Boys From Norway

Nincs sok felmutatni való az életemben. Így én nem olyanokra szoktam, rádöbbeni, hogy „bassza meg, haza megyek ott az autóm, a hifi cucc, meg a csajom, aki biztos valami vacsorával vár…hogy én milyen szerencsés vagyok!”. Ha így elmerengek mindig csak az ugrik be, hogy azért milyen jó koncerteken voltam.

Ha Turbonegro-t akarok hallgatni, mindig a koncertlemezt teszem fel. Ennek az egyszerűbb magyarázata az, hogy Hank Von Helvetenek élőben sokkal jobb hangja van. Karcosabb, és nem akar annyira Joey Ramone lenni, mint lemezen. A kacifántosabb magyarázat pedig az, hogy a Turbonegro egy igazi koncert zenekar. És a death-punk egy steril stúdióban csak olyan, mint egy láncra vert véreb. Valameddig biztos veszélyes, de tudod, hogy nem tudja elharapni a torkod, ha kicsit is távol állsz tőle. Koncerten viszont még a gyengébb, kései Turbonegro számok is tudnak ütni. ( Például nekem a koncert hatására lett életfilozófiám a „ha mindenki utál nincs semmi vesztenivalód”. És még léggitároztam is, pedig azt mindig is köcsögségnek tartottam mások előtt és beleéléssel csinálni.) Ezért leginkább az új lemezek csak azt a célt szolgálják, hogy otthon előre kapj egy képet milyen lesz, és tudj majd együtt énekelni, ha élőben hallod a számokat, úgy ahogy hallani kell őket. Aztán ki tudja, lehet valójában, mégsem olyan jók azok a dalok, csak olyan ez, mint amikor egy csaj igazából a képedbe nyomja a melleit, amik fényképen lehet nem mutatnának jól, de ha már az orrod hegyénél vannak akkor miért ne?!

Mivel egy ideig nem lesz itthon Turbonegro koncert, és Wiesenbe nem megyek ki, érdektelenné váltak a Darkness Forever! utáni dolgaik. Azt sem tudtam, hogy ezt az új lemezt egyáltalán tervezték felvenni, de amikor már a második embertől is azt olvastam, hogy végre megint jót csináltak, úgy gondoltam akkor adok neki egy esélyt, ha úgyis annyi időm van.

Tényleg jó, az előzőeknél rosszabbat azért nem írnak, és abból hogy foglalkoznak vele mindenfele – például itt is -, látszik hogy nem érdektelen. Eleve bizalomgerjesztő a Dead Kennedys-t idéző idegborzoló intro szerű szöszmötölés. Aztán jön egy kis hullámvölgy, próbálna berobbanni az egész, de most nem sikerült olyan jó kezdő számot írni, mint az előzőn az All My Friends Are Dead-et. Viszont gyorsan kikecmeregnek a kátyúból és bizonyítják, itt nem csak egy jó szám van. Majdnem az összes jó, amiben még ésszel keverik a hardrock-punk-hardcore-metal összetevőket, és egyik irányba sem billennek el túlzottan. Kicsit sok a gitárbőgetés, de a Turbonegro ugyan annyira szól a pózokról, mint magáról a zenéről, ezt meg nem csak csinálni jó, hanem jól is néz, ki ha az ember látványosan adja elő. Az egyetlen sajnálatos dolog, hogy még 4-5 hallgatás után sem tudtam rájönni melyik számok a slágerek. Vannak jó refrének és jó részek, de túl egységes ahhoz, hogy egyik is kiemelkedjen, viszont annyira nem jók, hogy sláger parádéval dobálózzak. A tisztességes munka lenne talán a legjobb kifejezés rá. Meg végig az megy bennem, hogy jó-jó, de koncerten biztos jobb lenne. Talán ha választani kellene, akkor az Everybody Loves A Chubby Dude-ot x-elném meg, mert lassan, de biztosan ez lesz az én alcímem is.

Szóval visszaszerezte a becsületét a Norvég kék-osztriga bár házi zenekara. Hosszú idő óta újra írtak egy lemezt, amit élvezetes hallgatni, és jó lökés lehet ez ahhoz is, ha valaki hezitálna, hogy megnézze őket valahol a közelben.

Turbonegro - Retox