ó igen bébi!

A legtöbb magára valamit is adó rasszista szervezetnek van egy több lépcsős beléptető eljárása az újonnan jelentkező tagokkal szemben. Az utolsó az, hogy két felvételre jelentkezőt összeraknak egy szobában, két egyneműt, és abban a szobában nekik smárolniuk kell egymással, meg fogdosniuk a másik nemi szervét. Aki felizgul az kiesett. Buzik nem kellenek a rasszistáknak! Vagyis olyan buzik nem, akik felizgulnak ha buzulnak.
Nem csak a nagyvárosi, mindent túlokoskodó emberek, hanem rajtuk kívül is kurva sok férfi gondolkozik folyamatosan azon, hogy vajon meleg e. Egyszer erre mindenképp szükség van, mert elég sok időt spórol meg az egyéni jövő kialakításában. Nekem hogy eldöntsem a kérdést erre egy sokkal egyszerűbb és gyorsabb szűrő módszerem van, mint a rasszista szervezeteknek. Elképzelem mind a két nemet a fejemben, és akitől izgalomba jövök, ahhoz érzem magam orientáltnak. Most lehet azon gondolkodni, hogy mennyire vagyok magabiztos és pörgetek le ilyen olyan orgiákat a fejemben. Nem, igazából nem szoktak szárnyas merev péniszek repkedni a gondolataimban. Inkább a nőktől indulok be. Annyira, hogy néha már megijeszt mennyire heteroszexuális vagyok.

Végül kiderült a bátyámnak igaza volt. Sokkal szívesebben aludnék egy olyan vendégszobában ahol az ágy felett Maria Carey poszter és nem a Manowar van felfüggesztve. Szóval jóval buzisabb férfiakért rajongani, mint nőkért. Még ha tudtommal egyikünk sem rajongott nagyon-nagyon eddig olyan nőkért, akiket kulturális tevékenységük (ez egy kibaszott irritáló kifejezés, amit a zenélés, írás, filmezés összefoglalására használok) emelt ki a többi nő közül, azért így van. Így van még akkor is, ha béna nőkről van szó. A tény az, bármi, amit a nők mondanak, sokkal jobban hangzik. Nem hiszem, hogy megnéznék két filmet arról, hogy Ethan Hawke és Matt Dillon európai fővárosokban sétálgat és beszél az élet nagy dolgairól. Valószínűleg a Gilmore Girls is kurvára idegesítene, ha nem két nő lenne benne sci-fibe illően frappáns 24/7.
Most mégsem minden nő előtt szeretnék leborulni. Csak a klassz nőknek jár hájp és nem a jó, főleg nem a béna nőknek. Olyanokról lesz szó, akik benne vannak valamiben. Akik magukat vezetik bele kusza helyzetekbe, maguktól szeretik meg, amit szeretnek. Ez ilyen bogár rovar dolog. Minden klassz nő jó nő, de nem minden jó nő klassz nő.

- Amikor meghallgattam az új Bombettes-t, bár amikor a régit hallgattam akkor is, baromi jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint amikor a Marked Men-t utolsó lemezét raktam fel újra, még akkor is, ha ők hallhatóan jobb számokat írnak a svéd csajoknál. Még sincs bennük a pluszon túl még egy kis plusz. A Marked Men csak a zenéjével foglal helyett a többi puritán pop-punkot játszó zenekarok előtt. A Bombettes viszont a zenéjükkel és a kisugárzásukkal, ami egyértelműen a nőiességükből fakad. Vibrálnak. És ez most nem egy tahó poén volt. Ráadásul úgy tudnak erős független nőknek lenni, hogy közben viccesek maradnak, hónalj szőrnövesztés nélkül. Mert nem elijesztik a férfiakat a függetlenségükkel, hanem térdre nyomják őket, függővé tesznek, mint egy megmagyarázhatatlan természeti jelenség, ami zarándok hellyé válik. Nem sopánkodnak mindenféle szír szar faszságon, hogy hogyan nyomják el őket, hanem kiadják annak az útját, akiknek nincs elég sok, és elég jó bakelitje. Ez nem csak az egyik legerősebb indok arra, hogy szakítsanak veled, de olyan megsemmisítően aláz, hogy már szinte jól esik elmesélni a haverjaidnak. Pont ez a magabiztosság tégláz ki egy falat a zenekar elé, ami van olyan biztos és impozáns, hogy egy koncerten senki se akarjon a színpadra hanyatt fekve a szoknyájuk alá nézni és „ó igen bébit” sóhajtani, bármennyire is jó nők. Nincs mindig igazuk. Nem is csinálnak mindig jobb zenét. Mégis jobb hallgatni őket, ahogy bizonygatják az igazuk és játsszák a zenéjük.

