saturday's kids, teenage wasted youth

A Pop, Csajok, Satöbbiből akartam idézni, azt a részt, amikor Rob Fleming kifejti, hogy az emberi kapcsolatoknak az alapja legfőképp az, hogy milyen zenét, könyvet, filmet szeretnek. A könyv valamelyik barátom lakásában heverhet a fürdőszoba padlóján, így most ez elmarad. Viszont annyira volt jó memóriám tegnap, hogy levezettem egy lánynak, statisztikailag/logikailag (már nem emlékszem mit mondtam) mi lennénk a tökéletes pár. Szóval szerelmet vallottam egy punk koncerten.

Kicsit lehangolt voltam egész nap, így még mielőtt lementem volna a Kultiplexbe megittam pár sört. Aztán lent meg még többet, így átlagban minden zenekarból csak 1-1 számot láttam. Pedig tényleg az volt a célom, hogy végig nézem mindet.

A New Dead Project-et kezdik szeretni az emberek, néhányan énekeltek, egy pogózó pedig pont a lábam elé hullva terült ki. - Alattuk a Kulti még a feléig sem volt tele, és később is csak a nagyterem telt meg, semmi tömegnyomor. Ezek szerint olyan 2009 körül a punk teljesen érdektelen lesz? -. Viszont ez a zenekar tök jó. Még nem igazán gyilkos, mert tudom is én, lehet oldódniuk kell, kilakni a számaikat, de legalább értelmes zenét játszanak és nem valami nyilvánvaló dolgot amiről úgy is elmondhatnám a véleményem, hogy még nem hallottam belőle egy hangot sem.

A Nesze szép lassan besétált a biztonsági faktorba. Most már ha nem valami lehetetlen helyen játszanak, meg fognak jelenni rájuk emberek akik énekelnek, táncolnak, ráesnek a színpadra. Nem sajnálom tőlük, és nem is állok értetlenül az egész előtt, mert végülis amit el akarnak játszani azt el is játsszák. Csak szerintem a kevesebb néha több lenne. Hallva az új lemez dalait, kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ő egy vizsgabiztos, akit meg akarnak győzni arról, hogy mennyire tudnak zenélni. Persze nekem szóló fóbiám van, de akkor is mindig azzal a képzavarral küzdök, hogy akkor most a Bad Religiont akarják levenni vagy az Iron Maiden-t. És vehetnének példát rólam is. Tegnap estig biztos senki sem hitte, hogy én majd nők kezét fogom fogni, miközben a szemükbe nézek és kedves dolgokat mondok. Pedig biztos bennem volt. Ahogy biztos ők is élvezik eljátszani a számaikat, csak én ezt nem látom. Mert valahogy nincs benne lendülte, erő, az amiért a koncertek vannak. Mert kit érdekel egy mellényúlás, ha látod, hogy ezek kurvára élvezik amit csinálnak. Mondom, elhiszem, hogy így van, csak én ezt nem látom.

Már nagyon izgatott voltam, hogy most látni fogom végre a Hatóságilag Tilost. Mert már az a kazetta sincs meg amit 6. nyarán kaptam és a Barackca Piros Hó után fel volt másolva pár HT szám, köztük egy, amiben valami olyan volt, hogy „a falon lóg egy tábla, kerete piros az van rajta, hogy hatóságilag tilos”. Akkoriban azt hittem, hogy a Hatóságilag Tilost olyan emberek csinálják, akik még a Barackcánál is hülyébbek. Aztán a végén meg ők kupálódtak ki jobban. Megtanultak zenélni, és ügyesebb rím párokkal foglalják össze a népszabadság aktuális vezércikkeit.
És most egy kicsit megakadtam, mert nem tudom mit láttam, mit képzeltem, mit mondtak nekem, és mit álmodtam. De ezzel nem is kell törődni, Kósa Dani is megnyugtatott, hogy egy koncertbeszámoló megírásához nem kell látni a koncertet. Azért egy számot megnéztem. Vagyis a beállást. McCheap-nek élőben is olyan irritáló a hangja, mint egy beindult törpének, aki addig rángatja a lábadat, amíg nem adsz neki valami olyat, aminek a törpék örülni tudnak.

Aztán kimentem hugyozni, visszafelé menet meg találkoztam az emberrel, akiben ha van töltet általában alvó embereket pisál le, vagy kidobatja magát helyekről. Most annyira nem volt elemében, de azért közvetve sikerült egy enyhén beborult csajt kikergetnie a kerthelységből, meg magára haragítania egy pohárszedőt. Inkább vele üldögéltem és néha megkérdeztem a kiszállingózó embereket milyen töredék információval, tudnak hozzájárulni ehhez a beszámolóhoz. Így aki nem volt jelen sajnálhatja, hogy nem hallotta a „kapuvári buzibár-t” (ami állítólag egy valós ihletésű dal ugyanis kapuváron egy klubtulaj seprűvel kikergette a zenekar tagjait miután azok meztelenül, kezdtek vonatozni – vagy valami ilyesmit mondtak nekem), meg gondolom a HT számainak a felét, mert vagy másfél órát játszottak. Vajon utána kértek ráadást, amilyen emberek voltak én simán eltudom képzelni? Ja és nem volt Anarchia, mert Bazsó nem jelent meg (szomorú fejecske).

Amikor meg már úgy éreztem ennyi nekem elég volt, még oda mentem egy lányhoz, megfogtam a kezét – ahogy Holden Caufield mondaná halálos volt fogni – a szemébe néztem, és kedves dolgokat mondtam, azt hiszem. Az a baj, hogy nem nagyon emlékszem, de nem tűnt úgy hogy gyomron akarna szúrni valamivel, ami nekem nem lenne túl jó. És én sem éreztem magam szarul. Sőt nem is értem miért nem csinálok ilyet többet. Persze akihez tegnap oda mentem valószínűleg klasszabb a legtöbb nőnél, akik Budapesten iszogatnak éjszaka, mindenféle bárban, de ilyen dolgokat kettőnél többször nem olyan jó eljátszani ugyan azzal. De akkor is kijárna nekem, hogy legalább a keserűbb Streets klipekben érezhessem magam.

Másnaposságra legjobb a pop zene.
Az Idoru gitáros, Tiboru meg ijesztő részegen.

Ez volt az én történetem.