2009 június, mi a kurva élet?

Van itt pár srác, akik azért jöttek, hogy anyádnak mindenféle szarral fertőzzék meg a gondolatait, a kishúgodból benzint szipuzó kiskorú terhest csináljanak, az apád pedig prostituálni fogja az öcséd. Majd reggelente megcsókolhatod a homlokát, amikor munkába megy, aztán ülhetsz a cigivel kiégetett nejlonterítőd felett, egy avas almát eszegetve és gondolkozhatsz mindezen. A sorsotokon, meg a srácokon, akik ezt tették veletek. Punk gyerekek, jó fülű anyákkal: Ne engedjétek, hogy olyanok hallják a Rákosit, akik féltenek titeket! Aki ezen nem tud röhögni az sírni fog. Akinek már a börtön szex gondolatától felfordul a gyomra az kerülje őket. Még akkor is, ha a gerilla módon szerveződő koncertjeik nagy részére, előzetesen semmi sem figyelmeztet. Ezek a srácok okosan jönnek érted és elkapnak. Anyád!
Hétvégén lent voltam megnézi, hogy veszik fel saját számaikat, saját maguknak. Amíg Gepárd gitározott én a műhelye wc-jében hánytam, fura parák jöttek rám, de estére már egész jól viseltem, hogy részegen beszéltünk az anyatejben oldódó alkoholról, miközben velünk szemben egy közepesen lehetetlennek tűnő figura szopatta a testes barátnőjét a kocsma vécéjében. Csoki benézett munkából jövet, ahol kilőtt pár nyulat, de nem maradt sokáig, mert reggel még meg kellett írnia a hiányzó sorokat. Másnap aztán végre teljes egészében rögzítve lett, olyan délután négy körül a Rákosi első demója.

Kicsit több, mint egy év mesélt róla Gepárd, hogy elkezdett zenélni Mátéval a Strength Inside-ból. Aki Gepárd szerint csak azért kezdett dobolni, mert megunta, hogy túl egyszerű gitározni, és minden hülye azt csinálja már. A Rákosi egy ilyen zenekar, ha kell könnyen innovatív, mint a nyugati ember és mindig ösztönös, mint a legkeletibb. Lehet a kezdeti hobbiérzés miatt, vagy valami másért, de sosem tűntek egy olyan zenekarnak, akik annyira komolyan vennék magukat. Ezért kell őket komolyan venni. Mert a professzionalizmusnak ebben a műfajban nincs helye. Én is csak akkor jöttem rá, hogy ez nem vicc, amikor egy három órás próbájukra beültem.
Bizarr elképzelni Gepárd tudatalattija rossz felének zenébe ömlését. Mégis az ő
szellemi terméke ez a gonosz massza. Az övé meg Mátéé, akiben ha más nem is, az ijesztő, hogy miért van benne ebben a zenekarban. Belépése pillanatától, bár az annyira nyilvánvaló volt, hogy akár már jóval előtte is, Csoki lett a Rákosi értelme. Gepárd vállrángatós, szellős tanácsai meg úgyis inkább azzal törődtek, hogy minél gyorsabban legyenek húzogatva azok a kvintek minél rövidebb időn belül, amikre Csoki szabadon hintheti az ösztönös, de attól még meglepően pontosan kieszelt gecizését. Vagyis nem az övét. Hanem a városét.
A zenekari szótárában a „meg kell énekelni” annyira fajsúlyos kifejezés, hogy a számok munka címei nem is a fejhez baszodó vödör hangzást írják le, kifejezetten húzós részek sajátosságait, vagy a puszták rideg hangulatát, hanem történeteket. Történeteket, amik mezőtúron történtek meg, ijesztően sok van belőlük, ijesztően betegek és ijesztően igazak.
A könnyű zene folyton beenged mások életébe. Vannak történetek, amiket megéri elmesélni, de aki tehetséges, már olyan semmitmondó kis afférokból képes egy valamit mondó dal érzését kihozni, mint egy napsütéses, temetői séta. A Rákosi folklórja kezdésből nagyon erős. Néha már fikciószerű, pedig sosem lóg ki a valóságból. Ezzel pont, hogy nem csak a magánéletükbe engednek be minket, hanem egy egész város, egy egész tájegység és ezzel együtt egy egész ország helyzetébe.
Mezőtúr összes aberráltja, hülyéje, üzemi balesetet elszenvedője, emberkereskedője, megcsaltja, gyerekgyilkosa, nagyra vágyója közé lök be. Ők tényleg ebben élnek. És nevetnek rajta, mert némelyik sztori már annyira bizarrul tragikus, hogy ezen csak mosolyogni lehet, miután ledöbbent az emberi természet. Ha erre nem lenének képesek, ki tudja, hogy a körön kívülre tudnának e kerülni, ahol jól látnak mindent. A lényeg, hogy ott vannak. Így tudnak a számok kocsmából kiszűrődő obégatva kinyögött történetek helyett, másnap elmesélt, pontos leírások lenni. Amikben érződik azért, a mesélő alkoholos töltete is.
Ráadásul a maguknak adott szabadságban van egyfajta raphez közeli freestylos teszem azt, amit akarok, amikor akarom érzés. Kattant haver hirtelen lenyugodott, a szöveg egy reggeli kávé mellett átterelődött Kabaira. Aki a héten megölt két nyugdíjast, és amíg a róla szóló szám felvételei zajlottak, őt már a rendőrség hallgatta ki, mert reggel végre elfogták. Jó időben jó helyen elv szerint, egy sorhoz még úgy ahogy én is hozzájárultam.
A cédéből, őket ismerve, biztos ki fog maradni minden magyarázat. Aki a háttérre kíváncsi, az kutasson vissza zsaru magazinokban, bírósági jegyzőkönyvekben, termés átlag jelentésekben, sürgősségi ügyeletek naplóiban. Talán a fogalmatlanság köde viccesé tudja tenni majd a szövegeket, de végre megint megvan az a fajta mindig jól eső tudatlanság, aminek ha kis darabjai felvilágosulnak, koncertek utáni faggatásokból, akkor az új információkat lehet a lemezt hallgatva, bennfentes élvezettel dédelgetni. Ezzel csak a zenekar jó részének elméletét erősítve az információs korszak hamis dicsfényéről. Ha akarsz valamit tudni, azt sörszaggal kapod majd az arcodba. Anyád!
Hogy mennyire száguld Magyarország egy újabb diktatúra irányába annak megítélése legyen politikával foglalkozó blogok feladata. A 80-as éveket nem fogjuk vissza hozni ez a zenekar. Már teljes egészében. A csapnivaló lemez hangzás miatt nem is kár. Ami ott jó volt az át lett mentve. A rákosi vasfüggöny nélkül is közel szorul majd hozzánk, annyira minden ízében magyar. Mélyen, mint a földműves fájdalom, a belterjes-beteges világkép és a telitalpas tűrhőség. Ez a punk. A fricska benne. Mert lehet csak mezőtúr ennyire pletykás, vagy ők pont jó helyre születtek, de talán mégsem ilyen Magyarország. Ennyire nem izgalmas. Mert ha csak a hülyébbnél hülyébb emberekről, és a megállás nélküli tömény ivásról szólna, úgy hogy feleslegesen senki sem kezd el sipákolni, vagy másokkal kekeckedni, akkor ez egy élhetőbb hely lenne. Vagy csak klassz, mint Oroszország a videó megosztókra feltöltött temérdek utcai verekedős videóval, a felszámolhatatlan alkoholizmussal, híres írókkal és judo dvd-t kiadó, tigrisölő elnökkel.
Rákosit viszont nem érdekli kinek miért szarabb. Történt, ami történt, ha elég jól hangzik meg kell énekelni.
Mi meg örülhetünk, mert most már van egy ilyenünk is. Fasz tudja, hogy be fognak e futni, de az őserőnek amit a felgyorsított kvinttologatós punk/hardcore-hoz kevertek nehéz lesz ellenállnia bárkinek, aki szereti a torzított gitárokat. Ha többet adnának az öltözködésre a Casualties-re hasonlítana, ha angolok lennének a Discharge-ra, ha szűk gatyás mexikóiak, akkor a Los Crudos-ra, ha pedig kopaszra lenne nyírva a hajuk akkor a Negative Approch-ra.

