(background) music

Átvertek a filmek, mint azt az osztálytársamat a pornó filmek, akit azért dobott ki az első stabil csaja, mert ő beleturházott szegény lány puncijába. Én meg hiába tudok napokon keresztül, zajos, gyors, rövid és egyszerű vagy sátáni zenét hallgatni itthon, ha ülök, és nem történik velem semmi, mert akkor zenét hallgatok, és az történik, szóval miért ne lennék erre képes. De ha sétálok, vagy megyek valahova busszal, ülve, esetleg állva várok valakire a városban akkor kényszeresen úgy érzem, olyan zenét kell hallanom, ami egy filmbe is belemenne. Vagy csak úgy hat van több jelentősége, egy számnak is, nem egy egész lemeznek, és azon a hangzásnak. Kéne filmeket csinálni, amikben számítana az abban szóló zenék hangzása, de ilyen azért nem nagyon van, nem? Vagyis van, de most nem arra gondolok, hogy amikor mosolyognak, akkor szól a happy together, amikor pedig a záró gondolatok után belehajtanak autóval a naplementébe akkor is a happy together. Én olyan hangzásra gondolok, mint a zajos, a lo-fi, a szétgitározott. Még az sincs mindig, ami ennél egy kicsit több, mármint hogy dalok. A fájdalmas nyűglődést inkább jelenítik meg olyan hangszerek vinnyogtatásával, amikről el sem tudom képzelni mik, mint sem egy Flipper számmal. Az over the edge-ben is cheap trick-re táncolnak, és nem vártak egy évet, hogy kijöjjön az első Wipers lp, amire tudtak volna az elnyomástól elkóborolt gyerekek transzba esetten lötyögni, egy pisztollyal a kezükben.
Néha meg fura is, hogy szól a zene. A Nem vénnek való vidékben nem szólt, mégis geci jó. A Thrashin’-ben van Fear mégis geci rossz. Pedig a deszkázásról szól és Sherilyn Fenn egy punkbébit alakít benne. Az egyetlen film, amiben hülyeség lenne, nem zenét rakni az a Rock and Roll Highschool. Mert azt senki sem vonhatja kétségbe, hogyha Riff Randall berak valamit a suli rádióba arra nem fog az udvaron mindenki örülten táncolni. És az a film nagyjából csak ennyi, riff randall számokat tesz be mindenhova.
Mégis majdnem minden filmben van zene és engem meg pont az csap be, hogy az életem főszereplője vagyok, aki alá kell, hogy szóljon valami zene. Vagyishogy éppen nem vagyok a főszereplője. Mert talán a főszereplők sosem hallják a zenét, ők csak az arcot vágják hozzá, a nézők hallják inkább hogyan szól a szereplők tekintete.
Szóval van egy mp3 lejátszóm, amire fejben kurva jól esne Ol' dirty bastard mellé feltenni egy Gorgoroth lemezt, amit ugyan úgy szeretek, mint ODB-t, amikor a fehér démonról rappel, de nem fogok gorgoroth-ot hallgatni a városban. Esetleg vonaton, de ott se annyira. Akkor sem, ha azzal, hogy felhangosítanám, talán valaki elismerően mosolyogna magában, nyugtázva ezzel a felismerést, de jó a rollin’ with you után a the devil, the sinner and his journey-t hallani, itt ebben a városban ettől a sráctól, aki úgy néz ki, hogy bárki lehetne. Mennyi erre az esély? Már hogy én adjam vissza valaki bizalmát Budapestben. 
De amíg azt el tudom képzelni, hogy az arcomra szállt vigyort neki nyomom egy fogódzkodó rúdnak a buszon old drity-re, addig alig tudok olyan helyzetet elképzelni, ami alá passzolna a gorgoroth, ha csak nem az a helyzet, hogy én ilyen gonosz vagyok. Mondjuk nyáron. És rövidgatyában hallgatom a démoni, sötétségbe borult norvég havas mezők brutális morajlását. Ami nem ilyen ködösen annyit tesz, hogy annyira sűrűn reszelnek és dupláznak, hogy a zene lelassul és csak egy nagyon vonatott dallam himbálódzik, dülöngél jobbra balra. Ez a black metal ma. Következő nyáron akkor lehet fel is teszem majd. De azzal is csak a körülményeknek fogok alá játszani. Meg sokkal jobb lenne, ha más hallgatná helyettem és aztán szenvedélyesen vagy csak klasszul elmesélné ahogy egy vízpart közelében a zöldfűben egy pokrócon sütkérezve a destroyer-t hallgatta egész nyáron.
