Kick Out the Tories

Vágom magam alatt a fát. A múlt héten meghallgattam a második Adverts lemezt, ami teljesen más, mint az első, de nem olyan szörnyen rossz, mint a harmadik. A fejemben egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy ők a Dead Kennedys angol mása olyan értelemben, hogy iszonyatos teátrális kisugárzása van mindkét bandának. Persze ez az Adverts esetében kicsit ösztönösebb, mert nem is hadonásznak annyit, meg Biafra sosem tűnt egy tini dühtől megrészegült figurának, aki magából kikelve élvezi, hogy rázhatja a testét különféle színpadokon. Nem a pszichéjét akarom fejtegetni, de a tekintetében mindig megvolt egy kikacsintás, hogy figyeli, hogy figyelik. Nem hangos volt, hanem hatalmas akart lenni. Ehhez képest az Adverts csak egyszerűen úgy szólt, ahogy egy punkokról szóló musical zenéjének szólnia kéne, már ha azt tökéletesre írják meg. Ami ebben rohadt klassz, hogy az egyik legjobb számuk éppen arra buzdít, hogy nem kell ahhoz zenélni tudni, hogy zenét csinálj. Valahol egy kicsit ezért van az angol punk és köztem pár lépés távolság, mert a zajt jobban szeretem, mint a zenét. Ők meg még egy akkorddal is zenét csinálnak. És sajnos sosem tudták úgy elengedni magukat, már az egész ország, hogy az veszélyes legyen. Így is érdekesek és jók, de annyira stabilak, hogy nekem kell hozzájuk igazodnom és nem tudom őket bármibe belevonni, amihez éppen kedvem van. Viszont ez az Adverts lemez annyira tetszett, hogy gondoltam meghallgatok pár olyan bandát, amit eddig nem csak hanyagoltam, hanem szinte nem is tudtam róluk. Oda vonszolom magam hozzájuk. Főleg, hogy a pár éve megismert Outsiders is sokk ként ért, hogy milyen jók, mégsem hallottam róluk eddig soha. Amiért a mostani tömör kanyaromnak hálás lehetek az mindenképpen a Newtown Neurotics. Akiket azért szereztem be, mert egy leírásban úgy foglalták őket össze, hogy olyan, mintha a Ramones szólna a Clash szövegeivel. Mondjuk egy angol Ramones. Ami néha reggae-t játszik. De ők annyira jók, hogy még a reggae számaik is jók, nem csak egy pillanatnyi hóbortként jön le, hogy mindenkinek van ilyen, nekünk is legyen már. Ha a szövegek zsenialitást kétségbe is lehet vonni, a fontosabb tényezőt, hogy hogyan adják őket elő azt nem. Ezért jók a reggae számaik is, iszonyatosan komolyan veszik azt, hogy ők el akarnak valamit mondani. És olyan komolyan veszik a Ramones-t, hogy egyáltalán nem érződik semmilyen szolgai másolás. Inkább rájöttek mi különleges bennük, és ezzel a módszerrel megcsinálták a saját zenéjüket. Benne volt, hogy utálni fogom magam emiatt, de meghallgattam az első két Killing Joke lemezt is, és most már egy kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg őket a hajón pár hónapja. Killing Joke pont úgy szól, mint a háttér, amit Newtown Neurotics feszültsége mögött érzek. Reménytelenségtől kiégett első világbeli lakótelepek, kilátástalan helyzete. Hogy ott vannak a tuti kapujában mégsem lehetne messzebb a kánaán. És ha nincs ott, hova mehetnek egyáltalán, hogy megtalálják? Ez az egyhelyben megrekedt düh zseniális. Mert nem akar áttörni semmit, csak azt, ami van, szeretné jobbá tenni. Ez mind a Beggars can Be Choosers. Így a számok feszesek inkább minthogy tombolnának. A szövegek tombolnak, de az énekben van egy ráolvasásos bepöccent modorosság, amit imádni valóan dallamosan tapasztanak a füleimbe. Pont ahogy a dühös fiatalok énekelnek. És annyira jó és fontos minden, amit mondanak, ezzel a háttérbe horgonyozott plusszal pedig csak még igazabbnak hangzanak. Azért akarom hallani, mert ők el akarják mondani nekem. Tudják mit, mégis van egy kis misztikus éle az egésznek. Egyszerűen imádom a Newtown Neutorics-ot, mert annyira okosak, és igazak és kurva jó a zenéjük.

