![[sofa king]](http://2.bp.blogspot.com/_lWFVpNTzpcc/ScA4KJnz-hI/AAAAAAAAAJI/mlttXC-QRTo/S1600-R/K%C3%A9psk+003kk.jpg)
I Drink Milk-ék egyszer megkértek, hogy írjak nekik a kedvenc kiadómról. Utálom magam, ha nem a jövőből kell nyilatkoznom, ahol már mindent biztosan tudok, hanem a jelenben kell okosnak lennem. Azon kívül, hogy a Pixies a kedvenc zenekarom, nem sok mindent sikerült eldöntenem az életben abból, hogy miben mi a kedvencem. Ez különben sem könnyű. A rajongás szabályai nekem túl bürokratikusak. Azt sem értem, hogy lehet egy focicsapatot szeretni és nem a játékosokat, akik a mezében futkosnak. Vagy az edzőt, aki eldönti, hogyan fognak játszani.
Minden változik, a zenében főleg. Az összes kiadó, ami lehetne a kedvencem, még mindig működik. És honnan legyek benne biztos, hogy nem jön egy újabb, vagy nem kopik el a régi fénye?
Egyébként a Dischord-ról írtam. Most már jobban hiszek abba, hogy csak lustaságból, nem pedig azért, mert valami nagyon elcsépeltről próbáltam újat mondani. Írhattam volna inkább az SST-ről, vagy a Touch and Go-ról. Ma már jobban lenne kedvem hozzájuk. Azért választottam végül a Dischord-ot, mert éppen akkor néztem meg az American Hardcore-t és olyan jól nézett ki a grafika, ami bemutatta hogyan hajtogatták kézzel Mackaye-ék a lemezborítókat. Meg az egész attitűdjük akkoriban futkosott az agyamban. Nem akarom újra leírni ugyan azt, de ha végignézem a Banned in D.C-t borsózik a hátam, annyira sugárzik az energia minden képről. Legszívesebben én is csinálnék egy olyan színteret, csak ahol én élek ott az emberek nem szeretik az ilyen dolgokat.
Az jó, hogy a Dischord, SST, Touch and Go hozzáállása példás, de a lemezeiket még mindig jobban szeretem. Azért ez a három legjobb kiadó arra, hogy írni lehessen róluk, mert nem csak fontosak, hanem jók. Meg fordítva. Csak ennek a három kiadónak volt annyi korszaka és annyi jó zenekar azokban a korszakokban, hogyha csak tőlük rostálna egy lusta zenehallgató, akkor is jól járna egy egész életre. A hardcore, a poszt hardcore, a revolution summer, a noise rock, a disszonáns pop.
A Revelation-t felette a maga korlátoltsága és az a bénaság, hogy szar lemezeket kezdtek kiadni, mert nem mertek tovább menni a szubkultúra határain, csak annak a lápos pereméig. És ha ezt lassan a Dischord-ra is el lehet mondani, hogy szar nyakig gombolt modoros rock-ot adnak csak ki, azért a pár éves El Guapo-ra még simán tudtunk több héten át füvet szívni, és idiótán táncolni, egy nagyon kis szobában. Tényleg csak ketten. Egy haverommal.
Egyszer azt akartam írni, magamnak, hogy a punk a zene origója. Ezért mondhatják a punkra, hogy olyan, mint a Beatles torzítva és ezért mondhatják az érthetetlenségükkel konvencionális dolgokra ma, hogy punk. Aztán rájöttem, hogy van egy csomó műfaj, aminek semmi köze a punkhoz, és van egy egész világ, amihez nekem nincs semmi közöm. Ezért a punk csak annak az origója amilyen zenét én szeretek. A Dischord, Touch and Go, SST pedig azoknak a kiadójuk, amiket én szeretek. A Minor Threat Monkees-t hallgatott. A Sonic Youth pedig Minor Threat-et. A Gun Outfit meg Sonic Youth-ot. És Ian Mackye is hallgatott Sonic Youth-ot. Corey Rusk pedig Tv On The Radio-t és Cocorosie-t. A Necros basszerosa együtt ebédelt Karen O-val és megbeszélték a Machine ep kiadását. A Cocorosie tagjai lehet kíváncsiak voltak ki adja ki őket, és meghallgatták a Necros kislemezeket az ágyukon lóbálva a lábukat egy párizsi hotelszobában. És ez az egész csak egyszerűen kurva jó. Belegondolni most. És belegondolni akkor is, amikor hallgatom őket. A Minor Threat jobb, mint a Negative Approach, de a Negative Approach második lemezét néha jobb meghallgatni. És ugyan ilyen jó a Saccharine Trust-ot vagy a Fix-et. A hozzá adott érték cseng a fülembe a tropára szaggatott fejhallgatómon keresztül. Elképzelni a kis zenekarokat, ahogy ők is érvényesültek. Magadat, hogy egyre mélyebbre ásol. Ez jó érzés. Jó érzés kicsit különlegesnek hinni magad, de senki se reménykedjen: Dugni ezzel sajnos nem lehet. Haverkodni talán, de olyan mélyen azért azt sem, mert ez is véges téma. A Koro-ról például nehezen tudnék egy estét végig beszélni, még ha szeretnék, akkor sem.
