de aki szórakozni akar, az vegyen be drogokat és maradjon otthon. Az NDP jó, de most hogy felfedték magukat kicsit átlátszó a ruha a császáron. Az amatőrizmus ugyanis olyan aranyos, és őszinte. Így meg csak zakatolnak előre és egyszer csak vége lesz egy számnak. Koncert felé baktatva, még a mexikói gyorskajálda előtt azzal az egy erénnyel gyanúsítottam meg magam, hogy szépérzékem azért van, ha minden más érzékelésével kapcsolatban suta is vagyok. Sajnos ezt az egyetlen képességemet nem tudta meghatni ma az NDP. Pedig nem is voltam annyira kedvtelen.
Ma olvastam, hogy az SXSW fesztiválon Thruston Moore and the New Wave Bandits játszott egy olyan velvet underground számot, amit jó ideig senki sem hallott. Valami ilyesmi jutott eszembe a Deny Everything koncertje alatt. Talán tényleg van egy harmadik Kid Dynamite lemez amit csak ők hallottak, és most el is játszották nekünk. Manapság nehéz újat csinálni, és mindenkit megkap valakit a nyakába, mint hatást, de amit ezek a németek csináltak az már kicsit zavarba ejtő volt. Én Münchentől Bécsig bejártam Európa egy szeletét. Hogy ha darabokban is, de találkozzak a KD-ot egykoron működtető elemeivel. Így aludtam német külvárosban, éltem szója fasírton napokig, ütött ki egy erősen gesztikuláló német csaj, keveredtem majdnem egy csapatépítő tömegbunyóba. De a mai koncert alatt ezekből az élményekből semmi nem jött fel, inkább még jobban elzártam őket. Nem jó az, ha folyton zavarba ejtett, hogy ennek a számnak most tudom e refrénjét. Aztán persze a végén leleplezték magukat, és hogy az egész egy kerek valami legyen eljátszottak egy KD feldolgozást, ami nem különbözött az előtte lévő tucat számtól. Csak ennek már tényleg ismertem a refrénjét.

Lórinak kösz a fuvart!

Vasárnap mindenki takarodjon le Determination-re. Szerdán meg Press Gang.

this time tomorrow

A téli depressziónak van egy olyan szakasza, ami dominó effektusként egyre csak megy megy a mélybe. Velem is megtörtént amikor valami jó programra vadásztam tavaszra, vagy 10 olyan koncertet találtam a bécsi dátumok közt, amiket itthon habozás nélkül megnéznék, de ki nem szívesen mennék már. Nincs is kivel, nincs mivel, meg elég volt nekem megszokni a budapesti klubok zavarba ejtő világát, nem hiányzik egy olyan városé, ahol még azt sem tudom mikor küldenek el a picsába. A depresszióm legmélyebb pontja különben az volt, amikor azon kezdtem töprengeni vajon mikor lesz tőlem 3/4 óra tömegközlekedésnyire Dinosaur Jr koncert. Hát ha most összeszedjük magunkat, és ők sem hagyják abban idén, akkor talán nem is lesz reménytelen. Valakinek meghalt a nagymamája, megnőtt a szíve, dobott egy nagy hatost vagy nem tudom mi történt, de májusban majdnem 1 héten belül játszik itthon a Shellac, a Boris és a Cocorosie. Most szedd össze magad Magyarország és gyere el ezekre!

május 10. A38 / Shellac, Boris, stb

május 18 Trafó / Cocorosie

Can't believe how strange it is to be anything at all

Ha már felkeltett egy sms a király szürreális hallucinációmból, akkor gondoltam miért ne.*

Persze most sincs könnyű dolgom, mert eszmélés után a seggem elkezdett viszketni attól a rovarcsípéstől, amit fogalma sincs a természet milyen elbaszott teremtménye okozott nekem, a tél utolsó hetében, kurva hideg éjszakákkal. És elég fáradt is vagyok a két burrito-tól, amit egy idegbeteg koreai csaj üvöltözésére, és az idegesítően csinos lány látványával sikerült elfogyasztanom. Meg persze hülyére és zsémbesre fagytam a Kultiplex előtt is, ahol nem történt annyira semmi, csak lehetett reménykedni, hogy egy tök jó klub talán nem lesz lebontva. Ezek ellenére, most mégis úgy érzem össze tudok valamit hozni. Ha más nem csak úgy hálából az üzenetért.

Nem mondom, hogy az utóbbi hónapokban nem hallgattam semmit. Talán kicsit többet olvastam, és pótoltam be a tavaly megjelent, de Európában nem játszott filmek megnézését. De azért hallgatgattam, csak…

Pár hete olvastam egy nagyon jó promó szöveget miszerint a R.A.T.M. majdnem játszik a nyáron, Magyarországon, csak a határtól kell majd valahány kilométert menni Szlovákia irányába. Végülis ilyen megközelítésben én majdnem dugtam a 4.en lakó jócsajjal, mégiscsak felette veszem elő a nemi szervem, mielőtt elalszom. Vagy akár azt is mondhatnám, hogy az utóbbi hónapokban majdnem én voltam a magyar Hank Moody. Persze amit én írok az nem nagyon mérvadó, az rss-re kötötteken kívül nagyon nem is tudnak róla, és ők is csak azért olvassák el, mert egész nap már szomorú lenne a tnaflix-en lógni. És sportkocsim sincs, aminek az állapotát és lassú szétrohadását leszarhatnám és összesen csak egy lánnyal, feküdtem le mostanában.
De ez a majdnem-ezés különben annyira rányomta a bélyegét ezekre a hosszú hetekre, hogy ezt a kis összehasonlítást megengedtem magamnak, hadd legyen valamilyen sejtelmesen klassz utalás arra, hogy kurvára alul motivált és ötlettelen voltam.

