szatymaz basszatok!

Ha tudom azt, hogy hajnalban egy puszta közepén elvetődve a röhögő görcsöm közben megvilágosodom akkor előbb elkezdtem volna házibulikba járni. Ha egyáltalán ez az volt e, amin voltam. De végül is majdnem mindig házakban voltunk, sokan, nem mindenki ismert mindenkit, és volt pia, főtt bab, punk zene meg hajnal környékén mintha valakik drogot is emlegettek volna. És akkor ez a sok év mind elvesztegetett idő volt csak, amikor ódzkodtam a buliktól? Vagy be kellett járnom a magány rögös útját, hogy újszülöttként az e fajta mókákban mindent gyermeki rajongással értékeljek? Azt azért nem hiszem, hogy mind ilyen lenne, mert úgy éreztem magam, mintha az agyamnak az a része ahol a kellemes képzelgéseim tárolom megnyílt volna és a szombat estémbe ütközve valóságként verődött volna vissza, a homlokom belső részére. Abból már sejtettem, a szombat sikerét, hogy az egyébként fárasztóan hosszú vonat utamon egy kerámia késével pettingelő férfi és egy ketamin által megbűvölt skac váltották egymást, mint útitársaim. De hogy kevert pálinkával felpancsol sörömet szorongatva üldögélek egy asztalon és azon röhögök, hogy valaki egy vajdasági zenekar koncertjének a szüneteibe azt üvölti bele, hogy „Milosevics, Milosevics” a kezében egy véres zsebkendővel körbetekert barbi babával hadonászva, erre talán még azután sem számítottam, hogy megtörtént. Egyébként is a két szimpla dolog amiért elmentem ez volt:

1. Nincs is jobb az ilyen házibuli koncerteknél. Mert az, hogy megvan benne az a nyilvánvaló erény, amit annyian hangoztatnak sokszor, általában üresen, hogy a zenekar és a közönség ugyan az, itt az ilyen eseményeken megvan a feszültség is, hogy kilépve a koncert szituációból, hogyan működik egy zenekar és mennyire tojnak be attól, hogy minden sallang nélkül eljátsszák a számaikat. De ott, ha valaki hullarészegen elkezdte volna ölelgetni a másikat, vagy birkózni csak úgy minden harmadik emberrel, akkor ahhoz nem kellett volna a kezébe egy mikrofont szorongatnia csak azért, hogy eltűrjék vagy ezt egy amolyan félig spirituális élményként fogják fel. Egyszerűen csak buli lett volna, mert aki csinálja az is azért teszi, mert bulinak tartja, nem mert ettől ütősebb lesz az este. Végül is ez a békés szeretet áradt a megannyi dühös fiatalból aznap sötétedés után. Hogy itt vagyunk és örüljünk mindennek. Mindenki a másikat kínálgatta, kérdezgette, mintha valami esküvőn lettünk volna, csak Vendel születésnapján kívül azért kicsit megünnepeltük azt is, hogy milyen klassz is punknak lenni. Ezért egy hangolási szünetben sem hangzott el, miről fog szólni a következő szám, és kösz hogy eljöttetek, meg gyertek előrébb. Nem elég az, hogy elég sokan jöttek elég sokat, hogy ott legyenek, és jól érezzék magukat? De, kurvára az!

2. A barátaim új zenekara debütált egy rövid de ütős szettel. Leérve tudtam meg aztán, hogy nem ők az egyetlen új formáció aznap este.

