Ki az utcára

Soha meg nem jelent vendégírás, a Ki az utcára kollektív fanzine-be. Körül belül 2008 december eleje. Átírva.

Az életem menthetetlenül kezd távolodni attól, hogy a rólam szóló könyv címe „olcsó drogok, olcsóbb nők” legyen.
Most már beérném azzal is, ha lenne egy zenekarom, ami Hideg Spagetti névvel, a legjobb számunk pedig Mutáns Tornacipők címen futna. Sajnos ez is a valamilyen valami zenekarnevek kategóriája. Legfeljebb majd angolul írjuk le, úgy már tényleg kurva jól hangzik.
Olyan zenét játszanánk, mintha valaki úgy érezné, hogy egy koncert után vergődik haza az éjszakain. Aztán megérkezik az üres lakásába, megbotlik az előszobában szétdobált cipőkben, és eszik valami kihűlt ételt a hűtőből. Mondjuk spagettit. És mielőtt lefekszik, még kicsit reménykedik, miközben forog vele a sötét szobája, hogy nem fogja lehányni magát. De ezt csak érzi, mert igazából a padlóján fekszik éjjel és ahhoz gyűjt erőt, hogy a pólóját visszatolja a nadrágjába, mert a dereka már kezd fázni a hideg padlótól.
Így szólna a zenekarunk. Mert ez egy olyan zenekar lenne, amit érezni lehet, érteni viszont nem mindig. Az Urinals sem úgy szól igazából, mint egy gitárfüggönyt lobogtató, szétpengetett, lo-fi post-szörf-punk zenekar. Hanem egy poszt-apolitikus parti tánczenéje, ami egy kazettás magnóból üvölt, szörfösöknek, akik csalódottak, mert a tenger kiszáradt, és a vegyi hulladékok miatt mutálódott cápák lábakat növesztettek. Legalábbis én ezt érzem miközben éjjelente hallgatom őket.
Az én életemet ilyennek kell elképzelni: Történnek velem jó dolgok, de azok sosem olcsó drogokhoz vagy olcsóbb nőkhöz kötődnek. Néha hazafelé megyek busszal, és elkezdek paranoiás lenni, mert a tévében egyre gyakrabban szólnak hírek emberekről, akik semmi felvezetés nélkül levagdossák az előttük ülő fejét a tömegközlekedésben. Közben persze szédülök, mert ha kimozdulok, akkor már iszok pár sört. És van a fiatalkori szorongás, meg a hideg kaja, amit lusta vagyok megmelegíteni. Van, amikor meg tényleg itthon maradok és ilyeneken gondolkodom.
Az egyetlen dolog, ami kimaradna a Hideg Spagetti hangzásából az a fél perc, amíg a lift tükrében nézem az arcom, és akkor csak azon tudok gondolkodni, hogy hogyan történhetnek jó dolgok ezzel az emberrel? Jó dolgokról zenét írnia nem a punkoknak kell.
Ha esetleg a jó dolgokról írnék egy könyvet „jó dolgok és jobb nők” címmel, akkor az nagyjából a kávéról, kényelmetlen ébredésekről, zajba hajló gitárszólókról, fél perces dalokról, pizzáról, zenekaros pólókról, válogatás kazettákról, habzó szájú, de láncra kötött kutyák basztatásáról, bennfentes beszélgetésekről, hallgathatatlan demokról, olcsó sörökről és elérhetetlen nőkről szólna. De ezek azon részei a punknak, amik történnek velem, amiket csinálok, nem, amikből bármilyen zenét ki tudnék hozni. Ha nincs miért bazdmegolni, akkor nincs miért punk számot írni. Bár megvenném annak a női zenekarnak a kislemezét, akik írnak egy zajos számot, mondjuk szólókról vagy habzó szájú kutyákról, akik kergetik őket, és balett cipőben kényelmetlen futni. De mostanra vagyok már olyan magányos, hogy majdnem mindent megvennék, amiben csajok énekelnek, ügyetlenkednek, félre hangolt hangszereken játszanak. Csak hallgatni valamit néha teljesen más, mint csinálni.

