the war's not over

a felfedezés Fogtündér érdeme.

The Darjeeling Limited

hogy mit várok jobban, mint az új Paint It Black és Cloak/Dagger nagylemezt?
hát ezt:

Fluff Fest 2007

Hogy milyen érzés egy punk fesztiválon lenni, ráadásul külföldön? Igazából fogalmam sincs róla! Még ha ezt a hozzám közel álló jelzőt is biggyesztik valami elé, akkor sem tudom magam belebolondítani olyanokba, mint a fesztiválérzés. Nekem itt csak koncertek vannak kicsit több emberrel, mint általában, és jóval több porral mint általában. Najó most volt olcsó és jó sör, meg lehetetlen alvási kísérletek.

Pedig a Fluff Fest, legalábbis magyarországi körökben, mindig is valami különleges dolognak számított. Kábé, mint a sziget fesztivál, „akármi lesz mi kimegyünk!”. Gondolom az ilyen felszólalások mögött mindig a fesztiválérzés, dominál, amit az is alátámaszt, hogy a tényleges program előtt vagdalkoznak az emberek ilyen kijelentésekkel. Idén én is visszatérőként mentem, tavaly csak 1 zenekar érdekelt, 2007-ben viszont az eddigi legérdekesebb zenei programmal készültek, így most mind a 3 nap beszámolóját olvashatjátok.

Mint mindig most is inkább csak ledarálom a zenekarokat, arról nem nagyon akarok értekezni, hogy ki mutogatta az ernyedt péniszét reggel, kiről milyen fetisizmusa derült ki, hogyan akartak minket levenni pénzzel katolikus orvosok Pilzenben, és hogy milyen furcsa emberek léteznek Prágában. Azért egy kis sztorizgatás lesz, most fehér szöveg nélkül, de még mindig, ezután a 3 nap után sem hiszek a fesztivál hangulatban. A sok sör megadatta nekem azt a képességet, hogy teljesen el tudjak izolálódni mindentől, ami nem érdekelt, ha pedig ez nem jött be, bele temettem a fejem a temérdek disztro kínálatába. Azért respekt azoknak a cseheknek, akik Oi Polloi előtt előttem álltak, és húzóra nyomták a hugymeleg 80fokos abszintot.



1. nap

Egy fesztiválon tényleg csak azok nézik végig a programot, akiknek annyi fantáziájuk sincs, hogy sétálni menjenek vagy igyanak. Ráadásul a Fluff Fest mellett egy strand is működik ami nevetségesen olcsó, és döbbenetesen sok jó nő sütteti magát a partján. Így azt senki se várja tőlem, hogy a 4-5-6 óra előtti zenekarokról, valami a fellépésükkel kapcsolatosat is tudjak mondani.

A The Plague Mass-ből azt hiszem elcsíphettem az utolsó 2 számot, de az is lehet hogy teljesen mások játszottak, mert nem volt szokatlan a sorrend teljes feje tetejére állítása. Az ilyen zenekarokról írtam már sokszor sok helyen. A lényeg talán annyi, hogy semmi újító nincs abban, hogy összevissza játszanak mindenféle elbaszott hangokat, úgy hogy az élvezhetetlen. Az ég nem fog megnyílni, ők sem csinálnak semmi újat, és még élvezhetetlen is. Tényleg az! Az ilyen zenéket csak azok értsék meg akiket megerőszakolt az apjuk.
(2/10)

Ahogyan logikus lenne az, hogy egyes nők engedjék, hogy néha megfogdossam őket, ugyan úgy logikus az is, hogy létezik az FC Five. Ha még mi magyarok is eltudunk küldeni legalább 1 zenekart egy Nightliner turnéra, akkor majd pont egy olyan erős felvevő piac, mint a Japán nem tud majd valamit reprezentálni? A zene teljesen klisés, sajnos semmitmondóan, de az emberek úgy látszik kajálják. Ha más nem, azért mert japánok. Pedig sokkal jobb dolgok is származnak onnan, de erről ő sokkal többet tudna nektek mondani. Azért legalább nem fekszenek bele a logikus sikerbe, küzdenek végig. Ugrálnak, futkároznak, látszik, hogy lelkesedéssel játszanak, próbálnak kommunikálni a közönséggel, csak az arigatto-n meg a „nagyon jók vagytok, örülünk, hogy itt lehetünk-ön” túl nem nagyon jutnak. De ennyire semmilyen zenét akármilyen lelkesen lehet játszani, akkor is csak beleütközik a jelentéktelenség falába, mi meg csak az azon átszűrődő unalmas duruzsolást halljuk.
(4/10)