És milyen jó ez is nem? Főleg amikor a kettő összekapcsolódik. Azt már egy jó ideje érzem, hogy céltalanul köcsögösködni elég fárasztó nekem is, amíg csinálom, meg ha később szembesülök vele, hogy ez milyen béna volt. Ezért kedvesnek lenni sokkal jobb, sőt néha még egyszerűbb. Csupa kedves emberrel bulizni, még akikkel ha nem is megegyező, de eléggé hasonló az elképzelésünk zenéről-életről, pedig tényleg szívet melengető. Például egy hangos eeee-zés agytorna után kinyögni, hogy ami szól az Q and not U és együtt örülni ennek azzal, aki berakta, aztán kicsit lötyögni rá. Pálinkás sörrel. Meg kellenek az esték, hogy azért vagyunk itt, mert bírjuk a punk zenét és klassznak találjuk a formát is amiben történik, itt a tanyán. Én sem gondoltam volna, hogy a simonsból ahol csak annak örültem anno, hogy hiába néz ki mindenki furábban, mint én, itt senkit sem zavar annyira komolyan semmi, eljutottam az alföld köldökéhez ahol egy házibulinyi emberrel pendülhetünk közös hangon. Ez a közös hang ugyan úgy megvan abban is, hogy a barátaim időről időre megnyugtatnak. Azért előre sejtettem, hogy jók lesznek, de kicsit féltem, hogy mi van ha nem. Nem kellett a koncertig várnom, mert Borics erkélyén kávézgatva, az ebéd után megtudtam, hogy lesz egy próbájuk is, még ma. Ugyan itt beszélgettünk arról, hogy nekünk azért fura mások passzivitása a zenével kapcsolatban, mert a mi életünk jelentős részére ránehezedtek, lemezek, dalok, zenekarok. És ennek kapcsán igenis számít valahogy az ízlés. Ezért féltem. Nem bántana, ha rossz zenét játszanának, inkább csak az örömöt hiányolnám, amit az okoz, hogy jók. Mert ha az ízlés azért nem minden. De mégis az életünk jelentős részét beletettük abba, hogy mit hallgatunk és hogyan állunk a zenéhez, ezért amikor játsszuk, kiderül, hogy hogyan gondolkodunk róla, hogy mi az elképzelésünk arról: mi lenne a jó. Főleg egy olyan zenekarnak a tagjától várom ezt el, akitől egyszer kaptam egy részeg pofont, mert a Lifetime-ot leszaroztam, kitartóan és hosszan.

Az elmúlt héten három lemezt is meghallgattam. Black Flag-től a Loose Nut-ot, Killdozer intellectuals are the shoeshine boys of the ruling elite-jét és Obits i blame you-t. A háromban számomra az a közös, hogy minden nem csak a gitározás elképesztő, hanem sokkal erősebb rajtuk a zene, mint minden más egyenként. Ahhoz képest, hogy mindenki a frontembert vagy az enigmatikus tagot kéne, hogy szeresse úgy általában, ezen a három lemezen sokkal dominánsabb a csomag, az egész. Amikor a még név nélküli zenekar belekezdett a próbatermükben, én meg még csak az első pálinkás söröm ittam, a röfögő basszus és éles leállások elegyéből egyből visszajött a Killdozer, aztán szépen lassan csak körbejárták azt a formát, hogy félhangos énekből csak a magasabb részek dallama szóljon ki, és hagyja inkább maga a zene hangszeres része elhitetni, hogy ez dühös, okos és ronda. Különben kurva jó, hogy lesz egy ilyen zenekar itthon. A punk hiába egy reakciós műfaj, azért mégis mindig csak a maga korlátozott számú köreit teszi. Majdnem mindig ugyan arra reagálva, esetleg csak kicsit máshogy, máskor, mással. És a siralmas 90-es évek azon részéről próbálnak ők a jelenbe dobbantani, ami még jó volt, vagy amilyennek kellett volna lennie az elvesztegetett évtizednek. És mi volt jó a 90-es években? Hát többnyire a gitározás. Ebbe beletartozik az olyan, még feldolgozásukban is tetten érhető alapkő, mint a Drive Like Jehu, aminek a tagjai nekem mindig az előremutatást testesítették meg a punkban, és ha nem is hallatszik ki a hangszerek, és ebben az esetben nem a számok erejéből, olyan zenekarok is meg lettek a fejemben idézve, mint a például Pavement. Ez a jó, hogy összeér a zene. A legtöbb, amit hallgatok, amikre gondoltam az ebéd utáni erkélyen kávézgatás közben. Így tudtam örülni is. Ott ülni egy műanyag hokedlin az első pálinkás sörömmel és csak mosolyogni. Egyébként is szeretek mások próbáin ott lenni. Szűz füllel beülni azokra, egy igazán intim élmény. Hiába ismerek valakit, teljesen más látni őt egy zenekarban, a próbájukon. Mintha egy párkapcsolatot néznék, a hétköznapokban, nem pedig akkor, amikor csak egymást reprezentálják a felek, otthonról eljőve. Ez a zene viszont fasza, és tetszett volna anélkül is, hogy a hangok mögé engedtek, vagy mert barátaim játsszák. Maga a koncepció a kivitelezés és a belegondolás is óriási. Ha valaki szombat éjjel kiállt a puszta bizonyos pontjába talán a távolban hallhatta, ahogy mission of burma és hüsker dü dalok dübörögnek egy félkész házból. Csak azt nem tudom, hogy ez klasszabb e vagy ha valaki az egész városát tele fújja obskurus zenekarok neveivel. Esetleg az, hogy még ebben a körülményben is fürtben lógtak az emberek a mikrofonon, hogy abba üvöltsék mit tanultak ma.