Ez volt a hétvégén. Zaj, téboly, tudat módosítás, ijesztő történetek, fingszagba burkolózott hordóhasú férfiak. Hangszóró selymek lettek összeköpködve, zsinórok széttaposva, rohadt sok szikszalag elragasztva. Megannyi „ez már úgysem lesz jobb”, és „vehetjük újra”. Aztán öntudatlan ökölrázás, mert már mantrikusan sokszor hangzott el, a „reinkarnáció hát az meg mi a szar? nincs olyan szerv, hogy lélek” sor. A maga lassan beálló monotóniájával az egész egy rituálévá alakult. Ami van olyan belterjes, mint a jobb szekták, és hála Borics Attila apai felügyeletének az egész szertartás le lett vezényelve. Csak olya punkos bökkenőkkel. Ha sosem lesz rend ebben az országban akkor talán a Rákosi sem oszlik fel sosem. KÁOSZT KÁOSZT MÉG TÖBB KÁOSZT!!!

Ki az utcára

Soha meg nem jelent vendégírás, a Ki az utcára kollektív fanzine-be. Körül belül 2008 december eleje. Átírva.

Az életem menthetetlenül kezd távolodni attól, hogy a rólam szóló könyv címe „olcsó drogok, olcsóbb nők” legyen.
Most már beérném azzal is, ha lenne egy zenekarom, ami Hideg Spagetti névvel, a legjobb számunk pedig Mutáns Tornacipők címen futna. Sajnos ez is a valamilyen valami zenekarnevek kategóriája. Legfeljebb majd angolul írjuk le, úgy már tényleg kurva jól hangzik.
Olyan zenét játszanánk, mintha valaki úgy érezné, hogy egy koncert után vergődik haza az éjszakain. Aztán megérkezik az üres lakásába, megbotlik az előszobában szétdobált cipőkben, és eszik valami kihűlt ételt a hűtőből. Mondjuk spagettit. És mielőtt lefekszik, még kicsit reménykedik, miközben forog vele a sötét szobája, hogy nem fogja lehányni magát. De ezt csak érzi, mert igazából a padlóján fekszik éjjel és ahhoz gyűjt erőt, hogy a pólóját visszatolja a nadrágjába, mert a dereka már kezd fázni a hideg padlótól.
Így szólna a zenekarunk. Mert ez egy olyan zenekar lenne, amit érezni lehet, érteni viszont nem mindig. Az Urinals sem úgy szól igazából, mint egy gitárfüggönyt lobogtató, szétpengetett, lo-fi post-szörf-punk zenekar. Hanem egy poszt-apolitikus parti tánczenéje, ami egy kazettás magnóból üvölt, szörfösöknek, akik csalódottak, mert a tenger kiszáradt, és a vegyi hulladékok miatt mutálódott cápák lábakat növesztettek. Legalábbis én ezt érzem miközben éjjelente hallgatom őket.
Az én életemet ilyennek kell elképzelni: Történnek velem jó dolgok, de azok sosem olcsó drogokhoz vagy olcsóbb nőkhöz kötődnek. Néha hazafelé megyek busszal, és elkezdek paranoiás lenni, mert a tévében egyre gyakrabban szólnak hírek emberekről, akik semmi felvezetés nélkül levagdossák az előttük ülő fejét a tömegközlekedésben. Közben persze szédülök, mert ha kimozdulok, akkor már iszok pár sört. És van a fiatalkori szorongás, meg a hideg kaja, amit lusta vagyok megmelegíteni. Van, amikor meg tényleg itthon maradok és ilyeneken gondolkodom.
Az egyetlen dolog, ami kimaradna a Hideg Spagetti hangzásából az a fél perc, amíg a lift tükrében nézem az arcom, és akkor csak azon tudok gondolkodni, hogy hogyan történhetnek jó dolgok ezzel az emberrel? Jó dolgokról zenét írnia nem a punkoknak kell.
Ha esetleg a jó dolgokról írnék egy könyvet „jó dolgok és jobb nők” címmel, akkor az nagyjából a kávéról, kényelmetlen ébredésekről, zajba hajló gitárszólókról, fél perces dalokról, pizzáról, zenekaros pólókról, válogatás kazettákról, habzó szájú, de láncra kötött kutyák basztatásáról, bennfentes beszélgetésekről, hallgathatatlan demokról, olcsó sörökről és elérhetetlen nőkről szólna. De ezek azon részei a punknak, amik történnek velem, amiket csinálok, nem, amikből bármilyen zenét ki tudnék hozni. Ha nincs miért bazdmegolni, akkor nincs miért punk számot írni. Bár megvenném annak a női zenekarnak a kislemezét, akik írnak egy zajos számot, mondjuk szólókról vagy habzó szájú kutyákról, akik kergetik őket, és balett cipőben kényelmetlen futni. De mostanra vagyok már olyan magányos, hogy majdnem mindent megvennék, amiben csajok énekelnek, ügyetlenkednek, félre hangolt hangszereken játszanak. Csak hallgatni valamit néha teljesen más, mint csinálni.

Nem tudom, hogy ki hogyan olvassa ezt, vagy hogyha nem ebben élnék, akkor én hogyan olvasnám. Ha mégsem derülne ki az egész végére, akkor most lelövöm a poént. Szeretem az életem punkos részét. Persze kicsit olyan ez, mint amit egy sztriptíz táncos mondott Budapestről: „ez a kedvenc városom, bár ennek nincs sok értelme”. Akár lehetnék boldog is, de ebben a korban, amikor már túl öreg vagyok az iskolához, de túl fiatal a munkához, mit kéne tennem, ha nem ezt? Mondjuk gerincre vágnom a fél kerületet. De nem tudok csajozni, mert amikor megpróbálom mindig inkább Minutemen-t hallgatok, és csajokról ábrándozom.
Mintha egy patetikusabb Sebadoh számra szendelegnék. Kevés egyszerű darabból összerakott, fülbemászó dal, amivel mégis valami baj van. Ha a Sebadoh-ban nem Lou Barlow énekelné és írná a számokat, hanem valami olyan, aki ezt a zenét nem kitalálta, csak megtanulta, biztos nem így szólna. De ezt Barlow játssza, tehát így szól. Mindig félelmetesen. Teli nagyvárosi borzongással. Hogy a csaj, akivel szemezel, vajon nem egy transzvesztita e, hogy nem leszel e egyre betegebb attól, hogy még mindig ugyan az tetszik, akivel csak nem jössz össze, hogy aki melléd ült az éjszakain csak azért forgatja a nyakát, mert elfáradt, vagy így tikkel, amíg elő nem veszi a kését? Hogy azért bámul e egy nagydarab fickó már fél órája mert megverni akar vagy megerőszakolni? És te miért bámulod, hogy megverjen, hogy megerőszakoljon vagy kontaktos a fülhallgatód kábelje és csak felé fordulva szól mind két oldalon?

