The Pervert's Guide to 2010

Az idei év tök jó volt. Kezdve azzal, hogy rádöbbentem végre van egy színtér, aminek boldogan a része lehetek. Ami tényleg egy közös valami, ami együtt működik, támogatja a másikat, és a zenekarok csak húzzák egymást feljebb és feljebb, jobbnál jobb kiadványokkal. Politikailag is konkrétabbak a kiskobakok, nem csak azt ismételgetik, hogy ez engem nem érdekel, próbálok távol maradni tőle. Még mindig vannak, akik szerveznek jó koncerteket, egyre többet, az emberek aktívak, a zenekaraikkal mennek külföldre, tenni akarnak valamit, nem kérik, hogy más toljon be a seggük alá valami félszar dolgot. Idén is voltam turnén, ami mindig kurva jó, de életemben először elkezdtem házi bulikba járni és nem is olyan rossz dolog az. Rengeteg nagyon jó lemez jött ki idén, amikből annyi volt, hogy nehezemre esett egybe-kettőbe spontán beleszeretni és leragadni mellette. Azért se volt könnyű, mert többen adtak ki olyan albumokat, amiket kedvem lett volna szeretni és baromi jó őket hallani, de még a maguk punkos szintjén is vannak olyan összetettek, hogy a teljes élményhez meg kell várni, amíg rám nőnek. Ez volt akinél sikerült és lesz akinél majd fog. Az biztos, hogy idén a punkban a borús atmoszféra, az alig torzított gitárok, a középtempó, és néha a férfi-női váltott ének volt az igazi húzó erő. Meg a Cult Ritual mellék projectek felvirágzása. És a new yorki zaj punk színtér. Meg az olympiai fura punk. Tényleg tetszett az év, a punkban főleg. Másban annyira azért nem. Ime egy felsorolás, hogy mik voltak jók is miért. Ilyen volt 2010 egy perverz szerint.

Lemezek

Red Dons - Fake Meets Failure

Szerintem nem az X hódított igazán idén, hanem ezek a szellős, vékony gitárú és visszafogott tempójú, de feszültséggel kicsordulásig töltött punk számok. Amik mind tökéletesek esti sétálgatáshoz, hogy megmentsék a béna életünket pár félórára. Az ugrálós alapokra jövő, sötét hangulatot szertefonó gitárok, és az elkeseredettségtől, dallamosan kiabáló ének. Miközben dallamos, felkavaró is. A ’00-ás években ezekre még azt mondhattam, hogy Wipers ihlette, de a zenekarok mostanra vagy túlfejlődtek a könnyű beazonosításon, vagy egyszerűen kifejlődött egy új műfaj, ahogy a black flag-hez is lehet kötni a Damaged hangzást, úgyis hogy sokszor egyáltalán nem a Black Flag az, amire gondol vele kapcsolatban az ember. Vannak azok a nyári slágerek, amik vidámak akarnak lenni, de szomorúak lesznek. A Red Dons hiába egy kiégett világ pop zenéje, én ettől leszek boldog. Túlcsordul ez a lemez az igazi punktól. Olyan érzésem van közben, mint amikor találok egy kortalan zenekart, akik húsz éve sem érdekeltek senkit, mégis hibátlan, amit csinálnak, és hogy megtaláltam őket, iszonyatosan boldoggá tesz, hogy megint beleszerethetek a punknak az egészébe. Ennyire időtlen obskúrus-klasszikus ez is.

Defect Defect – st

Portlandi színtér idén nagyon aktív volt. És persze ez is egy igazi gyöngyszem onnan. Sokkal idegesebb, mint az összes többi gitár-punk banda, az ének karcosabb, a zene izgágábban csapdos. Azt imádom ebben a zenekarban, hogy tudom, hogy jók, mégis érzem a végletekig kihajtott akarást, hogy minden számuk fasza legyen. És aki képes meghalni a színpadon / lemezen / próbateremben az az én emberem. Szóval itt ez a nyomorék feszültség tökéletesen vegyül a város zászlajaként kitűzött gitárközpontúságával. Szikszalaggal ragasztott keretes szemüvegek, felvarrókkal egyben tartott kapucnis pulcsik, és a Descendets-et idézi bénázó düh. Revenge of the Nerds házi zenekara. Amikor azt olvasom, hogy emberek visszaemlékeznek milyen volt első punk lemeznek a Black Flag-et hallani és ez arra sarkalta őket, hogy ők is zenélni kezdjenek, pontosan olyan zenét hallok ki ezekből a sztorikból, mint amilyet a Defect Defect játszik.

Rákosi - Demo III

Hallottam idén, és ez a legdurvább dolog. VALAHA.

Auxes - Ichkannnichtmehr

A tavaszi koncert után nagyon nagy meglepetés volt hallani ezt a lemezt Borics lakásán ebédkészítés közben. Már az első számnál kikelve akartam üvölteni magamból, hogy Rise Above, We’re Gonna Rise Above. A Ginn gitárok helyett azért sokkal inkább a Froberg hangzás köszön nekem vissza, és nem csak azért mert a hajón együtt játszottak év végén. Ez egy végig szellemes, ötletes, nagyon erős punk lemez. Úgy poszt, hogy sosem hagyja el azt a lüktetést, amit a kezdő punk zenekarokban buzog. Amennyire seggfejül hangzik az, hogy ilyen, amikor átgondoltan csinálnak punk zenét, annyira jó ez a lemez. Ezt játszotta a Pitchfork ’87-ben, a Flag of Democracy ’82-ben, akkor is újnak hatott, és ma is az, az Auxes-tól.

Masshysteri - St

Már vallásosan imádom a Vicious nagylemezét, és szerencsére nagyjából csak nevet, meg pár tagot váltottak. A svéd pop örökséghez híven slágerdömpingé alakított nagylemez ez is. Éppen hogy torzított, iszonyatosan sűrűn pengetett gitárok, férfi-női ének és rohadt sok komor bugi. A Masshyteri-nek van számomra egy nagyon különös aurája, ami jól egyensúlyozik azon a mezsgyén, ami nekem kúl, vagy ami a hipster punkoknak az. Szeretném azt hinni, hogy inkább az enyém felé dőlnek. Ha ilyen zenét játszanak, akkor biztos.

White Lung - It's the Evil

az előtt tudtam, hogy ez lesz az év lemeze, hogy hallottam volna. Az a pár kislemez, amik előzetesen kijöttek már meggyőztek róla, hogy a White Lung kurva jó. Exene Cervenka totál bekattan és rikácsol, üvölt, meg persze énekel. Felülemelkedik minden bénaságon és csak a saját megbabonázó erejével nyom minket térdre. Grrrl Power. Ez olyan zene, amit érzel, hogy csak nők csinálhatták. Annyira megszállottan tudja, hogy mi az a jó, ami történik. A zene pedig annyira sűrű és erőtől duzzadó, hogy nem tudok másra gondolni a hallgatása közben, minthogy épp egy nagy reflektor száguld felém az autópályán ahol riadtan álldogálok csak a sötétben, egymagam. Becsapódás másodpercenként, amik finoman törik szét az agyam ahogy a fülhallgatón keresztül minden hang egyszerre jut a búrámba. Nagyon sűrű massza, ami kisajátít teljesen. Mint egy randi, először csak megilletődötten feszengek és elbűvöl minden, amit hallok, aztán felveszem a tempót és a részese tudok lenni a lemeznek. Viszont rajongó vagyok végig. Úgy épít egy csomó szép hagyományos hangzára, hogy azokat csokorba fogva valami teljesen új és nagyon baró jön létre. Az összes erős női zenekar megszólal bennük, csak mind egyszerre, másfél percekben eljátszva. Ha ez a punk jövője akkor fagyasszatok le és keltsetek fel ötven év múlva.

Daylight Robbery - Through the Confusion

Fura a viszonyom ezzel a zenekarral. Amikor először hallottam őket nem voltam képes elhinni, hogy ez ennyire jó. De újra és újra meg kellett hallgatnom, mert valami nem állt össze. Ezért rendesen rám nőt és most már feltétel nélkül imádom. Már az, hogy proto hangzással játszanak post-punkot, itt is vegyesen énekel nő és férfi, egymásnak feszül minden mondatuk, a gitár szólamok mind magukra hívják a figyelmet és minden, amit énekelnek az fontos, el kell hangzania és úgy, ahogy ők teszik. Csupa kettősségek, és nagy dolgok történnek, amik mind egybe olvadnak így lesz a daylight robbery-nek egy egyedi hangzása. Tökéletes punk lemez, és ilyen tényleg évtized szinten is ritkán van.

Puffy Aresoal - In The Army 1981

Elszabadult rossz gyerekek, akik a drogoktól össze-vissza tekergetik az erősítőiket. Néha belekezdenek egy garázs rock számba, ami totális kivehetetlen káoszba fullad. Elképesztő pontokon lyukadnak ki, de ettől érdekes és igaz végig. Ilyen az, amikor valakik igazán érzik a punk hardcore-t és ezért azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Első Meat Puppets kislemez, találkozik a Flipperrel, és egy amfetamin dílerrel, egy visszhangos barlangban. Akkor a legjobb, amikor már kurva fáradtan várok az utolsó buszra, hogy hazavigyen és a buszmegállóban mindenféle ijesztő ember kőröz körülöttem, de nekem a fáradtságtól meglágyult agyam miatt ez még tetszik is. Főleg, hogy ennél kevés jobb vizuális kísérőt tudok elképzelni a Puffy Aresoal-hoz.

Double Negative - Daydreamnation

Nem érdekelt sem az új Articles of Faith, se az Off! kislemezek. Ha öreg embereket nem is annyira szomorú a színpadon látni, olyan öreg embereket, akik vergődnek, hogy megmutassák mennyivel inkább ők a tuti, mint a fiatalok, na az nagyon béna. De ennél az egy fokkal kicsit jobb, nosztalgiázás is azért jócskán kínkeservesen szomorú. Ezzel szemben itt vannak ezek a vén faszok, akik nemhogy ugyan olyan jó lemezt hoztak össze, mint az előző volt, de ez még jobb és teljesen más. Persze klasszikus, és nehezen elbarmolható punk/hardcore-t nyomnak. Azt, amihez értenek. És el is játsszák kurva jól, mert nem megkopottak, hanem fiatalok, csak ősz hajjal és elhízott tokákkal. A legszembetűnőbb ezzel a lemezzel kapcsolatban, hogy mintha a masterelés előtt adtak volna hozzá egy Void effektet és így az egész baromi zajosan és cukin szétesőn szól. Ahogy egy kurva jó kezdő zenekar, megnyerő demója. De vágtat előre megállíthatatlanul. Fogynak a számok és én egyre jobban akarom elölről kezdeni, hogy szóljon még, ne érjen véget. Szónikus pusztítás.

PFA - God Squats Us All

Végre a nagyon rosszgyerekek felvettek egy nagylemezt, ami kurva jó. Bár minden szám olyan rövid, hogy beléjük sem lehetne kötni, mert nincs rá idő. Mégsem alibi ez egy pillanatig sem. Nekem a PFA mindig olyan volt, mintha képesek lennének zseniális vicceket írni. Amikben van egy logika és ettől nem csak egy csattanóban merül ki minden, hanem jóval több minden történik. Na, ez a lemez pont olyan, mintha egy könyvben minden mondat egy egysoros vicc lenne. Kibaszott sátáni, vad, beteg, undorító és imádnivaló. Basszus, ahogy az egyik számban már szirénázva gitároznak, végre egy magyar zenekar, akik nem töketlenek ahhoz, hogy elszabadítsák a kibaszott poklot a lemezükön.

Matt K. Shrugg - Gone Ashtray

Amikor először hallgattam ezt a lemezt, pont Borics jött fel hozzám látogatóba, és amíg én mindenféle hülyeséget pofáztam neki ő egyszer csak félbe szakított, hogy mi ez, mert az egyik gitár riff nagyon jó benne. Megmondtam, aztán elgondolkodtam, hogy ez vajon tényleg egy jó zenekar e. De lesüllyedt a mélybe. Aztán évvége felé, hogy képben legyek elővettem, már csak úgy egymagamban, és igaza volt mindenkinek. Ez egy hibátlan, csupa szív garázs-pop zenekar, ami úgy lo-fi, hogy nem a zene van szemlekötve belőve, hanem maga a felvétel kaphatott egy kis szikrát a felvétel és lett tőle olyan amilyen. Ami király, hogy a klasszikus disszonáns hadonászás mellett vannak ilyen totál elborult, értelmetlen zúgások, vagy társalgós házibulik konyhájába való, meghitten csilingelő, és dalolászó számok is. Mert ez is egy egyszemélyes zenekar, ezért nem annyira ragad egy sémához és ez király, főleg hogy végig egyben tudja tartani a változatosság ellenére is. Most mit mondjak még, ez egy zajos gitárlemez, ami úgy szól, mintha alig lenne torzítva, de jobban recseg, mint egy zajpunk lemez, az egészből meg csak úgy árad Matt K. Shrugg géniusza.