Nem tudom, hogyan sikerült rá szert tennem, de valamiért magasan túlképzett vagyok a börtönsexben, úgy anblokk. Hogyan kell valakit, később árulkodó nyomok nélkül rávenni a dologra, hogyan lehet feldobni az aktust, mi az egészet kísérő szókincs ésatöbbi. Gondolom valahogy az agyam is adaptálhatja ezt, amikor olyan lehetetlen évszakokban akarok punkot hallgatni, mint a tél. Aki késett már le éppen éjszakai buszt az tudhatja milyen keservesen hardcore dolog a hideg, nem kell nekem emellé még olyan zene, ami egy percre nem vonja el a figyelmem az őrületről. Azt hiszem az elmúlt hónapban, különben ezt csináltam. Meghallgattam újra és újra azt a 8-12 számot, ami amolyan lelki morfiumként, bármiből ki tudott hózni, legyen az rejtélyes egy hónapon keresztül elhúzódó torokgyulladás, teljes apátia vagy annak kitalálása, „hogy akkor most mi lesz?”.
Éhesen, mégis hasfájással, már átfázva, egy már bezsákolt hulla és egy balfasz rendőr mellett a buszra várva azon gondolkodtam, milyen elbaszott hely Budapest gazdagréti kis csücske, és még abban a zsákban is több élet lehet, mint úgy általában bennem. De tudott ez engem igazán érdekelni? Nem igazán. Ott volt nekem az a 8-12 szám. Az, amit mindenkinek meg kell találnia, ha nem képes válogatás nélkül bármit meghallgatni. Valamiért a maszturbálás is teljesebb lesz, ha kézmosás után ezeket teszi be az ember.
Az egyik legidegesítőbb ezekben a számokkal különben az, hogy mindegyik olyan lemezen van, amiket mindenki örök klasszikusnak mond, mégis csak 3 jó dal van rajtuk a 9 töltelék között. Persze régen sokkal egyszerűbb volt rajongani egy egész albumért, meg úgy mindenért. Volt idő rá, hogy minden részletét megismerje és megszeresse az ember. Akkor nem volt az az információs gyorssztráda, ami most lehetővé teszi egy Budapest külvárosában élő skacnak, hogy még előbb szerezzen be egy albumot, mint egy brooklyni zene buzi. És most már nem is csak mp3akról beszélünk. Hogy ez most jó vagy nem, az nehéz kérdés. Olyan, mint a tudomány a vallásos embernek. Próbára teszi. Ha patkányokra fület növesztenek, amit aztán emberekre varnak, meg dolly birkát kevernek ki a kémcsőben akkor már kicsit sántít is, hogy istennek egy egész borda kellett egy új emberhez. Nem mondom, én is egyre ritkábban érzem azt az eufórikus állapotot, mint régebben, amikor egy számomra teljesen új zenekart először hallottam, vagy egy már ismert új lemezük első száma elért a refrénhez. Persze a mellek fogdosását is megszokja az ember, de azért ha még rutinból is, jó érzés néha odanyúlni. Aztán ha elfeledkezünk magunkról talán egy kicsit spirituális állapotba is kerülhetünk. Talán tényleg ez a nagy kihívása a modern zenehallgatóknak. Hogy rátudnak e pörögni akár csak 8-12 számra úgy, hogy azok megmentsék, mentesítsék és át tudják vezetni akár a punkhoz is, mínusz 6 fokban és vékony zokniban.
Előbb utóbb csak rájön mindenki mi az a soul seek, mi az a torrent, mi számít jó zenének, mikről hallani, hogy jó filmek. Le fogják őket szedni, meg fogják őket hallgatni / nézni. Aztán vagy baromságokat írnak róluk a blogjukban vagy csak hagyják, hadd menjen, mint a kifáradt dolgozónak a mónika show 17:30-tól. De talán lesznek olyanok, akiknek ezek egy picivel többet fognak jelenteni, és majd elitistának fognak tűnni, amikor, mint Indy a frigyládát, legszívesebben inkább ők is eldugnák mindenki elől, a föld bolygó eme csodáit, amik ha tahók közelébe jutnak, a rajongó srácok csak szomorúak lesznek.


* csak az egyiket, talán már egy éve. Tényleg nagyon kedves, főleg a pék csaj.

- Tegnap (csütörtök) kezdtem el, és csak ma(péntek) fejezetem be. és szombat hajnalba töltöttem fel.
- Ha lesz következő akkor majd fogok írni zenekar neveket is.
- Nagyon csak a lehet állapotban van, de talán lesz egy fanzine (nem SK) úgy a nyáron.
- Kobera és Borics írtak fasza magyar színtérriportot a maximum rock and roll-ba.
+ Készült hozzá interjú is amiben 3an okoskodunk. Ha máshol nem fog megjelenni, majd megpróbálom ide felpakolni mp3-ban ( a szerző engedélyével)

- Ördiéknek megszületett a kislányuk. Gratulálunk nekik!
- Koncertek amikre el kell menned:

Márc 13. Csütörtök /Packaged Poison Booking 2. szülinap - Mike Park (USA), Sundowner (USA - Chris from The Lawrebce Arms), Tes / Budapest, Kuplung

Márc 20. Csütörtök / Deny Everything (Ger), New.Dead.Project, Saw / Budapest, Kuplung

Márc 23. Vasárnap / Doping (UKR), Menkillingmen (A), Determination (A), Good Reason (SK) / Budapest, Kuplung

Márc 26. Szerda / Press Gang (Ger), Motivation, Nothing, Something Against You

hey dude i really like your shirt

Ellentétben a látszattal, nem lustultam, hanem anyagot gyűjtöttem. Mivel túl depressziós voltam ahhoz, hogy kitaláljak mindenféle történetet, inkább most tényleg elmentem helyekre, találkoztam emberekkel, és hasonló kicsit sem kreatív dolgokkal próbáltam elég sort összegyűjteni egy tisztességes bejegyzéshez. A legutóbbi óta nem sok dolog változott. Az ősz végeláthatatlan szürkületbe burkolta Európát, én meg túl sok Fitzgerald-ot olvasok.
Láttam az Endstand-ot és a Lighthouse Project-et, és rájöttem, hogy megint történt egy csavar bennem a zenekarok értékelésében. És megint nem elég az élőben, hogy jól játsszák el amit megírtak, hanem jót kéne írjanak amit még jobban játszanak el. Mégis különben, mi értelme lett volna a Ramones-nak? Megfogtam még egy nő jó feneket is, de az egész élményből levont, hogy miközben elmeséltem a lánynak milyen megfogni a jó fenekét egy nagydarab figura először leseggfejezett, aztán megdicsért, amivel én sosem tudtam mit kezdeni, ezért vágtam is egy arcot, ő meg indulatosan rám szólt, hogy nem kéne.

Ezután egy nagyon lassú hét következett, sok intézkedéssel, és még több reménykedéssel, hogy „azért akkor ugye csak nincs karma meg isten, mert most tényleg el szeretnék majd indulni szombaton”.