Pont ez a legjobb ebben az egészben, a belebuzulás a zenébe. Jobban megértem a Sonic Youth-ot, minél több Youth Brigade-et hallgatok. És a lineáris egyenes skálája, aminek az origója a punk, is egyre csak nyújtózkodik szét fele. Ez az, amit leírnak a kedvenc zenekaraim, amit leírnak, mint önálló zenekarok. Meg a kiadók, akik kiadják őket. A punkban mindenki a változás ellen van. Főleg a saját változásuk ellen. Így a legtöbb embernek, aki benne van a punkban, minden nap egy lehetséges nap arra, hogy meghaljon számára a punk. Amikor ők halnak meg inkább maguk számára. És csinálnak egy gyereket, akit olyan baromságokkal fognak etetni, hogy van piros tojást hozó húsvéti nyuszi, aki jézus feltámadása miatt rejt el ajándékokat vasárnap éjjelente. Ez a lustaság. Lustaság meghallgatni a tízedik Hüsker Dü lemezt, vagy letölteni Sub Pop zenekarokat 2009-ben. Kevés embernek van erre ideje, főleg ha vasárnap még venni kell egy új öltönyt a közeli outletben, vagy a gyereket be kell íratni valami szakkörre. De ami jó, az sosem hal meg. És szarni a világra úgy, hogy zajos zenére üvöltözöl egy kis pincében, az kurva jó. A Deep Wound zsebre dugott erőszakosságából kanapén üldögélős, tudatos beletörődés lett. Mind a kettő ugyan olyan középsőujj, mint az, hogy a Gun Outfit a Dinosaur Jr-ból meg más SST zenekarok keverékéből megcsinálta a tökéletes nyári lemezt. Azt a nyári lemezt, amikor a városban ragadsz. Nagyvárosba ragadva a nyár teljesen más. Nagyvárosba ragadva a nyár a korai Elliott Smith lemezek. A túlforrósodott panelok. A hip-hop basszusa átszűrve az emeletek közti falakon. A megolvadt betonfoltok a tornacipők talpain, a pólórázogatás és az átizzadt alsónadrágok. A rossz fű és a túl sok fogas smárolás. Az, hogy béna medencékbe vagy útszéli tavakba még cipőben ugrasz be. Padokon iszod a boltban vett söröd, kis libabőrrel várod az éjszakai buszt az üres megállókban és fáj a szíved. De rohadtúl. A Gun Outfit hangzása nekem ez. Mert ilyen egy igazi nyár. És ezt tudni, már valami. Azok csak emlékek, hogy Hüsker Dü lemezek jutnak róla eszembe. Hogy a Books About Ufos-t feltettem egy nyári válogatás kazettára, és azon dilemmáztam, hogy nem fura egy homoszexuális férfi gagyin romantikus dalával beismerni egy lánynak, hogy nagyon bírom és bárcsak sci-fi rajongók lennénk, hogy beszélgethessünk más bolygókról is. Amikor Gun Outfit-et hallgatok, örülök annak az útnak, amin végigmentem, annak az útnak, amin ők végigmentek, és hogy mind ketten tudjuk mi ez. Ilyen a zene buziknak való zene. Sokkal több van mögötte, mint ami hallatszik. A titok továbbra is megmarad, a lustáknak meg jut egy egész jó középtempós lemez.
Közérzetem is sokat javult mióta nincs bennem az a pökhendi pattogás, hogy például a High Places tagjai miért akarják elhitetni magukról, hogy 7 Seconds és Los Crudos rajongók. Elhiszem nekik. És sokkal jobb a Head Spins-t úgy elképzelni, hogy miközben dinoszauruszokról beszéltek a padlón ott hevert egy Pissed Happy Children kislemez. Ha pedig nem, akkor a valóság megint sokkal érdekesebb a fejemben, mint valójában.
A Fucked Up-ról már mindent elmondtak, de ha egyesek szerint a lemezeik unalmasak is, ők, mint zenekar, nem. Ez pedig jobb, mint hogy a Pitchfork-on főhelyet kapnak, vagy az egész csak egy kurva nagy ironikus poén. Legalább belőlük van jó meg rossz. Nem csak jó meg unalmas. A példájukból pedig remekül látszik, hogy azok is, akik vágynak a változatosságra, nem egy zenekartól akarják hallani.