Tavaly távozáskor csak egyetlen szívfájdalmam volt. Hogy nem láthattam a Ritual-t, amiről azt hallottam, hogy olyanok, mint az Unbroken. Amikor belehallgattam 2-3 számba az interneten fellelhető e célt szolgáló oldalakon, akkor még tetszett is. Aztán mintha a tavalyi fellépésük után megindult volna velük a szekér. Annyira, hogy idén a 3. napon már én is gondolkodóba estem, hogy kéne vennem tőlük egy pólót, mert nem akarom magam ennyire kívül állónak érezni. Viszont ez a koncert az egész fesztivál egyik legnagyobb csalódása volt, és nem csak zenei téren, hanem úgy mindent beleértve. Mintha valaki berakott volna egy Hope Conspiracy lemezt, amire kicsit más szöveget énekeltek. Tudom, hogy butaság lenne valami újat várni, de ennyire nyilvánvalónak sem kéne lenni. Ráadásul úgy, hogy még dög sem volt benne. Legalábbis én nem nagyon akartam felnézni a lengő lábam, és egy fél pohár söröm látványából. Csak behajolva csóváltam a fejem. EGÉSZ EURÓPA HÜLYE.
(3,5/10)

A Justice volt aznap az egyetlen zenekar, ami nem csak, hogy érdekelt, de még szeretem is őket. Erre elmaradtak.
(?/10)

Final Fight-nál aztán megkezdődött az intro-libasorba felvonulás a színpadra. Jó tényleg adni kell a megjelenésre is, de nekem ez kicsit sok. Azt sem szoktam érteni mit csinál az énekes addig amíg a zenekar el nem kezd játszani. Legalább Lemmy-ről kiderült, hogy az utolsó pillanatig a 2. világháború elbaszásáról olvas, de mit csinálhat mindenki más? Yogáznak? Különben a Final Fight-ból is nagyjából ennyi maradt meg, pedig őket még ténylegesen néztem is. Nem volt rossz, agresszív hardcore, ha jól emlékszem nagyobb belassulások, vagy kiállások nélkül. Végig pumpáltak, de egy ekkora színpadon az ilyenek nem ütnek, még úgy is hogyha meg van az a képességünk, hogy elvonatkoztassunk a fesztiváltól, és csak a koncertet nézzük. Vissza a pincékbe!
(4,5/10)

Maroonnal folytatódott az introval támogatott bevonulás, meg az emberek megvezetése. Valakinek tényleg elő kéne kerítenie a felelőst, aki hagyja, hogy ezek 9 éve riogassák az embereket. Lelket megterhelőbb volt végigszenvedni, és látni, hogy ez tényleg tetszik egyes embereknek, mint a kisgyerek látványa, aki elejtette a fagyiját a helyi közért előtt, és zokogni kezdett.
(0/10)

108 azok közé a nem kevés zenekar közé tartozott, akik érdekeltek, főleg mert még sosem vagy nagyon kevés dolgot hallottam tőlük. Bár egyszer itthon végig hallgattam egy régi anyagukat, nem sokra emlékeztem. Még előzőnap oda úton betettem az új lemezt mire számítsak, és az is elég korrekt volt. De nem tudtam felül emelkedni azon, hogy ezek Krisnások, akik tényleg még a keresztény-sátánista tengelynél is hülyébbek. Főleg, hogy ezek nyugati civilizációból származó emberek, akik ha vallásoskodni akarnak, akkor higgyenek istenben, de ne 6kezű nőkben, meg a faszom tudja milyen cifra baromságokban. Az is eléggé betette a kulcsot, amikor a gitárost tógában láttuk flangálni. A koncert is vele kezdődött és végülis róla is szólt. Az jópofa egybeesés, hogy pont az indulás előtt láttam egy filmet, amiben Prince harcolt a gonosz Morris Day-el. Hálás is vagyok az HBO-nak, hogy leadta, így legalább rá tudtam jönni kit vett le aznap este Vic DiCara. Komolyan, 2007ben ő a hardcore Prince-e. Brékelés, meg földbaszás helyett ő pörög a gitárjával, dobálja azt, nem is érteni hogyan lehet élvezetes az a káosz és zaj amit kifacsar abból a hangszerből, de teljesen hihető. Egy gitárfejet és egy kábelt kinyírt, és ha ez az utolsó európai koncertjük lett volna, egész biztos, hogy a gitárt is ripityára töri. Hihetetlen volt, de elvitte az egész zenekart a hátán - még annak ellenére is, hogy a többiek ugyan úgy kitettek magukért, a torzított majd fölre lebaszott basszussal, Rob Fish elszálló cipőjével - és a fesztivál legjobb koncertjét adták. Sőt még vicces is volt. És a koncert végére már az öltözete is olyan nyilvánvaló lett.
(10/10)