Ahogy Keanu Reeves csak azután kezdett valamit magával, Bertolucci filmjében, hogy látott pár leprást Indiában, hülyeség lenne azt mondani, hogy nincs szükségünk erre a borzongásra. Persze, hogy kell. Sőt néha baromi jó. Kell, hogy történjen valami. Mint a hideg reggel, ami elől a takaró alá lehet húzni a lábunkat. Meg mégis ezek miatt írunk fanzine-eket, keresünk olyan barátokat, akik csak zenekaros pólókat hordanak. Így alakulnak zenekarok. Ezért tetszenek meg olyan lányok, akik megértik ezt az egészet. Egy ideig megvan az a „nekem ennél több kell” ambíció, de utána már csak az kell, hogy fenntartsd, ami van. Szerintem a legnagyobb különbség köztünk meg mindenki más között, aki nem olyan, mint mi az, hogy a punkban csupa olyan cél van, amit el is lehet érni. Néha a beled is ki kell melózni. Éjjelig fent kell maradni, okosnak kell lenni egy kicsit, gondolkodni kell, de mindent el lehet érni. Mert magadnak csinálod. Most nem kell elkezdeni túlgondolni az egészet és belemenni abba, hogy, de hát ha minden, amit akarsz olyan könnyen megszerezhető akkor hol a frusztráció? Nagyjából ott, hogy meg tudd tartani ezeket a dolgokat.
Mert ha lemezeket akarsz venni, pénzt kell szerezned, azt meg csak szar melókból tudod majd. Punk vagy, csak a punkoskodást szereted, de ha abból élnél, akkor nem lehetnél többé punk. Ezt túl kell élni, le kell nyelni. A nagyvárosi ember, főleg a nagyvárosi punk, a túlélés nevében el kell, hogy szigetelődjön és a maga dolgával törődjön. A maga kis világába befészkelődnie. És olyanokon pörögnie, hogy mindenki csak azokról a zenekarokról sztorizik állandóan, amiknek nem lenne a tagja, olyan számokról áradozik, amiket ő szeretné, hogy ajánlják neki és bármiről hisszük, hogy szinte senki sem hallott róla, Kurt Cobain biztos lenyilatkozta, hogy az egyik kedvenc zenekara volt, és a Nirvana számainak fele az ő nyúlásuk. Vagy még kesereghetünk azon, hogy az ismerőseink nyolcvan százaléka vagy zenél vagy, koncertet szervez, vagy zenéről és koncertekről ír, a legtöbb nőnek ez mégsem hangzik elég jól. Meg egyébként is, összezavarja őket, hogy lehetnek punkok taraj nélkül.
Ebben vagyok benne. Ráadásul a bal mellem alatti vágás is már csak engem igazol. Ami úgy lett ott, hogy egy koncert után, amikor éjjel bemásztunk egy strandra, a kerítésre felhúzott dróton megvágtam magam.

Kicsit le vagyok törve, hogy nem sokára kikerülök abból, hogy túl öreg vagyok iskolákhoz, de túl fiatal, hogy dolgozzak. Bár anyám szerint, egy iskolához sem lehet túl öregnek lenni, apám szerint pedig, egy munkához sem túl fiatalnak. Azért amikor még iskolába jártam, se érdekelt sok minden. Még a punk előtt sem. Például amikor tizenhárom voltam még a punk sem érdekelt. Az iskola meg nagyon nem. Egy iskola sem jelentett nagyobb kihívást soha, de nem azért mert zseni lennék vagy lettem volna életem bármelyik szakaszában. A legtöbb iskolám azért választottam, mert vagy az utcámban volt, vagy a haverjaim jártak oda, vagy egy csaj, aki tetszett. És a haverjaim nem jártak nehéz iskolákba. Az sem érdekelt, hogy az irodalom tanárom azzal nyüstölt általánosban, hogy gyakorolnom kéne és többet írni. Ami érdekelt, hogy nyaranta felkelhettem kettőkor, és négykor már az utcán voltam és deszkáztam. Persze szarul csináltam, de imádtam. Szerettem gurulni, de féltem magas helyekről leugrani. Azért néha bevállaltam. De jó volt az utcán lenni. Az utcában lenni. Az emberek között. Csövesek, faszfejek, biztonsági őrök és zsaruk között. A barátaim között. Koszosan és fáradtan hazamenni. Vagy a nadrágom kikoptatni a seggénél, mert egész nap csak a lapon ültünk és beszélgettünk. Amit nem szerettem, hogy az ugrálás miatt mindig leesett a fejemről a fejhallgatóm, ezért a zenehallgatást hanyagoltam.
Olyanokban, mint amikről a Harmony Korine filmek szólnak nem volt részem. Talán messziről láttam őket, de még közel sem kerültem hozzájuk. Most már sajnos. De akkor is olyan voltam, mint most. Magamnak való és kicsit fura. Bár akkoriban hülyébb voltam, amit mások kedvesebbnek hívnának. Mind esetre sosem keveredtünk nagyobb balhéba, ha füvet szívtunk csak üldögéltünk és beszélgettünk, és attól is elég távol álltunk, bármennyire bíztunk benne, hogy majd valami kiskorú orgiába fogunk belecsöppenni.
Viszont hihetetlen, hogy mennyi jó zene jutott el hozzám azokon a deszkás videókon keresztül. És hogy milyen színes felhozatalban. A legtöbbet hallgattam is, de sajnos leginkább azért, amiért emberek filmzenéket hallgatnak. Sok időbe telt így amíg mindet komolyan tudtam venni. Akkor még nem is tudtam, hogy azt, amibe belecsöppentem, mennyire fogom élvezni később.
Aztán egyszer csak kettétört a kezem és két hónapra bezárultam a szobámba. A zenékkel. És elég volt ez a két hónap, hogy beleszeressek a punkba. Hogy az egész napos deszkás videók nézése helyett koncertfelvételeket nézzek és a szaklapok helyett fanzine-eket kezdjek vásárolni. Mark Gonzales neve helyett pedig Lee Ving-é kavarogjon a fejemben.
A punk valami új volt, ami kívülről úgy tűnt, hogy csupa szórakozás lesz. És mióta benne vagyok még több szórakozás az egész. Megint valami, amit úgy élveztem, hogy még nem is fogtam, fel miről szól egészében.
A gördeszkához nem volt tehetségem. Nem mintha a punkhoz lenne. És nem mintha a punkban lenne olyan dolog, hogy tehetség úgy egyébként.
Nagyjából mind a kettő ugyan azokon az alapokon múlik. Ha akarsz valamit, csináld meg magadnak. Nagyban csak rajtad múlik. És mind a kettőben frusztrálhatnak dolgok, amiket el szeretnél érni. Én a fejemmel még mindig többet tudtam elérni, mint a testemmel. Talán ez az én tragédiám.
Mostanában a szobámban lógok legtöbbet. A legrosszabb a punkban, hogy nincs benne folytonosság. Megírni egy számot minimum két-három próba. Új lemezek között hónapok vannak. Koncertezni hétvégente lehet, ha elég nagy az országod, de minden városban legfeljebb kéthavonta érdemes. Ezért imádok turnézni. Mert akkor ott vagy kint, és közelebb tudsz kerülni a zenéléshez, a zenekarod tagjaihoz és magadhoz. Az egész olyan, mint egy nagy, folytonos rituálé. Egy olyan, aminek értelme is van és jó is. Szar helyeken alszunk, néha szar kaját eszünk. De jól érezzük magunkat és megpróbálunk a legjobban játszani. És az, hogy legtöbbször senkit nem érdekel, hogy mit csinálunk, az adja meg az igazi szabadságot. Mert bármit tehetünk. Ezt basztam el a deszkázásban. Túlságosan zavart, hogy nem megy ez nem megy az. És valahogy ráuntam. Pedig lehet most pont úgy bele lennék tekeredve, mint a punkba. A professzionalizmus a veszte mindennek. És a picsába a progresszióval is. Azt szeretem a punkban, amit a mai deszkás videók némelyikében. Hogy kinőtte azt a gyermekbetegséget, hogy ennek fejlődnie kell, vagy mindig valami lenyűgözően újat mutatnia. Akkor is, ha nincs hova és nincs mit. Engem fáraszt a Propagandhi mikro-politizálása, és nem tudom mennyire sűrűsített thrashes reszelése. Egyszerű dolgokat akarok látni, spiritusszal, kedvvel, stílussal. Hogy akármilyen ügyetlen, zajos, és akármennyire alacsonyan rugaszkodik el a földtől rá lehessen mondani, igen erről szól a punk. Ez az!
Most elkezdhetnék siránkozni azon, hogy abba hagytam a deszkázást. Fura, hogy havonta minimum egyszer még álmodok is vele. Úgy is, hogy már két éve nem is álltam egyen sem. Mondjuk néha azzal is álmodom, hogy valami új lemez jut hozzám.
Az egészet azért hoztam fel, mert néha ilyen apró dolgokat lehet szeretni. Mint amit egy francia haverom mondott, hogy van egy könyv, szerinte a modern idők Zabhegyezője, amiben egy fiatal srác beleszeret a biciklijébe. És csak azzal foglalkozik, mert az egész világgal baja van. Amíg deszkáztam a világ nem érdekelt. Csak úgy ösztönösen szartam rá. Most pedig tudatosan szeretném leszarni, de egyre nehezebben megy. És lehet ez is a tragédiám lesz. Mert néha úgy tűnik, hogy punknak, vagy inkább fiatalnak maradni, szinte a legnehezebb dolog.
Nem tudom milyen lesz, ha majd elkezdek dolgozni, de amíg gimiben jártam és ott kellett lennem minden nap, a koncertekre járással együtt, valami nagyon bizarr elegyet adott ki. Akkoriban legfeljebb egy sört ittam meg esténként. Viszont, a jó élmények keveredtek a fáradtsággal, a tudattal, hogy nem azért vagyok cigi szagú, mert a szüleim erős bagósok és a nehéz szemeimmel is mindent csak homályosam láttam. Ezek mind egybefolytak azokban a napokban és az egész olyan kellemes bizsergéssel töltött el. Már abban a pillanatban is.
De akkoriban semmi felelősség nem volt rajtam. Mert olyan iskolákba jártam, amik nem jelentettek kihívást. És az irodalom tanárom jobban el volt foglalva a homoszexuális érzelmeivel az osztálytársaim iránt, mint velem, aki néha tudott is válaszolni a béna kérdéseire.
Eljön az ideje annak, amikor a hajad kicsit túlnő, és el kell döntened, hogy most növeszteni fogod vagy visszavágod. Ha számít, hogy mekkora, akkor nehéz dönteni. A baj az, hogy előbb utóbb a punk is valami olyan lesz, amiből visszavág a legtöbb ember. Majd elkezdhetem kalkulálni a szabadságot, hogy mennyi sört ihatok meg hétköznap, mikor induljak egy fesztiválra. Vagy ezt is a szekrényem aljára süllyeszthetem, aztán elajándékozhatom azoknak, akik kicsit tovább húzzák, mint én.
Pedig annyira szeretném nem respektálni azokat, akik húsz év után is benne vannak ebben aktívan. Akik megismernek és érdeklik őket, új bandák és lemennek kisebb, hétköznapi bulikra. Húsz év után is bevállalnak kisebb buktákat, ha erről van szó, és nem nyúlnak állami támogatáshoz. Azért mert ők is csak azt teszik, amit szeretnek. És amit szeretsz azt nem, csak addig akarod csinálni, amíg kényelmes neked. Ha például Dobó István a török ölésre volt ráállva, döntsük le a szobrát.
Ez van. Nézzetek Epicly Later’d részeket a VBS-en.