Mind Spider - ST

Tavaly az év egyik legjobb lemeze a Marked Men-é volt. Az a zenekar eddig még nem adott ki rossz lemezt. Köszönhető ez többek között az énekes elképesztő hangjának. Ez az ő szóló projectje, így hallgatás nélkül lehet már szeretni a hangja miatt, ami továbbra is zseniális. A zene sokkal lazább, mint a Marked Men-ben. Bennük azt imádtam, hogy a középtempó ellenére, a gitárok kétszeres tempón sűrítettek bármit, amit éppen játszottak, ettől az egész egy csilingelő, pörgős massza lett, mint a rágógumi, ami a cipőm talpára ragad, de jól néz ki, ahogy nyúlik egy rózsaszín izé a beton és a gumitalpú edzőcipőm között. Na, a Mind Spider inkább a hátradőlt, de nem elfekvő, hanem részegségtől a falnak támaszkodó remek pop-punk. A pop-ot tempójával és az ébren józanodó hangulatával kicsit fel is löki, de ez még mindig a Ramones-ra visszakacsintó anyag. Csak éppen itt megkapták a sokkterápiájukat, és túl vannak egy jó adag szipun is.

White Boss - ST

Ez nem is zajos punk zene. Hanem zaj zene, amiből kiszűrődik egy kis punk. A megállás nélküli gerjedés miatt csak egy soha véget nem érő szám szól. Szinte már szép, annyira elmebeteg. Lebegtetett túlvilági punk zene. simán el lehet a hallgatása közben tűnődni, ha sétálok éppen a városban, vagy a buszon állok az ablaknak támaszkodva. Akkor is ha az énekes végig csak visítozik. A cipőbámulás aurája egyébként is kezdett ránőni a punk-ra, mondhatni ellep minket a gitárfüggöny, de hogy mindez majd a sérült hardcore-ral fog találkozni, arra nem egészen készültem fel előre. Erre vágytam úgy, hogy még magam sem tudtam.

Slices - Cruising

Ami tavaly volt a Cult Ritual nagylemeze, az idén a Cruising. Tomboló, sötét hatalmas zajmassza. Elmebeteg, néha céltalan, aztán az üres csörömpölés, és idegtépés egyszer csak egy számba torkollik, és máris értelmét nyeri minden. Sok benne a monotonitás, mintha nem is a zenére mentek már volna rá, hanem arra, hogy milyen hangulatot tudnak kihozni abból, aki hallgatja. Ettől függetlenül a zene a lényeg, már ha valaki szereti a borús, nagyon geci hardcore-t. Azért nem szeretem a modern hardcore-nak nevezett zenekarokat, mert túlságosan érződik rajtuk, hogy csak ebben a korban létezhetnek és csak ennek a kornak játszanak. Olyanok a számaik, mintha hatni akarnának a hallgatókra és ezt ők tudják is nagyon jól, hogy hogyan kell. Hallgatva a Slices-t hasonlók merülnek fel bennem. Csak az ő megszólalásuknak hiába van ugyan úgy dátumhoz köthető mellékíze, van ez annyira nyitott, hogy ellenben a modern hardcore-ral nem érzem azt, hogy el fog múlni, le fog csengeni. Írtam azt, hogy hatni akarnak a hallgatóra, de nem alám teszik ezt a zenét, hanem nekem kell körbejárnom, hogy van e olyan része, amit szerethetek. Szeretem én mondjuk az egészet. Akkor is, ha olyan, mint egy üveg, amibe belefinganak, aztán a tengerbe dobják, egy papír kíséretében, amire az van írva: szar vagy és nem érdekli őket hol meg kinél köt ki ez a palackposta. Király, hogy No wave szerű őrületet kevernek mutáns hardcore-ral. Ha a Swans Deep wound-ot játszana, az szólna így.

Young Offenders - Leader of the Followers

A skinheadek világa nekem egy kicsit zárt, és ettől misztikus. Nem értettem, amikor pár hete egy házibulin bomberes fiatalok mutogattak a kamerába miközben a legprimkóbb hülye technó szólt a számítógép hangfalából, de annyira boldog voltam a látványtól, hogy csak az öklömet meg a fejemet tudtam rázni. Ugyan ilyen talány a Blitz kései, Second Empire Justice, egyébként zseniális lemeze. A meleg skinhead pornóról már nem is beszélek. Ezek azok a fura dolgok, amik összezavarnak, de basszus, így szeretek hülyének lenni. És akkor itt vannak a Young Offenders-ék, akiknek az első kislemezét imádtam. Az annyira pop-os volt, hogy néha már kicsit kellemetlenül éreztem magam miatta, mert könnyen odafért volna egy Franz Ferdinand mellé, vagy, hogy kicsit magamnak klasszabb párhuzamot vonjak, mondjuk egy bloodstains across ireland válogatásról szedett és modern kornak megfelelően feltúrbozótt zenekarhoz hasonlítottak leginkább. A második kislemezük viszont hidegen hagyott eléggé. Így kicsit félve kezdtem ezt hallgatni, de nekem olyanok már feljavítják a dolgot, hogy a lemez címét egy haverom találta ki nekik, aki majdnem énekelt is a zenekarban, és Kobera nem volt rest a nyaralása közben írni nekem egy sms-t, hogy mennyire jó is ez a lemez. És tényleg kurva jó. Skinheadek részegen játszanak rágógumi szerű pop-punkot. Vagy 77-es punkot, mert nagyon sok klasszikus hatás van benne, de tényleg inkább Írországból, ahonnan olyan zenekarok jönnek, mint az Undertones, Victim, Protex. Mind zseniális a pop-ból csak a jót hozó és a punkba azt kilógó lóláb nélkül oltó zenekarok. Ilyen pontosan dolgozik a Young Offenders is. Néha kicsit szellősebb számokat mind plafonig pakolják egyszerű, de hatásos dallamokkal, csilingelő gitárokkal és az énekeseknek is elképesztően jó hangja van, skinhead létükre azért kicsit magas, de most ezen nem én fogok fenn akadni. Ha valakit zavar, hogy a Jam-re hajazó zenekarok mind ilyen Kimért Jóskák akkor jó hírem van nekik: a részeg skinheadek is tudnak olyan zenét csinálni, csak a kortársaiktól eltérően sokkal jobban.

Sexdrome - Grown Younger

Sátáni, gonosz punk. Ennél a lemeznél semmi sem volt sötétebb idén. Csak a dobok nem szólnak disszonánsan, de néha még azok is bedőlnek. Ha valaki újat csinált az idén akkor ők voltak azok. Mert ilyet még sosem hallottam ezelőtt. Ijesztő néha. Fiatalkorú tomboló céltalan düh. Mint egy szörnyű tragédia, amit örökre megjegyzek, és ha eszembe jut, sokat gondolkozom rajta. Amikor leesett az első hó ezt hallgattam és végig a sátánra gondoltam. Amikor black metal bandák azt mondták olyat akarnak csinálni, aminek a zenéhez semmi köze nincs akkor abban reménykedhettek, hogy az valami ilyen lesz. Hát végre megszületett valami, ami beteljesíti ezt az elképzelést. A legjobb persze az, hogy ezzel az okkultsággal együtt is színtiszta punk.

Eddy Current Suppression Ring - Rush to Relax

Az ausztrál fura post-punk zászlóshajója. Mindenki imádja őket, még az is, aki évtizedek óta kiábrándult ebből az egészből. De hát most mi mást lehetne tenni? Amikor elkezdődik a lemez, csak olyan korrekt semmi különös minden. Középtempó, akcentusos beszéd ének, ami refréneknél nyílik ki csak olyan inkább bájos, mint megnyerő éneklésé. A gitárok is komótosan körőznek, vagy pengetődnek ki egy akkordból. Eléggé emlékeztet a Scientist-re és a Fall-ra, csak ők tahó ausztrálok, akik nem hiszik magukat se költőnek, se mogorva öregembernek. A legjobb, amikor felhagynak a kötött, enyhén monoton témákkal és szabadon elkezdenek zajongani. Aztán visszatérnek persze, de a pillanatnyi baromkodások sokat színesítenek az összképen. Hát még a sejtelmesen kódorgó billentyűk. Ha van olyan, akinek túl fakó, fanyar és öreg a Fall, de azért szeretné szeretni őket, annak is való az Eddy Current. Másoknak is, tulajdonképpen mindenkinek.

Estranged - The Subliminal Man

A debütáló lemezüket imádtam. A klasszikus sablon szerint működtek ott. Megírtak egy számot, ami a világ egyik legjobb dala volt és azt eljátszották még vagy tízszer. Ezért nagyon vártam ezt az idei anyagukat, úgy is, hogy fogalmam sem volt róla dolgoznak valamin. Először teljes csalódásként ért, mert bár még mindig a borús, inkább gitár központú, de végig karakteres basszust játszó post-punkból építkeznek, a tempóból jócskán visszavettek. Így kezdetben a feszültséget hiányoltam nagyon. Aztán csak hallgattam és végre megszerettem, mert ez is egy nagyon jó lemez. Sokkal borúsabb, mint az előző és a számoknak hiába van egy karakteres, felismerhető hangzásuk, mertek színesíteni a palettán. Talán több angol komor post-punk bandát hallgattak idő közben, mint amerikait. The Sound gyorsabb dalai, és a klasszikus anarcho post punk zenekarok köszönnek vissza. Gyorsan megérett ez a zenekar, amit, egy cseppet sem bánok. Csak a középtempótól keletkezett kis térben sokszor kellett körbe néznem.

Autistic Youth - Idle Minds

Eddig ez a kedvencem lemezem tőlük. A korábbi anyagaikon mindig volt valami, ami elgáncsolta őket, hogy tökéletességre vigyék a sok vokálos, frappáns ötletekkel a központba helyezett gitárú, sötét hangulatú dallamos punkjukat. Ők talán amerika válasza a No Hope For The Kids-re. És ez végre tényleg olyan. Azért a nagy koncentrációban egy kicsit katonásak lettek a számok, de ezért cserébe komolyabbak és eltökéltebbek is. Az anti-flag demón van egy mission of burma feldolgozás. Szerintem, ha közelebb maradtak volna ehhez, akkor mostanra úgy szólnának, mint az autistic youth nem, mint egy kilúgozott fos. Nem sokban tér el mondjuk az autistic youth hallgatása attól, mint amikor olyan 16 évesen az első sorban üvöltöztem anti flag-en, amikor még nem volt kordon, sőt a koncert előtt bécsi anarchisták tartottak felhívást a következő tüntetésekre.

Deskonocidos - En la Oscuridad

Idén talán az hiányzott igazán, hogy elsőre kevés dolog ütött meg, úgy, hogy aztán meg is tudták tartani a lelkesedésem irántuk. Nem volt igazán, hogy meghallgattam valamit először, és akkor úgy éreztem, hogy ez a legjobb dolog valaha aztán az érzés semmit sem kopott a harmincadik hallgatáskor sem. A Deskonocidos viszont pont ilyen. Az a típus, amit ha hallok el sem hiszem, hogy létezhet ilyen. Pedig annyira nem nagy újdonság. Feszes, gitározós punk zene, enyhébb Dark-wave hatásokkal, amik csak atmoszférát adnak nem fekete csipkés ingeket. Kids of the Black Hole egy lemezen keresztül. Az ének pedig elkeseredetten dallamos, a kórus óóó-zások mögött ott érződik a latin kisebbség kilátástalan helyzete. Az egész lemezt szétfeszíti különben egy ilyen nyomott hangulatból táplálkozó, elementáris erő. Itt nem is csak zene, meg a mögötte levő erő, és szándék van, hanem élethelyzetek és sorsok bukkannak fel. Nehogy már azt higgyük, hogy csak a Clash-ről lehet olyat írni, mint ami a Sniffin Glue-ban megjelent. Ez a lemez is remek bizonyítéka annak, hogy a punk még mindig egy élő dolog. És amikor ezt a lemezt hallgatom én is élni akarok.