Nem tudom, hogy ki hogyan olvassa ezt, vagy hogyha nem ebben élnék, akkor én hogyan olvasnám. Ha mégsem derülne ki az egész végére, akkor most lelövöm a poént. Szeretem az életem punkos részét. Persze kicsit olyan ez, mint amit egy sztriptíz táncos mondott Budapestről: „ez a kedvenc városom, bár ennek nincs sok értelme”. Akár lehetnék boldog is, de ebben a korban, amikor már túl öreg vagyok az iskolához, de túl fiatal a munkához, mit kéne tennem, ha nem ezt? Mondjuk gerincre vágnom a fél kerületet. De nem tudok csajozni, mert amikor megpróbálom mindig inkább Minutemen-t hallgatok, és csajokról ábrándozom.
Mintha egy patetikusabb Sebadoh számra szendelegnék. Kevés egyszerű darabból összerakott, fülbemászó dal, amivel mégis valami baj van. Ha a Sebadoh-ban nem Lou Barlow énekelné és írná a számokat, hanem valami olyan, aki ezt a zenét nem kitalálta, csak megtanulta, biztos nem így szólna. De ezt Barlow játssza, tehát így szól. Mindig félelmetesen. Teli nagyvárosi borzongással. Hogy a csaj, akivel szemezel, vajon nem egy transzvesztita e, hogy nem leszel e egyre betegebb attól, hogy még mindig ugyan az tetszik, akivel csak nem jössz össze, hogy aki melléd ült az éjszakain csak azért forgatja a nyakát, mert elfáradt, vagy így tikkel, amíg elő nem veszi a kését? Hogy azért bámul e egy nagydarab fickó már fél órája mert megverni akar vagy megerőszakolni? És te miért bámulod, hogy megverjen, hogy megerőszakoljon vagy kontaktos a fülhallgatód kábelje és csak felé fordulva szól mind két oldalon?

Ahogy Keanu Reeves csak azután kezdett valamit magával, Bertolucci filmjében, hogy látott pár leprást Indiában, hülyeség lenne azt mondani, hogy nincs szükségünk erre a borzongásra. Persze, hogy kell. Sőt néha baromi jó. Kell, hogy történjen valami. Mint a hideg reggel, ami elől a takaró alá lehet húzni a lábunkat. Meg mégis ezek miatt írunk fanzine-eket, keresünk olyan barátokat, akik csak zenekaros pólókat hordanak. Így alakulnak zenekarok. Ezért tetszenek meg olyan lányok, akik megértik ezt az egészet. Egy ideig megvan az a „nekem ennél több kell” ambíció, de utána már csak az kell, hogy fenntartsd, ami van. Szerintem a legnagyobb különbség köztünk meg mindenki más között, aki nem olyan, mint mi az, hogy a punkban csupa olyan cél van, amit el is lehet érni. Néha a beled is ki kell melózni. Éjjelig fent kell maradni, okosnak kell lenni egy kicsit, gondolkodni kell, de mindent el lehet érni. Mert magadnak csinálod. Most nem kell elkezdeni túlgondolni az egészet és belemenni abba, hogy, de hát ha minden, amit akarsz olyan könnyen megszerezhető akkor hol a frusztráció? Nagyjából ott, hogy meg tudd tartani ezeket a dolgokat.
Mert ha lemezeket akarsz venni, pénzt kell szerezned, azt meg csak szar melókból tudod majd. Punk vagy, csak a punkoskodást szereted, de ha abból élnél, akkor nem lehetnél többé punk. Ezt túl kell élni, le kell nyelni. A nagyvárosi ember, főleg a nagyvárosi punk, a túlélés nevében el kell, hogy szigetelődjön és a maga dolgával törődjön. A maga kis világába befészkelődnie. És olyanokon pörögnie, hogy mindenki csak azokról a zenekarokról sztorizik állandóan, amiknek nem lenne a tagja, olyan számokról áradozik, amiket ő szeretné, hogy ajánlják neki és bármiről hisszük, hogy szinte senki sem hallott róla, Kurt Cobain biztos lenyilatkozta, hogy az egyik kedvenc zenekara volt, és a Nirvana számainak fele az ő nyúlásuk. Vagy még kesereghetünk azon, hogy az ismerőseink nyolcvan százaléka vagy zenél vagy, koncertet szervez, vagy zenéről és koncertekről ír, a legtöbb nőnek ez mégsem hangzik elég jól. Meg egyébként is, összezavarja őket, hogy lehetnek punkok taraj nélkül.
Ebben vagyok benne. Ráadásul a bal mellem alatti vágás is már csak engem igazol. Ami úgy lett ott, hogy egy koncert után, amikor éjjel bemásztunk egy strandra, a kerítésre felhúzott dróton megvágtam magam.