ez is kiderült.

Pár napja jó hangulatban szerettem bele megint a soul seek-be, amikor a szociális vonalán, véletlenül a Double Negative, különben nagyon kedves, gitárosával beszélgettem. Mert ő (punk viszonylatban) nagyon öreg (44), én meg ezt felhoztam neki, ezért elkezdtünk a régi zenekarokról beszélni, meg mostaniakról, amikben öregek a tagok. Azt mondta az Adolescents és Agent Orange még mindig jó, a Misfits szerinte is szar, róluk jót igazán még attól sem hallottam, aki turnézott velük, legfeljebb, hogy Dez egy emberi figura. A Neon Christ szerinte szétesett, a beiktatott kis szünetükben, és sokkal lassabbak, mint voltak. Ami videókat róluk láttam, az újjáalakulás óta, abból ez nem látszik, csak kínos volt végignézni, hogy senkit sem érdekelnek egy skatepark szélén. Hiszek azért neki, még ha ez le is lomboz. Új haverom mondott még valami olyat róluk, hogy az NC gitárosa az Alice in Chains énekese, de annak a bandának meghalt az énekese, és akkor hogy láthatta őt nem rég gitározni? Erre azóta sem jöttem rá.
Napokkal később meg belefutottam egy olyan jó hosszú csörtébe, hogy a punk az nem csak mulatság meg móka, hanem a méltóság megőrzése, ha-törik-ha-szakad, és senki se alakuljon újra, felböfögve magából a nosztalgia émelyítő mellékízét, mert az olyan (bár szerintem a szóban forgó elmélkedő szerint még rosszabb is), mintha megbasznád az anyád. Mindez a Swing Kids kapcsán bukott ki az elkötelezett punk barátomból, és őt az sem érdekelte, hogy Pearsonék csak két koncertre álltak össze.
Azért a legrosszabb még mindig az, ha egy löttyi banda előbukkan és együtt is maradnak olyan sokáig, hogy kihoznak egy szar lemezt, amiről azt hiszik a nagy visszatérésük lesz. Az öreg jóhiszemű hülyéknél, akik vagánykodni akarnak a fiatalok között, kevés dolog zavarba ejtően szánalmasabb. Mint a Bad Brains. Az is elég rossz, ha soha nem oszlanak fel zenekarok, mint az összes angol Oi és másodvonalbeli 77-es punk zenekar, akik sáros fesztiválokon hakniznak számlafizetéstől hó elejéig. Najó, a legrosszabb mégis az Into The Unknown. Nem vagyok képes felfogni, hogyan szerethetik még mindig annyian a Bad Religion-t. Ha a csajukat kapnák rajta azon, hogy a háziállatukkal nyalatja a pináját akkor ő mellette is kitartanának?
A Dinosaur Jr-nak mennyi értelme van lemezeket írni és kiadni azt nem tudom. Egyébként sem tudok nagyon eligazodni J Mascis-en, aki egy sor hallgatható, de háttér zenénél nem jobb Dino lemez után írt egy More Light-ot. Ami zseniális minden percében. Azért nem olyan rossz, hogy újra aktívak, mert ez a Farm se annyira rossz. Sőt. Egész jó. Jobban is passzol hozzájuk. Nem olyan, mintha a DJR játszana egy rock lemezt, hanem mintha a Dino játszana egy djr lemezt. A klipjeiket öröm nézni, ahogy Thruston Moore came-ozás közben egy Negative Approach lemezt lapozgat, Barlow meg stílusosan penget egy gyönyörű lila basszusgitárt. A mostani bmx/gördeszka klip pedig cuki, mint egy öreg, vidám rozmár. Az európai körútjaikból az egyikkel meg csak metsszük majd egymást valamikor, remélhetőleg.