2.nap

Annak ellenére, hogy a második napot fekete lyuknak tartottam, amikor jobban végig néztem a programot, egy csomó érdekes zenekart találtam benne. Meg úgy összességében is ez volt a legjobb nap. Csak a strandolást sajnálom, hogy kihagytuk. Meg hogy a sok Pivo-tól kicsit most bekavarodtam.

No Trigger volt az első zenekar, akit aznap láttam. És itt gondoltam először, hogy a szervezők azért érthetnek valamihez. Olyan üdítő hatással voltak, mint egy fárasztó, napon töltött gyaloglás után leülni az árnyékba és inni valami hideget, hűsítőt. Pedig az előttük lévő zenekarokat nem is kellett végig szenvednem. Mégis tök lelkes lettem tőle. Valahol a Kid Dynamite és a Lifetime között mozogtak. Nem volt annyira kemény de annyira lötyi se. Viszont végre nem valami agyatlan Mosh metál, vagy álátszellemült káosz, hanem olyan, amire mosolyra torzult arccal lehet bólogatni. Így még a fenekeket is jobb volt stírölni.
(6/10)

Set Your Goals aztán még kicsit rápakolt a jó hangulatra. Ők különben is együtt vannak turnén, amivel akkor kicsit bizarrnak hatott szembesülni, mintha a vidám punk zene hozta volna őket össze. A nevükből eléggé adódik, hogy itt leginkább a CIV féle vidámság dominál, az előbbi zenekarhoz képest sokkal fogósabb részekkel. Nem tudom miért, de a felcuccolást még a színpad mellől néztem, és végig bizakodtam benne, hogy csak a roadok vannak a színpadon nem a zenekar. Aztán amikor jobban belegondoltam, nincs is abban semmi, hogy még nálam is bénább emberek csinálnak egy zenekart. A kiállásuk teljesen rendben volt. Mégsem azzal fenyegetőztek, hogy lezúzzák az ellenséget, hanem inkább a pozitív üzenetre fektették a hangsúlyt. Még a 2 énekes sem volt béna. Tényleg örülök, hogy láthattam őket.
(7/10)

Pár órával a koncert előtt vettem csak észre, hogy lesz Victims is, és ezt mégiscsak meg kellett néznem, ha másért nem hát azért, hogy beszámolhassak róluk az epikus crust itthoni egyik általam legjobban kedvelt rajongójának. Azért majd kamuznom is kell, mert csak a koncert elejére emlékszem, hogy ott voltam. És igaza volt annak, aki megjegyezte mellettem, hogy ezeket talán lemezen jobb hallgatni. Annyiban pontosítanék, hogy kislemezen. Megvolt minden, ami a crusthoz kell, látszott rajtuk, hogy tényleg elfáradnának, ha egy számban több mint 6 mondta lenne, és farmer dzsekit is felvettek. Jó kis vérfrissítés egy kicsit szakadtabb punk zenekar, ilyen vegan metál főütőerű fesztiválon, csak a crust zene engem untat.
(5,8/10)

