Ashamed of My Review

Jimi Hendrix a saját hányásában fulladt meg. Az univerzum kiegyenesíti az elferdüléseit. Végülis engem ez az információ vele kapcsolatban bőven kielégít minden téren. Jó tanács, hogy esténként hogyan feküdjek le, hogy mosakodjak rendszeresen és ne táncoljak batikolt ruhákban mert csúnyán megjárhatom. Biztos nagy gitár virtuóz volt, meg minden. Lehet a torzítást is ő vezette be, valaki szerint biztos, legyen. Csakhogy a torzított hangokat nem lehet szeretetből játszani, hogy az a világbékéhez vezető ösvényt fesse fel nekünk. Ugyan már, ez csak egy lsd freak agyszüleménye lehet. A zajos rock zene feladata, hogyha a világot nem is, legalább minket pusztítson el. Hendrixnek például maga ellen fordult a fegyvere. Mondtam, hogy az univerzum kiegyenesíti az elferdüléseit.

Igazából nekem már az is sok ha egy zene csak egy kicsit többet vállal, nagyobb célokat akar elérni, annál minthogy hangos legyen vagy idegesítő, esetleg szórakoztassa az embereket. Pedig ennyi bőven elég. Majd aki hallgatja, az tovább gondolja. Bevágja családi videók alá, elszántan sétál rá az utcán, vagy felteszi a háttérbe miközben megujjazza a barátnőjét, vagy azt akivel a síeléskor jött össze az Alpokban esetleg akit a Horváth tengerparton szedett fel. Egy zenész csak zenéljen, majd a kevésbé szórakoztató emberek megváltoztatják a világot.

Olyan 3-4 éve lett igazán hangos (újra - mert ezt sem tegnap csinálták először) punkon belül egy vonal aminek képviselői nagyon disszonánsan, nagyon sok témából és nagyon túljátszva akarnak pólókat eladni. De ami a legszórakoztatóbb az egészben, hogy majdnem minden zenekarnak ugyan olyan hangú az énekese*. Pár hete előszedtem ilyen kicsit régebbi cd-imet amik tele voltak olyan másod vonalbeli emo zenekarokkal, akiknél pontosan ugyan ezt vettem észre.
Vannak azért eltérések a Coliseum-Black Cross/Black Widows-Lords-Breather Resist-Young Widows vonalon, egyik pánkosabb, másikban jobban pumpál a basszus gitár, valaki a black sabbathos belassulásokat váltja fel pszichopata dühkitörésekkel, szóval lehet szemezgetni. Míg mindenki azt várná el tőlük, hogy az elnyújtott gitárhangokból szép pszichedelikus szivárványok keletkezzenek, inkább western csizmával rúg minden egyes rész a dobhártyánkba egyet. Olyan megtévesztő lehet ez mint amilyenek a magyar hippik voltak, akik a szeretet helyett inkább a nők megerőszakolására helyezték a hangsúlyt.
Viszont itt nyomatékosítanám, hogy nem szeretnék minden nap ilyen zenét hallani. Mert hiába hangzik baromi festőien egy lakkozott műbőr csizma, amint a faszom tudja hogyan kinéző dobhártyába rúg, az annyira azért nem jó hosszú távon.

A Pissed Jeans meg ezek közül is kilóg annyira idegesítő.
Először is sokkal kevesebbet gitároznak, néhány dal egész minimalista, mások pedig ha 5 hangból állnak, mégis jóval pszichopatábbak a gitárhúrokra masnit kötő (kor)társaiknál. Olyan a lemez hangulata, mintha egy több órás stoppolás után a már hetek óta turnén levő Butthole Surfers állna meg neked. Ezen az új anyagon meg már nem csak a kicsavart hardcorehoz nyúlnak vissza, hanem a kicsavart punkhoz is. Az Albini-hez köthető chicagoi zenekarok nagy ötletalappal szolgáltak, az idegborzoló monotonitáshoz, csak itt annyira nem tudták széthajtani az erősítőket. Nagyjából így is váltakoznak a számok egymás után, egyszer egy ilyen, egyszer egy olyan. Néha azért becsúszik, egy zongora, vagy valami más, de igazán akkor vannak a csúcson, amikor túllépnek a visszatérő riffeken és csak egymásra pakolnak mindent ami csak kijött a , feltételezem én, mindenféle drogokkal átitatott agyukon (elég ciki lenne, ha kiderülne, hogy ’edge-ek).

A Pissed Jeans egyáltalán nem egy korszakalkotó zenekar, még azt sem lehet mondani róluk, hogy jól eső érzés hallgatni őket, mégis ki tudnak emelkedni egy oldalszcénából. Ha az asztal csapkodáshoz, vagy más élettelen tárgyakat veréséhez támad kedvünk akkor inkább rakjuk be ezt, hadd üssön ki minket valami más.

Pissed jeans – hope for men (sub pop)

*igen valószínűleg azért hasonlítanak az énekesek hangjai, mert az összes zenekart ha 10 ember csinálja