És sikerült! Tudom, hogy manapság turnéra menni annyiból áll, hogy valahogy bekerülsz egy zenekarba ami annyira nem szar, írsz a myspace-en 40 e-mailt, és jobb esetben akihez mész annak már szerveztél koncertet. Erre mindenki képes, és ha a tanácsom kell, akkor tegye is meg! 1 hétre elmenni, mondjuk nem nagy szám, főleg hogy Magyarországon kívül csak két más országban voltunk. De ha nekem egyetlen egy szám is feltudja dobni a napomat, akkor elképzelhetitek milyen lehetett egy hétig semmit sem csinálni csak annyit, hogy az ingyen piától megpróbálsz minél jobban berúgni, hogy minél kevésbé érdekeljen, hol alszol el, hogy minél tovább tudj aludni, hogy minél később kellj, hogy maximum csak 2szer kelljen enned egy nap. Aztán megpróbálsz minél kevesebbet wc-re járni, mert az házon kívül mindig rossz. És a kevés kaja, de sok alkohol miatt minél kevesebbet mozogj napközben, hogy este minél jobb tudj lenni. Najó, én nem vagyok Rollins. Szóval a turné kb annyi, hogy egész nap semmit se csinálsz csak a haverjaiddal lógsz, mindenki elmeséli ugyan azokat a történeteket háromszor, de mind a háromszor élvezettel hallgatod végig. Egy idő után már vicces, hogy mindenütt hideg van, a buszban meg rohadt büdös. Aztán elkezditek az akciósan vett sajtot egymásra dobálni. A legbénább magyar metál számokat dúdoljátok, és csak úgy vagytok egymás mellett. Anélkül, hogy mindenféle faszságra gondolnátok. És ha 5 órán csendkirályoztok is, akkor is végig jól érzitek magatokat. Aztán minden este megpróbáltok a legkeményebbek lenni, de valamiért ez csak minden második napon sül el. Néha azért nehezetekre esik mindenkivel barátságosnak lenni, és miután haza jössz furcsa megszokni, hogy nem csak érted hogy körülötted mit beszélnek, de azok is értik, amit te mondasz. Amikor az utolsó siófoki állomáson elfoglaltuk a tesco-t akkor ez az átállás még nem kezdődött meg bennünk.

(nagyon részeg, de legalább annyira látványos koncert részlet. bocsi HR)

Aztán egy újabb hét amikor visszacsöppensz a semmibe. Néha felröhögsz a sok autópályás dudáláson, meg a poénokon, amit nincs kedved elmesélni azoknak, akik megkérdezik miért röhögtél fel. Nekem sokat segített a Pushing Daisies eddigi epizódjainak bepótlása. Kb én is olyan kapcsolatban vagyok a legtöbb dologgal, mint Ned Chuck-al. A Cashback ami ijesztően vallja a nézeteimet a nők stíröléséről. És segített még az, hogy jövő héten látom majd a Cloak / Dagger-t kétszer, a Coliseumot meg egyszer.

Azért a több hónapos Hype után ciki lett volna beégni azzal, hogy a Cloak / Dagger béna élőben, de most komolyan, ez hogy történhetett volna meg? Törött láb ide vagy oda, mi felvettük a mikulás sapikat és beőrültünk. Annyira nem volt hihetetlen érzés előtte, mint amikor először álltam a színpadok előtt, amin a Pixies/ Panic / Morrissey volt, hogy „bassza meg eljutottam idáig, és most ők zenélni fognak, én meg hallani és látni fogom őket, ahogy zenélnek nekem”. De az ez évi sok közepes, és kihagyott koncert után kellett így az év végére egy kis kárpótlás, konfetti és negro dobálással, tigris bukfencekkel, pialocsolással, ortopéd pogóval és véletlenül sem béna karate figurákkal. Mert végülis a punk ilyen. Kicsit ügyetlen, kicsit vicces, visszataszító és néha veszélyes. Sikerült annyira rámenni a backstage-es ingyen sörre, hogy először kezdtünk bandázni egy külföldi zenekarral, és kitárgyaltuk a kulturális különbségeket pia/drog/pina háromszögben. Másnap Bécs is iszonyat jó volt, meg az előtte lévő idegenvezetés, és a nőket álmában felcsináló turul legendájának terjesztésével. Csak Bécsben annyira sikerült berúgnom, hogy az emlékfoszlányaimat olyan gyűrött ragtapaszok tartják egyben, félek, ha kicsit is zargatnám őket, elszakadnának és még a meglévők is elvesznének. Az tuti csak, hogy az énekest le Dr.House-oztam, a dobost megdicsértem a zenekarai miatt (count me out, renee heartfelt, american nightmare), ő meg az előző napi dinosaur jr pólóm (amire mellesleg ráindult Bonn-ban az orosz pultos csaj is), és Antidote feldolgozásunk, a gitárostól meg tarháltam egy cigit. És hazafelé a kocsiba tényleg nem hánytam bele!

Van még a szombat vasárnap, utána még kicsit megdicsérem az új zenekarokat, aztán elkezdem írni az új ötletemet.
Nesze / Semmi Komoly szülinap: fura közönség, hatalmas mellű lányok, sok ember. Leginkább az motivált, hogy lemenjek a punk messiással, és egy sarokba elvonulva hülyeségeket beszélgessünk, erre teljesen másba fordult az este mindenestül, amit nem bántam meg, de azért az se semmi, hogy a legnagyobb reveláció az volt, hogy a jézusra hajazó faszi akit mindig hajléktalannak hittem a 8-as buszon, valójában festő aki későn fekszik le. A két zenekar meg tisztességgel eljátszotta amit kellett. És ha a mi sleppünk néha faágakkal vegzálja is őket, azért legalább vannak és tudnak egy oldalajtót nyitni azoknak akik kezdenek ráeszmélni, hogy a málha különben gagyi viselet és nyomja a vállat. (najó ez a kis benyalás kb egálra hozza ki az ajándék söröket és sziput).

Coliseum meg egy kibaszott tank. Kellett egy kis idő, hogy a kurva hangos zaj, magára hangoljon, de onnantól. Amikor egy kiállásban Ryan Patterson az óriás lábaival dobbantott valahogy a szerveim is megrezzentek. Ha nem is mindennapi hallgatnivaló az ő zenéjük, azért a koncert és a lemez mindenképpen toplistások lesznek, mert egy ilyen általában halálra ítélt felállással (a srácok szeretnek a mikrofonba énekelni), ilyen energikus és tartalmas punk koncertet adni nem semmi.