Kicsit le vagyok törve, hogy nem sokára kikerülök abból, hogy túl öreg vagyok iskolákhoz, de túl fiatal, hogy dolgozzak. Bár anyám szerint, egy iskolához sem lehet túl öregnek lenni, apám szerint pedig, egy munkához sem túl fiatalnak. Azért amikor még iskolába jártam, se érdekelt sok minden. Még a punk előtt sem. Például amikor tizenhárom voltam még a punk sem érdekelt. Az iskola meg nagyon nem. Egy iskola sem jelentett nagyobb kihívást soha, de nem azért mert zseni lennék vagy lettem volna életem bármelyik szakaszában. A legtöbb iskolám azért választottam, mert vagy az utcámban volt, vagy a haverjaim jártak oda, vagy egy csaj, aki tetszett. És a haverjaim nem jártak nehéz iskolákba. Az sem érdekelt, hogy az irodalom tanárom azzal nyüstölt általánosban, hogy gyakorolnom kéne és többet írni. Ami érdekelt, hogy nyaranta felkelhettem kettőkor, és négykor már az utcán voltam és deszkáztam. Persze szarul csináltam, de imádtam. Szerettem gurulni, de féltem magas helyekről leugrani. Azért néha bevállaltam. De jó volt az utcán lenni. Az utcában lenni. Az emberek között. Csövesek, faszfejek, biztonsági őrök és zsaruk között. A barátaim között. Koszosan és fáradtan hazamenni. Vagy a nadrágom kikoptatni a seggénél, mert egész nap csak a lapon ültünk és beszélgettünk. Amit nem szerettem, hogy az ugrálás miatt mindig leesett a fejemről a fejhallgatóm, ezért a zenehallgatást hanyagoltam.
Olyanokban, mint amikről a Harmony Korine filmek szólnak nem volt részem. Talán messziről láttam őket, de még közel sem kerültem hozzájuk. Most már sajnos. De akkor is olyan voltam, mint most. Magamnak való és kicsit fura. Bár akkoriban hülyébb voltam, amit mások kedvesebbnek hívnának. Mind esetre sosem keveredtünk nagyobb balhéba, ha füvet szívtunk csak üldögéltünk és beszélgettünk, és attól is elég távol álltunk, bármennyire bíztunk benne, hogy majd valami kiskorú orgiába fogunk belecsöppenni.
Viszont hihetetlen, hogy mennyi jó zene jutott el hozzám azokon a deszkás videókon keresztül. És hogy milyen színes felhozatalban. A legtöbbet hallgattam is, de sajnos leginkább azért, amiért emberek filmzenéket hallgatnak. Sok időbe telt így amíg mindet komolyan tudtam venni. Akkor még nem is tudtam, hogy azt, amibe belecsöppentem, mennyire fogom élvezni később.
Aztán egyszer csak kettétört a kezem és két hónapra bezárultam a szobámba. A zenékkel. És elég volt ez a két hónap, hogy beleszeressek a punkba. Hogy az egész napos deszkás videók nézése helyett koncertfelvételeket nézzek és a szaklapok helyett fanzine-eket kezdjek vásárolni. Mark Gonzales neve helyett pedig Lee Ving-é kavarogjon a fejemben.
A punk valami új volt, ami kívülről úgy tűnt, hogy csupa szórakozás lesz. És mióta benne vagyok még több szórakozás az egész. Megint valami, amit úgy élveztem, hogy még nem is fogtam, fel miről szól egészében.
A gördeszkához nem volt tehetségem. Nem mintha a punkhoz lenne. És nem mintha a punkban lenne olyan dolog, hogy tehetség úgy egyébként.
Nagyjából mind a kettő ugyan azokon az alapokon múlik. Ha akarsz valamit, csináld meg magadnak. Nagyban csak rajtad múlik. És mind a kettőben frusztrálhatnak dolgok, amiket el szeretnél érni. Én a fejemmel még mindig többet tudtam elérni, mint a testemmel. Talán ez az én tragédiám.