És akkor mi van azokkal, akiknek nincs idejük ennyi zenét hallgatni? Mit tesznek ők az ipod-jukra? Ugyan azt a Madonna számot kurva sokszor, hogy ne kelljen beállítani a lejátszást speciálisan? Egyre nagyobb az összes merevlemez, a legtöbb ember szerintem mégis csak egy számot hallgathat, aminek megvan a maga beteges, fanatikus szépsége. 
Végül is valahogy ez sem olyan távoli attól, amit én csinálok. Ahogy én szeretem a hangzásokat. Vagy megszeretem őket. Azzal, hogy nagyon sok szarul szóló zenét hallgatok, amikre illik, hogy lo-fi és garázs aztán nagyon régi, de teljesen más zenéket hallgatok, amik akkor voltak lo-fi és garázs. És összeáll, hogy a minor threat standells-t játszik aztán a dead stop minor threat-et és a career suicide pszichedelikus számokat garázshangzással, de punkosan. Ez a jó. Nekem legalábbis. Én úgyis mindig csak két dologra vágytam. Vagy nagyon durva zenét halljak, vagy nagyon dallamosat. 
Mind a két fenti folyamat egy tanulás is egyben. Ahogy én megtanulom milyen mélyre tudok lemenni a tetszési indexemen, ők meg azt, hogy hogyan tudják kizárni az egész világot folyamatosan, megállás nélkül és annak minden egyes közelítő lépését elhárítani, ahogy a barátnőm rakja arrébb a kezem, ha olyan helyre nyúlok, ahova ő abban a pillanatban nem szeretné, hogy nyúljak. 
Na jó néha hallgatnak rádiót is. Ha megtörnek és készek behódolni. Mennyivel egyszerűbb lenne sok ember élete, ha nem kéne mindig megvenni a nagyobb merevlemezeket, csak a frekvenciákat legtisztábban fogó mp3 lejátszókat. Az irónia is meglenne és nekik sem kéne gondolkozniuk azon túl többet, hogy a tízből melyik rádiót hallgassák. 

Mindenestre én továbbra sem álmodozom egy ipod-ról. Videósról sem mert rájöttem, hogy zavarba ejtő a kezemben tartani elektronikai eszközöket mások előtt. A választás szabadsága meg megvan már egy gigánál is, olyan messze nem is megyek egyedül soha és nekem az ipod csak egy valaminek legyen a státusz szimbóluma. Annak, hogy cd használhatatlan termék a kapitalizmus kezében. Tök jó adat tároló, és egyszerűbb is zenekaroknak arra rakni a demóikat, de sok pénzt senkinek nem kéne áldozni rájuk. Vagyis elvárni a cd-ktől, hogy az bármit vegyen olyan embereknek, akik nem rajonganak a zenéért. Hülyén néznek ki, nincs szaguk és csak mindenki azon röhög, hogy discman-ből hallgatják őket a városban. Abból, ami túl nagy, hogy bárki zsebébe beleférjen, mégis magukkal kell cipelniünk. És állandóan rázkódik.  

Meg…meg ez történ…

Budapestet ellepte a hó. És az egész civilizáció az égbe tárta a kezeit. Senki sem akart elmenni sehova, és olyan volt sétálni az autókat fásultan kiásó emberek, meg az elsuhanó autók utánfutóik platóira felpakolt ásók és sóval teli vödrök mellett, mintha tényleg kihűlt volna az emberiség. Még gyerekek is alig voltak bárhol, akik a hóvá vált víznek örültek volna. Úgy tűnt, mintha ez az állapot még nekik is sok lenne. Ehhez pont passzolt az Urinals, de passzolt akkor is, amikor nem figyeltem másra csak rájuk. A zenekarra. Mert ez van a punk zenével. Nem passzol azért annyira semmihez, csak legjobban önmagához. Maga teremi a hangulatot. Hogy klassz és hát csak klassz, hangos dühös srácokat hallgatni akkor is, amikor a busz ablakából a vár még égő fényei világítják be a budai rakpartot. És szembesülni vele, hogy ez a kép mennyire eltörpül, ha azt hallom alatta, hogy valakik félszegen behangolt gitárokat csapkodnak a pengetőikkel. Szóval igen, az Urinals-t, ha le kéne írnom abban sokkal több lenne az, hogy milyennek képzelem a környezetet amiben megszólal, minthogy azt elemezzem, hogyan szól. De akkor is sokkal jobban érdekel, hogy szól, minthogy valami alá rakjam. Mert semmi alá nem tudna bekerülni ami létezik, főleg nem olyanra ami már létezett. 
