these vagabond boots

Mit tudhatok én vagy akárki más arról mi a menő? Amikor még kicsi voltam, a menőre azt hittem, hogy olyan dolog, amit mindenki ismer, szeret. Aztán valahogy olyanok is előjöttek, hogy menő az, amit senki sem ismer csak pár haverod, meg te, és folyton csak erről beszéltek, de rajtatok kívül senki sem érti, miről van szó. Ma meg már azt hiszem, hogy a menő az, amit mindenki dicsér, csak senkit sem érdekel. Vagy tudom is én, de elég bizarr belegondolni, hogy egy Wavves-t, amit a normálisabb zenevilág, meg majdnem mindenki, aki zenekaros pólókat hord, és az ismerőseinek is csak ilyen ruhadarabjai vannak, hallgat, nyomat, imád a bécsi aréna kistermében játszik. A fura ebben az, hogy a Wavves-nél sokkal kevésbé ismert zenekarokat néztem meg az aréna sokkal nagyobb termeiben, vagy ugyan abban, amiben ők játszottak, de azok is legalább félig tele voltak. Pedig róluk (a zenekarokról akiket én láttam), ha írt is a Pitchfork, nem akart sztárt csinálni belőlük. Különben nem voltam Wavves koncerten, csak fura belegondolni. Belegondolni, hogy ez az egész, akkor is teljesen más volt, amikor még nem dominált annyira az internet. És ha zenekarok, fórumok (blogokról akkor még alig hallott valaki) protezsáltak valamit, azzal kevesen tudtak mit kezdeni. Nem nagyon lehetett olyan zenekart szeretni, ami nem érdekelt. Akkor vagy a kiadókon múlott kit lehet szeretni, vagy a zenekarokon, hogy léteznek olyan régóta, hogy ismertek lehetnek. Ennek a korszaknak a lecsengő fele végébe még én is bele futottam, így halványan még mindig él bennem az a képzet, hogy new york, a hardcore főváros és a három leghíresebb hardcore zenekar a Madball, az Agnostic Front és a Sick Of It All.
Viszont ahogy elindultam azon az úton, hogy a kedvenc sarkom a punkban az legyen, amint valaki zseniálisan úgy ír le, mint tinédzserek zajos hálószoba/pince zenéje, elég gyorsan elment a kedvem attól a nyhc-tól, amiről azt hittem, tudom mi. Fárasztó olyan zenét hallgatni, aminek élvezéséhez izmok kellenek. Ugyan olyan fárasztó, mint azokat az izmokat megszerezni. Megverni, de komolyan úgy igazából, sose volt kedvem senkit. Jobban szeretem az olyan zenét, amitől inkább késelni támad kedve az embernek. Szeretem, ha egy gitár hangzására rá lehet mondani, hogy aljas, geci, undorító. És jobban szeretem, ha a zene a feszessége miatt kemény, nem mert annyira ki van húzva vastagságra a gitár. Nem nagyon szeretem a taposós zenét, amire keménykedni lehet. Ha lehet is, akkor is szeretem, ha még meglehet a keménység mellé őrizni egy kis humort. A Minor Threat-ben is azt tartom zseniálisnak, hogy néha úgy tűnik, a gitárok elkalandoznak és csapongva játsszák a részeiket. Mióta olvastam egy interjút Ian Mackaye-el, amiben ezt ő szándékosnak nevezi, kicsit csalódtam, mert annak a bénázós, bájos dühnek igazán elkötelezett híve vagyok és jobb ösztönösnek hinni, mint kisakkozottnak.

Második köröm New Yorkkal meg az ő hardcore-jával a Youth Crew volt. De mivel sosem voltam sxe és a barátság témaköre sem mozgat meg a szükségesnél mélyebben, nem sok ragadt rám ebből a korszakból, amin egyébként is elég gyorsan végig suhantam. Én egy punk vagyok, aki szeret sörtől szédelegni, nike-ból is a kevésbé futócipőre emlékeztetőt hordani, és olyan ruhákat felvenni, amiknek nincs sok köze se a sporthoz, se amerikai gimnáziumok hierarchiai csúcspontjaihoz. Ráadásul a youth crew krisnája már tényleg komoly volt, nem csak ingyen kaja és szállás. De hogy minek?
Azért az Alone In A Crowd kislemezt szeretem, mert aki összesen négy számot ír, az úgysem meri megtenni, hogy az a négy szám ne legyen mind jó. Tetszett még Supertouch What Did We Learn-je, nem tudom miért, de tetszett. A Gorilla Biscutes viszont bármennyire szórakoztató, Waltertől mindent jobban szeretek, amit utánuk csinált. Kivéve talán a Project X-et, mert azt, ha kétszer hallgattam meg. Az egyetlen igazi favoritomnak mondaható zenekar, ebből a korszakból az Underdog. Ez azért van, mert a jó Bad Brains-t imádom, az Underdog meg olyan, mintha ugyan azt fehér srácok játszanák pár évvel később, egészen kicsit újragondolva. Akármennyire koppintás, amikor a gitárok körfűrészelik magukat az agyamba én megadom magam és csak bólogatok. Az erős grúvok miatt meg tök jó hallgatni nyáron fagyizáshoz, rövidgatyában mert olyan bugis.