Ha nem is annyira szándékosan, de a To Kill-t nem néztem meg. Nem is nagyon emlékszem, hogy az ő kezdésük és a Victims közben hol voltam és mit csináltam. De engem a Mosh To Kill pólók nem indítanak be, az meg kurva gyanús, hogy ezek a második koncertjüket már Amerikában adták.
Inkább a 3 fő hobbimnak hódoltam így 1 órában. Vettem egy sört és megrohantam a disztrókat. Sekélyes életemben nagy élmény színes lemezborítókat nézegetni, csak úgy találomra kihúzni valamit, amiről eszembe jutnak dolgok, vagy lapozgatás közben gondolni valamire, ami egyszer csak a kezembe billen. Én mindig aszerint vásárolok ilyenkor, hogy ha valami ritkaság kerül a kezembe – nyilvánvaló lemezeket bárhol és bármikor lehet venni - , vagy elfog az az érthetetlen érzés, hogy ez hiába nem igazán fontos lemez, de nekem meg kell vennem. Esetleg ha valami számot még itthon úgy éreztem, jó lenne feltenni és lemezjátszón meghallgatni (ilyen komolyan van, amikor először hallottam bakeliten a Where Is My Mind?-ot hiába hallottam előtte milliószor, új volt). Meg különben is hogy az élet ne legyen olyan elviselhetetlenül szar, mindig eljön az embereknél egy pillanat, amikor úgy érzik, most igazán megérdemlik, hogy megajándékozzák magukat. Azt, hogy mit és miért vettem meg, most azért nem mondom el, mert akkor a két valamelyik skandináv országból jött lánynak, akikkel a fesztivál előtt futottam össze, nem mondtam volna semmi olyat amit csak ők hallottak. Különben ez a 3. hobbim. Azt mondták ők az egész északi rész két egyedüli sötét hajú lányai, és amikor megtudták, hogy jelenleg nem tudom hova lerakni a lemezeimet, felajánlották, hogy hozzájuk is betehetem. Meg azt is, hogy elkísérhetem őket a sátrukhoz, ahol felvesznek valami pulcsit, de túl klasszak voltak, és szerintem leszbikusok. Ha ott hagyom a lemezeim, akkor tuti széttörték volna őket a leszbikus szeretkezésük után, ha valójában nem is, én úgy éreztem volna – annál meg nincs rosszabb amikor rossz emlékek kötődnek jó lemezekhez -, és abban sem hitte, hogy majd bevesznek valami vad szexuális játékba, aztán fölöslegesen meg minek izgassam magam? Inkább visszamentem a fesztiválra és ittam pár sört.

A fesztivál legnagyobb buliját a fesztiválozók részére, tuti a Vitamin X nyomta. Itt is kicsit képzavarban vagyok. Az elejét biztos láttam. Amikor valaki azzal indított, hogy egy kerekes kukába bújva került a tömeg tetejére. Aztán végig konfetti zápor, gumimatracokkal ugrálás, végre egy gitártörés. Elég durva, hogy őket pesten kb 60 ember nézte meg (persze én sem voltam ott). A közepén elkavarodtam valahova, állítólag akkor játszottak egy Black Flag-et, amikor visszaértem akkor pedig a Minor Threatet játszottak a Minor Threat-től. Ha már sok ember és nagy színpad, akkor ilyennek kell lennie egy koncertnek, amit punknak lehet nevezni. Megjegyzem, nekem kicsit fárasztó a trash core hosszú időn keresztül.
(8/10)

Emlékeztek még az utolsó Kaospilot koncertre Budapesten? Nem? Pándi Balázs szervezte, a próbatermükbe, kb. 30 embernek (lehet több, lehet kevesebb, nem voltam ott, és különben is szar tömeg becslő vagyok). Most akkor el lehet gondolkozni, hogy mi vagyunk a hülyék, vagy azok akik őket rakták a főzenekarnak? Szerintem azok akik őket rakták a főzenekarnak.
(3/10)

ehhez a naphoz még tartozik egy szörnyű étel, amitől komolyan elszomorodtam olyan nyomorult íze volt. Aztán a YMCA-re felvidultam este a diszkóban, meg amikor már nem is kellett figyelni a zenekarokat, még többet ittam.

3.Nap

Reggel elcsodálkoztam, hogy utolsó nap van, és a rossz szájízemen kívül semmi bajom. Élek jól vagyok, és annyira nem is érzem megtépázottnak magam. Nem hiába, a rock and roll konzervál.
Kicsit éltünk jobbra balra, aztán megint jött a darálás.

