punk love

Mindennel, amit mondani készülök csak egy baj lesz. Nem lesz elég patetikus. Pedig egy monumentális áradozásnak kéne lennie fanfár kísérettel és szirupszerűen édes örömkönnyekkel. Eddig is, úgy a magam módján, ikonikus szerepet töltőt be a fejemben a Cole házaspár, de most, hogy az elmúlt hetekben újra hallgatva a nuggest válogatást megragadott a Lollipop Shoppe, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy már ebben is benne volt Fred Cole. Aztán beleástam magam ebben az egészbe, Dead Moon-t hallgattam éjszakánként, Pierced Arrows-t nappal, és egy mérsékelten érdekes dokumentumfilmet is végignéztem, amiben feltűntek, sajnos csak nagyon kevés időre, de koránt sem lényegtelen pillanatokkal. Bár vagyok olyan faszkalap fiatal, hogy inkább kerülöm az öreg embereket a színpadon, főleg, ha rock and roll-t játszanak, de bennük pont ez a felfoghatatlanul csodálatos, hogy senki nem mondja meg, pusztán a lemezeiket hallgatva, hogy a Pierced Arrows lelke egy 60-as éveikben járó házaspár, akik már jó negyven éve együtt vannak és harminc éve közösen is zenélnek. Ráadásul interjúkból kiderül, hogy a régóta zenélő, és legendás albumokat sorra kiadó embereknél gyakori tébolyult elme, és különféle válogatott seggfej manírok sem jellemzőek rájuk. Viszont azóta, hogy láttam ebben a fent említett dokumentumfilmben, hogy milyen családias, kis házikóban élnek, ahol Toody a merch-öt postázza szerte a világban, aztán spagettit főz, Fred Cole pedig még a lemezeiket is maga barázdálja, mert így lesz olyan végső hangzásuk, amit ő szeret. És amikor a vágó gépről beszél, hogy születésnapjára kapta a feleségétől, még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, tényleg ezeket az embereket nem lehet nem imádni. Lehet mondani, hogy a rock and roll az, amikor valaki még a húszas évei közepén meghal. Vagy az orvostudománynak talányt adva megannyi szerevezett kikezdő matéria évtizedeken keresztüli használata után is zenél, hiába néz ki élőhalottnak, azért a csúcstechnikás stúdiók hangosra keverik a lemezeiket, hogy úgy dögösen szóljanak. Vagy egyszerűn, ha csak addig csinálja valaki amíg fiatal. Nem fogok most relációs jeleket kiszórni ezek közé. Mindegyik más világ, amik szinte sosem keresztezik egymást. És egyik sem az amit Cole-ék csinálnak. Ők egy különböző teljesen egyedi úton mennek, együtt, és nem úgy néz ki, hogy félúton már ki szeretnének szállni.

Ezért csak áhítattal nézem, ahogy élik az életük és csinálják a még mindig elképesztően jó zenéjüket, a legjobb hozzáállással, szerelemmel egymás iránt. Biztos fura lesz amikor Lemmy meghal, de amikor a Cole házaspár, az kibaszott szomorú. Bár ha hatvan évesen európa turné előtt egy nappal még lefutnak egy maratont, csak lehet bennük szufla még pár évtizedre.