The Young - Voyagers of Legend

A kedvenc Articles Of Faith számom az In this Life lassú verziója. Mert alapból is egy jó szám, nincs bajom a lassú dalokkal és annyira kilóg az egész életművükből, hogy az tök érdekes. A The Young engem egy kicsit arra a számra emlékeztet. Vagyis az a szám inkább olyan, mintha az Archers Of Loaf-nak lenne az alapköve, de akkor is. A Young teljesen olyan, mintha a punk/hardcore színtérből lógnának ki, ezzel az önkényesen visszafogott, álmos zaj-popjukkal. Vagy mi ez. Még az énekes hangjában is ott van a reggelek szörnyű karcossága, amikor az ember még olyan fáradt, hogy nem egészen biztos benne, ha kinyitja a száját abból tényleg fog e hang jönni. Sok lemezről írtam, hogy olyan mintha éjjel vették volna fel őket, ez pont olyan mintha kora reggel készült volna. Páran le sem feküdtek oké, de azért benne van egy ilyen tétovázó szédelgés is bőven. Valahogy a távolba réved minden, és a hangszerek közt is lehet érezni egy fizikai távolságot. Vannak szépen elhúzott gitárnyúzások, amikre már-már heroikusan énekelnek rá, nem teljes tudatnál léve. Különben tökéletes válogatáskazetta zene lenne ez, egy olyan kazettához, amit nem csak oda adok valakinek, hanem vele akarom meghallgatni. Tetszik, hogy van benne egy fátyolos heroikusság. Kicsit ez is barlang pop, de nagyon erős a slacker hatás. Túl sok fű, még több tévé. A kilencvenes évek szeretni való tétovasága. Lassan fortyogó gitár zene, ami a hardcore-ból ered, de arra már csak utalás szinten vissza-visszakacsint. Kell idő, hogy megszokjam, de megéri, mert ez egy nagyon jó, és nagyon nagyszabású lemez is, kis emberektől, kicsit pitin eljátszva, de basszus csak összeáll, olyanra amilyennek kell lennie. Kurva jóra, mert én a kurva jó zenét szeretem leginkább.

Nuclear Family - ST

Na, ez is király. Hiper dallamos, de egyben folyamatosan szurkáló, jól szétgitározott punk zene, női énekessel. Kioktató, és hibáztató hangnem, affektálásba hajló mondat végek. Imádnivaló, na. X-ray Spex kétszer olyan gyorsan, és hülye szafoxon vagy mi nélkül.

Nü Sensae - TV, Death and the Devil

Kétszemélyes kanadai zaj-grúv zenekar. Dob és basszus, nő-férfi felállással. A lány énekel és abuzálja, a felismerhetetlenségig torzított bőgőjét. Fenyegető búgás, amire nehéz visszafogni magam, hogy ne rázzam legalább a fejem. Punkosan bizarr atmoszférateremtéshez legalább annyira értenek, mint jó számok írásához, a kettő együtt meg tényleg oltári.

Merchandise - (Strange Songs) In The Dark / Gone Are The Silk Gardens Of Youth

Ők is még egy Cult Ritual vagy ahhoz közeli mellék projekt-ként kezdték, és hardcore / punkot játszottak, amit zajos gitárzenével kevertek. Persze az is kurva jó volt, de a nagylemezükkel elrugaszkodtak valami egészen újba. Többek között megírták az év egyik legjobb számát (I locked the door), ami a punk territóriumán kívül is könnyen megállná a helyét. Azért még mindig túltekert, -vezérelt, őrlő és süvítő hangzást használnak, csak nem hardcore számokat játszanak, hanem a 80-as évek végét idéző, hardcore-ból kinőtt zajos gitárzenét. Néha napszúráshoz közelien punnyadt máskor pedig egészen élénk. A nagylemeznek kijött egy extrája is, amin a számok demó verziói, egy kicsit poposabb hangzással szerepelnek, pár a lemezre fel nem került darabbal együtt. Az én kedvencem, amikor egy Young Marble Giants számra dúdolásznak rá.

UV Race - Homo

Infantilis, erőlködésmentes post-punk ausztráliából. Férfi-női ének, hülye szintetizátor és méghülyébben használt gitárok. Nem vagyok benne biztos, hogy tudnak e zenélni, inkább az fénylik, hogy a jó dolgok készítéséhez értenek. És ezt nagyon imádom. Nemrég hallgattam egy zseniális post-punk válogatást, pont ausztráliából, és arról sem lógnának ki. Vagy a Homosexuals féle, inkább sörön és fingos poénokon nevelkedett eltorzult punkja ugrik be, mint bármi elvont és magaskultúrális. Kevés szórakoztatóbb punk lemez volt idén, amikre nyugodtan lehetett sörözni, vagy simpson családot nézni hang nélkül. Ez viszont pont olyan.

Black Time - More Songs About Motorcycles & Death

Az a jó ezekben az év végi listákban, hogy ezen is szerepel már jócskán olyan banda, akikről teljesen le tudnám írni ugyan azt, amit a black time-ról, és mégis jók. Lehet, mert nem csak azért hallgatok punk zenét, mert mindig valami újra, radikálisra vagy formabontóra vágyom. Ilyen zenét már nagyon régóta játszanak. Sőt még a hipsterek is kb ilyeneket hallgathatnak. Mégis van a Black Time-ban valami, ami miatt az ő verziójukat is hallani akarom. Azt, hogy hogyan érzem a zenéjüket egy garázshoz kötődőnek, hogy a dörgő basszusra hogyan fekszik rá a rozsdás lombfűrésszé torzított gitár, amit bőgetnek eleget ilyen komótosan kibontakozó témákkal, és szólókkal, meg az affektálásba gyakran belehajló ének. Szóval jövőre is kijöhet ilyen lemez, más zenekartól, más országból más néven. Ha lesz benne beteg humor és szerethető őszinteség, akkor vevő leszek rá, főleg ha lehet rá táncolni. Mert zajra jó táncolni.

Brutal Knights - Blown to Completion

A zenekar búcsú lemeze. És kurvára mérges vagyok rájuk, mert amilyen semmilyen koncerteket adtak itt mindkétszer, annyira jó ez a lemez. A kicsit motorozós, sörtől nagyon csöpögő suttyó rockjával. Mint egy jól időzített tahó vicc. Nem szeretem annyira ezt a nyomaiban macsó rockot, de Brutal Knights-ék az élet meccsét eléggé a kispadon ülik végig, és ezt a lemezeiken is ki-ki kandikál. A KDB válogatásokon szoktak zseniális számokkal szerepelni olyan zenekarok, akik egy nagylemezen már elhaláloznak és ilyen hülye rockoskodásba kezdenek. Ez a lemez pont úgy szól, mint azok a monstre elbaszott rock számok csak ez véletlenül jó. Nagyon jó. Ettől persze már jócskán megvan az alaphangulata és ez csak fokozza a hiper sebességgel elpengetett számaikat.

Pierced Arrows - Descending Shadows

Idén a Guided by Voices mellett talán Dead Moon-t hallgattam a legtöbbet. Ha nem is mennyiségben, de odaadással. Ez egyáltalán nem esett nehezemre, mert a hibátlan diszkográfiájukon öröm átrágni magam, aztán a jobbnál jobb lemezekhez vissza visszatérni. Amikor először hallottam Pierced Arrows-t nem hittem el, hogy valami ennyire kemény lehet, pedig akkor még nem is tudtam, hogy 60 éves emberek csinálják. Ez az új lemez sem adott lejjebb magából. Végig feszes, intenzív, de a már megszokott rock and roll-osan szabados is. Mintha Roky Erickson elmebeteg trippjeit itt csak a zene szeretete hívná életre, és amikor paranoid akkor az egy emberibb, természetesebb félelem. Ilyen bölcs kedvesség is belengi a stúdiót ahol a felvételek készültek. Vagyis csak az a tanulság, hogyha csinálhatják azt, amit akarnak, akkor miért ne csinálják jól. Rémálomszerű, de megnyugtató is. Erős basszus és dob mellett fűrészel a gitár, amikhez tökéletesen passzolnak a mára már tökéletesre fejlődött vokálok. Nem lehet nagyon mihez hasonlítani, mert ha ők nincsenek, ennek a listának jó nagy része teljesen máshogy szólna. Szokták azt mondani, hogyha csinálsz valamit, ami a szüleidnek tetszik akkor azt nagyon elbasztad. Ez a zene biztos tetszene apámnak, de egyszerűen nem akarom neki megmutatni, inkább meghagyom az én kis titkomnak. De ti hallgassátok meg, és rettegjetek örömködve magatokban.

Pregnant - ST

Biztos idén is ugyanannyi dillinger four-t idéző, klasszikus, mélyebb hangú dallamos punk lemez jött ki, csak én nem figyeltem rájuk, hiába szeretem a sörözést és a kicsit lazábbra vett társadalomkritikát. Mégis eljutott hozzám egy banda, a Pregnant, akik ilyen láblógatós egyszerű, pince koncertekre, vagy padláson hallgatott kazettákra valók. Ami megkülönbözteti őket, az valami elfuserálódottság bennük. Persze én nem vagyok nő, nekem az, hogy egy másik ember van teljes egészében a hasamban kicsit sok, és a Pregnant a nevéhez hűen hordoz magában valamit, ami mozog, rugdalózik, rosszul lesz tőle az ember, feldagad a zene, de sosem jön ki, mégis teljesen meghatározza. Van az alapból ittas hangulatú zenén valami olyan kosz, ami nagyon izgalmassá teszi. Skizofrén dallamos punk, na.

The Men - Immaculada

Hát van ilyen? Szerintem nincs. Vagyis minden, ami ezen szerepel, az van, de nem ilyen tömören ilyen közel egymáshoz. Elkezdődik a mindent felemésztő kibaszott zaj, amilyet kortárt experimentális fesztiválokon szeretnének játszani, de ezt dühös fiatalok játsszák ezért sokkal jobb. Aztán van egy forduló pont, ahonnan átváltanak shoegazbe, csak nem olyan robosztus hangzással, inkább afféle bájjal, hogy továbbra is ajándék ez a lemez. Mert nem számítottam ennyire széles skálára, és tényleg meglepetés szerűen természetes, hogy ez így sikerült. Gitár örvények, mániákus dob, háttérben megbúvó szolid ének. A nagyon széptől, harminokusan dől el az ocsmány felé. Olyan természetesen, hogy nem is értem mások miért nem ilyen széles spektrumban csinálnak nagylemezeket. Oda ez a torzító pedálokhoz és a gitár orkesztra hangzáshoz. Ez a zenekar lehetne az életem.

Drunkdriver - ST

Tavaly vagy előtte fedeztem fel behatóbban, hogy a Flipper hangzására épült egy egész stílus, ami ráadásul nemzetközi is, és ennek oszlopos tagja a Drunkdriver. Már magából a zenekar nevéből valami megtermett parasztot képzelek el, akiről a kocsmáros is tudja, hogy balesetet fog okozni, ha most beül az autójába, de mégis útnak engedi, mert a dolgok így mennek. Az agyhoz minél közelebbi testrészek monoton és nyilalló fájdalmát tökéletesen átvitték zenei keretek közé. Súlyos basszusok, koponyacsontot átvivő fúró hangját utánozó gitárok. Kicsit perverznek kell lenni, hogy direkt idegesítő zenét hallgassak, de ha tetszik, akkor hát ez van. Azért gyorsabban játszanak, mint a Flipper ezzel megtörve az ő igazi egyediségüket, de még mindig nem annyira gyors a Drunkdriver, hogy ezen a sok kiakasztó szörnyűségen csak úgy átsuhanjak. Rosszindulat és gonoszság szivárog a zenéből, meg erős naturalizmus. Valamiért olyan a kultúránk, hogy csak a szörnyűséges, kínokkal teli, embert felőrlő szenvedést tartjuk igaznak. Ennek a felfogásnak a frankeinsten féle teremtménye a Drunkdriver. Hát egyétek meg amit kifőztetek.

Integrity - The Blackest Curse

Talán ők a legnagyobb Kakuk tojás itt, de akkor is az Intergity egy tök jó zenekar. Mert ellentétben a 90-es évek unalomba fulladt metálos hardcore-jával, ők nem szaroztak és egyből a sátánista black metalt kezdék majmolni, ami a maga bájos idiotizmusa miatt egy pont olyan örök klasszikus, mint a punk. Csak mi igazából nem vagyok elmebeteg gyökerek, de ez most egy másik téma. Szóval az Integrity ezért tud szerethetőnek megmaradni. Hiába lesznek a tagok is egyre nagyobb seggfejek, bár mindig is azok voltak. Még mindig ki tudnak adni valami kibaszott durva lemezt, ami éppen annyira nem erőltetett hardcore, mint amennyire nem kellemetlen metál. Csak egyszerű, gonosz fekete zaj nagyon keményen eljátszva.