Afterbirth-ből szinte semmit nem láttam. Ha mégis akkor sem emlékszem sokra. Talán arra, hogy valaki mondta, hogy skótok. Gondolom az Oi Polloi hozta őket magával.
(?/10)

La Quiete koncertjének is csak az a mozzanat rögzült a középtávú memóriámban, hogy az énekes olyan lelkesen kezdett, hogy el is zakózott egy kontrol ládán. Legalább bele élték magukat, különben ők is az avantgárd punk vonalba tartoztak, tudjátok ami néha váltotta a mosh metált.
(3/10)

3.alkalmam volt, hogy megnézzem az Animosity-t, és most először éltem vele 2 szám erejéig. Ha a Cannibal Corpse se tetszik akkor mit szóljak a szefós gyerekéhez?
(1/10)

hű az utánuk jövő Louise Cyphre igazán vicces volt. Amíg csak szerelgették a cuccokat, addig szemüvegem híján csak az énekest szúrtam ki, aki onnan ahol álltam, és olyan vizuális képességekkel amikkel én rendelkeztem eléggé a rockos youthcrew vonalat képviselte. Mivel a zsinórdugdosás egyáltalán nem érdekelt annyira, mint a fájós lábam pihentetése, ezért ledöglöttem a főbe. 5 perc után viszont fel kellett állnom, mert nagyon nem értettem, hogy most akkor ezek nagyon szarul játsszák a Bold-ot vagy csak az énekes, lóg ki a sorból. Érdektelen káosz volt. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy az énekes csak azt üvöltötte a mikrofonba 10 számon keresztül, hogy „C’mon C’mon C’mon” biztos neki is tetszett az a Von Bondies szám.
(2/10)

X éve a Freeportban nagyon jó volt az Oi Polloi koncert. Emlékszem csináltak táblákat, Orbán Viktorosat (pedig akkor már Megyó volt a fejes), horogkereszteset, fuck you-sat, T.H.C-sat. Aztán néhányat elégettek néhányat meg csak felmutattak. Itatták őket, sőt amikor egy gyerek nehezményezte, hogy az OV tábla mellett miért nincs Medgyessy-s, valaki elkezdte verni, hogy ő miért fasiszta?! Örültem is, hogy újra láthatom őket, meg szerintem klassz egy ilyen fesztiválra berakni őket. Az is vicces volt amikor a Budapest Mosh Crew kiakadt rájuk. Jó dolog, ha valakinek van mondani valója, és az még jobb, ha nem szárazon, hanem vicces formában tárja azt az emberek elé. Viszont a klisés mondanivaló, a régi viccekkel nem az igazi. Sőt pont olyan, mint amilyen az Oi Polloi frontemberének a megjelenése. Liberális karrier tanácsadó, aki jót akar csak egy kicsit idétlen, de ettől vicces. Mindezek ellenére jó koncert volt. Ha nem is hiszem, hogy sokat érne elmondani egy punk fesztiválon, hogy ne legyetek nácik, meg szar a kormány, azért jól szórakoztam.
(7/10)

1 hét alatt most láttam harmadszorra a Rise And Fall-t, és ahányszor néztem őket mindig le voltam döbbenve, hogy ez mennyire kemény. Annyi dög és energia van bennük. Pedig én nem igazán bírom az ilyen zenét, de ez olyan kegyetlen és mégis annyira rock and roll, hogy kénytelen vagyok nekik én is meghajolni. Sok zenekarnál számít az, hogy honnan jöttek, mennyire nyomják őket, és annyira nem is indokolt a sikerük. A Rise And Fall kurvára megérdemli, hogy előttük heverjen a világ.
(10/10)

Zero Mentality, mintha Maroon kisöccse lett volna. Én viszont már csak Lily Allen 3. mellbimbójára tudtam gondolni. Vettem még 2 kislemezt, megittam az utolsó vásárolt söröm, kicsit üldögéltem a fűben. Örültem, hogy annyira nem hallom jól a kőműves rockot.
(0/10)