Dec 22-én meg mindenki menjen le a Kultiba! A Losing Streaket még nem hallottam, de csak nem lehet rossz, ha szakképzett kollégák azt mondják olyan, mint a Shark Attack (hé csajok, ha valaki elkezdene randizni velem, kapna egy SA pólót, mert én sajnos kihíztam). Amiért (is) ajánlom a megjelenést, mert játszik a Nothing és az Unheard Call. 2 új zenekar akinek végre van értelmük. Úgy látszik elképzeléseik is arról, hogy ők mit akarnak, és arról is hogy hogyan. A Saw nem játszik, de egy kis összerázódás / tökösödés után simán pusztítani fognak. Meg talán a H.A.S is, de az ő esetükben szerintem kicsit korai volt a szabadulás a próbateremből, jaj szegény unbroken szám.
Asszem ennyi, se válogatás se frappáns összegzés. Jönnek az ünnepek, be kell foltozni a kimaradt lyukakat, aztán lehet írni a 2007-es összegző listákat. Hajrá!

pár kép és komment a turnéról

fotók és egy másik beszámoló a cloak / dagger koncertről

Punk died right after i bought my first indie rock record

Néha olyan nehéz nem hinni.

Itt vagyok például én. Éjjel megyek haza, egy megtiport szatyorral, benne pólók és egy kislemez. Van vagy 10 pont a testemen, ami fáj, de szerencsére mindről tudom, hogy miért és hogy mikor fog elmúlni. Ennek ellenére, kifejezéstelen, de belül búskomor arcomat belenyomom a karomba, amivel kapaszkodom, had tartsa már a fejemet is. Aztán haza jövök. Ledobom a klassz kabátom, megnézem a mosdó tükörében az egész fejem – a hajam, ami mutatja mennyire nem érdekel semmi, az orrom amin furcsa foltok vannak, azt hiszem akkor keletkezhettek amikor valamilyen szórólappal játszottam, és úgy az egész felpuffadt fejem. – visszamegyek a nappaliba, a földön fekvő lemezeink és könyveim közé. Tudom, hogy a dvd-ben egy rajzfilm sorozat utolsó évada, a laptopom cd lejátszójában meg pornó és Sonic Youth van. Most mit mondjak, nem érzem magam a legjobban, sőt elég magányosan. És nehéz elhinni, hogy ez az egész csak úgy véletlenül jutott idáig.
Persze a lehető leghülyébb magyarázat, de különben hogy máshogy lehetne mind ennek értelme? A sok „épp tegnap hallgattam én is” meg „nahát ez pont olyan mint az” és a „pont most akartam veled beszélni”. Vagy egyszerűen csak a „ez a szám rólunk szól”. Szóval akkor ki is mondom: szerintem ellenem összeszövetkeztek. Pár nő kitalálta, hogy összegyűlnek, elképzelhetetlenül aranyosak, szellemesek és kúlak lesznek, aztán megismerkedünk majd nem jönnek velem össze. Nem tudom, hogy azok is ezt csinálták e, akik meg össze akarnak, de baromi idegesítők.
Ilyen dolgok történnek Budapesten, a városban ahol egyszerre lehet szerelmesnek lenni, minden nőbe és gyűlölni az egész világot. És akkor most jönnek ehhez a zenei kalandjaim.

Körülbelül folytatódott a dallamos punk-rock hallgatása. De hát most mit tegyek? Ősz van, ez pont passzol hozzá. Annyi változás történt talán, hogy a lakótársam visszaült mellém a fura szagú fotelre. Szétmentek a csajával. Általában az emberek szakítás után elviselhetetlenek lesznek, de ő nem nagyon törődött az egésszel. Elmesélt pár viccesebb sztorit, de inkább csak visszarázódott abba az állapotban, amiben a basszómaratonok előtt volt.

Mind a ketten a 90-es években voltunk nagyon fiatalok, és mind a kettőnknek az az egyik legerősebb emléke, hogy egy ideig mindenki, aki pár évvel idősebb volt nálunk, Nirvana-n meg Kispál És A Borzon élt. Persze ezt csak a kulcslyukon át szűrtük le, ahogy láthattuk az egészet akkoriban. Mondjuk a Rave bulikra járást érthetően nem nyomták annyira az arcunkba, az elengedhetetlen ecstasy dobálással, és idióta tánccal.
Ez a két, különben teljesen jó zenekar, nekünk annyira összeforrt egy elítélendő kollektív tudattal / ízléssel, amit a bátyáink is követtek, hogy csalásnak éreztük sokáig, hogy majd a 2000-es években kezdjünk el Kispált és Nirvana-t hallgatni. Mert nem csak csalás lenne, hanem kései beismerése annak, hogy a bátyáink nem is olyan hülyék.
Viszont ahogy a Kispál egyre érdektelenebb lett, a Nirvana egy teljesen jópofa zenekar tudott maradni, köszönhetően Kurt Cobainnek aki még időben pontot tett az i-re. Vicces volt így meghallgatni, és közben mindig bemondani, hogy ezt a részt kitől nyúlták. A bátyám már sosem fogja nekem elhinni, hogy a Nirvana (ahogy a neve is mutatja), valaminek az összegzése, egy zenei csomópont, és nem valami olyan, amiből elindulnak dolgok. Persze a rock zenét ők vitték be megint a nappalikba, és a nagyon béna grunge mozgalom is nagyban nekik köszönhető. De míg az összes grunge zenekar, amit hallottam, szar, addig a Nirvana, megtudott maradni egy kicsit vastagabb hangzású, zajos, de egyben fogós zenét játszó rockzenekarnak. Kurt Cobain meg nem is volt igazi rocksztár. Amikor végig kellett néznem egy róla szóló dokumentumfilmet, már akkor feltűnt, hogy ez a csávó bénább, mint a rajongói, és a bénaságával nem is tud mit kezdeni. Az interjúi is, amikben mindig felsorolta, hogy kiktől nyúlnak, nekem inkább arra utalnak, hogy kicsit szégyellte is, hogy pont ők futottak ennyire be, és azokat kb. a kutya sem ismeri, akiknek mindent köszönhetnek. Az meg, hogy annó csináltatott egy K rec. tetoválást csak, hogy bevágódjon egy csajnál, tényleg a leganti-rocksztárság csúcsa. Túl emberi, na.