Ez a blogok és rajongás gerjesztette nosztalgia vagy csak fellángolás hullám, ami a 80-as évek végeláthatatlan legfeljebb két kislemezt kiadó bandái előhúzásából áll, ha változóan szórakoztató is, a szürkeségből kicsillan néha a baromi jó. Rá lehet pörögni ezekre, válogatásokra és mp3 lejátszókra felrakni, meg tele írni a netet azzal a fél kövérített kérdőjel halmazzal, hogy erről eddig miért nem szólt senki, és miért ilyen alulértékelt a zenekar. Ami még érdekesebb, az a mélyre ásott adatmentés. Amikor elveszettnek hitt dolgokat hoznak újra felszínre, akkor, amikor már érdekli is az embereket. Ma azon gondolkodtam, hogy mikor lesz már Magyarországon csak cigányokból álló punk zenekara. De ha Amerikának is alig volt csak fekete tagokat magában tudó punk bandája, akkor messze van ez még itthon. A rock and roll a feketéké volt, ahogy a vallások a hallucinogén drogfogyasztó, állat és ember áldozatokat bemutató, tűz körül táncolók szórakozása. Aztán az egyiket bekebelezték a dögunalmas keresztények, a másikra meg ráterpeszkedett a hülye fehér ember. Jimmi Hendrix mesztic volt, de csak egy indián hardcore zenekarról hallottam. Most a Bad Brains-ról nem akarok mondani a nevükön kívül semmit. Volt még egy teljesen feka zenekar, őket eddig nem hallottam csak ez a kép van róluk:
Viszont a Death megkerülhetetlen. Az lett a modern világ demokráciája miatt. Ebből a remek interjúból (mellesleg ajánlott megnézni az évad összesét) kiderül, hogy Robot zsarú nem hiába küzdött, mindig a punkokkal. Egyébként se semmi, hogy amíg az összes szuperhősnek kellett találni egy utópisztikus bűnvárost, addig robotzsarut lelkiismeret furdalás nélkül betették úgy Detroitba, hogy azon senki sem lepődött meg. Szóval Mick Collins szerint a Motorvárosban a Buffalo Gals-ig mindenki csak punkot játszott. Amikor viszont a Death játszott mindenki csak a Philadelphia sound-ra volt ráállva. A Death 74-ben meg tudott írni olyan számokat, amik előre mutatnak a Ramones mellől egészen a Bad Brains-ig. A Politicians In My Eyes a világ egyik legjobb dala. A maga mániákus gyönyörével, ahogy a dobok masszív monotonitása felemeli a feszültséget, oda ahol nem lehet mást csinálni csak erkölcsileg már a világ vezetői fölé emelkedve leüvölteni a köcsög fejüket, hogy ezt mégis hogy a faszba képzelik. Abban a refrénben minden benne van, milyen a punk zene, milyen lehet olyan feketének lenni, akit kiközösít a többi fekete, a tehetetlen frusztráltság, amikor az ember akármennyi is üvölt, a hangját leszigetelik a bérháza vastag falai. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a kisarkított szaggatás az elején mekkorát hasít.
Egy Alice Cooper koncert után döntöttek úgy, hogy R’N’b helyett rock-ot kéne játszaniuk. Ez szerencsére nem bukik ki belőlük. Ők is olyan régi zenekar, akiket jó részt szar zenék ösztönöztek a jó csinálására. Azért hallani, hogy egy környékről jöttek a Stooges és MC5-al. Az is, hogy tovább akartak rajtuk lépni. Nem bénábbak náluk, és bele sem kezdenek semmilyen másolásba. Megteremtik a saját hangzásukat. Inkább az elméletet kölcsönzik. Kurva erőszakos zenét csinálni így vagy úgy. Lenyom a betonba, egy junkiekkal teli sikátor előtt, és lent is tartja a fejed, amíg a szél az arcodba nem fújja az utca minden szemetét. Néhol szellős, de ott kiegyenlít az ötletesség és a jól adagolt dallamok. Hagyni kell magamat, hogy belesüllyedjek a ritmusába, de onnantól megragad és végighúz magán, hullámozva a grúvokon. Mert azért mégis négerekről beszélünk.
Nyálas csattanó nélküli ez az egész történet. Megkapták volna a szerződést, de nem akartak nevet váltani. Aztán eltűntek. 30 év múlva az énekes fia, aki valamelyik san franciscoi hardcore zenekarban van, egy házibulin hallotta a kislemezt és nem hitte el, hogy az apja énekel. Meglátogatta a szülőket és kiderült, hogy tényleg így van. Aztán együtt leültek, meghallgatták a lemezt és rájöttek, hogy ez kibaszott jó. Annyira, hogy ki kell adatniuk. Én meg meghallgattam.

A nagy torzított, és már borostás vagy lenőtt hajú pop punk elterjedése oldalvízén kibugyborékozott a kbd lemezek és zenekarok iránti érdeklődés is. A legjobb kbd punk zenekarok abban a keskeny metszetben helyezkednek, ami a pop punk és a punk hardcore között van, valahol középen egyensúlyozva. Ebből az egyik egyértelmű győztes a Chronic Sick lett, akik mai megfelelője a Career Suicide. A legaranyosabb zenekarra a hardcore-ban szeretek úgy gondolni, mint a szeretni való geciség. Amikor még nem volt az egész világ cinikus, akkor az igazi flegmák tényleg olyanok voltak, akikkel lógnék. Egy délutánt úgy tudnék elképzelni a Chronic Sick tagjaival, hogy valami penészes családi ház verandáján ücsörögnénk, életveszélyes hintaszékekben, száradt dohányú cigit szívnánk, csöcsökről meg köcsögökről beszélgetnénk. És rohadt sokat röhögnénk. Az egyik legklasszabb és egyben felforgatóbb borítón négy srác van. Egyikük fején egy tükörben felrajzolt horogkereszt, mellette a haverja olyan női ruhában, amit Norman Bates anyja hagyhatott hátra, harmadik egy srác bármelyik 80-as évekbeli meleg pornóból, a sort pedig egy tekintélyt parancsoló bajusz zárja, hozzá passzoló bőrmellénnyel és persze félmeztelen tesze-toszta testtel. Petárda gyári látogatásra nem velük mennék.
Amikor még nem volt az egész világ cinikus, akkor az igazi flegmák tényleg flegma zenét játszottak. Nem voltak crust rajongó twee poperek, se Wipers pólós girl group-ok. Amik klasszak, tényleg azok csak elgondolkodik az ember néha, hogy azért most akkor mégis mi van? Chronic Sick-ről nekem mindig két zenekar jut eszembe. A Ramones és a Hüsker Dü. De egyszerre. Amikor a zsebemben keresem a zenétől oda hallucinált bicskámat, hogy azzal hadonásszak a nyelvemet kilógatva, a felfoghatatlanul egyszerű dallamosság keveredik a kóválygó gitárokkal. És mindenkiből egy vicc lesz. A megerőszakolt pasikból, a négerektől parázó szomszédtól. Mint a többi, kislemezes zenekar, a Chronic Sick is sokáig megőrizte a rövid élet kikezdhetetlenségét. Erre előástak valahonnan egy nagylemezt idén, és már játszottak is a Kraut-tal egy visszatérő koncertet. A lemez címe 1982 és a dalok alapján elhinném, hogy igaz. A hangzás miatt már nem annyira. Pedig kurva jó lemez. Csak túl vastagon szól a gitár, ezzel a modern teltséggel, ami a punk zenének nem áll jól. A Crust lehet koszosan vastag, a hardcore kereken, de a punk, az ilyen kdb punk jobb, maradjon vékony, mint egy kifutós modellpicsa. Erre még az énekes is, sokkal mélyebb vagy rekedtebb, Leatherface-re emlékeztető hangú. Az egész leginkább tényleg olyan, mintha a Leatherface Poison Idea-t játszana. Túl sok a tompítás is. Az nem jó. Kikopott a cingár seggfejkedés, az egyedüli nyelvöltögetés és inkább stabil refrének szaporodtak el, gyakori csorda vokálokkal. Na jó, akkor is, az olyan számok, mint az I’m a fucking Pyro meglágyítják a punk szívet és ütemre lendül az ököl-követi a láb. Szomorú vagy nem, csináljanak zenekarok annyi lemezt amennyit szeretnének. Kiderül, hogy mire képesek, mennyire hülyék, és mennyire gyarlóak. Meg ahogy a Fucked Up (júli 9 dürer kert!!!) gitárosa mondta a Ramones-ra, „elég nehéz 75 jó számot írni”. Ezzel az a kérdés is meg lett válaszolva, ami tényleg felmerült bennem, hogy vajon milyen lett volna egy Chronic Sick nagylemez. Közepes, de erősen hallgatható.

