nenenenenene

Amikor kijött az American Hardcore azután, hogy megszületett a két közmegegyezés, a film jó, de a hardcore nem halt meg 86-ban, mindenki megmaradt magának azzal a véleménnyel, hogy kiket hagytak ki. Az időkorlátra és a pletykára, hogy akik nincsenek benne, pénzt kértek, sokat lehet fogni. De hogy a Descendents még említés szinten sem szerepel, nekem kicsit fura. Annak tükrében, hogy például Replacements és Die Kreuzen is feltűnik.
Ha viszont jobban belegondolok ez is csak egy újabb szerencsétlenség, ami a Descendents-hez köthető. És most már nem csak a filmről beszélek. Ha a punk zenéről hallok beszélgetéseket, akkor is elég ritkán jön fel a nevük. Még ha a legtöbb zenekar, akik körül az élet pezseg sokkal ismeretlenebbek is náluk. Talán a Descendents legnagyobb bakija az volt, hogy beszorultak a népszerűség és a jó zene közé. Így mindenki csak úgy van velük, hogy „ja, az a zenekar jó, de inkább hallgatok valami mást”.
Ő dolguk. Én Descendents hallgatok. Most már úgysem használja senki a skatepunk kifejezést, és igazából az is baromság, hogy a Descendents annyira dallamos lenne. Azért is számítanak jó zenekarnak, mert néha már idegtépően nem dallamos az, amit csinálnak. És akármennyire is elcsépelt ezt kimondani, ők tényleg kompromisszummentesek. Kevés olyan zenekar van, akik azzal együtt, hogy kialakítanak és meg is tartanak egy hangzást ennyire össze vissza számokat írnak.
Nekem is sokba tellett mire meg tudtam szereti őket, úgy igazán oda adóan. Amiért sok régóta létező zenekarért nehéz rajongani az az, hogy könnyen bele lehet szaladni egy kései szarabb lemezükbe. Én az Everything Sucks-ot hallottam elsőnek. Ami újra hallgatóbarát volt, de részleteiben megvan benne a Descendents elsőre zavaró sokszínűsége. Pedig a spermás klip tetszett, mégis hosszú évekbe tellett, hogy idáig eljussak, hogy most egy egész bejegyzést szentelek nekik.

Rossz Black Flag nincs. Rossz Bad Brains van, de még milyen rossz. Rossz Circle Jerks valószínűleg van és rossz Dinosaur Jr. Valószínűleg nincs. Ezeknek a zenekaroknak mind vannak csúcs lemezeik, csak még azok után is írtak párat. A különbség köztük és a Descendents között, hogy akikről most főként szó van, néha egy lemezen keresztül kísértik a minősítő megbélyegzést.
Én legalább három féle Descendents ismerek. Van egy kapkodós, mintha épp rá nyitott volna valakire az anyja, maszturbálás közben, de még lát rá reményt, hogy elrakja a farkát és a kezét beletörölje valamibe, meg a pornót is kikapcsolja, ezért az összes vitalitását 20 másodpercbe szedi össze, hogy megússza a kínos szituációt. ˛/My Dad Sucks, Kids, I Wanna Be A Bear /
Aztán van a tudatra ébredt kezdő egyetemista, aki elolvasott pár könyvet és ettől okosabbnak hiszi most magát, mint amilyen valójában, pedig csak mások gondolatait adja vissza, kicsit felvizezve. Az ő esetükben ez az, amikor elkezdték a Black Flag kései, experimentális hangzását felvenni. / Enjoy, All-O-Gistics, Theme, Van /
És végül van az a Descendents, amit én imádok, az ami, pont azt csinálja, akkor és úgy amit tud, amihez a legjobban ért és amihez kedve van. Ez a dallamos, de azért szétgitározott Descendents. (néha kísérteties new wave basszus hangzással). / Clean sheets, Good Good Things, Bikeage, Ace /

Ez a három fő komponens, amikből ők kikevertek eddig rengeteg számot, vagy meghagyták egymagukban a fő irányokat és azokat játszották ki. A keverékek is igazából jóval többek, mint töltelék számok. Csak néha idegesítő, hogy egy olyan számba, mint az I Don’t Wanna Grow Up, bele van rondítva egy infantilis refrén, hogy „ne ne ne nee nee”. Ezt tudhatnák, hogy kibaszott idegesítő. Ha más nem a Flipper Ha, Ha, Ha-jából. Mert minden, amit a Flipper csinált az azért volt, hogy játsszon az idegeinkkel. Viszont olyan refréneket, mint amiket a Descendentsék írtak, csak nagyon kevesen tudtak a punkban. Így most kapásból csak a Death, Politicains In My Eyes ugrik be, ami lemossa őket, az viszont csak egy szám, és nem egy best of-nyi. Komolyan ők a punk refrének David Bowie-jai. Aki meg egy olyan fickó, hogy nőnek öltözve énekel, más bolygókról, a refrénjei miatt mégis szeretem.

