you can tell me everything

Mostanában azon gondolkozom, hogy vagy nagyon jó lemez lovas lettem, és minden amit hallgatok csak tökéletesen van egybe vezetve, hogy a váltások mindent szépen kihoznak vagy egyszerűen csak eljutottam oda, hogy minden tetszik. Minden. Az egyetlen dolog, amit léptettem az a Factums nagyon céltalan prüntyögése volt. És ennyi. Még az angol post-punk, aminek a túl grúvos basszusai túltörik nekem a zenét és a szünetektől sivárrá válnak a számok, még ez is elment. Mert jó, onnantól ha valami átlök azokon a kis réseken és nem botlom beléjük. Jó az Au-pairs és a bauhaus is, ha nem annyira lassúak, hogy csak lassúzni lehet rájuk. Meg tényleg alig tudok mostanában valamit hallgatni úgy, hogy az ne tetszene. És akkor még teljesen bele estem a Guided By Voices-ba is. Hogy ne estem volna. Utálok majdnem minden kijelentést, ami nem csak arra vonatkozik aki mondja őket, de az olyanokkal már tényleg ki lehet kergetni a világból, hogyha például 35 éves korodig nem futottál be már nem is fogsz. És az ehhez hasonló törvényszerűsítő baromságok. Meg amikor emberek azzal nyugtatják magukat, hogy az életük sivárságát mindig valami sikeres ember élet útjához próbálják igazítani. Ő huszonöt volt amikor leült és írt egy kurva jó filmet. Nekem is van még időm. Ebből persze alig lesz valami. Mert aki akar valamit az csinálja, magának. Abban én is nehezen láttam volna bármi ígéretest, hogy egy alsó tagozatos tanár a haverjaival részegen kezd zenélgetni egy pincében. Persze csak azért mert az én tanáraim mind seggfejek voltak, akik annyira elkeseredetten és kilátástalanul léteztek, hogy számítástechnika órán próbáltak embereket toborozni a heavy metal zenekaraikhoz, és ezért direkt bőrnadrágban jöttek aznap. Ők nem is csinálták amiről álmodoztak. Szerintem még álmodozni se mertek.
Rober Pollard a huszas évei végén az én fejemben egy szakálas, lenőtt de kopaszodó hajú, mindig inget hordó és olcsó import cigit szívó, a sörös üvegeket a piálgatás után becsületesen a szelektív hulladékgyűjtőhöz vivő embernek képzelek. Aki azért lett tanár, mert eleget szívott ahhoz, hogy nyugodt legyen a gyerekekhez, akik még kevésbé zavarják, mint a felnőttek. Láttam róla képet és eléggé nem ilyen. Amikor a GBV elkezdődött, lehet még tudatos szelektív hulladékgyűjtés sem volt, és bár nem olvastam a róluk, róla szóló könyvet, az olvasói vélemények között nem egyszer jön fel, hiába tűnik a világ egyik legkedvesebb emberének lemezen, valahol mégiscsak egy seggfej a természetét tekintve. De ilyen J Mascis is meg még elég sokan, még a magyar facebook-on kedvesebbnél kedvesebb fotókon feltűnő henry rollins is, aki volt olyan buta béna paraszt, hogy az első beat happening koncerten amit látott olyan hisztibe kezdett, hogy megdobálta a zenekart. Ezért jó, hogy hiába nőttem ki abból, hogy semmi rosszat nem hiszek el olyanokról akik nagyon jó dolgokat csinálnak, aztán lassan azon is túlfejlődtem az éveknek hála, hogy ez zavarjon. Robert Pollard olyan seggfej lehet amilyen akar, ha az kell ahhoz, hogy ennyi jó számot írjon. Mennyit? Rengeteget! Múlt héten meghallgattam vagy hat GVB lemezt, nagyrészét egymás után és mind szívbaj nélkül túl volt csordítva zsenialitással. Ennyi jó száma, a Ramones-nak alig van. De nekik a kevésbé jó számok a nagyon jó számok varázsától bűvölődnek jóvá. Így amikor kicsit plasztikussá válnak, azért a ramones-os svung csak arra a formára ráncigálja őket amin újfent szerethetőek lesznek. Talán a Sebadoh freestyle szerű, nagyon sok hirtelennek tűnő vagy tényleg olyan is, improvizált lemezei hasonlítanak arra az érzésre amikor egymás után meghallgatok három guided by voices lemezt, csak míg a sebadoh esetében az egész hangulatát éppen az a szabadság és fiatalos, lelkes szöszölés adja, hogy mennyi számot csináltak addig a GBV-ből sokkal inkább csordul az az emberfeletti számírási tehetség. Ami nem csak azt mutatja, hogy meg merik tenni, vagy sikerül nekik, hanem hogy meg kell tenniük, mert ez bennük van. És ez úgy jut el hozzám, mintha én is a verandámon sörözgető, inget hordó szakálas krapek lennék a kertvárosban és hallanám ahogy a szomszédom pincéjéből ömlene a harmónia, kicsit dübörögve a kertem sarkában a talajon át, mert oda még átér a mellettem lévő telek alatti próbaterem. Ez az imádni való lo-fi, az élesen szóló gitárok, a vibráló koszlepel mögött, meg az az énekhang. Mintha egy középkorú sztoikussá ábrándult ember nyelve hátsó végén állna egy fiatal, álmokkal teli kiskamasz aki kiénekel a torkából, magát kihúzva, reménytelien. És nekem a bátorságom sem kell összeszednem, hogy átkopogjak, nem tudná ezt amit csinál oda adni szalagon. Attól sem félek milyen lehet az utolsó vagy a tizenharmadik lemezük. Biztos jó. Hát persze mert mindnek olyan a címe, mintha egy válogatás kazetta klasszabb oldala lenne. Tele egy kis igyekezettel, sok tudással és valamennyi adni akarással.