Aztán megtaláltuk, a 2007es év zenei csomópontját, a No Age-et. Már akkor szimpik voltak, amikor a Pitchfork-os guestlist-jükben megemlítették, hogy Black Flag rajongók. Gondoltam valami punkos cuccot játszanak, ami van annyira elvont, hogy a pitchfork foglalkozzon vele. Az elég ijesztő volt elsőre, hogy csak ketten vannak benne, mert azoknak, akik gitár alapú zenét játszanak, illik legalább hárman lenniük (…Meg White van annyira jó nő, hogy rá ne vonatkozzon semmilyen szabály). Előre valami olyat vizionáltam, mint amikor a Pop, Csajok, Satöbbi filmváltozatában két csávó összelopkod mindenféle lemezt, és amikor elkapják őket az eladók le vannak döbbenve, hogy milyen jó és obskurus az ízlésük. Aztán meg amikor hallgatják az ő zenéjük ( Roya Trux – Inside Game eredtileg), teljesen le vannak döbbenve, milyen jó. Sajnos arra már nem emlékeztem – a film kölcsön van adva -, hogy azért mert összefoglalja mind azt amit loptak, meg amit hallgathatnak abból kiindulva amiket loptak, vagy egyszerűen annyira más azoktól, hogy ilyet csak olyan csinálhat aki már sok mindent hallott. Végülis a No Age nem egy Black Flag kópia, de sokkal jobb, mint a Perverz Pigmeusok. Nem is kópiája nagyon semminek, egyszerűen olyan kellemesen nyilvánvaló, hogy valakinek meg kellett csinálnia. Körülbelül olyan, mint a kicsit agyasabb párkapcsolatokról szóló filmek (klisének klisék, mégis szükségünk van rájuk, mert szeretjük őket). Szóval itt van 2 emberke, akik össze tudták gyúrni a My Bloody Valentine-t, Fugazi-t, Ramones-t. És olyan kellemesen folyt le amíg hallgattuk, mint amilyen kevésnek tűnik az idő amit annál a kedves lemezboltos csajnál szoktunk tölteni, lemezeket válogatva, válogatásokat fejben összerakva, borító kedvenc részeit egymásnak mutogatva.

Náluk terhelőbb a Mika Miko akik a Coathangers-hez hasonlóan inkább jobb nők, mint jó zenekar. Azért ari, de hogy hogy a picsába kerültek, mondjuk a MRNR címlapjára? Főleg úgy, hogy látszólag simán megkerülték az underground küszködést és valamiért az egy szinttel magasabban lévő, független dimenzióba tudtak becsúszni. Eddig csak egy kicsit több fantáziát találtam bennük, mint a legjobban kinéző csajokban, az idióta továbbképző kurzusomon, ahol 7 órát kell velük töltenem, és semmi jópofát vagy normálisat nem tudnak mondani. Ezzel még jobban elvéve a kedvem az egésztől. Azt nem tudom, hogy ők összejönnének velem, de szerencsére, ha ilyen kalandokba akarnék kerülni, ahhoz elég lenne felhívni egy stricit és összekaparni 15 ezret. Azért a Mika Miko tuti klassz lehet egy házibulin, de én Magyarországon élek, és errefelé csak szar házibulik vannak.

A szomszéd hülye gyereke meg crust punk lett, és állandóan a leglehetetlenebb időpontokban jön át, hogy adjunk neki power violence lemezeket. Mondjuk a nővére elég jó csaj, néha ő is átjön. Biztos kicsit zavarba ejtő lehet neki, amikor ketten bámuljuk őt a furcsa szagú kanapén, ahogy körbesiklik a nappalinkban, nézegetve a felhalmozott popkultúrális ereklyéinket. Végülis jó üzletet csináltunk a kisgyerekkel, mert Dropdead meg Infest lemezekért cserében, eljár nekünk bevásárolni. Ő mutogatott nekünk California Love-ot meg Never Healed-et. Mondjuk az utóbbit ismertem a Violent Minds splitről. A California Love meg nem jó. Lehet laikus vagyok a blast beatben, de nekem túl öncélú és egybemosható a többivel. A legtöbb power violence számnak meg olyan a struktúrája, mint azoknak, akikre 2 percenként jön rá az újabb idegroham, ha valaki felbassza őket.

30 éve jelent meg a Sex Pistols Never Mind The Bollocks… lemeze, és megint előjöttek a punk halott megállapítások. Hát nem tudom, a fogyasztói társadalom most sokkal erősebb, mint volt a 70-es években, és mindenki mindig arról panaszkodik, hogy milyen nehéz elhelyezkedni az életben. Persze kommunizmus már nincs Magyarországon, de attól még, hogy egy magyar találta fel a punkot az nem jelenti azt, hogy Magyarországhoz kelljen kötődnie. Mellesleg amíg Makótól Jeruzsálemig vannak fiatalok, akik nem tudják mit kezdjenek az életükkel, nem érzik hogy bele illenének a képbe, addig lesz a punk kicsit több, mint gyors, rövid és zajos rockzene.

Most nagyon nem is fogok sehova se menni. Inkább újranézem a Californication első évadát. Ami már a főcím 10. másodpercénél megfogott, amikor egy elhajló gitárnyikorogtatás megy, és a volt barátnőt mutatják, serif napszemüvegben, ahogy a szél az arcába fújja a haját. Valahogy annyira a Sonic Youth ugrott erre be, hogy azóta alig tudok róluk is leszakadni. Ez jut nekem. Az embernek, aki ellen vagy össze szövetkeztek a jó csajok, vagy utálja őt isten.

Ui.1: felkerült pár új blog (többnyire magyar) a linkek közé.
Ui.2: a VBS-en újra indult a Soft Focus. Ian Svenonius most Angliában forgatott Mark E. Smiths, Shaun Ryder, Kevin Shields, Bill Childish, Penny Rimbaud, Bobby Gillespie, Terry Hall, Graham Coxon fognak a néha infantilis, de egyébként érdekes kérdésekre válaszolni.