These Arms Are Snakes-t itthon féltem meghallgatni. Jade Tree zenekar és ez nagyon megzavart. Nem tudtam, hogy ilyen lelkisérült Indie Rock /Post Hardcore/ vagy from ashes rise szerű epikus crust. Valahol egyik sem, talán egy kicsit Post hardcore. De leginkább a Swiz-es zajos rock lassú hardcore-ral keverve az ami rájuk illene. Vagy ememlíthettem volna őket itt is. Már mindenki indulni akart, megnéztünk még 2 számot aztán elindultunk.
(6/10)

Converge-et meg zsinórban harmadszorra sem néztem meg. Kevés bennük a hey ho let’s go.
(?/10)

itthon:
nem bánok semmit, amit tettem csak azt, amit nem tettem meg. Leginkább, hogy ott hagytam a Pretty Girls Make Graves Speakers Push The Air kislemezt, amin a világ egyik legjobb száma van a zenehallgatásról és ha meglátják a kezemben a skandináv lányok tuti berángattak volna a sátrukba. És azt is sajnálom, hogy lebarnult az arcom. Sápadtan jobban tetszem magamnak.Kurva anyját azoknak akik azt a szart főzték amit 2.nap éjjel ettem, és sosem keféljetek crust csajokkal, mert utána kurvára viszketni fog…mindenütt.

circle pits will definitely change the world

2007 július 9-én nem voltam beteg!

A bátyám és köztem sosem volt szoros kötelék. Emlékszem egyszer elesett azért, hogy egy poénomnak legyen csattanója, de ennél többet én sem vártam el tőle, és ő sem tett. 9 év mégis csak 9 év, én nem hibáztatom. A maga társaságában biztos vicces, és amikor haza hozta a komolyabb barátnőit azok is mindig tudták, hogy miket csinálok szóval lehet valahol engem is érdekesnek talált. De örülök, hogy nem aggódunk egymásért. Például ma sem, amikor miután felkeltem és a reggeli utáni kovájgásom a tapéta lehányásába torkollott – ez akár mennyire is hangzik rock and roll-nak, nem igazán az. Olyan vizet ittam, ami nem ivóvíz volt, a gyomrom meg nem volt elég medve ahhoz, hogy ezt megeméssze. -, szóval azután nem aggódott értem. Elhitte, hogy van bennem akaraterő, és valahogy átérezte, hogy a mai nap fontos. Persze hogy az, mert ma játszik a Strike Anywhere tőlünk 30 percre. Az sem számított, hogy 2 nappal ezelőtt láttam a Nofx-et, ami zseniális volt, és egyben először voltam külföldön koncert miatt. De a Nofx régebben volt a kedvenc zenekarom. Most meg a Strike Anywhere az. Amiben nem értettem hogyan, de sikerült keverni a punkot, amit szeretek, a hardcore-ral, amitől kicsit távol álltam eddig. De eljött a nagy nap, és engem az sem érdekelt, hogy alig álltam a lábamon, különben is, milyen klassz lehet elájulni?! A lányok elkezdenek sikítozni, meg az ilyen ájulós balfaszokat mindig megtapsolták mindenütt.

Először voltam a Süss Fel Napban. Nem rossz hely, de egy kicsit kicsi a koncertterme, mondjuk úgysem voltunk valami sokan, éppen annyian, hogy megtöltsünk azt a lyukat. Ja és a MI alatt a klasszikus mit értem, tudjátok aminek egyébként lennie kell.

A Hátsó Szándékot ezen a nyáron már rengetegszer láttam. Pár hete a Prophagadni előtt is. Ők mindig jók. De tényleg.
Az osztrák zenekar sem volt annyira rossz, de nem igazán értettem, meg már vártam a Strike Anywhere-t, főleg mert beteg voltam, és akár mennyire hangzik jól egy elájulás, azért nem az a legjobb, ha a kedvenc zenekarod koncertje alatt történik.

Aztán végül jöttek ők. Annyira nem emlékszem sok dologra. Csak arra, hogy egy 3szor akkora terem, mint a szobám, teli volt emberekkel, akik ugyan azt üvöltötték. Mindenütt lógott valaki, a terem szélére szerelt pohártartókról lőtték ki magukat, az erre fogékonyak. A zenekar pont annyira volt kitéve a táncnak, mint a közönség bármelyik tagja. Én meg az ájulás szélén voltam, de nem érdekelt, mert része akartam lenni ennek a masszának. Az sem érdekelt, hogy holnap korán kellett kelni, mert első tanítási nap volt, csak károgtam azokat a sorokat, amikkel ha nem is értettem egyet teljesen, éreztem bennük az indulatot, ami bennem is volt, mert hát bassza meg 15 éves vagyok.! Majdnem minden szám elhangzott, amit hallani akartam, de ráadásra esély sem volt, mert az énekes meghatódott arccal kiment a teremből. Viszont az emberek ahelyett, hogy néztek volna maguk elé, csináltak egy olyan kicsi a rakást, ami akkor akkorának tűnt, mintha nem láttam még volna nagyobbat.