Hogy mennyire van sok témám, az abból látszik, hogy csak a punkról írok, majdnem mindig ugyan azt. Ezért ez a kérdés, hogy „milyenek lehetnek nagylemezen?”, elég sokszor feltevődik bennem. Nubs-nál jó hogy ezen kezdtem gondolkodni. Nem hittem el, hogy ez ennyire jó lehet. Mintha valóra vált volna egy kívánságom, annyira meglepett a rejtett királyság a Job kislemezükön. És megint beleszerettem a punkba. Megint kicsit mélyebben. Nem voltam igazán csalódott, és unott punkilag azelőtt se. Ennek ellenére fel tudták frissíteni a füleimet, mint bármi, amivel találkozva azt mantrázzuk egy ideig, hogy „de jó, ezt nem gondoltam volna”. Azon is meglepődtem, hogy a punk messiás ipod-ján rajta voltak, amikor megdöbbenve rákérdeztem, csak hozzám vetette, „jó hogy rajta vannak, hát faszák”. Azért is érdekelt milyen lehet, az akkor még nem létezőnek hitt nagylemezük, mert bennük annyi potencia koránt sincs, mint a Death-ben. Eléggé csak a bolondozós punkosodás jellemző rájuk, ami a véletlenszerű bájával, elég tiszavirág életűnek tűnik. Ha a dolgok a megszokott szerint történnének a nagylemezüknek ezért csak szarnak, vagy lehangolóan unalmasnak kellene lennie. Nem az. Csak más. Lemegy a két szám az ismert kislemezről, és azok minden másodperce húzza a választó vonalat ahhoz, ami utána jön. Lusta középtempó, kevesebb humor, mélyebb hang. Drunk Injuns egy kicsit vidámabban, kevesebb goth rock nélkül. Azért milyen király, hogy a Drunk Injuns-ék 83-ban voltak Joy Division hallgató gördeszkások? Ennél sokkal kevésbé király a Nubs, akiknek a nagylemez olyan, mintha csak hallottak volna a Joy Division-ről és ettől annyira elszomorodtak, hogy többé nem volt vicces a bankrablás, és a retardált nagyanyjuk is egyre több problémát kezdett okozni. Ez is előkerült. Az internetnek továbbra is hálásak vagyunk. Csak a hőseink futnak faszasági zátonyra, egymás után.

megkezdtük a felzárkózást 3-2-1

FUCKED UP (CAN, Matador Records)
2009. julius 9.
Durer-kert, kisterem
2000 HUF

VÉGRE ELKEZDTEK ITTHON OLYAN PUNK KONCERTEKET SZERVEZNI, AMIKRE VAN IS KEDVE LEMENNI AZ EMBERNEK. GYERTEK EL SOKAN, HOGY A SZERVEZŐK TOVÁBBRA IS MEGTARTSÁK JÓ SZOKÁSUKAT ÉS JŐVŐRE MÁR A MY BLOODY VALENTINE JÁTSZON A DÜRER KISTERMÉBEN!!!

Diane laid, Josh bro-lin

Még mindig nem néztem meg a negyven perces Void koncert videót. Belenéztem és a Bubba Dupree-nak nem csak a színpadi neve zseniális, hanem ahogy lsd-től szétütve vonaglik egy gitárral a kezében. Csak tömény is az egész, koncert videók nagy részét fárasztó nézni, és rendesen megülték a skacokat a különböző szintetikus drogok is. Annyira, hogy tíz percig ugyan azt a középtempós témát játsszák. Legalább farkaskutya tekintettel. Youtube-on is szívesebben néztem inkább színes klipeket, két percig táncoló nőkkel, mint a Negative Approach-ot fiatalon egy detroiti kábeltévé adásában. Ez a blog viszont zseniális. Nem csak a reggelem lett szép, hogy megnéztem a Descendents koncertet, de a Flipside Agnostic Front interjú végre megerősített egy nem olyan régi hitemben. Roger Mirret és Vinnie Stigma miatt állandó a punk. Ha ez a két ember valaha punk volt, akkor mi változhatott? Mi halhatott meg? Mi értelmeződhetett újra? Ebben a két emberben semmi. Aztán mi van, ha az, amitől mindenki a világ megváltását várja, különben csak két ilyen idióta játszótere? Attól még kurva jó! Kevés olyan műfaj van, kapásból egyet sem tudok, aminek a definícióján ennyien görcsölnek, ilyen sokat vártak tőle, és hány meg hány punktól egyébként jó távoli ember próbálja bizonygatni, hogy ez halott. Calvin Johnson-t idézve: ha ma már tényleg nem létezik punk, akkor miért akarják folyton olyan sokan bebizonyítani, hogy halott?

Túl kevés ideig volt érdekes is ahhoz, hogy most magukat túlgondoló esztétika szakosok bőszen próbálják bizonygatni, hogy punk az bizony nincs. És akkorát sosem ütött, hogy görcsösen ragaszkodjanak ehhez a címkéhez azok, akik szart, sokkolót, azt amit akarnak, csinálnak. Bennfentes dokumentumfilmeken kívül nem is vágyok rá nagyon, hogy fel legyen dolgozva bármi is erről. Maradjon titok amit csinálunk. Viszont. A Ladies and Gentlemen, The Fabulous Stains kurva jó. Kurva jó, mint film és kurva jó mint punk film. Tele hiteles arcokkal: Steve Jones, Paul Cook, Paul Simonon, Vince Welnick, Fee Wybill. Dian Lane és Laura Dern meg kurva menő punk csajokat játszanak, fétish lakk cuccban és szatír ballonkabát - tornadressz összeállításban. Zseniális, hogy nincs dobosuk és a szám, amit játszanak, ráadásban még jó is. Őszintén elhiszem, amikor Lane arra bíztatja a csajokat, hogy ne dobják szét a lábukat, és úgy tudok drukkolni neki, hogy csak a zuhanyzós jelenetére vártam végig. Sosem akar túl radikális, vagy okoskodó lenni. Teljesen hiteles, életszerű, és a tanulság is egész jó. Klassz, baró, fasza. Nem csak vasárnap délutánra, hanem bármikor. A Riot Grrrl egyik alapköve, emiatt olyan jó a Huggy Bear. Mutasd meg a csajodnak, aki lehet annyira boldog lesz az emancipáció gondolatától, hogy benyúl a nadrágodba.