Libyans - A Common Place

Amikor láttam, hogy kijött ez, akkor magamban felsóhajtottam, hogy végre. Mert a Libyans mennyire jó már? Taknyos hangzású, magától dallamos hardcore / punk, ami inkább punk, de ettől meg karakteresebben hardcore. Sokáig nem hittem el, hogy az énekesük nő, de most már jobban kihallatszik, persze még mindig öröm hallgatni. Olyan zene ez, aminek hatására kedvem lenne a barátaimat a farmer vagy bőrdzsekijeiknél fogva rázni és vigyorogva az arcukba bámulni. Szerethetek egy csomófajta punk zenét, de amikor ennyire keveredik a tiszta punk, a dühös hardcore-ral az áll legközelebb a szívemhez. Ez is mennyire jó, jaj.

Vaaska - Ruido Hasta la Muerte

Az L.A. Raw punx helyett inkább tenném a pénzem az Austin raw punx-ra. Alapból imádom a Texasi színteret, mert mennyi izgalmas, elmebeteg, és elképesztő anyag jött ki onnan. És ez sem különb tőlük. A meleg elől érezhetően a skandináv, ridegebb hardcore felé menekültek, ezért van egy megállíthatatlanul előre haladó bakancsos hangulata. Aminek a szilárd alapjai mögül ki ki kandikál egy elhajló gitár futam, valami olyan módon, amiért a Minor Threat-et imádom. Ez egy nagylemez, de csöppet sem lesz unalmas, Végig feszült és üdítő, hogy mennyire kemény. Ha párba kéne állítanom a Deskonocidos lemezzel és a kettőnek keresnék egy tükörképet, akkor azt mondanám, hogy ez a két zenekar az az idén, ami tavaly volt a Government Warning és a Wasted Time. Mind a négy zenekar kurva jó, természetesen.

Trash Kit - ST

Felkavaró csaj punk zenekar, felkavaró nagylemeze. Angliából. Hagyományoknak megfelelően sokkal inkább a Riot Grrrl előtti, csak nőkből álló angol zenekarokhoz áll közel. Mint a Raincoats, Hagar the Womb és talán még a Young Marble Giants. Állítólag idén a világzene nagyon menő volt és egy írás szerint ők is ezzel keverik a punkot. Az tuti, hogy a dobok vannak a zene középpontjába helyezve, de néha inkább ilyen törzsi ritmusokként hatnak, mint amilyen barlang pop-nak a Beat Happening-et szokták hívni. Végig énekelnek mind a hárman, elnyújtott háttér dallamokkal. Rengeteg, már egy punk bandához képest, hangszer szólal meg és annyira színes, hogy képtelen vagyok megjegyezni bármit is, ezért minél többet hallgatom mindig előjön valami új. A lényeg, hogy minél többet akarom hallgatni.

Spectres - Last Days

Idén már tényleg rákattantam az angol anarcho punkra, amiről jó egy dolgot tudni, meglepően dallamos, és mindenféle fura megoldásokat tuszkolnak át a dallam világukba, amik ettől annyira magától értetődőnek hatnak, mint egy agymosás után bármi. A Spectres ebből a szép hagyományból táplálkozik, nagy sikerrel. Tényleg ebben nőhettek fel, mert mondjuk hiába imádom az Estrange-et náluk érződik, hogy van más is mögöttük. Lehet a Spectres-nél is ez a helyzet, mindenesetre ezt nem hallom ki belőlük és ez a lényeg. Egy kiégett világ, utolsó utópisztikus hangzását magukra öltve játszanak nagy ívű gitárokkal, és teret betöltő, a teátrálisságától visszhangos énekkel, konkrét basszusokkal és sok dúdolászással. Örvényben fokozódó éles gitárszólamok és nyomasztó, kicsit ősi, kicsit ködös rituálékat idéző komolysággal előadott számok elvarázsolnak. A tavalyi Complications nagylemez volt hasonló, csak annak nincs ekkora húzása. A lendületet néha diszkó dobok ostorozzák még jobban, nem tudok másra figyelni, mint a zenére, pedig mindjárt hajnali három lesz, de ez jobb, mint a kávé.

Home Blitz - Perpetual Night

Jaj, hogy én mennyire szeretem a zenében a szabadságot. És egy Home Blitz lemez pont ezért jó, mert majdnem minden megtörténhet rajta. Ez egy kislemez, két számmal, ezért ami történik az majdnem végig ugyan az. De a háttérben akkor is ott sejlik, hogy bármikor jöhet egy kósza gondolat, ami képes eltéríteni az éppen szóló számot. Különben meg ez egy időtlen kislemez. Felvehették volna 74-ben ugyan úgy, mint tegnap. Mégis a finomabb, és egyben esetlenebb hangzás miatt egy kicsit engem a Modern Lovers-re emlékeztet. Csak ami Richman-nek a szövegek, az a Home Blitz egyszemélyes dalzsenijének a zene.

Homostupids - Night Deacon

Mi az ami nem történik meg ezen a kislemezen? Tomboló, süvítő pusztítás, aminek perverz módon van egy dallama, valami olyan, amit pop punk zenekarok szoktak kiszenvedni magukból. Aztán csak úgy csilingelnek és mindenféle más faszságokat csinálnak. Ettől szórakoztató is lesz meg egyben ijesztő, mint egy hülye részeg ember, akin érzem, ha elpattan nála valami rám támad. Ha teljes hangerőn hallgatom, tuti megőrülök, de ha nem azon hallgatom, akkor haragszom magamra. Kevés ennyire a hangszórókból kijövő zene volt idén, ők meg mintha nem is valamiből szólnának, csak úgy szólnak. A szétcsapkodott, és barmolt eszeveszett számok után átváltanak egy akár proto punk számnak is elmenő kis balladába egy buszsofőr leszopásáról, aztán valami keleti népzenét játszanak. Ezek mind teljesen jól követik egymást, mert az összes dalban hömpölyög egy fonal, ami végigvezet a lemezen és bárhova kiköthetek, ha nem kezdek árral szemben evezni. Álomszerű, de nem is rémálom és nem is olyan, amit minden nap el szeretnék viselni. Ha egy beteg elme kapna egy nagybőröndnyi torzítót, sok hangszert, drogokat és sört, meg 20 perc szabad stúdió időt akkor jönni ki valami ilyen. Tényleg mintha egy szimpla garázs rock és egy experimentális zenekar egymás mellett próbálnának, és az útfelújítás betonfúrásán keresztül hallanám őket egybe, ahogy egymás ellen játszanak, ki a hangosabb.

Neon Blud - Whipps / B Girls

És megint egy Cult Ritual leszármazott. Fejbúbig zajba mártott, pusztító punk, amit egy női ének koordinál. Az egész kislemez egyben egy nagy merő gerjedés, de ha nem számonként hallgatom, akkor szépen kilátszik egy egész dallamos vonal mögüle. Még diszkó dobok is vannak az egyik számban. Ilyen mosolyogva hányni, vagy hátúszásban cigarettázni. Basszus imádom a zajt, és ők is. Ha már ilyen közös pontot találok egy zenekarral akkor hogy ne tudnám őket imádni. A punk/hardcore-t azért nagyjából csak érinti. Komolyan látom, hogy kezd kialakulni egy új post-hardcore színtér abban az értelemben, ami a 82-es színtérből fialt és olyan zenekarok jöttek akkor létre, mint a Dinosaur Jr vagy a Hüsker Dü. Tényleg a Hüsker Dü. A kedvenc számom tőlük a What Do i Want. Egy merő káosz, de van benne mégis valami fonal amit el tudok kapni, és magam köré tekerni. A Neon Blud pont ugyan ilyen. És az új kislemezük is merő teli találat.

Night Birds - ST / Killer Waves / Midnight Movies Tape

Tényleg annyira sikeresen végighaknizta a legjobb blogokat a róluk szóló rövid kis jellemzésem, hogyha még nem olvastad, akkor ezt sem fogod olvasni. Olvass Tv Freak-et meg One Chord Wonders-t miközben őket hallgatod, bazdmeg!

Shoppers - Demo / Goodbye to All

Mellbevágóan zseniális demo kazetta. Mintha a Killdozer játszana Blondie számokat. Letaglózott, amikor először mutatták nekem és aztán minden este ugyan ennyire, amikor a lakótelepen sétálgatva hallgattam őket. Ahogy a számok berobbannak és a pöfögő basszusgitárok mögül megszólal az énekes lány vagány és öntudatosan bájos hangja az hihetetlen. Valahol azt olvastam róluk, hogy olyanok, mintha emlékeztetnének arra, hogy milyen zenéket hallgattunk mondjuk tíz éve. Hát szerintem ez annyiban igaz, hogy ők pont egy olyan banda, amikor egymás után meghallgatok két eltérő lemezt és azon gondolkodom, az milyen lenne. Hát ilyen, amikor a bebaszott noise-rock találkozik a new-waves női poppal.

Doom Town - Demo Tape

Volt ennél jobb demo az idén? Nem hiszem. Azt se, hogy létezhet ilyen, mert ez annyira jó. Mennyire várom a nagylemezüket! A kedvenc, ühm technikámmal, jó sűrű pengetéssel játszott finomra torzított gitárok, váltott férfi-női ének, elkeseredett, de egyben hősiesen felemelő dallamok, intenzív ellenállás. Egy pillanatra sem enged el, a kezükben tartanak az utolsó másodpercig. De minek beszélek erről ennyit, hallgasd már meg baszod.

Brain F - Demo / Brain Flannel - Demo

Ehhez ki lehetne találni a haver punk műfajt. Mert pont úgy szól, mintha a haverjaim félrészegen, de nagyon beindulva összedobtak volna egy demo-t ami annyira jól szól, hogy aztán örömükben átvették nekem is kazettára és most sörözés közben hallgatom. Nem is tudom, hogy miért nem az ilyen zenét hívják egyszerűen punk rock-nak. Mert ebben a hangos, éles, gyors gitározáson kívül csak fiatalok vannak, akik unatkoztak és lementek a pincébe. Ennél nem is kell több.

Weird TV - Demo

Szegény LA raw punxokat jól körbe lőttem őket, mert ez a latino banda is máshonnan a sex / vid által újra a figyelem középpontjába kerülő olypmiai színtérről jött. Ami termeli ki magából a jobbnál jobb bandákat, akik kicsit mind furábbak a megszokottnál. Sex Vid, HPP, Sonskull, White Boss, Gun Outfit. És akkor itt van a Weird Tv. Igen, itt is egy nő énekel, leírhatatlanul gecin, miközben dallamos is, egyszerűen egyedi a hangja, amit hallani kell, mert hallani jó. Spanyolul énekelnek, jól bepöccenve, biztos van mire. A zene meg bukdácsol, punkosan esetlenül, de közben megnyerő és veszettül. Úgy szól, hogy akár én is tudnék ilyet csinálni, ami csak arra inspirál, hogy alakítsak zenekart, írjak jó számokat és játsszam el hozzám hasonlóknak.

Glam - Duelo de Titanes

Spanyol hardcore / punk idei csúcsa. Hülyegyerek hardcore, teljes gitár disztorzió, sátánhoz kántáló, ugató ének. Sötét hangulat és maximális sebesség. Lehet csak elrontották valahol a masterelést és 33-as fordulatszám helyett 44-esben került ki? Zavar ez? Nem. Ettől csak jobb. Annyira szeretni valóan szemét ennek a hangzása, hogyha egy rosszabb hangcuccból, és egy sérültebb forrásból szólna, attól csak még jobb lenne. Kíméletlen pusztítás. Hömpölyög vele a mocsok és a szenny, a fiatalok elnyomott dühe, ami pincékben dübörög és a kibaszott yuppik is érzik hiába sokrétegű a bőrcipőjük talpa, amivel a próbatermek felett sétálnak az utcákon. Ha ez a zenekar az mp3 lejátszómon lenne, kedvem lenne rendőrautókat gyújtogatni és visszafoglalni az utcákat.

Vogue - Pompshit

A nemrég még etalonnak számító Benelux színtér, utolsó betonerősen álló bástyája ők. Az első nagylemezük olyan volt, mintha a kései negative approch játszana korai sonic youth számokat, kibaszott részegen. Ez a mostani már megmarad a hardcore berkein belül, de koránt sem sterilebb a hangzás. Másra számítottam, mint amit kaptam, de a belső erejük, és a néhol kibukkanó humoruk még mindig zseniális. Zajosnak is zajos, de most már önmagától és nem inspirációból. Olyan ez a lemez különben, mint amikor a pár évvel ezelőtti koncertjükön az énekes részegségségben átadta a mikrofont valami még részegebb ír fazonnak, aki pár oi oi kántálás után valamivel kiborította az énekest, aki tiszta erőből fellökte szegény fószert és énekelt inkább ő tovább, a színpad hirtelen megüresedett helyen. Ha néha kedvesnek is tűnik, a legváratlanabb pontban robban ki valami elfojtott geciség, ami a padlóra lök és még utánam is köp.