Ha Vonnegutnak igaza van akkor jó. Ha nincs, akkor sose akarj elmenni egy Strike Anywhere koncertre 2007-ben. Az egy dolog, hogy nem tudták megismételni a kezdeti lemezeket. Nem, nem kommercionálisak, vagy poposak lettek, ezt egy Zombies rajongónak hülyeség lenne kifogásolnia. Egyszerűen nem írnak jó számokat. De nem ez a baj. A zenekar kitette magért, mondjuk ilyen közönséggel bunkóság lenne, nem ezt tenni. A baj az, amikor egy zenekarhoz rossz emlékek kötődnek. És ahhoz nem kellett ott lenni a 2002-es koncerten, hogy valaki ne akarjon felmenni és hastáncolni a színpadon. Úgy hogy abban semmi indulta, sokkal inkább fesztiválokon szocializálódott prosztó maga mutogatás legyen. Ez a zenekar nem arról szólt, amikor utoljára láttam őket. Akkor sokkal jobb helyet sem tudtam volna elképzelni nekik, mint egy kis pincét valahol a belvárosban, ahova azok mennek le akik amikor üvöltenek a minden napi szívatásukat teszik bele, nem mutogatnak a közönségnek, hogy „kapjatok el bazze”. Nekem semmi bajom azzal, ha ki is nőtték azokat a klubokat, nekem azzal van bajom, hogy az utolsó két lemez gyenge és érdektelen, a közönség meg valami mutáns izé lett, ami még azt is be akarja feketíteni, ami abban a nagyon kis teremben történt.

A Change Is A Sound a 2000-es évek egyik gyöngyszeme a punk/hardcore-ban. Az első magyarországi Strike Anywhere koncert lehet újra egy tető alá hozta a punkokat és a hardcore-okat. És a süss fel napos Strike Anywhere koncert az egyik legjobb koncert volt, amin valaha ott voltam. De a mai nap csak arra volt jó, hogy találkozzak a nagy százalékának azokkal, akiket bírok, mellesleg mind kimenekültünk a koncert teremből, még a felénél és először szomorú arccal, majd felejtetve a pár perce történteket, elkezdtünk vidámabb témákba fogni. Sajnálom ezt a zenekart. Egy kicsit magamat is. De legfőképp azokat, akiknek a kielégülést az jelenti, ha dobálják magukat egy pódiumon értelmetlenül sokáig, ahol elvileg maximum 2 másodpercet kéne lenniük.

lehet inkább cat powert kellett volna hallgatni, itthon a csajommal.

I am Lemmy

itt a nyár, ki lehet feküdni a vízpartra, és ha már unjuk a strandolók esztétikusabb részeinek a bámulását, meg a pancsolást, lehet olvasni. nem rég jött ki magyar nyelven Lemmy könyve a Fehércsíkláz, amit már sok embernek ajánlottam, és ígérem most fogom utoljára. zseniális az egész, nagyon olvastatja magát és sehol sincs benne semmi kesergős bénáság ami a Get In The Van végét úgy hazavágta, vagy felesleges agyalás jelentéktelen dolgokon. sosem voltam egy nagy Motorhead rajongó, de a könyv elolvasása után elővettem pár lemezt, és így a háttér sztorikkal igazán más meghallgatni őket. na mindegy ez nem egy könyvblog, aki nem hülye és ismer pár betűt az vegye meg az alexandrában vagy az underground könyvesboltban.

Lemmy Kilmister - Jannis garza: Fehércsíkláz (Cartaphilus) 3500 FT

ui.: a könyv hátoldalán ígérik, hogy meg fog itthon jelenni a fentebb említett Get In The Van Henry Rollins-tól, aminek ha a vége béna is, de az eleje zseniális.