Bonusz válogatás:

update! Kósa Daninak köszönhetően, korlátlanabbul elérhető, nagy köszönet ezért neki!!!

http://dan.punkportal.hu/tmp/sofa_king_-_punks_not_dead_i_guess.mp3

D.I. – Rockandroll Part 2
Descendents – Bike Age
The Heartaches – Deliver My Heart
Ben Weasel and His Iron String Quartet – Blue Is The Ocean
Jedi Five – W.W.S.D.
Toys that kill – Blanket
Henry Rollins - Eric The Pilot
Nirvana – StayAway
No Age – My Life’s Alright Without You
No Age – Everybody’s Down
No Age – Dead Plane
Mika Miko – Take Hold
Mika Miko – Oh, Head Spin!
Brian Poshen – Dork For Thirty Years
Socal circle – USSA
Cloak / dagger – Quit Life
Hot Snakes – Time To Escape ( Government issue)
Violent minds – Come Turn On Me
86 mentality – Out Of Control
Clorox Girls – Boys Girls
Patton Oswalt – 80’s Metal
Rival Schools – New Direction ( Gorilla Biscuits)
The Lemonheads – Pittsburgh
Pavement – Transport Is Arranged
Sonic Youth – No Queen Blues
Thurston Moore – Honest James
David Cross – Airport Porn

posts push the air

Rengeteg nagyon jó lemez van, aminek az első száma, mintha kilógna. Amolyan bevezetés, kicsit ráhangol, de véletlenül sem durran akkorát. Valószínűleg azért, mert ha az első szám lenne a legjobb, a sznobbabb zene buziknak ez túl nyilvánvaló lenne, és véletlenül sem ezt neveznék meg a lemez csúcspontjának. Inkább választanák a 6.-at amiben egyébként semmi sincs, de így még hozzáértőbbnek tüntetik fel magukat, hogy ők a semmiből is kihallanak valami olyat, amit a halandók nem. A legjobb számok általában a 3, 5, 7, 9, 12-esek szoktak lenni. Legalábbis szerintem. Viszont amikor az első szám nagyon jó, akkor az a legjobb. Ha megkérdezne valaki, hogy melyik zenekarnak vannak a legjobb első számai, habozás nélkül a Smiths-t mondanám. Pedig csak 2 első számukat helyezem a többi első szám fölé. Na az egyik most pont rólam szól.
Úgy érzem magam, mintha egy szellem lennék, túl sok koffeinnel a véremben és még azokra is féltékeny vagyok, akik butábbak és csúnyábbak nálam. Még arra sincs erőm, hogy elolvassam a könyvet, amit 2 hete vettem. Egy másfél órás filmet 3 darabban nézek végig. És a 7 Szamurájt el se kezdtem amikor megtudtam, hogy három órás. Rengeteg dolog jut az eszembe, de vagy belefásulok, miközben elkezdek vele foglalkozni, vagy el sem kezdem. Persze most mindet el fogom mondani, hogy valamiről írjak. Különben a lányokkal is mindig ezt csinálom. Kitalálok mindent, hogy elhiggyék, talán van bennem valami jobb. De mindig túl lusta vagyok, hogy meg is valósítsam. Azért később beavatom őket, mit szerettem volna. Ha már nem belém, legalább az „akár lehetnék ilyen is” énembe essenek bele. Különben egyszer akartam készíteni egy válogatást a legjobb első számokkal. Szerintetek egyáltalán neki fogtam valaha?

Az egyik első füstbe ment tervemet, mint majdnem minden heteroszexuális fiatalt, a pina motiválta. Igazából nem is motiválta, hanem kiváltotta. A lakótársam összejött egy csajjal. Én meg mindig inzultálásnak tartom, ha valaki az arcomba nyomja a boldogságát. Azt se mondtam még, hogy a lakásunk nem valami nagy és a háló szobánkban egy emeletes ágyon szoktunk aludni. Persze amikor a barátnője nálunk van, ha még engednék, akkor sem másznék fel a felső ágyra. Így minden ilyen estén csak ülök a nappaliban a kopott kanapén, nézek magam elé, és még véletlenül sem veszem le a fejemről a fülhallgatót. Talán áthívhatnám én is az új csajom, de vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy tudjam az én lakásomban semmi érdekeset nem lehet csinálni. Szexelni meg jobban szeretek máshol. Akkor ha alul teljesítek ráfoghatom az idegen környezetre.
Egyik ilyen kanapén protestálós estén, újra néztem az American Hardcore-t. Igen baromság a vége, de ettől még teljesen élvezhető, csak hiányzik belőle a Hüsker Dü. De egyrészt a film mellett szól, hogy ebben nem csak a könyv írójának a véleményét hallhatjuk és nem az ő nézőpontjából van megvilágítva a korszak. Amit viszont ennél is jobbnak tartok az az, hogy teli van régi felvételekkel. Miközben néztem gondoltam, majd írok egy, a kérdést nyitva hagyó elmélkedést, hogy mik a jobbak „a mai vagy a régi zenék?”. Így átgondolva mindenképpen a régi zenék a jobbak. Azokat olyanok csinálták, aki tényleg csinálni akarták. Nem volt lámpalázuk, mert ilyen baromságokkal nem törődtek, hogy ki mit fog gondolni. Azzal se, hogy be fognak e férni abba a sávba, amit végülis ők rajzoltak ki, mint követendő példa. És akkor még olyan kialakult rendszer se volt, amibe ha bekerülsz 1-2 évig simán el tudsz lenni, ha van annyi eszed, hogy jó számokat írsz, és annyi merszed vagy nem törődömséged, hogy hátra hagyod az életed és turnézol. Azt hiszem még mondani valónak akartam azt, hogy nincs semmi olyan zenekar, amit kötelező lenne szeretni, vagy hallgatni. Azért nem árt, ha egy zenei stílus követői hallgatják is azt a bizonyos zenét. Meg ha valaki azt mondja, hogy őt érdekli ez, akkor csak magától értetődő, hogy majd minden irányba elkezd kutakodni. A történelemmel is nehéz úgy foglalkozni, hogy egy eseményt boncolgatunk csak, és annak előzményeit, kiváltó okait, kölcsönzött szimbolikáival nem törődünk. És ez mégsem olyan vad dolog amiben ha sok új dolgot próbálunk ki, a végén kellemetlen helyzetekbe kerülhetünk. De akkor is hülyeség lenne kategorikusan kijelenteni, hogy vannak kötelező zenekarok. Talán még az is benne lett volna, hogy ma már ritkán születik valami olyan, ami ne egy „a 2007-es xy” lenne. És mivel a punk így ciklikusan futja a köreit, mindig mást és mást hozva fel a felszínre, a harmadik negyedik repetánál könnyen betelhetünk, és 28 felett dobbanthatunk is. Én már 20 évesen unom, hogy gyomorszájon vágnak, egy közepes koncerten. Majd Cloak / Dagger-en visszaadom.
És mindez csak egy éjszakai elgondolás volt. Ami és egyben az életkedvem is, az ezt követő órákban, amíg el nem aludtam, akkor szállt el teljesen, amikor a fejhallgatómban egy hosszabb zenei szünet közepére a szobatársam beüvöltötte az ő kis kéjbarlangjából, ami az én fél hálószobám, a „bazdmeg ma kurva jó vagyok” önbíztatást.