Sonskull - Birth Scene / Reward

Imádtam ezt a bandát attól a ponttól fogva, hogy egy válogatást hallgatva az ő számuk feléhez értem. Azt a számot aztán széthallgattam, és kicsit fájt is, hogy erre a lemezre nem került fel. Itt van helyette egy csomó minden más. Amik természetesen hibátlanok. A feedback, ami konstans, és minden más a tempón és a lelkesedésen kívül mintha a punk különböző peremeiről jönnének. Van itt az a sötétebb és elmebajosabb anarcho punk, mint amilyen a Rudimentary Peni vagy akár már ezek a tomboló korai crust bandák, csak a Sonskull-ban nincs blast beat, még d se, de annál inkább sötét feszültség. Aztán szertelenül játszott nagyon sok gitár, amik néha a no wave-et juttatják eszembe, máskor pedig a legdallamosabb dolog a világon, persze csak a torzítók alatt. És ahogy az énekesnő énekel azzal a feszült, de kellemes károgással, az valami fenomenális. Hozzájuk kapcsolódik az idei év kedvenc stílus megnevezése is, márpedig a Parent-Crust.

Clockcleaner - Auf Wiedersehen

Philadelphia leggyűlöltebb bandájának búcsú lemeze. Az előzőket mind hallottam és kibaszottul idegesítettek. Olyan érzés volt őket hallgatni, mintha csak azért kaptam volna egy lelket a lemezek játékidejének hosszáig, hogy érezzem, ahogy az elhal. Komolyan megfájdult tőlük a fejem, mint amikor tizenvalahány évesen először hallottam Picsát, és komolyan elszomorított. De a Puerto Rico Flowers négy számos kislemeze az egyik idén legtöbbet hallgatott lemeze volt nálam, és az a Cloakcleaner énekesének egyszemélyes projektje. Lehet, hogy annak a minimalizmusa megalapozta a szeretetem a Cloakcleaner iránt. A bulldózer erejű idegtépésnél ez a lemez sokkal inkább emlékeztet, mondjuk egy kevésbé magában elmélyedt Swans-re. Köszönhetően az énekes hangjának, aki szerintem, hasonlóan egy seggfejhez a gimiből, ilyen kamu mély hangon dünnyög. Csak neki jól áll, ellentétben szegény szerencsétlen sráccal a közös tornaórákról. A jól elnyújtott számok, mind jó lassúak, hogy a feszültség folyamatosan épülhessen. Fokozódik is becsületesen. De ez már egyáltalán nem bosszantó, vagy lélekölő. Az egy dolog, hogy a furán sercegő cinek mögül szól a legtöbb szám, de van benne egy fetisizálható szépség is. Crispin Glover ilyen zenére olvashat amatőr pornóújságokat egy kandalló előtt bőrkesztyűben.

Diet Cokeheads - Nasal

Megint egy flipper / no trend zenekar, ami a Touch & Go zaj rockjával keveredik, meg egy kis paranoid sonic youth-al, death valley 69 korszakból. Az énekek, persze, hogy férfi és nő, viszont meglehetősen higgadtak, ami csak fokozza a paranoiás érzést. A zene annyira szétesett, sérült zengés, hogy nem tudom nem imádni. Bármikor elhasalhatna és áteshetne szarba, de sosem teszi. Tökéletes káosz.

Ergs - Thrash Compactor

Hallottam, hogy az ergs-nek vannak hardcore számaik, de gondoltam átvitték minden ötletüket a psyhced to die-ba. Hát nem. Hibátlan hardcore számok eljátszva egy rágó gumi punk zenekartól, azzal az ártatlan bájjal, amivel az omladozó pincékben játszott pop-punk bír. A legcukibb tupa-tupa amit el tudok képzelni. Ellenállhatatlan.

UX Vileheads - Catch 22

Kicsit összezavarodtam, hogy a Regulations lp mikor jött ki. Azt hiszem tavaly, így erre a listára most nem került fel, hiába hallgattam idén rengeteget. Cserébe itt az U.X. Vileheads, hogy umea se tudjon kimaradni. A város színterének emblematikus jegyeit hordozza a banda, aki hallott onnan egy bandát az hallani akarja az összes többit is. Gondolom ebben is vannak Regulations tagok (is). Őket még nem kapta el a Germs vagy a Dead Boys-os kicsit lazábbra vett tempó. Megállás nélkül darálják a hardcore/punkot és egy kislemeznél ebben a műfajban már az is elég szokott lenni, ha csak nem hibáznak. Itt persze sokkal többről van szó. Ez kifejezetten kurva jó!

Urban Blight - Total War

United Blood visszafelé eljátszva, egy tárcsázós telefonon keresztül felvéve. Bugis zajpunk az elejétől a végéig. Ezzel az új lemezzel csaptak bele igazán a túlvezérelt hangzásba, de ez nem is baj, mert teljesen jól áll nekik. Főleg, hogy a pofon egyszerű, de annál lelkesebb korai new yorki hangzással keverik. Azzal amit még punkok játszottak nem kigyúrt, kifürdetett él sportolók. Oi oi Oi.

Natural Law - Slump

Pszichopata tombolás. Mintha a lemezt hajnali négykor kezdték volna felvenni, véreres szemekkel, és egy tiszta gondolattal sem. Ők is az idén csúcsra futott new yorki kibaszott kripli hardcore színtér tagjai, és egy újabb szintre emelik az összeomlás minden keserédes pillanatát. Végén még kiderül, hogy 2010-et legjobban inspiráló zenekar a Die Kreuzen volt.

Negative Approach - Friends of No One

84-ből előkerült felvétel, aminek kár lett volna tovább egy fiókban porosodnia. Megérte rá várni, akárcsak a tavalyi Death lemezre. Basszus, de tényleg mégis mi a fasz ez? Én a kései Negative Approach-ot jobban bírom, sőt az egyik kedvenc punk lemezem a Tied Down, de ez? Sehol egy középtempó alsó határát súroló szám. Végig csak totális pusztítás. Igazai beteg mutáns punk lemez, a gitárok az ének, mind olyan túlvilági hangokon szólalnak meg, hogy az egy dimenziókaput nyit valami egészen démonisztikus világba. Miért oszlottak fel, ha képesek voltak ilyet írni?

Nomos - Notes From The Acheron

Zseniális. Kevés dolog volt keményebb ennél a hét számnál. Az a jó, a durva zenében, hogy lehet már hallottam ezelőtt ugyan ilyen számokat, de itt az intenzitás a lényeg, ami maradéktalanul megvan a Nomosban. Tört ritmusok, csak cintányérokon elvert blast beatek és nyávogtatott, nyúzott gitárok mindenhol. Az ide-oda tempóváltásoknak mind iszonyatos húzása van. Totális kibaszott apokalipszis. És még van egy Swell Maps feldolgozásuk is, hát mi ez ha nem maga a legnagyobb királyság?

Crazy Spirit - ST

Imádtam idén a saját hányásában fuldokló new yorki zajpunk színteret. Főleg a Crazy Spirit-et, akik a Germs szellemiségét emelték bele az egyébként sem túlrendezett hangzásukba. Szeretem azokat a zenekarokat, akik a hallgatótól is elvárnak valamit. És a crazy spirit-et lehet tényleg nem lehet úgy hallgatni, ha az embernek nincs néha pszichotikusan elege a nagyvárosokban céltalanul rohadástól, hulla részegen az éjszakai buszok kretén utazóitól vagy amikor semmi kedvem nincs semmit se csinálni és a világ csak összeomlik felettem. Ilyen a jó gyökér-core, idegtépő gyönyörűség.

Amik nagyon jók, de túlkésőn vagy csak felületesen ismertem meg őket és már nem volt időm / motivációm / képességem róluk írni: HPP (Hipster Piss Party), Neon Piss, Pollution, Veins, Arts, Sun God, Pens, Spark, Mind Your Step, Omegas, Determination, Southside Stranglers, Dads, Occult Detective Club, Las Señoras, Plan Beer, Dramamine

Punktól kicsit távolabbiak, legalábbis annyira, hogy külön kategóriában szerepeljenek

gun outfit - possession sound

circle pit - bruise constellation

beach house - teen dream

wavves - king of the beach

best coast - crazy for you

the thermals - personal life

no age - everything in between

grass widows - past time

nervous system - needs medicine

knight school – revenger

the vaselines - sex with an x

strange boys – be brave

frank black - nonstoperotik

whirl - distressor

the prids - chronosynclastic

crisco thunder - slaughterhouse astronomy

puerto rico flowers – 4 songs ep

super wild horses – fifteen

black bug - st

las robertas - Cry Out Loud

frankie rose and the outs - st

Koncertek

Xiu Xiu – Ilyen gyereknek lenni. Sosem akarok felnőni.

Auxes – Mindkét koncertjük hibátlan volt, mind a kettő másért. De azért mind a kettő leginkább a punkért.

tanya bulik – Szeretet fesztivál punkoknak. Plüss állattá puhultam. Megnyílt a tudatom, és spirituálisan hangulatba kerültem.

Chuck Damage – Három nap (bécs, győr, szeged) velük és a Rákosival. Estéről estére keményedő szettek, és nagyon sok sör.

Ampere – Erre a koncertre belógtunk (bár fent voltunk a vendéglistán is). Húsz perc tömény punk / hardcore és tök kedvesek voltak utána.

Sunny Day in Glasgow – Miközben a morcosabb tekintetű lány a misfits számot énekelte, kiengedte a haját és úgy dúdolta a mikrofonba azt, hogy Ooh baby when you cry. Your face is momentary.

Beyond Pink – Öt csaj akik klasszabbak mindenkinél idejöttek és ledarálták az agyunkat. Aztán a koncert után majdnem betört a fejem a Ráday utcában.

Statues – helyettesítő tanárok, ellenállhatatlan pop punkot játszottak, majd a dobos vagy kétszer a dobok mögé okádott.

Obits – Láttam Rick Froberget játszani. És ennél ezerszer több volt, maga, amit eljátszottak.

Blacklisted – miközben a hardcore színtér elvérzett, ők adtak egy nagyon hangos és zajos koncertet, amit látszólag szinte senki sem értett.

Urban Blight – Becsuktam a szemem és csak rázkódtam. Sosem hittem, hogy egy Oi!-tól inspirált akkordos hardcore zenekar ennyire bugisan fog rám hatni, aztán tessék.

Brutal Knights – Hoki koncert, de részegen rosszalkodtunk, aztán mindenki dohányzott a helyen, majd este majdnem lehugyozták a lábam.

Cloak / Dagger – AZ ÉV KIBASZOTT KONCERTJE.

Holy Mountain – Nekem ez tökre tetszett, és hogy állítólag az énekes valamiért kiborult tőlem, csak rátett még egy lapáttal az élményre. Azt viszont sajnálom, akire ráejtettek és elkezdett vérezni a feje.

Citizen Patrol – Hosszú volt, de basszus egyben nagyon jó is. Plusz kiderült, hogy két éve nem (csak) totál be voltam szívva, hanem tényleg játszottak egy Void számot. Amit most is.

Al Burian – Maga a performanssza, „hát jó, ezt is láttuk” kategória volt. Aztán gondoltam, hogy metszően okos lesz, amikor beszélgetünk útban hozzám, de csak egy normál csóka volt, akivel jó volt beszélgetni, aztán az ágyamban aludt (én meg a kanapén a nagyszobában). Volt még egy tökjó reggelink is. Sosem hittem volna, hogy a Milemarker, akiket imádok, egy tagja majd nálam fog lógni, de most hogy megtörtént, és közben is, kevés ennél természetesebb dolgot tudok elképzelni most az életemben. Szeretem a rock and roll-t, na.

Melt Banana – Én elhiszem, hogy ilyen japán. Egyszerű dallamokra zúdított perverz zaj és hülye villogó fények, meg sipákoló énekesnő. Hosszú volt, de tök jó is egyben.

Coke Bust – Előtte a PFA-val énekelhettem egy számot. Aztán ez a zenekar adott egy olyan koncertet, amiért érdemes bemenni a belvárosba, főleg ha csak egy busz kell oda, megnézni egy hardcore bandát és továbbra sem kételkedni egy percig sem abban, hogy ez az egész még mindig totál fasza.

Nitad – mint a coke bust.

Összes Ninpulators + Rákosi koncert – turné, szép emlékek, sok sör, új matériák, ölelkezés, szeretet fesztivál.