A Killing Joke ennél mélyebben fordul magába. És jobb csak hallgatni őket, mint nézni a videóikat ahol már ilyen megrázó művészeti performanszhoz hasonlítanak inkább, mint egy bandához, aki zenét játszik. A black metalt még tudom magamnak idézőjelbe rakni, és akkor is élvezni, ha éppen nem vagyok olyan black metal-os hangulatban. De a Killing Joke annyira életellenesen rideg, hogy lehullik róluk minden másodlagos jelentés, vagy ironikus magamba kacsintás. Kurvára nincs semmi jópofa abban, amit csinálnak, csak feszültség és magabiztos erő. Ha ezt hallgatnám, miközben sétálgatok, az üres lakótelepen biztos bekattannék. Vagy többé mást se hallgatnék. Az erős basszusnak és dobnak van egy rituálisan letaglózó hatása. Mögöttük a gitár pedig csak hátborzongatóan horzsolódik. Az egész rohadt mechanikus, mint egy gép, amibe beleül az ember kimérten szenvedni. Éppen, hogy csak a hülye billentyűk oldják fel a futurizmust, bennük van egyedül valamennyi szabad akaratnak jele. Minél többet hallgatom annál jobban nő rám, de minél jobban rám nő egyre távolabb akarok tőle kerülni. Túl sokat követel. Olvastam a Fall-ról, hogy ők az igazi művészet csak a szokásos faszság nélkül. A Killing Joke-ban megvan dögivel ez a szokásos faszság, de eközben simán lehetne rájuk ugrálni valami elhagyatott épület egyik szobájában. Ez is tök félelmetes bennük, hogy lehet rájuk táncolni. Talán pont ez a vicc bennük, hogy el akarnak vonatkoztatni a béna élettől, mégis mintha csak egy gyár hangfalaiból szólnának, hogy az emberek azt is elfelejtsék a gyártósorok mellett, hogy lehetne gondolkodniuk. Csak rázzák a fejüket erre és szereljék tovább a hülye tárgyakat.

Ezzel ellentétben a Swell Maps is megvádolható ilyen öntudatos ellépéssel a klasszikus hangzástól, de nem egy béna, könnyen megfogható art punk zenekar. Sőt. Amikor hallgattam őket hülyének hittem magam, hogy ezt csak most teszem meg először. Mert ez a zenekar kurva jó. Itt van egy huszonkét számos, egy órás lemez és végig tökéletes. Dögös, szétgitározott, és zajos. Zeng meg zúg, mintha nem is egy stúdióban, hanem valami telezsúfolt garázsban vették volna fel, ahol minden kezükbe akadó dolgot felhasználnak a disszonancia érdekében. A rengeteg instrumentális rész egybe olvasztja az egész lemezt és olyan, mint egy nagy jó, jammelés, amit még szerencse, hogy felvettek mert olyan egyszerűen tökéletes, hogy különben félő mennyire könnyen elveszhetett volna, ha esetleg újra akarják reprodukálni. Ez nagyjából csak a Jane from Occupied Europe. Az első lemezük az A Trip to Marineville sokkal bolondosabb, de a jókedv közben nem esnek ki annyira egy zenekar szerepéből, mint azt szeretném. Azért király, hogy itt is végig szöszmötölnek a háttérben össze vissza, mintha a fejhallgatóm halkan szólna és még ezer ember lenne a szobámban, ami egy csavarraktár szortírozó részlege. De ennek az előterében mind kurva jó számok vannak, amiket szétfeszít a fiatal lelkesedés. Tökre lehet rá rázkódni. Még a folyamatosan klimpírozó zongora is csak ezt a vad rock and roll érzést erősíti. Szeretem, hogy úgy használják a gitárt, mintha arra bárki más is képes lenne. Miközben olyan számokat írnak, amilyeneket alig tudnak páran.

És, hogy mindezzel miért vágtam a fát magam alatt? Mert itt az évvége, és vagy egy jó negyven órát kéne áthallgatnom hozzá, hogy felfrissítsem mi is történt idén. Már, ha erre szükségem van. Azért annyira nem visel meg, mert a fenti zenekarok mindegyike kurva jó.