Mert ilyen színes a palettájuk elég sok hangulathoz passzolnak. A középtempós, néha már ügyefogyott epikussággal dallamos számaik hozzám már annyira oda nőttek, hogy azokat bármikor meg tudom hallgatni.
Lassan lehet, oda jutok, ha megtehetem, összegyűjtöm majd ezeket a dalokat és csak őket hallgatom. Vannak olyan zenekarok, akiket szinte csak így lehet hallgatni, mert hallgatni mégis kell őket, csak sajnos sok a töltelék. De azok a zenekarok inkább egysíkúak. Mint például a Motorhead. Akiknek biztos klassz lehet minden számában felfedezni valami egyediséget, de szerintem inkább faagyúság.
Egy Descendents válogatás kazetta viszont azért is lehet jó, mert teljesen személyre formálható, így mindenkinek lehet kicsit más ugyan az a zenekar. Náluk nem is lenne enyhén kínos igénytelenség, nem albumok szerint hallgatni őket, mert totálisan illik az imidzsükhöz az, hogy fiatal srácok és lányok húsz évvel a fénykoruk után válogatásokat csinálnak a számaikból.

Amikor a kartonpapír feltalálója unokájának a kertjében ültem reggel 8-kor, két óra alvás után, egybelógó részegségemmel a hulla másnaposságomba, fáradtan, büdösen és a magánytól már lekókadva, amikor bevallotta a házigazda, hogy a két csaj, akivel felment a szobájába, végül csak meg lett dugva, az első gondolat, ami megcsapott az volt, hogy azért nem igazán ilyen dolgokról szólnak a Descendents számok. Ez valahogy marhára nem punk! A Descendents számok olyanok, mint pár napja, amikor pont akkor rohad le a villamosom, ha már késésben vagyok. Vagy olyan hogy másfél évig hordtam egy cipőt, ami egy évig baromi kényelmetlen volt és csak az utolsó fél évben szoktam hozzá. Később kiderült, hogy lúdtalpbetét volt benne. Honnan kellett volna tudnom? Sosem volt lúdtalpam, azt se tudom milyen a lúdtalpbetét. A Descendets-t könnyű átérezni, ha bármikor kiszúrt veled az élet, bénáztál nőkkel, melóval, iskolával, szülőkkel.
Teljesen hűen leírják mind azoknak a punkoknak a legtöbbször gyötrelmes vagy erőltetett menetben előre haladó hétköznapjait, akik nincsenek állóháborúban rendőrökkel, titkos szolgálatokkal, és multi cégekkel. Épp az a bájos esetlenséget képviselik, ami miatt valaki igazán punk marad, hosszú évekig még tizenhat után is, és nem válik, mondjuk politológussá, kommuna taggá vagy öngyilkossá. Ráadásul a témák változatossága miatt, eléggé meggyőző lesz a felszabadító tudat, hogy tényleg lehet bénának lenni úgy unblock. A punkság két alapvető kelléke is koncepciószerűen jelen van, méghozzá a kávé és a kajálás.

Ez a kép az egyik kedvencem, ami a punkhardcore-t dokumentálja. Sok ezen sem történik. A főszereplője nem is a zenekar, hanem az a feltehetőleg punkos kereteken belül igen kúl csávó, aki a színpad felé mászik az emberek fején. Ramones-osan hosszú haj, bőrdzseki, farmer, vans cipő. Egy jó koncerten. Tuti sokkal királyabb arc a való életben, mint a Descendents bármelyik tagja, mégis a színpad felé mászik, láthatóan. Afelé a szerencsétlen szemüveges csávó felé. Így miután elidőztünk a képen, világossá válik, hogy mégsem ő a főszereplő. Sokáig ő, de aztán változik a helyzet. Mint a Legendában, amikor Tom Cruise egy béna bőrtangás fasz karakterében végigszenved egy eléggé betépett erdőt, hogy mi találkozzunk az igazi királlyal, Tim Curry-vel, nem mint állandóan vigyorgó fura figurával, hanem mint a kibaszott SÖTÉTSÉGgel.
Ezzel a csavarral nyerhetem mindig vissza a reményt, hogy akik látszólag a rossz oldalon állnak, úgyis mindig ők jönnek ki győztesen (a többi rossz oldalon áll szemében legalábbis biztos).

Az elmúlt hónapokban is ugyan annyira szerencsétlen voltam, mint ezelőtt. Talán kevesebb kávét ittam, de többet főztem vagy mentem el enni olcsó kajáldákba. Ja és még horgászni is voltam. Mindeközben pedig jobban éreztem magam, hogy az mp3 lejátszómon volt Descendents.