sátán punk

Egy halott gátőr pornóújságjai vannak a táskámban. Aki most tölti be a helyét azt mondta az ember két dologért lesz öngyilkos általában. Vagy szerelem miatt, vagy adósságból. Azt nem tudom, a gátőr miért kötötte fel magát, de volt olyan kellemetlen alak, hogy mindezt a munkahelyén tette meg. Most meg nálam vannak a magazinjai hatalmas csöcsökkel tele. Ja igen, mezőtúron voltam, mert a Rákosi felvett egy új demót.

Olyan két hete kaptam egy e-mailt, hogy ezen a hétvégén felvesznek pár számot. Olyan számokat, amiket még nem írtak meg. Aztán hétfőn még felhívott Gepárd, hogy menjek le mindenképpen, aztán tényleg úgy voltam vele, hogy egy ilyen politikailag felfokozott és időjárástól sújtott, üres napokban a legjobb, amit tehetek, hogy a legvadabb hazai punkzenekart végig nézem, ahogy csinálnak egy lemezt. Szombaton egy hosszú vonatút után, ahol egy bajszos néni bíztatott, ha ráülök az osztrák újságpapírjára, nem leszek aranyeres a fülkébe szorult hidegtől és elmondta, hogyan kell gombaszedés közben, már rothadó őz gidákat kegyelemből megölni egy kővel, megérkeztem kettő órakor mezőtúrra. A számok már péntek este megíródtak, olyan másfél két óra alatt, és érkezésem után fél órával, már felvételre dobolt Máté.

Azért szeretem a Rákosit, mert ismerem a tagokat. Ez lehet kevés indok lenne, de alig volt olyan koncertjük, amin nem voltam ott, és majdnem mindenki előtt hallottam a számaikat. Voltam egy csomó próbájukon és az első lemez felvételén is. Így nem csoda, hogy rajtam is átmentek úgy a számok, mint rajtuk. Ha csinálok valamit, annak hiába tudom megítélni a milyenségét, kötődök hozzá úgy, hogy szeretem akkor is, ha néha ez vagy az nem stimmel vele. A Rákosiban nem csinálok semmit, de ha már voltak olyan rendesek, hogy beengedtek ebbe az alkotásilag intim körbe, akkor csak viszonzom annyival, hogy feltétel nélkül állok hozzájuk. Ami szerencsére egyáltalán nem nehéz, az esetek nagy részében.

Ezért volt egy kicsit furcsa élmény hallani a második demójukat. Mert bár a számokat ismertem előtte koncertekről, de próbákon már nem voltam ott, akkor sem amikor a felvétel készült. Csak egy anyag lett, amit a barátaim csináltak és nekem csupán meg kell hallgatnom, ismernem, szeretnem, szoknom, vagy ami jön. Persze nem rossz lemez az, csak magamat hiányoltam belőle. Mindazt aminek az elmúlt két napban is részese lehettem és most egy feldobódott kisgyerek vagyok, aki kicsit fáradt a sok játéktól, de olyan lelkes is, hogy azonnal mesélni kezd.

A dobból persze fogalmam sem volt, hogy milyenek lesznek ezek az új számok, amik tényleg érezhetően csak egy fél napja léteztek. Nem úgy értem, hogy bizonytalanok lettek volna az eljátszásukkal, sokkal inkább éreztem egy nagyobb döbbenetet, hogy "nahát, tényleg ilyenek a számaink". És ez mélyebb csodálkozásnak tűnt, mint azzal az idegen élménnyel szembe kerülni, hogy visszahallják magukat egy számítógép hangfalából. Az addig még csak, „játszd te is hogy lássam, hol tartunk”, miatt akusztikusan pengetett gitárokban ijesztően sok volt az akkord, és a korábbiaktól elütő furcsa dallam. Még egy balladadisztikus rész is feltűnt valahol, és fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Csak vártam, hogy a kegyetlen hideg, ami az angliai csövezésből volt ismerős, kifárasszon. Az ipari telep próbatermében nem volt annyira zord a levegő, de éppen elég hideg volt ahhoz, hogy a folytonos terhelésével megtörjön. Ez, meg a monoton zaj el is nyomhatott volna. Aztán feléledtem. A dobok után olyan öt óra körül már a gitárokat vették és onnantól megindult valami magával ragadó.

A rákosiban igazán azt tartom nagy erénynek, hogy van egy hangzásuk. És ez sajnos egy csomó zenekarról nem mondható el. De ahogy az új számaik szólnak, az valami egészen elképesztő. Emlékszem, ahogy ültem, csak bámultam magam elé, és azt mondtam teljesen öntudatlanul, magától járó szájjal, hogy „azt a kurva, azt a kurva ezt nem hiszem el”. Egy félelmetesen sötét massza az egész, ami gonosz, vad, és sátáni, és zajos. Nem hiszem el, hogy van ilyen, hallhatom, és a szemtanúja lehetek az egész megszületésének. Megállíthatatlanul menetel előre, amikor visszafogják magukat, akkor is egy láncra kötéstől megvadult, szabadulni vágyó valamik a számok. A tér, amiben szólnak egyre csak növekszik és elfeketedik minden egyes hallgatással. Igazi zaj punk, sötét hardcore, ami olyan szinten egy egésze önmagának, hogy nem zenekarokat, vagy al-stílusokat tudok hozzá kötni, hanem a szótári definíciónál is közérthetőbbre leredukált érzéseket. A basszus és az ének még sehol sem volt, amikor abban a teremben mindenki tudta, hogy ez, ami történik hihetetlenül jó, és sehol sem fog elromlani.

Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire szerencse ez, vagy, hogy mégis mik ezek a számok. Ha nem veszik fel őket megszületnek egyáltalán? Ha nem veszik fel őket megmaradnak, vagy az egyébként is felerősödő spontenaitás egyszerűen tovább söpri őket, elfele a zenekartól. Mindezen azért gondolkoztam, mert bár vannak zenekarok, akik a stúdióban írják a számaikat, de ők súlyos hónapokat töltenek ezzel ott. Különben mindenki csak próbálgatja, toldozza-foltozza a dalait és próbálja annyit gyakorolni amennyit csak lehet. De ezek után nem is értem már miért van ez a hosszú folyamat. Annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Ahogy David Briggs mondta, ha rock and roll-t csinálsz, minél többet gondolkozol, annál jobban bűzlesz. Sajnos a teljesen kész anyagot még nem hallottam. Mert az ének kezdetén, az első két szám után eljöttem, haza. Biztos jó lett. A szövegeket még elolvastam a gátőr állomáson, néztem, ahogy ott ül az egész zenekar, és arra várnak, hogy a víz ne öntsön ki, és mehessenek felvenni. Aztán kicsit még beszélgettünk ott a takaros kis lyukban, majd felnyalva a halott ember pornó újságjait, elindultunk a stúdió felé. És ha ez kijön még idén, akkor teljesen borul minden esetleges sorrendem.