Összes defekt zenekar koncertek + házibulik a színtér prominens tagjaival. Dance, dance, dance.

Cool lista

Vendel – Na, ki szervezte idén a legjobb bulikat? Hármat is, és mindet vagy a kertjében vagy egy épülő kisházban? Ki stoppolta körbe európát, csak úgy heccből? És kinek a még csak próbateremben formálódó zenekaráról lehet kizárólag jót hallani? Több Vendelt a színtérnek.

Dzsukhell Records – Alapból az egyik legjobb hazai zenekar tagjai csinálják, akik simán játszhatnának az A38-on teltháznak is, de ők ennél sokkal klasszabb emberek és inkább kis pincéket igáznak le. Ráadásul az egyik legaktívabb és példaértékűbb csoportról van szó. Szerveznek koncerteket, jókat, segély bulikat, működtetnek egy fanzine disztrót és segítik a hazai bandákat is. Ha Pándival együtt nem fizetnek elő az MRR-re, sokkal szegényesebb lenne a fenti listám.

Kobera – Sokszor napra készebb mindenkinél, ha új zenekarokról van szó. Egyre jobb számokat ír, beszállt a Human Error-ba ahonnan egyáltalán nem lóg ki. És újra indította a blogját. Ami persze kibaszottul fasza. Eközben nem sopánkodik a régi idők dicsőségén és szapulja a mostani színteret. Aki azt mondja, hogy így kell megöregedni az kurvára nem érti a punkot. Így kell fiatalnak maradni.

Modoros Laci – Továbbra is csak jó koncerteket szervez, ahol néha elszabadul a pokol. Aztán még ezt haza is viszi és még őrültebb házibulik kellemetlenségeit tűri a szelíd modorával. Idén meg még zenélni is elkezdett.

Szörfgitár Ricsi – Mi a fasz? Egyszer csak itt egy csávó csepelről, és amikor összeszedi magát, hogy átlépje azt a misztikus erőforrást, ami megannyi csepel punx-ot szegez a szigetre akkor elhozza a legfaszább gitártémákat, amiket úgy penget el, hogy néhányan jobban erőlködnek léggitározás közben. Úgy járja, hogy nemsokára zenei újságírásba is kezd, ki lesz oktatva a nagyérdemű azt meghiszem.

Kick Out the Tories

Vágom magam alatt a fát. A múlt héten meghallgattam a második Adverts lemezt, ami teljesen más, mint az első, de nem olyan szörnyen rossz, mint a harmadik. A fejemben egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy ők a Dead Kennedys angol mása olyan értelemben, hogy iszonyatos teátrális kisugárzása van mindkét bandának. Persze ez az Adverts esetében kicsit ösztönösebb, mert nem is hadonásznak annyit, meg Biafra sosem tűnt egy tini dühtől megrészegült figurának, aki magából kikelve élvezi, hogy rázhatja a testét különféle színpadokon. Nem a pszichéjét akarom fejtegetni, de a tekintetében mindig megvolt egy kikacsintás, hogy figyeli, hogy figyelik. Nem hangos volt, hanem hatalmas akart lenni. Ehhez képest az Adverts csak egyszerűen úgy szólt, ahogy egy punkokról szóló musical zenéjének szólnia kéne, már ha azt tökéletesre írják meg. Ami ebben rohadt klassz, hogy az egyik legjobb számuk éppen arra buzdít, hogy nem kell ahhoz zenélni tudni, hogy zenét csinálj. Valahol egy kicsit ezért van az angol punk és köztem pár lépés távolság, mert a zajt jobban szeretem, mint a zenét. Ők meg még egy akkorddal is zenét csinálnak. És sajnos sosem tudták úgy elengedni magukat, már az egész ország, hogy az veszélyes legyen. Így is érdekesek és jók, de annyira stabilak, hogy nekem kell hozzájuk igazodnom és nem tudom őket bármibe belevonni, amihez éppen kedvem van. Viszont ez az Adverts lemez annyira tetszett, hogy gondoltam meghallgatok pár olyan bandát, amit eddig nem csak hanyagoltam, hanem szinte nem is tudtam róluk. Oda vonszolom magam hozzájuk. Főleg, hogy a pár éve megismert Outsiders is sokk ként ért, hogy milyen jók, mégsem hallottam róluk eddig soha. Amiért a mostani tömör kanyaromnak hálás lehetek az mindenképpen a Newtown Neurotics. Akiket azért szereztem be, mert egy leírásban úgy foglalták őket össze, hogy olyan, mintha a Ramones szólna a Clash szövegeivel. Mondjuk egy angol Ramones. Ami néha reggae-t játszik. De ők annyira jók, hogy még a reggae számaik is jók, nem csak egy pillanatnyi hóbortként jön le, hogy mindenkinek van ilyen, nekünk is legyen már. Ha a szövegek zsenialitást kétségbe is lehet vonni, a fontosabb tényezőt, hogy hogyan adják őket elő azt nem. Ezért jók a reggae számaik is, iszonyatosan komolyan veszik azt, hogy ők el akarnak valamit mondani. És olyan komolyan veszik a Ramones-t, hogy egyáltalán nem érződik semmilyen szolgai másolás. Inkább rájöttek mi különleges bennük, és ezzel a módszerrel megcsinálták a saját zenéjüket. Benne volt, hogy utálni fogom magam emiatt, de meghallgattam az első két Killing Joke lemezt is, és most már egy kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg őket a hajón pár hónapja. Killing Joke pont úgy szól, mint a háttér, amit Newtown Neurotics feszültsége mögött érzek. Reménytelenségtől kiégett első világbeli lakótelepek, kilátástalan helyzete. Hogy ott vannak a tuti kapujában mégsem lehetne messzebb a kánaán. És ha nincs ott, hova mehetnek egyáltalán, hogy megtalálják? Ez az egyhelyben megrekedt düh zseniális. Mert nem akar áttörni semmit, csak azt, ami van, szeretné jobbá tenni. Ez mind a Beggars can Be Choosers. Így a számok feszesek inkább minthogy tombolnának. A szövegek tombolnak, de az énekben van egy ráolvasásos bepöccent modorosság, amit imádni valóan dallamosan tapasztanak a füleimbe. Pont ahogy a dühös fiatalok énekelnek. És annyira jó és fontos minden, amit mondanak, ezzel a háttérbe horgonyozott plusszal pedig csak még igazabbnak hangzanak. Azért akarom hallani, mert ők el akarják mondani nekem. Tudják mit, mégis van egy kis misztikus éle az egésznek. Egyszerűen imádom a Newtown Neutorics-ot, mert annyira okosak, és igazak és kurva jó a zenéjük.

A Killing Joke ennél mélyebben fordul magába. És jobb csak hallgatni őket, mint nézni a videóikat ahol már ilyen megrázó művészeti performanszhoz hasonlítanak inkább, mint egy bandához, aki zenét játszik. A black metalt még tudom magamnak idézőjelbe rakni, és akkor is élvezni, ha éppen nem vagyok olyan black metal-os hangulatban. De a Killing Joke annyira életellenesen rideg, hogy lehullik róluk minden másodlagos jelentés, vagy ironikus magamba kacsintás. Kurvára nincs semmi jópofa abban, amit csinálnak, csak feszültség és magabiztos erő. Ha ezt hallgatnám, miközben sétálgatok, az üres lakótelepen biztos bekattannék. Vagy többé mást se hallgatnék. Az erős basszusnak és dobnak van egy rituálisan letaglózó hatása. Mögöttük a gitár pedig csak hátborzongatóan horzsolódik. Az egész rohadt mechanikus, mint egy gép, amibe beleül az ember kimérten szenvedni. Éppen, hogy csak a hülye billentyűk oldják fel a futurizmust, bennük van egyedül valamennyi szabad akaratnak jele. Minél többet hallgatom annál jobban nő rám, de minél jobban rám nő egyre távolabb akarok tőle kerülni. Túl sokat követel. Olvastam a Fall-ról, hogy ők az igazi művészet csak a szokásos faszság nélkül. A Killing Joke-ban megvan dögivel ez a szokásos faszság, de eközben simán lehetne rájuk ugrálni valami elhagyatott épület egyik szobájában. Ez is tök félelmetes bennük, hogy lehet rájuk táncolni. Talán pont ez a vicc bennük, hogy el akarnak vonatkoztatni a béna élettől, mégis mintha csak egy gyár hangfalaiból szólnának, hogy az emberek azt is elfelejtsék a gyártósorok mellett, hogy lehetne gondolkodniuk. Csak rázzák a fejüket erre és szereljék tovább a hülye tárgyakat.

Ezzel ellentétben a Swell Maps is megvádolható ilyen öntudatos ellépéssel a klasszikus hangzástól, de nem egy béna, könnyen megfogható art punk zenekar. Sőt. Amikor hallgattam őket hülyének hittem magam, hogy ezt csak most teszem meg először. Mert ez a zenekar kurva jó. Itt van egy huszonkét számos, egy órás lemez és végig tökéletes. Dögös, szétgitározott, és zajos. Zeng meg zúg, mintha nem is egy stúdióban, hanem valami telezsúfolt garázsban vették volna fel, ahol minden kezükbe akadó dolgot felhasználnak a disszonancia érdekében. A rengeteg instrumentális rész egybe olvasztja az egész lemezt és olyan, mint egy nagy jó, jammelés, amit még szerencse, hogy felvettek mert olyan egyszerűen tökéletes, hogy különben félő mennyire könnyen elveszhetett volna, ha esetleg újra akarják reprodukálni. Ez nagyjából csak a Jane from Occupied Europe. Az első lemezük az A Trip to Marineville sokkal bolondosabb, de a jókedv közben nem esnek ki annyira egy zenekar szerepéből, mint azt szeretném. Azért király, hogy itt is végig szöszmötölnek a háttérben össze vissza, mintha a fejhallgatóm halkan szólna és még ezer ember lenne a szobámban, ami egy csavarraktár szortírozó részlege. De ennek az előterében mind kurva jó számok vannak, amiket szétfeszít a fiatal lelkesedés. Tökre lehet rá rázkódni. Még a folyamatosan klimpírozó zongora is csak ezt a vad rock and roll érzést erősíti. Szeretem, hogy úgy használják a gitárt, mintha arra bárki más is képes lenne. Miközben olyan számokat írnak, amilyeneket alig tudnak páran.

És, hogy mindezzel miért vágtam a fát magam alatt? Mert itt az évvége, és vagy egy jó negyven órát kéne áthallgatnom hozzá, hogy felfrissítsem mi is történt idén. Már, ha erre szükségem van. Azért annyira nem visel meg, mert a fenti zenekarok mindegyike kurva jó.

sátán punk

Egy halott gátőr pornóújságjai vannak a táskámban. Aki most tölti be a helyét azt mondta az ember két dologért lesz öngyilkos általában. Vagy szerelem miatt, vagy adósságból. Azt nem tudom, a gátőr miért kötötte fel magát, de volt olyan kellemetlen alak, hogy mindezt a munkahelyén tette meg. Most meg nálam vannak a magazinjai hatalmas csöcsökkel tele. Ja igen, mezőtúron voltam, mert a Rákosi felvett egy új demót.

Olyan két hete kaptam egy e-mailt, hogy ezen a hétvégén felvesznek pár számot. Olyan számokat, amiket még nem írtak meg. Aztán hétfőn még felhívott Gepárd, hogy menjek le mindenképpen, aztán tényleg úgy voltam vele, hogy egy ilyen politikailag felfokozott és időjárástól sújtott, üres napokban a legjobb, amit tehetek, hogy a legvadabb hazai punkzenekart végig nézem, ahogy csinálnak egy lemezt. Szombaton egy hosszú vonatút után, ahol egy bajszos néni bíztatott, ha ráülök az osztrák újságpapírjára, nem leszek aranyeres a fülkébe szorult hidegtől és elmondta, hogyan kell gombaszedés közben, már rothadó őz gidákat kegyelemből megölni egy kővel, megérkeztem kettő órakor mezőtúrra. A számok már péntek este megíródtak, olyan másfél két óra alatt, és érkezésem után fél órával, már felvételre dobolt Máté.

Azért szeretem a Rákosit, mert ismerem a tagokat. Ez lehet kevés indok lenne, de alig volt olyan koncertjük, amin nem voltam ott, és majdnem mindenki előtt hallottam a számaikat. Voltam egy csomó próbájukon és az első lemez felvételén is. Így nem csoda, hogy rajtam is átmentek úgy a számok, mint rajtuk. Ha csinálok valamit, annak hiába tudom megítélni a milyenségét, kötődök hozzá úgy, hogy szeretem akkor is, ha néha ez vagy az nem stimmel vele. A Rákosiban nem csinálok semmit, de ha már voltak olyan rendesek, hogy beengedtek ebbe az alkotásilag intim körbe, akkor csak viszonzom annyival, hogy feltétel nélkül állok hozzájuk. Ami szerencsére egyáltalán nem nehéz, az esetek nagy részében.