Ha korábban született homoszexuális, vagy nagyon ráérő csaj lettem volna, a világ legcukibb és igazságosabb dolgának tartanám, hogy a Fablous Stains énekese összejött a Thrashin’ baltaképű gördeszkás rómeójával. Apropó, a Thrasin marha rossz film, még Sherilyn Fenn sem menti meg, Velvet a punk ribanc szerepében. Hiába van benne Circle Jerks és Fear ez a film egy fos. Az nagyon vicces, hogy habszivacsokkal verik egymást, úgy törik a kezük, de hogyan lehet népmese cselekményű filmet csinálni, sokkal szerethetőbb gonoszokkal, mint töketlen jókkal? Azért van benne egy király utalás Magyarországra. Különben a Thrashcore az nem ilyen deszkás zenék? Mint a JFA? Ja és ha valakinek megvan az Until the Light takes us vagy a Diary Of Anna Frank part II az lépjen velem kapcsolatba. Cserébe elgitározom az In the Aeroplane Over the Sea-t, vagy csak az Anna Frank-ot a Spions-tól.

Paniek

Két féle punk van. aki tüzet rak, vagy akinek rohadt sok dolgot kell kimentenie, ha lángra kap a háza. Tetszik annak az iróniája, ha valaki költözik az első amit elad az a lemezgyűjteménye. A punkoknak persze sokat kell utazniuk, mert utálják a világot, a várost ahol élnek, de szeretnek kimozdulni, a barátaikkal lenni, és új helyeken úgy viselkedni, mintha leszarnának mindent. Ma a postára menve, hogy befizessem az egészség biztosítási hozzájárulásom, Panic-et hallgattam. Se sétáláshoz, se a nyárhoz nem illik annyira a szomorú zene, de amit tudsz kívülről az már akár szomorú akár nem, klassz lesz. Mert a barátaid is tudják a szövegét, és úgy hallgatjátok a kocsikban, mint azok, akik hallgatnak annyi rádiót, hogy az ismétlődő számokhoz elkezdenek kötődni. Emlékszem, amikor először láttuk a Panic-et. Hárman mentünk ki hollandiába. Egy kertvárosban aludtunk a kocsi csomagtartójában hárman. Előtte berúgtunk és a földhöz vágtuk egymást, meg kis sikátorokba lopózva pisáltunk, mert azt hallottuk ott kint ezt komolyan veszik. A koncerten úgy megrúgták az orrom, hogy azóta nem érzek csak nagyon erős szagokat, Tökee mint valami rossz gimnazista minden jobb nőről elmondta, hogyan kúrná meg őket. Valami viccet is kitaláltunk, de elfelejtettem mit. A koncert jó volt. Kurva jó, nagyon jó. Ott is orrba vertek. Utána valaki tüzet fújt a színpadon és minket nem érdekelt. Amsterdamban ültünk a kocsiban és a mélytorkozásról, meg a nők lelkéről beszéltünk. Aztán lóri elment bicikli lámpát lopni mi pedig a kurvákat kérdezgettük, hogy mi mennyibe kerül. Egy segélyszervezetes öregasszony megharagudott ránk, egy öregember pedig meg akart minket öletni a néger drogdílerekkel. Tüzet adtam két csajnak, de nem vettem drogot, mert még most sem tudok tekerni, pipára pedig nem akartam csak ezért költeni. Megint a kocsiban aludtunk, de reggelre kinyitották az ajtót. Semmit sem vittek el, ami azóta hiányozna. Lehet csak a számba köptek, vagy megérintették az arcom. Egy csatorna fedő felett mostam fogat a nyílt utcán, amikor egy csapat magyar kiakadt a nyugati világ szabadságán, miattam. Elnézést kellett volna kérnem tőlük, mert összetörtem a világképüket, de féltem hogy megvernek, mert hazaáruló vagyok. A japán turistáknak tetszett ahogy a parkban ettünk. Lóri meg is kínálta őket egy katonával. Aztán valami tengerpartra mentünk és fényképészkedtünk. Utána zenét hallgattuk és láb tengóztunk egy benzinkút parkolójában. Abba kellett hagynunk, amikor mellettünk Mekka felé imádkoztak törökök, mert gepárd szerint szabjájuk volt. Aztán megint a csomagtartóban aludtunk.
Rá 2 évvel megint jöttek. Berúgtunk a terror háza előtt egy padon. A hólyagom majdnem széthasadt. Talán sírtam, de nem emlékszem mert annyira részeg voltam. Bécs kapujában örültem annak, hogy lejárt a kazettám és Lóri nyári zenéi mentek. Nem emlékszem sokra a koncertből. Hazafele Kobera kidobta a kazettám, amire pornó filmeket és Ramones számokat vettem. Suttogtam a hátsó ülésen.
Pár nappal később egy parkban aludtunk nappal. Aztán fociztunk. Gepárd mutáns kacsákat kergetett, akiket hattyúk basztak. Egy foglaltház óvodájában párnacsatáztunk. Nyertem mert Gepárd kurva gyenge részegen. Gepárd minden este részeg volt. Ideges lettem, mert alkohol mentes piát vettem. Habból visszasörösödött sört ittunk. Gepárd berúgott. Vettem egy Bad Brains lemezt. Birkóztunk. Isten meghalt. Megettük a zenekar otthagyott ételét, és az ő helyükön aludtunk.
A Panic a kedvenc punk zenekarom. De korántsem az ő lemezeik a legjobbak. Tényleg, nagyon nem. Jó hallgatni őket nyáron, télen, tavasszal, őszkor. A Smiths szövegeit egy kicsit tovább gondolva és elhagyva a költői sallangot ráerőltették a Negative Approach-ra. Aztán valami nagyon rideg kislemezen megénekelték a gimnáziumi éveimet, meg kicsit belenyúltak a főiskola első szemeszterébe. Az utolsó lemezükön már a Dead kennedys-hez nyúltak, olyan szövegekkel, hogy jó barátokkal éjjel falat mászni. Nem sokat értek ebből, de azt igen, hogy sosem fogom abbahagyni ezt és éreznünk kéne, hogy a világ körülöttünk igazi. Gibby-nek szép tetoválásai vannak. És adott egy felvarrót amit, sehova sem tudok tenni. Ja és megölelt amikor elmondtam neki részegen mennyire szeretem a Panic-et. Még mindig. Ha becsukom a szobám ajtaját akkor is csak rájuk tudok gondolni. Mert a szobám ajtaján is tőlük van egy idézet. Ha szereted a nyers punkot, ami közben eléggé mély, akkor sajnálhatod, hogy nem én vagy. Mert én láttam őket négyszer. És egyszer még a kajájukat is megettem. Egyszer meg majdnem megkéselt miattuk egy falkányi kiégett szemű drogdíler.

AZ ÚJ KONCEPCIÓ PEDIG...