Akartam lemezkritikát is írni. De nagyjából csak a Cloak / Dagger nagylemezt az új Interpolt és Pavement-et hallgatok. Azért ha megerőszakoltam volna magam, akkor az új Coliseumnak estem volna neki. Ami mellesleg kurva jó, ha ilyen röviden is elhiszitek. Ezt úgy akartam megközelíteni, hogy amikor zenét hallgatok, vagy valamilyen hangulat hátteret képzelek el az egésznek, vagy ha valamilyen hangulatba kerülök, akkor hallgatok hozzá passzoló zenekarokat. Sajnos ez van. Sosem választok az agyammal. Az új Coliseum meg hiába lett egy epikus crust album, gondoltam majd elmesélem, hogy én sosem voltam metálos, és sajnos sosem leszek. Sajnos, mert tizes-éveim közepén szerintem marha jó lett volna annak lenni. Persze nem olyan kannás boros rockernek, hanem szolid kinézetű, de zeneileg obskurus mélységekig leásónak. És amikor például metált hallgatok, pont ezt az űrt érzem, hogy sehogy sem tudom magam vele összepasszírozni. Lehet jobb is, hogy ezt nem próbáltam keresztezni egy Coliseum kritikával.

Aztán folyamatosan olyan lányokkal álmodtam, akikbe belezúgtam, és voltak olyan pillanatok, ha nyomatékosítom magam, összejöhetett volna a dolog, de aztán mégsem. Gondoltam majd elmegyek, megnézem egyedül a Superbad-et, hogy értelmet adjon mindennek és igazoljam a bénaságomnak is vannak derűs oldalai. Meg gondoltam hátha valami klassz nike cipős, szűk farmer gatyás csajjal szemezhetek, amíg várok, hogy be lehessen menni a terembe. És ott volt a lány is, és én is, csak a szobatársam is, akinek a nője éppen valami képzőművészeti továbbképzésen vett részt, amin szemétből kellett egy piac kollázsát elkészíteniük, így ráért és elhívtam. A film eddig a legjobb amit idén láttam, szóval tényleg igazolt meg értelmet adott. Azért egy szinten van még vele, ha néha ki is emelkedik közülük, a Science Of Sleep, Stranger Than Fiction, Knocked Up. Meg gondolom lesz a Darjeeling Limited, ha majd végre láthatom. De a Dr Strange Love-os fasznál egyszerűen beleszerettem az egész filmbe, és néha azt kívántam bárcsak sosem érne véget. Azért kicsit zavarba ejtő volt, amikor csak én röhögtem a moziban pl a Coen tesós poénon. Szeretnék mélyebb hangon nevetni.

Igazából ez volt tegnap. A mai napom ahhoz képest, hogy azzal indult, hogy a lakótársam nagyanya a hajamat simogatta, egész jó volt. Egész nap „csak punk zenét” hallgattam. Legalábbis én nem tudok jobb meghatározást az olyan zenekarokra, mint a Cleveland Bound Death Sentence, Toys That Kill, Jedi Five, Leatherface, Marked Men, Clorox Girls, stb. Igazából ezt többet kéne tennem, mert ezeknek a zenekaroknak a „hangulat háttere” mindig azt sugallja nekem, hogy egy teljesen más világban élek, ahol mindenkin edző cipő, farmer, valami közepesen ismert zenekaros póló és egy klassz kabát van. Olcsó külföldi konyhás éttermekben eszünk, ha szép idő van biciklivel járunk, a viccesen cinikus fanzinünk a padlón ragasztjuk össze, csinos és okos, de nem okoskodó lányokkal találkozunk. A konyha pult mellett beszéljük meg a lakótársunkkal az élet nagy dolgait, amik különben más embereknek csak apróságoknak tűnnek.

Most azt hiszem tényleg megpróbálok csinálni egy válogatást. Majd szólók ha sikerült.

still ill

"Tonight I am as horny as a ten peckerd house, so stay tuned because this is Sofa King reminding you to eat your cereal with a fork and do your homework in the dark..."