Az este innen átváltott abba az érzésbe, amit sokan biztos buli hangulatnak hívnak, és nekem új, meg a hangzások körberajongásába, ami elég régi. Valahol elvesztettem a fonalat, hogy mikor, mennyit, és milyen pálinkát öntöttem a kezemben szorongatott söreimbe. Párszor belevizeltem dülöngélve a pusztába, és szemeztem a néha ijesztő távolsággal. Aztán egy tóba is majdnem beleestem vagy csak megnéztem a sarkammal, hogy be van e fagyva a jege, erre már nem emlékszem.

Az egész estére jellemző volt a báj és a véletlenül a tutiba nyúlás király egyvelege. Annál, hogy zokniban álldogált egy csomó ember ugyan azt a hex dispensers lemezt hallgatva újra és újra, olcsó sört iszogatva és babbal teli tányérokkal egyensúlyozva, a lömbihead volt csak jobb. Akik vagy szarul szóltak vagy szellősen játszottak, de a széteső zenéjük bájos kisugárzása miatt csak csodálkoztam, hogy ez miért jó? Mert jó volt. Baromi jó! Az is milyen, hogy tudtam ők lesznek aznap, de fogalmam sem volt róla, hogy egy térben vagyok velük, amíg hangszereket nem vettek maguk elé. Aztán elkezdték játszani a kicsit már spiccességem és a csak ébredező hangzásnak köszönhetően elég nehezen behatárolható zenéjüket és mindenki elkezdett örülni, hogy basszus ez a zenekar tud valamit. Csak senki sem tűnt úgy, hogy tudná mi a nyavalyát. Nem bűvész trükk volt, és nem is átverés. Okosabbak sem voltak nálunk, se hülyébbek. Mások se. Talán az áll a legközelebb ahhoz, amit tettek, hogy ha meg is próbálták volna, akkor sem tudtak volna rosszak lenni. Ráadásul nagyon rövidnek tűnt a műsoruk. És a katyvasz ami a Ramones és Fugazi között majdnem minden lehet, nem mutatott előre, csak ott kőrözött rendületlenül a térben felpofozva mindenkit, hogy figyeljünk rájuk, mert ezek a srácok ösztönösen tudnak valamit.

Ahogy sejteni lehetett egyre zavarosabb lett csak minden az este előre haladtával. Nem vagyok benne biztos, hogy amit hiszek az elhangzott e tényleg és kinek a szájából, vagy kezdetből is csak úgy elképzeltem, milyen lenne ha.

Ami biztosan megvan, hogy éjjel egy csomó zsömlét nyomok a számba, amik miatt nem tudtam szerves része lenni a fasizmus kitárgyalásának a színtéren, és hogy az erős markolástól behorpasztott sörös dobozok erdejében sikerült találnom, valami az estéhez éppen eléggé spéci sajtot, ami a kávéval majdnem kiegyensúlyozott gyomromnak elhozta a kis nirvanat.

