2009. június 22., hétfő

ez is kiderült.

Pár napja jó hangulatban szerettem bele megint a soul seek-be, amikor a szociális vonalán, véletlenül a Double Negative, különben nagyon kedves, gitárosával beszélgettem. Mert ő (punk viszonylatban) nagyon öreg (44), én meg ezt felhoztam neki, ezért elkezdtünk a régi zenekarokról beszélni, meg mostaniakról, amikben öregek a tagok. Azt mondta az Adolescents és Agent Orange még mindig jó, a Misfits szerinte is szar, róluk jót igazán még attól sem hallottam, aki turnézott velük, legfeljebb, hogy Dez egy emberi figura. A Neon Christ szerinte szétesett, a beiktatott kis szünetükben, és sokkal lassabbak, mint voltak. Ami videókat róluk láttam, az újjáalakulás óta, abból ez nem látszik, csak kínos volt végignézni, hogy senkit sem érdekelnek egy skatepark szélén. Hiszek azért neki, még ha ez le is lomboz. Új haverom mondott még valami olyat róluk, hogy az NC gitárosa az Alice in Chains énekese, de annak a bandának meghalt az énekese, és akkor hogy láthatta őt nem rég gitározni? Erre azóta sem jöttem rá.
Napokkal később meg belefutottam egy olyan jó hosszú csörtébe, hogy a punk az nem csak mulatság meg móka, hanem a méltóság megőrzése, ha-törik-ha-szakad, és senki se alakuljon újra, felböfögve magából a nosztalgia émelyítő mellékízét, mert az olyan (bár szerintem a szóban forgó elmélkedő szerint még rosszabb is), mintha megbasznád az anyád. Mindez a Swing Kids kapcsán bukott ki az elkötelezett punk barátomból, és őt az sem érdekelte, hogy Pearsonék csak két koncertre álltak össze.
Azért a legrosszabb még mindig az, ha egy löttyi banda előbukkan és együtt is maradnak olyan sokáig, hogy kihoznak egy szar lemezt, amiről azt hiszik a nagy visszatérésük lesz. Az öreg jóhiszemű hülyéknél, akik vagánykodni akarnak a fiatalok között, kevés dolog zavarba ejtően szánalmasabb. Mint a Bad Brains. Az is elég rossz, ha soha nem oszlanak fel zenekarok, mint az összes angol Oi és másodvonalbeli 77-es punk zenekar, akik sáros fesztiválokon hakniznak számlafizetéstől hó elejéig. Najó, a legrosszabb mégis az Into The Unknown. Nem vagyok képes felfogni, hogyan szerethetik még mindig annyian a Bad Religion-t. Ha a csajukat kapnák rajta azon, hogy a háziállatukkal nyalatja a pináját akkor ő mellette is kitartanának?
A Dinosaur Jr-nak mennyi értelme van lemezeket írni és kiadni azt nem tudom. Egyébként sem tudok nagyon eligazodni J Mascis-en, aki egy sor hallgatható, de háttér zenénél nem jobb Dino lemez után írt egy More Light-ot. Ami zseniális minden percében. Azért nem olyan rossz, hogy újra aktívak, mert ez a Farm se annyira rossz. Sőt. Egész jó. Jobban is passzol hozzájuk. Nem olyan, mintha a DJR játszana egy rock lemezt, hanem mintha a Dino játszana egy djr lemezt. A klipjeiket öröm nézni, ahogy Thruston Moore came-ozás közben egy Negative Approach lemezt lapozgat, Barlow meg stílusosan penget egy gyönyörű lila basszusgitárt. A mostani bmx/gördeszka klip pedig cuki, mint egy öreg, vidám rozmár. Az európai körútjaikból az egyikkel meg csak metsszük majd egymást valamikor, remélhetőleg.