Ezért volt egy kicsit furcsa élmény hallani a második demójukat. Mert bár a számokat ismertem előtte koncertekről, de próbákon már nem voltam ott, akkor sem amikor a felvétel készült. Csak egy anyag lett, amit a barátaim csináltak és nekem csupán meg kell hallgatnom, ismernem, szeretnem, szoknom, vagy ami jön. Persze nem rossz lemez az, csak magamat hiányoltam belőle. Mindazt aminek az elmúlt két napban is részese lehettem és most egy feldobódott kisgyerek vagyok, aki kicsit fáradt a sok játéktól, de olyan lelkes is, hogy azonnal mesélni kezd.

A dobból persze fogalmam sem volt, hogy milyenek lesznek ezek az új számok, amik tényleg érezhetően csak egy fél napja léteztek. Nem úgy értem, hogy bizonytalanok lettek volna az eljátszásukkal, sokkal inkább éreztem egy nagyobb döbbenetet, hogy "nahát, tényleg ilyenek a számaink". És ez mélyebb csodálkozásnak tűnt, mint azzal az idegen élménnyel szembe kerülni, hogy visszahallják magukat egy számítógép hangfalából. Az addig még csak, „játszd te is hogy lássam, hol tartunk”, miatt akusztikusan pengetett gitárokban ijesztően sok volt az akkord, és a korábbiaktól elütő furcsa dallam. Még egy balladadisztikus rész is feltűnt valahol, és fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Csak vártam, hogy a kegyetlen hideg, ami az angliai csövezésből volt ismerős, kifárasszon. Az ipari telep próbatermében nem volt annyira zord a levegő, de éppen elég hideg volt ahhoz, hogy a folytonos terhelésével megtörjön. Ez, meg a monoton zaj el is nyomhatott volna. Aztán feléledtem. A dobok után olyan öt óra körül már a gitárokat vették és onnantól megindult valami magával ragadó.

A rákosiban igazán azt tartom nagy erénynek, hogy van egy hangzásuk. És ez sajnos egy csomó zenekarról nem mondható el. De ahogy az új számaik szólnak, az valami egészen elképesztő. Emlékszem, ahogy ültem, csak bámultam magam elé, és azt mondtam teljesen öntudatlanul, magától járó szájjal, hogy „azt a kurva, azt a kurva ezt nem hiszem el”. Egy félelmetesen sötét massza az egész, ami gonosz, vad, és sátáni, és zajos. Nem hiszem el, hogy van ilyen, hallhatom, és a szemtanúja lehetek az egész megszületésének. Megállíthatatlanul menetel előre, amikor visszafogják magukat, akkor is egy láncra kötéstől megvadult, szabadulni vágyó valamik a számok. A tér, amiben szólnak egyre csak növekszik és elfeketedik minden egyes hallgatással. Igazi zaj punk, sötét hardcore, ami olyan szinten egy egésze önmagának, hogy nem zenekarokat, vagy al-stílusokat tudok hozzá kötni, hanem a szótári definíciónál is közérthetőbbre leredukált érzéseket. A basszus és az ének még sehol sem volt, amikor abban a teremben mindenki tudta, hogy ez, ami történik hihetetlenül jó, és sehol sem fog elromlani.

Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire szerencse ez, vagy, hogy mégis mik ezek a számok. Ha nem veszik fel őket megszületnek egyáltalán? Ha nem veszik fel őket megmaradnak, vagy az egyébként is felerősödő spontenaitás egyszerűen tovább söpri őket, elfele a zenekartól. Mindezen azért gondolkoztam, mert bár vannak zenekarok, akik a stúdióban írják a számaikat, de ők súlyos hónapokat töltenek ezzel ott. Különben mindenki csak próbálgatja, toldozza-foltozza a dalait és próbálja annyit gyakorolni amennyit csak lehet. De ezek után nem is értem már miért van ez a hosszú folyamat. Annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Ahogy David Briggs mondta, ha rock and roll-t csinálsz, minél többet gondolkozol, annál jobban bűzlesz. Sajnos a teljesen kész anyagot még nem hallottam. Mert az ének kezdetén, az első két szám után eljöttem, haza. Biztos jó lett. A szövegeket még elolvastam a gátőr állomáson, néztem, ahogy ott ül az egész zenekar, és arra várnak, hogy a víz ne öntsön ki, és mehessenek felvenni. Aztán kicsit még beszélgettünk ott a takaros kis lyukban, majd felnyalva a halott ember pornó újságjait, elindultunk a stúdió felé. És ha ez kijön még idén, akkor teljesen borul minden esetleges sorrendem.

One Chord Wonders

Hé pupákok, szedjétek össze magatokat és olvassátok a megint aktív Koberát:

http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/

noem

http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/

Most csak így rövidben nyomatom, de nagyon fontos információ következik. Szóval a kedvenc német zenekarom (Press Gang), romjaiból itt egy újabb virágzás. Ráadásul végre az egyik kedvenc németem, és a legkedvencebb emberem, akivel szexről vagy annak hiányáról meg piálásról lehet levelezni, megint mikrofont ragadott és hányja a cinikus faszságát. Most már nem olyan KDB alapokra, hanem elbaszott noise-punkra. A Touch & Go talán legemblematikusabb korszakát idéző mély, zörgő, monoton noise rock, amire rájön Lennart karakteres éneke - meg erős akkcentusa -, és az egész egyből nem egy évek óta inszomniától meg migréntől szenvedő ember kilátástalan tébolyát adja vissza, sokkal inkább valami elbaszott és lehugyozott, omladozó hangzás jön létre. Amiben benne van a pofára esés, de ezen vérző fejjel a földön röhögés is. Legszívesebben egy koszos, tömött pincében szeretném őket látni, miközben mindenki részeg és páran okádnak a sarokban. Ilyen az amikor a rock and roll-t viccesnek találom.

punk love

Mindennel, amit mondani készülök csak egy baj lesz. Nem lesz elég patetikus. Pedig egy monumentális áradozásnak kéne lennie fanfár kísérettel és szirupszerűen édes örömkönnyekkel. Eddig is, úgy a magam módján, ikonikus szerepet töltőt be a fejemben a Cole házaspár, de most, hogy az elmúlt hetekben újra hallgatva a nuggest válogatást megragadott a Lollipop Shoppe, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy már ebben is benne volt Fred Cole. Aztán beleástam magam ebben az egészbe, Dead Moon-t hallgattam éjszakánként, Pierced Arrows-t nappal, és egy mérsékelten érdekes dokumentumfilmet is végignéztem, amiben feltűntek, sajnos csak nagyon kevés időre, de koránt sem lényegtelen pillanatokkal. Bár vagyok olyan faszkalap fiatal, hogy inkább kerülöm az öreg embereket a színpadon, főleg, ha rock and roll-t játszanak, de bennük pont ez a felfoghatatlanul csodálatos, hogy senki nem mondja meg, pusztán a lemezeiket hallgatva, hogy a Pierced Arrows lelke egy 60-as éveikben járó házaspár, akik már jó negyven éve együtt vannak és harminc éve közösen is zenélnek. Ráadásul interjúkból kiderül, hogy a régóta zenélő, és legendás albumokat sorra kiadó embereknél gyakori tébolyult elme, és különféle válogatott seggfej manírok sem jellemzőek rájuk. Viszont azóta, hogy láttam ebben a fent említett dokumentumfilmben, hogy milyen családias, kis házikóban élnek, ahol Toody a merch-öt postázza szerte a világban, aztán spagettit főz, Fred Cole pedig még a lemezeiket is maga barázdálja, mert így lesz olyan végső hangzásuk, amit ő szeret. És amikor a vágó gépről beszél, hogy születésnapjára kapta a feleségétől, még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, tényleg ezeket az embereket nem lehet nem imádni. Lehet mondani, hogy a rock and roll az, amikor valaki még a húszas évei közepén meghal. Vagy az orvostudománynak talányt adva megannyi szerevezett kikezdő matéria évtizedeken keresztüli használata után is zenél, hiába néz ki élőhalottnak, azért a csúcstechnikás stúdiók hangosra keverik a lemezeiket, hogy úgy dögösen szóljanak. Vagy egyszerűn, ha csak addig csinálja valaki amíg fiatal. Nem fogok most relációs jeleket kiszórni ezek közé. Mindegyik más világ, amik szinte sosem keresztezik egymást. És egyik sem az amit Cole-ék csinálnak. Ők egy különböző teljesen egyedi úton mennek, együtt, és nem úgy néz ki, hogy félúton már ki szeretnének szállni.

Ezért csak áhítattal nézem, ahogy élik az életük és csinálják a még mindig elképesztően jó zenéjüket, a legjobb hozzáállással, szerelemmel egymás iránt. Biztos fura lesz amikor Lemmy meghal, de amikor a Cole házaspár, az kibaszott szomorú. Bár ha hatvan évesen európa turné előtt egy nappal még lefutnak egy maratont, csak lehet bennük szufla még pár évtizedre.

ide süss

Igazából csak el akartam mondani, hogy megint csináltam valamit, de ez komolyan egy darabra limitált fanzine. Azért, mert a kedves barátom nem volt rest venni nekem egy sonskull lp-t, amikor találkozott a zenekar gitárosával. És ilyen jófejséget muszáj viszonozni, főleg ha közben megint kurva hosszan okoskodhatok. Szóval az utóbbi időben ezt nem csináltam, és végül ráztam magam össze a héten, hogy befejezzem, meg nagyjából megírjam az egészet. Lehet azért az angol blogra majd felkerül. Meglátjuk. Ja és nézzétek milyen király Void pólóm van.

Kering a fejemben egy új zine is, és ez, amit most csináltam eléggé annak a demoja, szóval új bejegyzések helyett valószínűleg inkább azzal foglalom majd el magam. Meg álláskereséssel. Meg azzal, hogy nőkkel iszom tíz sört klassz kocsmákban. Azért valószínűleg majd összegzem itt az évet, ha másért nem, hát azért mert idén is rájöttem mi a zietgeist abban a punkban amit én szeretek. Meg lehet lesznek mindenféle klassz dolgok, amikben közre működtem, de ez a jövő zenéje. Ha már zene azért elmondom, hogy csinálok, persze többedmagammal egy új zenekart, ami ha nem is lesz kurva jó, benne lenni nagyon az.

miért? hát ezért!