Akár hogy is, a város, amiben a legtöbb fontos dolog eldől, nem zárhat ki még engem sem abból, hogy szeressem pár zenekarát. Még ha azok hardcore-t is játszanak. Bár nem a new yorki a kedvenc színterem, jócskán akadnak zenekarok, akiknek a lógóját belerajzolnám a füzetembe, ha még iskolába járnék. Persze utoljára azt hallottam, amit először kellett volna. Azokat a zenekarokat, akik az érdektelen bandák előtt léteztek. A punk az ilyen, itt a tudomány az idővel múlásával ellentétesen hasznos.

Kevés megdönthetetlen érvem szokott amellett lenni, miért jó egy zenekar. De az atmoszféra mindenképpen aduásznak tűnik. Főleg egy olyan zeneileg erősen korlátozott dologban, mint a punk. Az Urban Waste-ből mutáns hangokra torzított gitárt és az énekest lehet hallani, a ritmus meg csak bepötyögve pislákol a háttérben. De ez kit érdekel? Sokkal szívesebben hallgatom őket, mint bármit, amit túlproducereltek. Ebben van akarás. Ezt tudják, meg is mutatják, fel is vették. Hosszú távon elég fárasztó nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarokat hallgatni, hasonlóan a mai két nagylemezes, három világturnés zenekarokhoz, azért mert majdnem mindegyik ugyan olyan. A különbség csak az, hogy a nyolcvanas évekbeli zenekarok előtt nem volt ott egy olyan kialakult klisé, amit követhettek volna. Voltak receptek, de nem A receptek, amik alapján tuti lesz. Az Urban Waste ösztönszerű, ezért üt akkorát. A legjobb dolgok úgyis olyanok, amikről úgy érzed, akár te is megcsinálhattad volna. Azért van minden második punknak zenekara, mert elhitték, hogyha Sid Vicious híres tudott lenni, akkora tudással, akkor két hanggal többel, ők is képesek lesznek valamire.

Valamennyire rossz, hogy ilyen későn ismertem meg a Major Conflict-ot. Rossz nekem és rossz a színtérnek. Nem kutattam eléggé (pedig az Urban Waste tagok új zenekara volt), de nem is lehetett róluk annyit hallani, amennyit megérdemelnének. Más oldalról viszont igenis jó érzés, hogy ilyen zenekarokat lehet még találni, és reményt ad, hogy ez nem egy könnyen ürülő szubkultúra, amit pik-pak fel lehet térképezni. Amikor először hallottam, elfogott az az érzés, amit akkor éreztem utoljára, mikor először ismertem meg zenekarokat, és ennél kevés dolog frissítőbb. Azért mégis inkább dühös vagyok, hogyha new york hardcore-ról beszélnek, miért nem olyan zenekarok kerülnek szóba, mint a Major Conflict. A fent említett nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarok teóriám, rájuk nem vonatkozik. A diszkográfia lemezük teli van gyilkos számokkal. Hihetetlen intrókat és indulónak megfelelő refréneket írtak. Az oi középtempója és csordaszelleme keveredik a bukdácsolós hardcore-ral, amik nem csak magas házak között cikázva jók, hanem éjjel az ablakon kibámulva is fanzine ragasztgatás közben.

Van az úgy, hogy amit hülyeként szerettél, utálni fogod, amikor okos dolgok közelébe kerülsz, de ami tényleg jó azt megint szeretni fogod, ha végül tényleg kicsit is okos leszel. Ez az én sztorim az Agnostic Front-tal. A Gotta Go meg a Riot Riot Upstart-ot nehéz volt nem szeretni. Olyan fiatalon úgyis csak valaminek a része akartam lenni. Úgy látszik szinte tök mindegy is, hogy minek. Tetszett, hogy mutogattak az utcán, sokan, meg ugráltak, a háttérben sokan, és sokuknak volt tetoválása, csordaénekkel meg mit nem lehet eladni? Félig keménykedős volt, szóval úgy nézett ki a dolog, hogy aki ilyet hallgat, az csak tud valamit a dolgokról, amikről én még nem is hallottam. Félig meg slágeres oi volt, ami segített, hogy csúszón, mint amikor anyukám málnaszörpöt adott a kanalas gyógyszer mellé. De mind a két lemez egy töltelék a diszkográfiájukban. A szomorú az, hogy nem két jó lemez között. Tényleg ellene vagyok annak, amikor emberek eldöntik, hogy melyik zenekarnak mikor kellett volna feloszlania, de az AF-ben tényleg több tisztesség lenne, ha feloszlanak még időben. Meg Ryan-t is keserédes visszanézni a Harry és Sally-ben, azzal a tudattal, hogy ez az egész jó nő mára egy ráncos lúzer lett. Néhány színésznőnek meg kéne időben halnia. A frontnak pedig jócskán volt egy olyan korszaka, ami még ma is fenn maradna, ha kevesebb publicitással, de legalább több tisztességgel. Az első két lemez? Kurva jó! Nevetségesen rövidek, lelkességtől széteső számok. Annyira gyorsan játszanak, hogy alapzajnak hallani lehet az izgulást, ki ne essen a kezükből a hangszer. És tetszik, hogy annyira komolyan veszik magukat, miközben köztudottan elég ostoba egy társaság, hogy tudnak lelkesíteni úgy, hogy nem is azonosulok velük. Addig amíg Miret nem üvölti, hogy why am i going insane. Az annyira zseniális, hogyha utána csak szar számok lennének, akkor is annak a refrénnek a jó utóíze a fejemben maradna még napokig. Az első két lemezük egyáltalán nem kamerában mutogatós, ki ha mi nem féle a világnak fordulós mellkas felszívás. Hanem pont olyan számok összese amiket itthon hallgatnék meg a szobámban csak úgy a magam örömére titokban, nem pedig az utcán sétálva, vagy ami a legbénább, lassan haladó autóból üvöltetve.