Ez a blogok és rajongás gerjesztette nosztalgia vagy csak fellángolás hullám, ami a 80-as évek végeláthatatlan legfeljebb két kislemezt kiadó bandái előhúzásából áll, ha változóan szórakoztató is, a szürkeségből kicsillan néha a baromi jó. Rá lehet pörögni ezekre, válogatásokra és mp3 lejátszókra felrakni, meg tele írni a netet azzal a fél kövérített kérdőjel halmazzal, hogy erről eddig miért nem szólt senki, és miért ilyen alulértékelt a zenekar. Ami még érdekesebb, az a mélyre ásott adatmentés. Amikor elveszettnek hitt dolgokat hoznak újra felszínre, akkor, amikor már érdekli is az embereket. Ma azon gondolkodtam, hogy mikor lesz már Magyarországon csak cigányokból álló punk zenekara. De ha Amerikának is alig volt csak fekete tagokat magában tudó punk bandája, akkor messze van ez még itthon. A rock and roll a feketéké volt, ahogy a vallások a hallucinogén drogfogyasztó, állat és ember áldozatokat bemutató, tűz körül táncolók szórakozása. Aztán az egyiket bekebelezték a dögunalmas keresztények, a másikra meg ráterpeszkedett a hülye fehér ember. Jimmi Hendrix mesztic volt, de csak egy indián hardcore zenekarról hallottam. Most a Bad Brains-ról nem akarok mondani a nevükön kívül semmit. Volt még egy teljesen feka zenekar, őket eddig nem hallottam csak ez a kép van róluk:
Viszont a Death megkerülhetetlen. Az lett a modern világ demokráciája miatt. Ebből a remek interjúból (mellesleg ajánlott megnézni az évad összesét) kiderül, hogy Robot zsarú nem hiába küzdött, mindig a punkokkal. Egyébként se semmi, hogy amíg az összes szuperhősnek kellett találni egy utópisztikus bűnvárost, addig robotzsarut lelkiismeret furdalás nélkül betették úgy Detroitba, hogy azon senki sem lepődött meg. Szóval Mick Collins szerint a Motorvárosban a Buffalo Gals-ig mindenki csak punkot játszott. Amikor viszont a Death játszott mindenki csak a Philadelphia sound-ra volt ráállva. A Death 74-ben meg tudott írni olyan számokat, amik előre mutatnak a Ramones mellől egészen a Bad Brains-ig. A Politicians In My Eyes a világ egyik legjobb dala. A maga mániákus gyönyörével, ahogy a dobok masszív monotonitása felemeli a feszültséget, oda ahol nem lehet mást csinálni csak erkölcsileg már a világ vezetői fölé emelkedve leüvölteni a köcsög fejüket, hogy ezt mégis hogy a faszba képzelik. Abban a refrénben minden benne van, milyen a punk zene, milyen lehet olyan feketének lenni, akit kiközösít a többi fekete, a tehetetlen frusztráltság, amikor az ember akármennyi is üvölt, a hangját leszigetelik a bérháza vastag falai. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a kisarkított szaggatás az elején mekkorát hasít.
Egy Alice Cooper koncert után döntöttek úgy, hogy R’N’b helyett rock-ot kéne játszaniuk. Ez szerencsére nem bukik ki belőlük. Ők is olyan régi zenekar, akiket jó részt szar zenék ösztönöztek a jó csinálására. Azért hallani, hogy egy környékről jöttek a Stooges és MC5-al. Az is, hogy tovább akartak rajtuk lépni. Nem bénábbak náluk, és bele sem kezdenek semmilyen másolásba. Megteremtik a saját hangzásukat. Inkább az elméletet kölcsönzik. Kurva erőszakos zenét csinálni így vagy úgy. Lenyom a betonba, egy junkiekkal teli sikátor előtt, és lent is tartja a fejed, amíg a szél az arcodba nem fújja az utca minden szemetét. Néhol szellős, de ott kiegyenlít az ötletesség és a jól adagolt dallamok. Hagyni kell magamat, hogy belesüllyedjek a ritmusába, de onnantól megragad és végighúz magán, hullámozva a grúvokon. Mert azért mégis négerekről beszélünk.
Nyálas csattanó nélküli ez az egész történet. Megkapták volna a szerződést, de nem akartak nevet váltani. Aztán eltűntek. 30 év múlva az énekes fia, aki valamelyik san franciscoi hardcore zenekarban van, egy házibulin hallotta a kislemezt és nem hitte el, hogy az apja énekel. Meglátogatta a szülőket és kiderült, hogy tényleg így van. Aztán együtt leültek, meghallgatták a lemezt és rájöttek, hogy ez kibaszott jó. Annyira, hogy ki kell adatniuk. Én meg meghallgattam.