- Azt nem tudom a nők miért mindig basszusgitáron játszanak. Mert hiába az a legkönnyebb hangszer, a nők mégis jól játszanak rajta. És sokkal jobban néznek ki, egy nagy valamivel a kezükben, mint a kisebb gitárral vagy elbújva a dobok mögött.
Ha választanom kéne az öreg, alkoholizmustól felpuffadt fejű, dagadt nők közül, hogy kivel feküdjek le, Kim Deal lenne az első választásom. Ha viszont basszusgitáron akarok betanulni egy számot, képtelen vagyok arra, hogy az Pixies, Sonic Youth vagy Adverts legyen. Mert ezek a nők annyira összenőttek a hangokkal, amiket játszanak, hogyha én utánuk játszom őket, ugyan úgy csajnak képzelem magam. Amit már gimiben sem szerettem képzelni.
Ugyan ez sosem zavart, ha Ramones-t gitároztam. Sosem kapott el az, hogy egy konzervatív punknak érzem magam. Bár csak a Bliztkrieg Bop-ot tudom, de aközben sem érzem magam new york-ba disszidált magyarnak.

- Union Town nagylemez szinte tökéletes. Modern, de nem arcoskodó, vagy sznob. Nem fordul el az alapoktól, hanem azokra dőlve nyomja magát előre. De ha a csaj néha nem vokálozna bele a csilingelő hangjával csak jó lenne. Azzal, hogy megszólal, viszont rányomja a jelenlétét a lemezre. Ha pedig egy olyan nő, olyan, mint ő jelen van valamiben, az csak jobb lehet. A koncertjük kellemes középtempóját is feldobta, hogy addig bámulhattam a csajt az első sorból, amíg el nem szégyelltem magam, hogy zavarba jött tőlem. Ha pedig azon gondolkodsz, hogy az Academy Fight Song hogy szólhat jobban akkor elmondom, hogy női vokállal a refrénben.

- Kit érdekelne a Vivian Girls ha Vivian Boys lenne? A No Age tündöklése rövidebbnek tűnt, pedig ők még jobb zenét is játszanak. És tényleg olyan nagy szám lett volna a Twee pop, ha érezhetően nem vonzott volna annyi geek csajt? Vagy a zenekarok fele nem nők aranyos dalolászása lett volna? A nők megint megmentették a zenét!

- Amit nem szeretek a nőkben, ha zenélnek, ha megpróbálnak férfiak lenni. Főleg, ha kibaszott mély, vagy kibaszott idegesítő hangon akarnak üvöltözni. Kiesnek a szerepükből és nem lehet őket komolyan venni. Pedig akik nagyon mélyen vagy kibaszott idegesítően üvöltenek, azok vagy azt akarják, hogy nagyon komolyan vegyék őket, vagy sokat drogoznak. Libyans egy a kivételek közül. Hihetetlen, hogy ilyen középfekvésű hangban nem esik le sokadszori hallgatás után sem, hogy egy lány fogja a mikrofont.