A kései Agnostic Front-nak és a Madballnak köszönhetően annyira elidegenültem a köztudatban forgó nyhc zenekaroktól, hogy ha jól tudom Murphy’s Law-t a mai napig nem hallottam. Vagy igen, csak nem tudtam, hogy ők azok. Ugyan így a Cro-Magset is száműztem az életemből, mert kurva hülye voltam. Már ha a demóról, meg az első nagylemezről beszélünk, amik majdnem ugyan azok, és ugyan olyan jók. Mostanra rohadtul meguntam azt a zenét, amiben a tompítás a leggyakoribb módja, a gitározásnak. A Cro Mags-nél ettől mégis el tudok vonatkoztatni. Mert nem tudom, hogy ez e legkeményebb dolog a zenében, de amikor hallgatom, csak az érdekel, hogy ez a legkeményebb dolog a világon. Mert már minden mást úgyis elpusztított azzal az utópisztikus agressziójával. Bár az, hogy new yorki utcagyerekek, drogfüggő skinheadekből, yogázó krisnások lesznek, mert akkor kapnak kaját, nekem kicsit magas. De már a Bad Brainsnek is volt egy ilyen kibaszott fura spirituális oldala, amiben „hogyan legyünk sikeres üzletemberek”, önsegítő könyveket kevertek az ószövetséggel és a rasztafarizmussal.
Az első budapesti FVK az egyik legjobb koncert volt, amin voltam. Mechanikus Narancs intróval megidézték azt az utópisztikus erőszakot, amit már említetten, aztán mintha egy atombombát dobtak volna a tánctérre. Az összes háborús filmben van egy ilyen jelenet, hogy bomba robban a főszereplő mellett, megáll az idő, elmegy a hang csak áll és nézi az őrületet. Én nem ilyen voltam, hanem küzdtem magam előre, hogy egyből stage dive-oljak. John Joseph még lassan 50 felé is kibaszott kemény, ráadásul mikrofonállvánnyal. És milyen zenekar az, akiknek a demójuk brutálisabb, mint az első nagylemezük? Vicces a tagok közötti balfaszkodás, de nem kellett volna hagyni, hogy a zene kárára menjen. Ha viszont kifáradtak zeneileg, legalább vannak róluk jó sztorik. Például, hogy a Harley féle felállás egyik koncertjén Harley börtönből szabadult másod unokatesója az egyik számban egy furulya szólót nyomott.

Az Antidote egy újabb a remek példa arra, hogy ami new yorkban jó hardcore, az vagy arrogáns vagy nagyon rohadék. Így ők a tökéletes aláfestői a pszichopata gecizésnek. Az énekes torkában a metsző gyűlölet. Mintha a hangszálai rozsdás pengék lennének. Faszságokban meg a pattogó patriotizmusban ők is eléggé otthon vannak. De ezen túl a kislemeznyi számaikból egy sincs, ami nem állna meg önálló slágerként. Hihetetlen húzása van az egésznek. Emlékszem, amikor főiskolára hajnalban jártam be, hévvel, és kétszer is meghallgattam a lemezt, hogy ébren tartson. Valahogy mindig kiemelt a helyzetből, hogy már egy órája utazom azért, hogy három óráig hallgassak dögunalmas előadásokat. És csak az járt a fejemben, hogy milyen király félálomban a héven mp3 lejátszóról hallgatni ezt. Mintha lett volna nálam egy kés. Vagy bármi más ami menedéket nyújthat ebben a szívtelen világban, vagy amitől csak klassznak érzed magad. Még akkor is, ha ugyan olyan klassz vagy, mint majdnem mindenki más akinek vagy egy hobbija, amit komolyan vesz. Áh faszt a punkok sokkal jobbak, az Antidote meg hab a tortán. Egy gecitortán!
Ja és ha már az Agnostic Front olyan, mint Meg Ryan akkor az Antidote a new york hardcore Jean Seberg-je. Korszakalkotó rendező, egyik legjobb filmjében szerepelt. És csak úgy élhet a képzeletünkben, mint egy jó nő!