Boys From Norway

Nincs sok felmutatni való az életemben. Így én nem olyanokra szoktam, rádöbbeni, hogy „bassza meg, haza megyek ott az autóm, a hifi cucc, meg a csajom, aki biztos valami vacsorával vár…hogy én milyen szerencsés vagyok!”. Ha így elmerengek mindig csak az ugrik be, hogy azért milyen jó koncerteken voltam.

Ha Turbonegro-t akarok hallgatni, mindig a koncertlemezt teszem fel. Ennek az egyszerűbb magyarázata az, hogy Hank Von Helvetenek élőben sokkal jobb hangja van. Karcosabb, és nem akar annyira Joey Ramone lenni, mint lemezen. A kacifántosabb magyarázat pedig az, hogy a Turbonegro egy igazi koncert zenekar. És a death-punk egy steril stúdióban csak olyan, mint egy láncra vert véreb. Valameddig biztos veszélyes, de tudod, hogy nem tudja elharapni a torkod, ha kicsit is távol állsz tőle. Koncerten viszont még a gyengébb, kései Turbonegro számok is tudnak ütni. ( Például nekem a koncert hatására lett életfilozófiám a „ha mindenki utál nincs semmi vesztenivalód”. És még léggitároztam is, pedig azt mindig is köcsögségnek tartottam mások előtt és beleéléssel csinálni.) Ezért leginkább az új lemezek csak azt a célt szolgálják, hogy otthon előre kapj egy képet milyen lesz, és tudj majd együtt énekelni, ha élőben hallod a számokat, úgy ahogy hallani kell őket. Aztán ki tudja, lehet valójában, mégsem olyan jók azok a dalok, csak olyan ez, mint amikor egy csaj igazából a képedbe nyomja a melleit, amik fényképen lehet nem mutatnának jól, de ha már az orrod hegyénél vannak akkor miért ne?!

Mivel egy ideig nem lesz itthon Turbonegro koncert, és Wiesenbe nem megyek ki, érdektelenné váltak a Darkness Forever! utáni dolgaik. Azt sem tudtam, hogy ezt az új lemezt egyáltalán tervezték felvenni, de amikor már a második embertől is azt olvastam, hogy végre megint jót csináltak, úgy gondoltam akkor adok neki egy esélyt, ha úgyis annyi időm van.

Tényleg jó, az előzőeknél rosszabbat azért nem írnak, és abból hogy foglalkoznak vele mindenfele – például itt is -, látszik hogy nem érdektelen. Eleve bizalomgerjesztő a Dead Kennedys-t idéző idegborzoló intro szerű szöszmötölés. Aztán jön egy kis hullámvölgy, próbálna berobbanni az egész, de most nem sikerült olyan jó kezdő számot írni, mint az előzőn az All My Friends Are Dead-et. Viszont gyorsan kikecmeregnek a kátyúból és bizonyítják, itt nem csak egy jó szám van. Majdnem az összes jó, amiben még ésszel keverik a hardrock-punk-hardcore-metal összetevőket, és egyik irányba sem billennek el túlzottan. Kicsit sok a gitárbőgetés, de a Turbonegro ugyan annyira szól a pózokról, mint magáról a zenéről, ezt meg nem csak csinálni jó, hanem jól is néz, ki ha az ember látványosan adja elő. Az egyetlen sajnálatos dolog, hogy még 4-5 hallgatás után sem tudtam rájönni melyik számok a slágerek. Vannak jó refrének és jó részek, de túl egységes ahhoz, hogy egyik is kiemelkedjen, viszont annyira nem jók, hogy sláger parádéval dobálózzak. A tisztességes munka lenne talán a legjobb kifejezés rá. Meg végig az megy bennem, hogy jó-jó, de koncerten biztos jobb lenne. Talán ha választani kellene, akkor az Everybody Loves A Chubby Dude-ot x-elném meg, mert lassan, de biztosan ez lesz az én alcímem is.

Szóval visszaszerezte a becsületét a Norvég kék-osztriga bár házi zenekara. Hosszú idő óta újra írtak egy lemezt, amit élvezetes hallgatni, és jó lökés lehet ez ahhoz is, ha valaki hezitálna, hogy megnézze őket valahol a közelben.

Turbonegro - Retox