...A KÁOSZ LESZ.
(szabadírásra fel)

whooo hooo hoo hooooooo

Azt hittem a múlt hét legfurább új információja az lesz számomra, hogy Bob Crane hullájára valaki még ráélvezett. Aztán a hét legszomorúbb hír az lett, hogy nem tudtam megnézni a Vivian Girls-t Bécsben, így kimaradt hogy élőben is elvarázsoljon három bele való nő, akik jó dolgokat csinálnak szűk és/vagy rövid ruhákban. Azért tört ez le, mert különben jó középszerű, de szerethető zenekarokat megnézni más fővárosokban, és esetleg elnyalni egy fagyit emellé. Sokkal jobb lenne, ha ezért csak buszoznom meg metróznom kéne. És akkor nem magamat érezném európainak, hanem Budapestet.
Meghalt David Carradine is. Amikor még az volt, hogy öngyilkos lett, eltöprengtem, ha Kwai Chang Cain megöli magát, én mi a faszért éljek. De azóta kiderült, hogy nem öngyilkos lett, hanem halálra verte a faszát egy bangkoki hotel szekrényében. Felakasztva. Meztelenül.

Pár dolog, amik miatt mégsem fogok helyet szorítani a szekrényemben a meztelen fellógatott testemnek és a selyemmel körbetekert álló faszomnak, még akkor sem ha egy ideig nem fogom látni a vivian girls-t:

Túl sokáig éltem azzal a tudattal, hogy a spanyol punk az olyan, mint a Sin Dios. Rájuk sem emlékszem már annyira, csak az rémlik, hogy megvolt bennük az a tömör bús hangzás, ami a környező országok legtöbb zenekarában megvan. Amolyan a kiszáradt földet kapával döngető, kisírt szemű, proli szomorkodás. És hiába tömi egy haverom a fejem azzal, hogy milyen jó a régi szerb punk, egyszerűen képtelen vagyok hallgatni, mert lelomboz. Mostanában viszont, hogy rengeteg európai filmet nézek, már kezdem megszokni a hülye nyelveket, amikben az adott nép egész szerencsétlensége is benne van. Már a Masshysteri-ről sem a Neils Holgerson főcímére asszociálok. Tavaly nyár óta viszont a spanyol punk új dimenziókat mutatott nekem. A részegen ezerszer elmesélt Insomnio történet jön elő megint. De csak egy kicsit. Bár azt, hogy a spanyol punkok klasszak, nem az Insomnion keresztül tanultam meg. Pedig azok. Vicces kis bajszuk van a paliknak, a csajok jól néznek ki, mindig süt rájuk a nap, lemezeket vesznek és füvet szívnak. Ja meg kurva jó zenekaraik vannak. Bár élőben az Insomnio olyan, mintha valaki minden koncertjük előtt kurva hangosan kiosztaná őket, amolyan jó, nevelő jellegű önbizalom rombolással, de lemezen faszák. Nagyon faszák! Van bennük egy ilyen jókora elesettség, amit kordában tudnak tartani és az egyszerű hangok mögött meg az a jó érzék, hogy hogyan kell punkot írni és játszani fölösleges cicoma nélkül.
Amikor elfelejtettem, hogy a nyárnak nem vagyok olyan nagy rajongója azon gondolkodtam, hogy megtanulok spanyolul hátha jól jöhet még. Mint minden punk, aki új nyelven gondolkodik, én is ugyan azt tettem. Leszedtem egy spanyol témája KBD válogatást. Sajnos onnan, csak a La Broma de Satan tetszett. Valami hiba becsúszott, mert én abban reménykedtem, hogy dallamos, olyan igazi zajos, garázs kbd zenekarok lesznek rajta női énekkel és a mediterrán éjszakák pezsgésével. Hiába nem találom őket, még hiszek abban, hogy japán, spanyol és francia női kbd együtteseknek kell lenniük, amik hiper cukik, miközben a zenéjük baromi dögös. Erre a spanyoloknál csak már említett a sűrű szenvedés, és üres csörömpölés volt. Hiába kéne viszonyítanom az akkori időkhöz, mai füllel már egyre nehezebb komolyan vett szenvedést hallgatni. A sehova sem vezető, egyhelyben toporzékoló reménytelenséget. Mert nem tudok spanyolul, így annyi jön le, hogy nekik rossz, mintha az sztk-ba járnának foghúzásra és fájdalomcsillapító helyett csak sóoldatot lőttek volna az ínyükbe az alulképzett orvosok. És ők még vissza sem szólnak. Csak majd otthon, vagy másnap kint a mezőkön majd verik a kapájukkal a szikkadt talajt. Ezért tetszik az Über, akik lehet dühösek és kiábrándultak, még szorítanak helyet a lemezükön annak, hogy elmondják ők szeretnek biciklizni. Mára ez se nem lázadó, se nem dühös, egyszerűen csak klassz és aki ilyen egyszerű, vagy bugyuta témából egy kicsit sem kínos dalt tud csinálni, az megérdemli a rajongást. Értük érdemes bőrdzsekit venni és kis pincékben emberekre dülöngélni egy fél korsó sörrel.
És még nem is az Über a kedvenc spanyol zenekarom. A punk messiás volt olyan aranyos, hogy nekem az új világból egy vastag füzetecskét hozott, amiben egy lemezbolt tömegnyi alkalmazottja leírja, mit szeretnek, és miért. Ebből élek már jó ideje. A Silla Eléctrica és az Inavison pedig vannak olyan jók, hogy hálás legyek a „dagadt nácinak”. Az előbbi az, ami igazán megragadt bennem, mert végre nő énekel benne, felváltva egy férfival és a zenéjükből pattog az a spanyol, punkos önfeledtség, amit az elmém kreált. Egyébként is minden teszik, ami bugis alapokon koszol, ők pedig végig lüktetnek, és annál se találtak még fel jobbat a könnyű zenében, amikor egy előtérbe rakott női hang, és egy kísérő férfi, azt dúdolja, hogy whóóhóóóhóóó whóhóóóhóóóó. A crisi és policía azért nekem is világos, univerzális címek. De biztos ők is annyira veszik ezt komolyan, mint mi a haverommal, amikor egy lerobbant kínai étterem előtt igazoltattak a rendőrök, csak mert dülöngélve sétáltunk és a sátánról beszélgettük, kapucnis pulcsikban.
Az Invasion sokkal jobban kötődik ahhoz a spanyol punkhoz, ami az én tapasztalataim szerint hagyományosnak mondható. Kezdésnek sokkal vállasabban tülekednek a zenei térben, nem összehúzva szlalomoznak, amit én igazán bírok. De nem csak magukat tolják előre, hanem egy kiábrándult szürke komorságot, amit csak az old fel, hogy elképzelhető, ha idegesek, vagy részegek a saját fejüket ütik dühből az öklükkel. Zenei igazodási pontokban pedig, ha létezik ilyen, de miért ne lehetne, a Flipper és a Tragedy metszéspontja az ő fészkük. Tempótól függ éppen kihez húznak. De a Tragedy komótos sodrását sosem lépik át sebességben.
Bónusz a kis füzetből és a spanyol ajkúak közül az XYX nevű mexikói dob-basszus duó. Amíg nem láttam róluk képeket, fel sem tűnt, hogy nincs gitárosuk. Persze itt is nő énekel és ez is jobban passzol egy szeméttel telepakolt kerti parti fő attrakciójához, mint valami teljesen szomorúhoz. Nem tudom milyen műanyag ízű drogokat bevenni és egész este melleket masszírozni egy sörtől ragadó kocsma pultjánál, de csak ilyenekre tudok gondolni xyx hallgatás közben. Meg sátánista rituálékra amik szörfözéssel vannak összekötve. Tényleg, ha ilyen menők a spanyolok, hogyhogy Larry Clark-nak nem sikerült latinó deszkás-káosz punkokból egy fasza filmet csinálnia? Bár egy haverom majdnem dugott a filmnek is köszönhetően. Ja és szerelmesvagyok spanyol punkcsajokba.