ez is segített
Meg az hogy milyen volt rácsodálkozni a villamoson a Neos-ra, hogy menyire jó zenekar, és nem a hülye tömegben fürkészni az értelmet, akik szarnak egymásra és hülyén is néznek ki. Figyelni csak a gitárszaggatásra, az ügyetlenségre, az ügetésre a tempóval arra, hogy vannak akik mindent kihoznak magukból amit tudnak és az pont elég ahhoz, hogy jók legyenek. A Neos-nak nincsenek jó számaik. Vagyis jól gitározgatnak bennük és a mániákus dob meg a pökhendi tempóváltogatás is zseniális, de nekik a lemezük jó végig. Mert nem hagyják abba, amit csinálnak akkor, amikor számcímet váltanak. Ez a zene szólhatna rossz gyerekek délutáni programjához, akik ha úgy gondolják lepisálnak egy egész havas mezőt, mert jól néz ki a felszálló gőz, ahogy olvad a hó és egy mezőnyi pisa mocsár is mutatós. Félig a pisa mocsárba süllyedt lo-fi hardcore/punk, dühös szoba zene, ha kiszabadul, a hallgatójával együtt a térbe akkor is csak úgy viselkedik, ahogy létezni tud, és elzár mindentől. De hát más is vagyok, mint a többiek valamennyire nem? Vagyis erre ébresztett rá a hó, a urinals és a neos. Már előtte is tudtam, hogy van olyan zenekar, akiknél nem számít, hol vagyok és mit csinálok. Elég sok ilyen van, ha elég zenét hallgatok. Legutóbb a Nerves-nek sikerült ennyire megnyernie engem maguknak. Akkor is tetszettek már, amikor egyszer két percig bámultam egy közért mustáros polcát, csak hogy ne tűnjön fel senkinek, én kizárólag a rádióban szóló számukat hallgatom. Most meg. Ha lassan játszanak, ha meglepően gyorsan és agresszívan, mindben olyan erő van, ami mögül irigylem a zsenialitásukat. Azt, hogy sokkal okosabbak nálam, és sokkal jobban megértik hogyan működik a zene. Vagy érzik, vagy csak szerencséjük van, de akkor is fölém emelkednek azzal amit csinálnak és egyáltalán nem zavar. Mert néha, vagy annál többször, kellenek emberek, akik jobbak nálunk, hogy elvégezzék azt a munkát amihez mi nem is lusták, csak kevesek vagyunk. Cserébe ezért meg boldogan és oda adással rajonghatok. Mert ha nerves-t hallgatok akkor értük rajongok. Ha neos-t, akkor azért, hogy a punk zene nekem zseniális, de egy kívülálló nem értheti ezt. Ami azért vicces, mert a primitív dolgokat a tömegeknek szeretniük kéne, és a Ramones meg maréknyi zenekar kivételével, ami nagyon egyszerű, az már sok. Nekik. Aki kívülálló az fel sem tudja fogni, nem érzi, hogy mi a csodálatos az összevissza gitározásban. A szerencsés srácokban, a jó érzésben. Abban, ha ők, azok akik nem mi vagyunk, próbálnák meg ezt, nekik nem sikerülne. Ez a kulcsa a dolognak. Hogy ők azt hiszik ez egyszerű, és rekreálható. Pedig kurvára nem. Aki nem punk, nem tud kinézni jól képeken, szar ruhákban, szar helyzetekben. Azok azt hihetik idegbeteg vagyok, pedig amikor a lábammal dobolok én nem vagyok se ideges, se izgatott, csak ütemeket trappolok. És amikor szól valami a fülemben, akkor csak az számít, hogy mi. Nem az, hogy honnan. Szarok a formára. Azért szól a fülemben valami mert bele vagyok buzulva a zenébe. Nem kötelességem és nem is csak az zavar, hogy akkor körülöttem hallanám, mit beszélnek mások. Hanem nekem kell hallanom valamit a fülemben, mert függő vagyok. Nekem az mp3 lejátszó egy eszköz. Mintha rohadt magányos lennék azért tapasztanám a fülemhez a mobiltelefonomat. És ez többről szól, minthogy tetszett a pop, csajok, satöbbiben az, hogy minden nap csináltak egy listát a jópofa srácok. Ez néha már inkább kóros.