Bár nem szóltam előre, de ez a blog is szezonálisan működik. Megvolt az első széria, és aztán kicsit elmentem pihenni. Most meg kezdődik a második. Sajnos erre nincs külön fejléc, de azért amit időközben beraktam elég szép lett. Köszönet érte Koberának!
Szóval elkezdődött minden újra, itt az ősz, aminek az elejéről még tudósítottam, de aztán teljesen megütött, és egész nap csak a megsárgult levelek között sétálgattam miközben Pavement-et meg My Bloody Valentine-t hallgattam. Najó, van kötött pulcsim, de azért ennyire nem merültem el a főiskolás létben. Viszont kiköltöztem otthonról, és ezt például már az albérletemből írom, amiben egy barátommal lakom együtt. Annó közel-keleti vendégmunkások laktak itt, így a spejzben hagyott emészthetetlen fűszerek mellé megörököltük a város legjobb minőségű, de egyben legkisebb adagját szállító drogdílerét is. Annyira azért sosem voltunk fűfejek, hogy hozzánk szokott volna, de még grátiszból kimért nekünk egy tisztességes grammot, úgy utoljára.
A költözés pont jókor jött, mert otthon semmi képpen sem akartam maradni. A csajom kidobott. De minden este nem volt kedvem elmenni, korsókba felejteni magam, így pont kapóra jött, hogy lehet elviselhető társaságom, amit mezítláb is élvezhetek, úgy hogy nem fázok fel. Ez le is foglalt annyira, hogy alig gondolkodjak azon, mikről kéne ide írnom.
Amikor beköltöztünk, és egybe raktuk az otthoni szekrények aljáról túrt válogatás kazettákat, elkapott és több hétig a markában tartott minket a nosztalgia. Olcsó sört ittunk és a kanapén dögölve egyből összeállítottunk egy „top 12 szám, amiért lefeküdnék magammal, ha lány lennék és megkaptam volna magamtól egy válogatáson” kazettát. És csak 1 Motörhead számot raktunk rá! Ekkor egy pillanatra megleltem a lelki békém. Legutoljára akkor éreztem így egyben a dolgokat, amikor egy vasárnap délután a közeli kertvárosban bicikliztem, és mire haza értem pont kezdődött a Szívek Szállodája. Meg a nap is olyan filmbe illően sütött be a plakátjaimra. A közös lemezgyűjteményekből meg kikeveredett egy közös zenei ízlés is, sok önprómócióval, meg eddig titkolt dolgok felfedésével. Például a barátom sosem árulta el, amíg lakótársak nem lettünk, hogy a twee pop az egyik titkos szerelme. Annyira, hogy a lapockáján még egy K Rec. tetkó is van, pont mint Kurt Cobain-nek volt. Miután ez kiderült, amíg a fejünk búbjáig nem teltünk meg kedves, és kúl érzésekkel, addig hallgattunk Marine Girls-t, Talulah Gosh-t, Pastels-t és Glo Worm-öt. Utána én jöttem a Hot Snakes, Jawbreaker-emmel, Cloak / Dagger-rel, és hogy valamiről megpróbáljak írni is, Said Radio-t is hallgattunk. Jó gonosznak találtuk mind a ketten. Viszont amikor feljött hozzánk az a csaj és a barátnője, akit a művész mozi előterében szedtünk fel valami vasárnapi matiné után… elment tőle a kedvünk, mikor felhívták a figyelmet a háttérben megbúvó glam életérzésre. Végül a hetek alatt kiegyeztünk abban, hogyha hangosan fog szólni és egyikünk sem akarja magát frusztráltan érezni, akkor majd pop punkot fogunk hallgatni. El is mentünk és vettünk a meglévő Queers, Screeching Weasel mellé néhány Marked Men, Ergs!, Exploding Hearts, Heartaches, Busy Signals, Jay Retarded lemezt. Ezeken kívül csak fejhallgatóval vagy közös megegyezéssel lehet bármit is hallgatni. Most például Handsome szól a fejhallgatómból és a konyhapulton gépelem mind ezt, miközben a kihűlő pirítósom eszem.
Handsome-ról jut eszembe (kicsit tovább asszociálva), hogy láttam élőben Walter Schreifels-t. Bár a Gorilla Biscuits-et szeretem legkevésbé a bandái közül, azért nagyon jó volt. Mozoghattak volna többet, de ki tudja én fogok e egyáltalán ennyit, amikor annyi leszek, mint ők most. A Bane-t is láttam kétszer, akik tényleg az egyik legjobb koncert zenekar, csak az ősz miatt, valahogy engem nem ért el az egész. Annyira objektív meg nem akartam lenni, hogy egy olyan koncertet dicsérjek, ahol nem éreztem semmit. Ja a Ceremony alatt meg kiderült, hogy a magyarországi hardcore színtér nagy rész retteg a buziktól. Komolyan hallottam a „Hé az a köcsög velem kokettál!” felhördülést, aminek kicsit olyan „Úristen ha esetleg megfogná a farkam, lehet bemerevednék. És ezért meg kellene ütnöm” kicsengése is volt. Akkor viszont én pöccentem be, amikor egy szerelmes pár úgy egymásba gabalyodott a Circle Jerks feldolgozás alatt, hogy nem elég, hogy egymással kezdtek huncutkodni, de a csaj túl ölelte szerelmét és az én vállamat kezdte el masszírozni.
Talán ezek volt az egyetlen meghatározó koncert élményeim. Voltam más bulikon is, de azok semmi nyomot nem hagytak bennem. Viszont átkozom az eget azért, mert sem a Brutal Knights-ot sem a Blowfly-t nem néztem meg Bécsben. A Brutal Knights-ra mondjuk van mentségem. Gondolom annak a 10 embernek, aki látogatja a blogot, nem lehet olyan nagy meglepetés, hogy van egy zenekarom is. Na miközben boldogan bólogathattam volna BK-ra, inkább egy vidéki stúdióban óbégattam este 9-től hajnali 3-ig. Még mindig kellemesebb volt, mint kiszenvedni a szövegeket magamból. Szerencsére a csajom pont időben döbbent rá, hogy még a páratlan szexuális trükkjeim sem színesítik ki az összképet, ha arról van szó hogy akkor egy kibírhatatlan seggfej vagyok e vagy sem. Ezért amin hónapokat gondolkodtam, kijött 2 hét alatt, a kis rásegítéssel. A végeredmény nemsokára publikus lesz, aztán majd lehet akasztani a hóhért. Kicsit visszatérve, már előre fáj a szívem, hogy üröm lesz az örömben az 1 hetes németországi turnénk, ami pont akkora esik, amikor a National, Good Life, NomeansNo játszik a közelben, és az Interpol meg mindig abban a városban vagy annak a közelében lesz ahol mi játszunk. Mintha azok a jó csajok egyike lenne akik sosem fogják felvenni a kopott pólóimat, mint alvó póló. Persze egy kiadós dugás után. De hát csak kijár nekem is egy hét, amikor nem rajongó leszek főállásban (gondolom nem is a rajongás tárgya).
Hm, hirtelenjében ennyi jut eszembe. Nem akarok ígérgetni, hogy színesebb vagy színvonalasabb lesz az elkövetkező évad, mint az előző. Igazából most semmi ötletem sincs, hogy mi lesz a következő poszt. Jó lenne a fanzine-ből megszokott, nem direktben zenei témákról is írni, csak semmi sem idegesít fel mostanában. Azért a libidóból nem veszek vissza.
És most elmegyek és megeszem az ebédem amit abból a fogadásból nyertem, hogy a Pitchfork fog e írni a Cloak / Dagger nagylemezről.

Dolgok amiket néztem: CQ, Wayne’s World, The Life Of Aquatic with Steve Zissou, Secratary, Breathless, Knocked Up, Grindhouse, Thank You For Smoking, Where Buffalo Roams, Monk, Dexter, House MD, Family Guy, Hotel Chevalier

Könyvek amiket olvastam:
F Scott Fitzgerald – Az éj szelíd trónján
Kurt Vonnegut – A titán szirénjei

Dec 3 Cloak / Dagger a kultiban! Jó csajok vegyetek kebletekre!