- Sajnos meg vagyok lőve azzal, hogy ami engem a legjobban érdekel, a punk zene, eléggé alul képviselt médiával rendelkezik, minőségileg. Van persze a Maximum Rock and Roll, de a szerzőik nagy része idegesítő, unalmas barom, akiket még az is sarazza, aki nekik ír. A politikai korrektség ráadásul nem vicces. Előfizetni rá meg túl drága, és nem éri meg.
A punknak nincs egy olyan összefogó felülete, mint az összes többi szubkultúrának. Biztos vagyok benne, hogy vannak minőségi hip-hop lapok/honlapok, indie-t én is ismerek, a metált meg úgyis olyan hülyék hallgatják, hogy őket nem zavarhatja, ha hülyék is írnak nekik.
A silány választékot már csak az dobja fel, ha nők írnak punkról. A nők valamiért, nem tudom miért, általában bénábban írnak, nem is emlékszem, hogy a kötelezők között olvastak e volna nőktől az osztálytársaim. Az érettségimet a nők szerepéről írtam az irodalomban, de a legtöbb példám olyan nőkről szólt, akik miatt történt valami, nem olyanokról, akik tettek dolgokat.
Ha egy nő viszont jól ír, az nagyon jól ír. Mert még körüllengi az a megfoghatatlan klasszság, ami a nőket szokta. Mások írásait akkor szeretem olvasni, ha tudom irigyelni őket. Mert jobban írnak, jobb meglátásaik vannak, jobbak a sztorijaik, érdekesebb az életük. A nőknél ez általában úgy szokott lenni, hogyha érzem is, hogy nem irigylem őket, attól még sokkal jobban érdekel, amit írnak, mint egy férfi, aki jól ír. Még egy blogot is szívesebben néznék, amiben egy csaj minden nap lefotózza a lábát (ez ilyen női dolog, a saját lábukat fotózni), vagy egy olyat, amiben a youtube-ról vagdos be jó videókat, minthogy egy fickó az összes kedvenc dolgomról írja meg milyen jók, ezzel erősítve bennem azt a hülye tudatot, hogy összekacsinthatok másokkal az ízlésünk felett.
Biztos rohadt sok interjút olvastam, amit részeg zenészekkel csináltak részeg rajongók. De az összesnél szívesebben elolvasnék egy olyat, amiben egy részeg csaj kérdez részeg zenészeket, vagy fordítva.

- Kurvára nem érdekel a divat. Bőven elég nekem már az is, ha a nők ugyan olyan ruhát hordanak, mint én (farmer, edzőcipő, póló), csak mondjuk ők szűkebbet. Mégis képes vagyok hetente háromszor is ránézni egy blogra, aminek főcsapása a divat, új ruhák, bemutatók, csak mert az írója néha elhint pár bejegyzést a crust punkról, szerelmes rajongásáról Lemmy iránt, zajos rock and roll-ról. És ez kurva jó! Senkit sem ismerek a hazai divatszakmából, de nem hiszem, hogy maguktól meghallgattak volna akár egy Dropdead lemezt is, vagy az ipodjukon lenne a Hear Nothing, See Nothing, Say Nothing. Ez a nő viszont magától szereti ezt a zenét, meg a nőiességéből kiindulva, gondolom a divatot. És ezt össze tudja egyeztetni. Mert miért kéne egy crusty-nak béna raszta hajat és foltos fin zenekarok pólói hordania? A tragédia a punk csajok körül úgyis mindig az, hogy elcsúfítják magukat.
A magyar nőkben a tragédia pedig az, hogy túl sokat szajkózták nekik, hogy ők a legszebbek a világon. Ezért vagy azzal vannak elfoglalva, hogy szépek legyenek, vagy azon sopánkodnak, hogy miért nem szépek. Ahelyett, hogy megpróbálnának érdekesek lenni, szerte mennek a városokban és próbálnak másokat meggyőzni, hogy törődjenek a szépségükkel.
Hiányoznak a rajongó lányok, akik elszórakoztatnának azzal, hogy rajonganak.
A hazai nőkről elég nehezen tudom elképzelni, hogy leülnének otthon beleásni magukat valamibe. Csak kullognak a dolgok után és ez a legszörnyűbb. Mert érdekesnek lenni macerás dolog. Ahhoz, ha más nem, egy csomót kell gondolkodni érdekes dolgokon, hogy aztán legyen valami érdekes véleményünk. Viszont a magyar lányoknak nincs idejük, se kedvük, hogy néha otthon üljenek és a flex-et lapozgassák, vagy csak a wikipediáról nézzenek triviális infókat régen feloszlott zenekarokról.
Magánéletileg már leszállítottam odáig az igényeimet, hogy elég egy nő, aki fogékony a jóra, de nem biztos, hogy már kapaszkodik is beléje. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy tíz millió ember közül egy nő sincs, aki szórakoztatóan és bennfentesen tudna írni a punkról vagy csak a zajos rock zenéről. Ez olyan szomorú. Akkor meg még szomorúbb, ha lenne véleményük, csak valamiért nem akarják elmondani. Szerencsére azért filmekről írnak magyar nők.

Boldogabb lennék egy olyan világban ahol a nők lennének sokkal okosabbak, viccesebbek. Ha ez eddig nem derült volna ki, akkor lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Szóval hajrá lányok mindenfelé a világban! Szánjatok időt arra, hogy legyen valami mondanivalótok aztán ki vele!