Mindig késő délután jutnak eszembe a legjobb dolgok. Amikor a korairól pont átbillen a napszak későire. Ugye a délután négy az ilyen, mert arról beszélek. Olyankor tényleg minden csak azért történik meg, mert meg kell történnie. Különben üres a város és az agyak is. Nekem az az ötletem támadt még a házunk előtti buszmegállóban, hogy csinálnom kéne végre egy válogatást, ami maga a nagybetűs kibaszott zaj. Amiben el lehet veszni, összezavar, pusztító és csak akkor szabad meghallgatni, ha nagyon vidám vagyok, vagy nagyon valami más. Amilyen délután vagy hajnali négy körül szoktam lenni. Persze mint valami sűrű, hosszú és kimerítő dolog, ennek a végén is lesz egy nagy tanulság. Amolyan megvilágosodás. Valószínűleg az, hogy még ezt is lehet élvezni. Akkor is, ha a klasszikus elvárások közül talán egy sem valósul meg. De mi nem is azért hallgatunk zenét, amiért a szüleink, vagy a kollégáink. Azért döntöttem a zaj mellett, mert könnyen el lehet barmolni, így tökéletes megmérettetés. Mint amikor berúgunk mind és kiderül ki rejteget egy baszott nagy seggfejet magában. Ez mind csak kockázat. Aki nem edz, az elfáradhat. És ha elfárad, akkor hibázhat. Szép dolog, hogy Henry Rollins felajánlotta a testét a rock and roll-nak, de sokkal jobban örülök neki, hogy a józan eszét is, legalább pár évre. Az összes girnyó vagy dagadék, akik levegőért kapkodva tesznek meg mindent azért, hogy egy jó koncertet adjanak még az ájulás szélén is, csak dühből vagy szeretetből, ők az embereim. Mert ebben csak spontenaitás és elszántság van. Ami úgy csak jobb, hogy bármikor vége lehet egy másodperc alatt, mégis kitart az utolsó pillanatig.
Valamiért egy csomó metál zenekart akartam rátenni erre a válogatásra, de rájöttem, hogy alig ismerek metál zenekarokat. Ismerek párat, de legtöbbjüket nem kimondottan szeretem, még ebből a szánalmas méretű merítésből sem. És akik ide jók lennének, a totális hallgathatatlanságra építkezők, akik inkább zenéltek azért, hogy valami gonoszat hozzanak létre, minthogy kiszedjék a fejükből, amit ott klassznak találtak, végkép sötét foltot jelentek ők nekem. Az elképzeléssel semmi bajom, hogy hangszerekkel ne zenét játszanak. Az alapgondolat olyan hülye, hogy tetszik is. Csak a megvalósításban elveszett a lényeg a kiadott lemezek, és zenekari pólók miatt, amiktől még egy nem zenét játszó együttes is zenekar lesz. Legjobban az zavar bennük, hogy mennyire idióta és fasiszta legtöbbjük. És ha zajt játszanak, amivel könnyű megdőlni, ennyi nekem pont elég, hogy egyből padlót fogjanak. Sosem hallottam egy skrewdriver számot sem, de nem is hiányzik. Akkor sem, ha állítólag az all skrewed up után feloszlottak, és amikor újra összeálltak, ian stuart körül az összes tagot lecserélve, csak onnantól lettek nácik. Fel nem tudom fogni, hogy miért rajonganak annyian GG Allin-ért. Az ő zenéje még nem olyan szörnyű, de annyira nem is nagyszám, hogy több lehessen a videói nélkül. Amiken egy kibaszott nagy seggfej. Embereket próbál, megverni, megerőszakolni és a saját szarját dobálja. Talán csak megverni akartak életemben, az sem volt kurva kellemes érzés. Fizetni biztos nem fizetnék érte. Egy GG Allin koncertre csak egy idióta menne el. Az idő megszépíti persze ezt is. Megmondom mi a legjobb a Bad Brains-ben. Az idő, ami köztük és köztem van. Hogy amikor még minimálisan észnél voltak és kibaszottul visszataszító faszfejként viselkedtek én még meg sem születtem. Az MDC előtt játszottuk a Right Brigade-et. És a tizenhét emberből, aki nézett minket vagy tíz összeverekedett egymással. Nem a számra, hanem indulatból. Még vér is folyt. Az MDC, akik számot írtak a Bad Brains viseletes dolgairól, és a feldolgozásunkat csak ismerték, szart az egészre. Nem vártam én összetűzésre meg igazán semmire. A furcsa tény is csak most jutott eszembe. Csak érdekes, hogy az idő ezt is a szőnyeg alá söpörte. És a Bad Brains nem Angry Samoans vagy Meatmen volt. A Bad Brains a világ egyik legeslegjobb zenekara. Ha a spiritualitás ilyen agresszív és tökéletes tud lenni, akkor elnézem. De ők sosem sokkoltak heccből, hanem a kurva sok baromságot, ami a fejükben rendezetlenül volt, még felöntötték drogokkal és hittek benne szentül. Tud egy gitárhangzás, egy felvezető rész, maghasadás szerű ereje felülírni egy egész világnézetnyi faszságot? Egy haverom másfél óráig tud a munkáját félre dobva magyarázni nekem arról, hogy miért adja el a lelkét bárki, aki bármilyen szinten ismert kiadóhoz szerződik, de feltétel nélkül képes imádni a Clash-t. Azért hallgatunk zajt, mert szeretjük hallani benne azokat, akik játsszák azt, vagy csak a zajt szeretjük? Persze azért hallgatom leginkább, mert tetszik, ami szól, és mert a zenét magát szeretem, nem csak pár darab zenekart. Másért hallgatok zenét, mint a szüleim vagy a kollégáim. Vannak, akik sosem jutnak túl egy-két számon vagy zenekaron. Őket nem érdekli ez. Mással foglalkoznak inkább. Elég nekik a maguk kicsi adagja, bőven. Pár sztár aki a zenéje mellé tud állni. Nekem meg a zene kell előttük és a plusz mögöttük. A köztes hidegen hagy, mert olyanok, mint én. Persze mert nem hallgatok sztárokat.
Amikor kisebb voltam nem értettem, hogy miért lesznek fiatalok balett táncosok vagy komoly zenészek. Engem untatott és a felnőttek dolgának tartottam, szóval el nem tudtam képzelni fiatalokat mivel tudja ez megérinteni. A balett táncosok mind ilyen szörnyen unalmas zenét hallgatnak? Most már egy kicsit kezdek hinni abban, hogy lehet csak táncolni szeretnek jobban minden másnál. Mozogni, meg kicsit szenvedni, mert a baletthoz kell azt, nem? És akkor csak együtt vannak a zenével, egy kicsit jobban párhuzamosan, mint egybe olvadva. Néha van más. Több azon túl is, amit látunk vagy hallunk.
A punk zene az gyors, zajos és gonosz. Van, hogy ezekből egyik sem jön össze, mégis sikerült punkot játszani, ezek elbűvölő pillanatok. Most nem arról beszélek, amikor valaki black flag pólóban játszik az akusztikus gitárján tábortűz mellé való balladákat. Hanem mondjuk a Raincoats-ról. Akiket tegnap éjjel kezdtem hallgatni, hulla fáradtan, de olyan jók, hogy képtelen voltam kikapcsolni őket és lefeküdni. Az kurva jó, amikor valaki át tudja passzírozni magát bármilyen hangzáson. Kirakni a személyiségét. A Beat Happening mi más lenne, ha nem a nagybetűs punk? Azzal, hogy leszarnak mindent, azt játsszák, amit szeretnének, úgy ahogy tudják és nehéz hallgatni őket, viszont ha megvan az a pont, ami jellemzi a lényük szerethető tulajdonságát és az tetszik, annak, aki hallgatja őket, onnantól kinyílik az egész, és mást sem lehet tenni, mint rajongani. Azért szeretem élőben nézni ezt a viszonylag új zenekart a Mind Your Step-et, mert hiába bukdácsolnak néha a tempótartás közben, pont úgy szólnak, mint egy baromi lelkes zenekar, akik olykor már össze-vissza játszanak, mert fel vannak pörögve. Amit szeretek a régebbi zenekarokban az pont ez. Hogy nem öregség, vagy a múlt jut róluk eszembe, hanem a fiatalkori hebrencs pezsgés. Ami bájos és amatőr. Nem mint ma, amikor tudják mit fognak játszani a zenekarok. Akkor csak azt tudták a legtöbben, mit szeretnének. Nem mondom azt, hogy mindegyik zenekar jobb, aki volt és nem most van. Mindez, amiért én rajongok, egy állandó dolog. Csak van, amikor nehezebb megtalálni. Mostanában nem annyira. A kilencvenes évek biztos szarabb volt.
Lehet mert punk vagyok, de egyébként is, ha már így alakult tök mindegy, szeretem érezni az embereket a számok mögött. És mert embernek lenni teljesen olyan, mint edzés nélkül elkezdeni egy maratont futni, ebben szintén könnyen lehet hibázni, elájulni és összefosni magunkat. Nem fogok egy zenekart azért utálni, mert faszkalapok a tagok. Ameddig nem velem azok. Vagy, tudom is én mi van velük. Ennek ellenére van, amikor már képtelen vagyok valamit meghallgatni, mert hátba támadva érzem magam. Emlékszem egyszer valami lötyögős bandát hallgattam, és akkor teljesen passzoltak az időhöz, évszakhoz meg gondolom a hangulatomhoz is, aztán egy sugallattól vezérelve utánuk néztem és akkor tudtam meg, hogy ez valami béna keresztény zenekar. Vannak persze bandák, akikről ugyan ezt tudom, de ebben az esetben elég volt ahhoz, hogy inkább akkor mást tegyek fel. Illúzióromboló volt. Ami máskor is az szokott lenni. Vagy talán csak nem volt olyan jó a banda, hogy ez ne érdekeljen. Bírok olyan embereket, akik keresztények vagy csak szerintük van isten, és néha sajnálom is, hogy annyit szapulom azt amiben hisznek. De azért bírom őket, mert meghagyják a saját dolguknak azt, hogy mik az elképzeléseik a világról. Ha valaki elkezd ezzel kérkedni, akkor már lehet nem csak azt hiszi, hogy van isten, hanem szeretne engem erről meggyőzni. Ami az én esetemben baromság. Azt sem értem miért vagyunk fent mondjuk egy faskó csávó zeneblogján, mint letöltendő zenekar. Minket ne szeressenek csak úgy. Mi nem csak zenét játszunk. Az egyik legbénább dolog volt, a Biafra koncert után olvasni, hogy mindenki csak egy ütődött bolondként könyvelte el szerencsétlent, aki mondhatott a színpadon bármit. Lehet hatalmas faszságokat beszélt össze tényleg, nem voltam ott, de miért kell efelett átsiklani? Csak mert öreg? Csak mert a nosztalgia miatt ment mindenki, ami könnyen kimerül annyiban, hogy a végén eljátszik majd pár Dead Kennedys számot, és végre lehet kicsit rázni. Egy nem több, mint két éves zenekar a tavalyi albumát mutatja be, de a nosztalgia agyonnyomja az estét. Előjönnek a régi arcok, mert a régi zenét szeretnék hallani. Azt a zenét, ami sosem öregedett meg. Ellenben velük. Na meg az ízlésükkel. Most meg egy újabb pocakos, őszülő ember, aki lehet sosem lépett le, hülyére van véve, de nem baj, mert majd bekussol és elnyomja azokat a harminc éves számokat. Nekem sem jelentene egy újraalakulás koncert többet. De ez nem is újraalakulás volt, és egy gondolat két szám között nem alakul újra. Lehet egy ilyen koncert semmit nem mond el, semmiről, azon kívül, hogy jók e a számok amiket a zenekar megint játszik, de az emberek a számok között még lehetnek érdekesek vagy bármik, csak nem elhanyagolható tényezők.
Szeretem szeretni a zenészeket. Vagy elképzelni őket valamilyennek, ami szimpatikus. Szeretek persze olyan bandákat is ahol szarok a tagokra, és a legkevésbé sem vagyok rájuk kíváncsi. De ha valaki át tudja vinni saját magát pár lefogott akkordon keresztül, azért rajongani fogok. És legjobban az ilyen zenét szeretem. Amihez kell egy kis elkötelezettség. Bár ha ez az elkötelezettség a világ legjobb dolga mellett szól, akkor áldozatmentes odaadásról beszélhetek csak. Ez jár azért amikor zenekarok nem félnek egy rakás szarok lenni azért, hogy pár embernek a legjobb dolgok legyenek a világon. Mert néha egy rakás szar az a legtöbb embernek, ami szerintem a legklasszabb.
Szeretem a történeteket és a titkos megegyezéseket, konspirációkat zenekarok mögött. Hogy például miért ő énekel, ha nem is tud?! Ha magamból indulok ki, lemezen, mint énekes elég gyenge vagyok, szövegileg talán erős közepes. És évekig mentem úgy haza koncertekről, hogy a liftünk tükrébe bambulva nem is értettem, hogyan tudott ez az arc, ez az ember a pár évvel ezelőtti helyi idoljaival együtt zenélni aznap este. Aztán lehet, hogy másoknak lemezen is sikerül átvinnem magam, hogy valamennyire magától értetődő vagy törvényszerű legyen a létem ezekben a számokban.
Egy lemezt csinálni fura dolog. Mert csak egyetlen pillanatot kap el. Persze azért mondhatom ezt, mert a legtöbb lemez, amit szeretek legfeljebb egy hét alatt lett felvéve. Olyan ez, mint amikor valami házibulin valaki csinál egy képet, és hiába jó a házibuli, rizikós, hogy a kép sikerülni fog e. Vissza tudja e adni a hangulatot, pont azt amit akkor éreztek. A dolgot, hogy ők hogyan képzelték el a fejükben. Szeretem azt hallani, hogy folyton egy házibuli van a fejemben.
Most éppen a legújabb Swans lemezt hallgatom, ami nagyon jó. Csak egyetlen baj van vele. Túl könnyű meghallgatni. Mintha a stúdiók és minden más átszűrte volna, és nem lenne benne az a mély fájdalom, ami átszállt rám a többi lemezükről. Ezért nehéz hallgatni őket általában és diadal ittas, ha mégis megy. Nem a fájdalom hiányzik, az nem hiányzik soha. Az hiányzik, hogy legyen velem valami, amikor hallgatom őket. Az a pillanat hiányzik, ami egyedi és kézzel fogható. Persze ez az egész nem egy swans lemez kritikája akart lenni. Egyszerűen csak megint rajongtam egy kicsit a legjobb dologért a világon. Hogy fiatalok hangoskodnak, úgy ahogy nekik tetszik.