A nagy torzított, és már borostás vagy lenőtt hajú pop punk elterjedése oldalvízén kibugyborékozott a kbd lemezek és zenekarok iránti érdeklődés is. A legjobb kbd punk zenekarok abban a keskeny metszetben helyezkednek, ami a pop punk és a punk hardcore között van, valahol középen egyensúlyozva. Ebből az egyik egyértelmű győztes a Chronic Sick lett, akik mai megfelelője a Career Suicide. A legaranyosabb zenekarra a hardcore-ban szeretek úgy gondolni, mint a szeretni való geciség. Amikor még nem volt az egész világ cinikus, akkor az igazi flegmák tényleg olyanok voltak, akikkel lógnék. Egy délutánt úgy tudnék elképzelni a Chronic Sick tagjaival, hogy valami penészes családi ház verandáján ücsörögnénk, életveszélyes hintaszékekben, száradt dohányú cigit szívnánk, csöcsökről meg köcsögökről beszélgetnénk. És rohadt sokat röhögnénk. Az egyik legklasszabb és egyben felforgatóbb borítón négy srác van. Egyikük fején egy tükörben felrajzolt horogkereszt, mellette a haverja olyan női ruhában, amit Norman Bates anyja hagyhatott hátra, harmadik egy srác bármelyik 80-as évekbeli meleg pornóból, a sort pedig egy tekintélyt parancsoló bajusz zárja, hozzá passzoló bőrmellénnyel és persze félmeztelen tesze-toszta testtel. Petárda gyári látogatásra nem velük mennék.
Amikor még nem volt az egész világ cinikus, akkor az igazi flegmák tényleg flegma zenét játszottak. Nem voltak crust rajongó twee poperek, se Wipers pólós girl group-ok. Amik klasszak, tényleg azok csak elgondolkodik az ember néha, hogy azért most akkor mégis mi van? Chronic Sick-ről nekem mindig két zenekar jut eszembe. A Ramones és a Hüsker Dü. De egyszerre. Amikor a zsebemben keresem a zenétől oda hallucinált bicskámat, hogy azzal hadonásszak a nyelvemet kilógatva, a felfoghatatlanul egyszerű dallamosság keveredik a kóválygó gitárokkal. És mindenkiből egy vicc lesz. A megerőszakolt pasikból, a négerektől parázó szomszédtól. Mint a többi, kislemezes zenekar, a Chronic Sick is sokáig megőrizte a rövid élet kikezdhetetlenségét. Erre előástak valahonnan egy nagylemezt idén, és már játszottak is a Kraut-tal egy visszatérő koncertet. A lemez címe 1982 és a dalok alapján elhinném, hogy igaz. A hangzás miatt már nem annyira. Pedig kurva jó lemez. Csak túl vastagon szól a gitár, ezzel a modern teltséggel, ami a punk zenének nem áll jól. A Crust lehet koszosan vastag, a hardcore kereken, de a punk, az ilyen kdb punk jobb, maradjon vékony, mint egy kifutós modellpicsa. Erre még az énekes is, sokkal mélyebb vagy rekedtebb, Leatherface-re emlékeztető hangú. Az egész leginkább tényleg olyan, mintha a Leatherface Poison Idea-t játszana. Túl sok a tompítás is. Az nem jó. Kikopott a cingár seggfejkedés, az egyedüli nyelvöltögetés és inkább stabil refrének szaporodtak el, gyakori csorda vokálokkal. Na jó, akkor is, az olyan számok, mint az I’m a fucking Pyro meglágyítják a punk szívet és ütemre lendül az ököl-követi a láb. Szomorú vagy nem, csináljanak zenekarok annyi lemezt amennyit szeretnének. Kiderül, hogy mire képesek, mennyire hülyék, és mennyire gyarlóak. Meg ahogy a Fucked Up (júli 9 dürer kert!!!) gitárosa mondta a Ramones-ra, „elég nehéz 75 jó számot írni”. Ezzel az a kérdés is meg lett válaszolva, ami tényleg felmerült bennem, hogy vajon milyen lett volna egy Chronic Sick nagylemez. Közepes, de erősen hallgatható.

Hogy mennyire van sok témám, az abból látszik, hogy csak a punkról írok, majdnem mindig ugyan azt. Ezért ez a kérdés, hogy „milyenek lehetnek nagylemezen?”, elég sokszor feltevődik bennem. Nubs-nál jó hogy ezen kezdtem gondolkodni. Nem hittem el, hogy ez ennyire jó lehet. Mintha valóra vált volna egy kívánságom, annyira meglepett a rejtett királyság a Job kislemezükön. És megint beleszerettem a punkba. Megint kicsit mélyebben. Nem voltam igazán csalódott, és unott punkilag azelőtt se. Ennek ellenére fel tudták frissíteni a füleimet, mint bármi, amivel találkozva azt mantrázzuk egy ideig, hogy „de jó, ezt nem gondoltam volna”. Azon is meglepődtem, hogy a punk messiás ipod-ján rajta voltak, amikor megdöbbenve rákérdeztem, csak hozzám vetette, „jó hogy rajta vannak, hát faszák”. Azért is érdekelt milyen lehet, az akkor még nem létezőnek hitt nagylemezük, mert bennük annyi potencia koránt sincs, mint a Death-ben. Eléggé csak a bolondozós punkosodás jellemző rájuk, ami a véletlenszerű bájával, elég tiszavirág életűnek tűnik. Ha a dolgok a megszokott szerint történnének a nagylemezüknek ezért csak szarnak, vagy lehangolóan unalmasnak kellene lennie. Nem az. Csak más. Lemegy a két szám az ismert kislemezről, és azok minden másodperce húzza a választó vonalat ahhoz, ami utána jön. Lusta középtempó, kevesebb humor, mélyebb hang. Drunk Injuns egy kicsit vidámabban, kevesebb goth rock nélkül. Azért milyen király, hogy a Drunk Injuns-ék 83-ban voltak Joy Division hallgató gördeszkások? Ennél sokkal kevésbé király a Nubs, akiknek a nagylemez olyan, mintha csak hallottak volna a Joy Division-ről és ettől annyira elszomorodtak, hogy többé nem volt vicces a bankrablás, és a retardált nagyanyjuk is egyre több problémát kezdett okozni. Ez is előkerült. Az internetnek továbbra is hálásak vagyunk. Csak a hőseink futnak faszasági zátonyra, egymás után.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Az Alice in Chains mostani énekese a Neon Christ gitárosa. Az Alice in Chains eredeti énekese kábszer túladagolásba halt meg, jó sokat rohadt otthon mert már büdös volt mikor megtalálták.

vargyai írta...

kösz! most már ez is kiderült.