Mostanában a szobámban lógok legtöbbet. A legrosszabb a punkban, hogy nincs benne folytonosság. Megírni egy számot minimum két-három próba. Új lemezek között hónapok vannak. Koncertezni hétvégente lehet, ha elég nagy az országod, de minden városban legfeljebb kéthavonta érdemes. Ezért imádok turnézni. Mert akkor ott vagy kint, és közelebb tudsz kerülni a zenéléshez, a zenekarod tagjaihoz és magadhoz. Az egész olyan, mint egy nagy, folytonos rituálé. Egy olyan, aminek értelme is van és jó is. Szar helyeken alszunk, néha szar kaját eszünk. De jól érezzük magunkat és megpróbálunk a legjobban játszani. És az, hogy legtöbbször senkit nem érdekel, hogy mit csinálunk, az adja meg az igazi szabadságot. Mert bármit tehetünk. Ezt basztam el a deszkázásban. Túlságosan zavart, hogy nem megy ez nem megy az. És valahogy ráuntam. Pedig lehet most pont úgy bele lennék tekeredve, mint a punkba. A professzionalizmus a veszte mindennek. És a picsába a progresszióval is. Azt szeretem a punkban, amit a mai deszkás videók némelyikében. Hogy kinőtte azt a gyermekbetegséget, hogy ennek fejlődnie kell, vagy mindig valami lenyűgözően újat mutatnia. Akkor is, ha nincs hova és nincs mit. Engem fáraszt a Propagandhi mikro-politizálása, és nem tudom mennyire sűrűsített thrashes reszelése. Egyszerű dolgokat akarok látni, spiritusszal, kedvvel, stílussal. Hogy akármilyen ügyetlen, zajos, és akármennyire alacsonyan rugaszkodik el a földtől rá lehessen mondani, igen erről szól a punk. Ez az!
Most elkezdhetnék siránkozni azon, hogy abba hagytam a deszkázást. Fura, hogy havonta minimum egyszer még álmodok is vele. Úgy is, hogy már két éve nem is álltam egyen sem. Mondjuk néha azzal is álmodom, hogy valami új lemez jut hozzám.
Az egészet azért hoztam fel, mert néha ilyen apró dolgokat lehet szeretni. Mint amit egy francia haverom mondott, hogy van egy könyv, szerinte a modern idők Zabhegyezője, amiben egy fiatal srác beleszeret a biciklijébe. És csak azzal foglalkozik, mert az egész világgal baja van. Amíg deszkáztam a világ nem érdekelt. Csak úgy ösztönösen szartam rá. Most pedig tudatosan szeretném leszarni, de egyre nehezebben megy. És lehet ez is a tragédiám lesz. Mert néha úgy tűnik, hogy punknak, vagy inkább fiatalnak maradni, szinte a legnehezebb dolog.
Nem tudom milyen lesz, ha majd elkezdek dolgozni, de amíg gimiben jártam és ott kellett lennem minden nap, a koncertekre járással együtt, valami nagyon bizarr elegyet adott ki. Akkoriban legfeljebb egy sört ittam meg esténként. Viszont, a jó élmények keveredtek a fáradtsággal, a tudattal, hogy nem azért vagyok cigi szagú, mert a szüleim erős bagósok és a nehéz szemeimmel is mindent csak homályosam láttam. Ezek mind egybefolytak azokban a napokban és az egész olyan kellemes bizsergéssel töltött el. Már abban a pillanatban is.
De akkoriban semmi felelősség nem volt rajtam. Mert olyan iskolákba jártam, amik nem jelentettek kihívást. És az irodalom tanárom jobban el volt foglalva a homoszexuális érzelmeivel az osztálytársaim iránt, mint velem, aki néha tudott is válaszolni a béna kérdéseire.
Eljön az ideje annak, amikor a hajad kicsit túlnő, és el kell döntened, hogy most növeszteni fogod vagy visszavágod. Ha számít, hogy mekkora, akkor nehéz dönteni. A baj az, hogy előbb utóbb a punk is valami olyan lesz, amiből visszavág a legtöbb ember. Majd elkezdhetem kalkulálni a szabadságot, hogy mennyi sört ihatok meg hétköznap, mikor induljak egy fesztiválra. Vagy ezt is a szekrényem aljára süllyeszthetem, aztán elajándékozhatom azoknak, akik kicsit tovább húzzák, mint én.
Pedig annyira szeretném nem respektálni azokat, akik húsz év után is benne vannak ebben aktívan. Akik megismernek és érdeklik őket, új bandák és lemennek kisebb, hétköznapi bulikra. Húsz év után is bevállalnak kisebb buktákat, ha erről van szó, és nem nyúlnak állami támogatáshoz. Azért mert ők is csak azt teszik, amit szeretnek. És amit szeretsz azt nem, csak addig akarod csinálni, amíg kényelmes neked. Ha például Dobó István a török ölésre volt ráállva, döntsük le a szobrát.
Ez van. Nézzetek Epicly Later’d részeket a VBS-en.