De most mit sunnyogjam el? A dance or die alatt a spark basszerosának a fejére esett egy kalapács, és a DOD koncertje egyébként is annyira szürreálisan homályos már a fejemben, mint amilyen cselekményekre passzolna a zenéjük. Csak az tiszta, hogy a válluk úgy mozgott, mintha totális beleéléssel pengetnének és ez kinek nem elég? Meg most tényleg, zajos volt, gyors és üvöltöztek benne, hogy a francba ne lett volna jó?

A Spark-ot igazán azóta imádom, hogy egy-két hónapja a gitárosuk, aranyosnak tűnő zavarában bemutatkozott nekem újból, mikor már több éve szervezett nekünk egy koncertet, meg egyébként is minden nap ugyan arra a fórumra írunk, jól tudom ki ő. Az sem elhanyagolható tény, hogy ahol az énekesük bt megjelenik, ott tánc lesz. Igazi, ösztönszerűen infantilis pogó, amilyennek lennie kéne mindig. Ja meg mindig van náluk minimum egyfajta, jófajta tömény. És ráadásul még ők is jók. Emlékszem amikor kaptam valami kezdetleges próbatermi felvételt az első két számukból. Meglepődtem, hogy ez mennyire gonosz. A debütáló kislemezük egy jó lemez, csak nekem kicsit könnyű. Viszont az első alkalom, amikor láttam őket, valamilyen olyan egybehegesztett zajt produkáltak, ami nem csak azon lépett túl, hogy nekik van egy lemezük, amit ismeri kéne, hanem azt is kezdték kizárni, hogy ők csak egy zenekar. Azzal az egyszerű módszerrel, hogy nem volt a közönségnek esélye tapsolni számok között. Aznap este a tanyán? Ahogy elkezdődött arra vártam, vagyis nem vártam rá, csak volt egy pont a legelején, ahol, ha berobban egyből megnyernek. Ez sajnos olyan tompított robbanás volt, mint egy kádnyi vízbe belefingani, de nem tudtam őket nem végig nézni. Azt hiszem valakinek ezt mondtam: ez olyan, mint a fű. Elsőre nem üt meg, de idővel rászoksz. És tényleg. Nem az varázsolt el, hogy kirúgták egy váltással a lábam, hanem a konstans, borzongató gonoszság és zaj, ami a zenéből sugárzik. Bt valahogy úgy üvöltözik, mintha akár a vasárnapi ima bulijairól is énekelhetne, azok is ördögien hangzanának. Ez a kedves srác, aki ha megjelenik egy bulin azt feldobja, úgy énekel, mintha nem is egy geci lenne, hanem ő tanítaná be a kis srácokat, hogyan legyenek seggfejek. Teljesen mindegy volt mi van velük ezen a koncerten kívül. Amíg játszottak csupán az volt a lényeg, hogy van ez a zaj, ők, amire figyelni kell, mert gyorsan és hatásosan érdekelté tett.

Az utolsó zenekarhoz sajnos már igazán kötő szöveget sem tudok találni. Mert nem volt és nem is kellett már semmi, amit átvezethetett valamibe ami nem volt akkora nyilvánvaló. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy játszik egy zenekar. Rádi a szokásos módján károg, kicsit halkabban, mint szokott, a zene pedig valahol a dead kennedys és az adolescents gitározósabb számai között vannak. Tényleg, megint itt egy zenekar, akik a gitárra fektetik a hangsúlyt, és ez baromi jó. Ők is azok voltak, még ha a főszereplő, fura hajú gitáros krapek nem mindig csak lefele pengetett. Aztán vége lett és másnap azzal keltünk fel, hogy jók voltak, és a tagok, akikre emlékeztünk milyen jól csinálták, amit szerettek volna. Jók voltak, mert együtt játszottak az előző három zenekarral, mert ott játszottak lent. Mert utánuk marked men, megint hex dispensers meg tudom is én már mi szólt még. Hogy egy házban szétszóródva ott volt egy csomó ember, akik mind csak egyvalamit tettek le az asztalra aznap. Szerették a punkot. Én meg tömtem a fejem ketchupos zsömlével.