Frank Black-től a Pixies után nem mondhatni, hogy ki voltam, mert annyira nem érdekelt, amit csinált. A Teenager of the Year-nek a felére sem emlékszem, pedig még azt hallottam a legtöbbször tőlem, mint önálló személytől. Az utóbbi két hétben viszont mást se hallgatok, mint a Grand Duchy-t. az első számon kívül az összes hibátlan. Elképesztően fülbemászó, és tőle meglepő. Közben latom őket, ahogy otthon összebarkácsolták es egy este alatt felvették. Vannak rideg számok, meg irtó érzékiek, amik közben viccesek, mert tényleg elhiszem, hogy amikor Black turnézik, néha telefonszexelnek a hotel recepcióján. A nő franciául énekel, Frank Black meg kérdezgeti, hogy milyen ruha van rajta. Ha a lányok, amikor egymást fotózzák fehérneműben, eltekert fókusszal és színekkel, tényleg táncolnak bugyiban meg csókolóznak, akkor ez szólhat. Vagy nem. Inkább, amikor otthon egyedül vannak a szobájukban, bugyiban és úgy gondolják, kicsit kedvük lenne rázni a fenekük, miközben hosszú autókázásokra gondolnak. Azt hiszem ilyen.
2009. május 4., hétfő
2009. április 12., vasárnap
csöndet! épp zajt hallgatunk!
Amikor lusta vagyok berúgni, elég túladagolnom magam kávéval. Majdnem ugyan az, csak ettől nem hányok. De az érzés azért ugyan úgy kerülget jó sokáig. Ha meg hozzárázom a fejem, akkor már szédülök is, nem csak az agyam lüktet. Várom azért, hogy feltalálják a bebaszás tablettát, hogy aztán csak vizet kelljen innom az átvirrasztott estéken, és az unalmasabb koncerteken. Berúgni néha fárasztó. De úgy sokkal érdekesebb vagyok. Mint mindenki, aki nem lesz agresszív, hangos vagy kezd el óbégatva nótázni.
Ma reggel például találtam egy gyűlölet levelet, amit egy éjjel írtam, pár hónapja. Tele van elírásokkal, és öv alá menő agresszióval, valami seggfej ellen, aki akkora gurménak hitte magát az éjszakai buszon, hogy hangosan beszélt borkóstolásról, a vizezett kőbányait lélegzők között, és felső kategóriás autókba épített extrákról, jegytömböt újrahasznosítók mellett. Egyszerre két nőnek. Akik hittek neki. Ez csak a levél eleje. Amiről igazán írtam az a Meat Puppets első kislemeze volt. Úgy tűnik részegen, a faszkalaptól ihletve sikerült megértenem valamit abból, ami azóta zaklat, mikor először hallottam a kislemezt. Részegen könnyen le tudom nyűgözni magam. Már annak nagyon örültem, hogy hangosan tudtam hallgatni a lemezt, akkor is, amikor már keresztben zuhantam az ágyamon és csak a fejem takartam be a fagylalttal leevett lepedővel. A fejem nem is fázott meg. Kibaszott yuppik… kibaszott yuppik megmutatták mi van. A fülhallgatóm kiszolgálta az idegességem és lehet a yuppi nem tudta, de nekem akkor egy veszett kutya volt a fejemben, ami távol tartotta az ő felvizezett Bret Easton Ellis felvezetőire hasonlító monológját. Részeg, fáradt és magányos emberek előtt tényleg ne csajozzon senki hangosan és fellengzősen. A Meat Puppets nem csak a zaj volt, ami elnyomta a hülye gyereket, hanem az a zaj, ami igazolt engem. Hogyha kicsit hangosabbra veszem és egy régi horror filmben vagyok, lehet az mp3 lejátszómból valami lézernyaláb is kijön és lekapja a faszkalap fejét. A két csaj meg belém szeret, és hárman hallgattunk volna a lepedőm alatt Meat Puppets-et.
Ez az egész azért jó, mert létezik. Van egy sztorim a Meat Puppets első kislemezével. Idő kellett hozzá, amíg részegen meg tudtam érezni, és ennek jobban örülök, mintha már elsőre felfogom. Már annak sokkal jobban örülök, hogy éreztem és nem értettem. Amikor egy haverom kocsijában hallgattuk, aki tud is gitározni, szerencsére ő sem árulta le, hogy nagyon jól zenélnek, vagy egyáltalán nem tudnak zenélni. Csak annyit akarok tudni a Meat Puppets kislemezről, hogy jobb olcsó sörtől berúgva forgolódni a kapaszkodóba akadva, mint egyszerre két nőt szédíteni a poharak szélére kicsapódó és onnan lecsordogáló alkohollal. Ha zenei módszer nincs is bennük, van indulat módszer. És ez nekem több mint elég. Sőt csak ez, ami kell. Leszarom, hogy véletlenül lett olyan amilyen. Vagy sűrűre írt country számok túltorzítva. Az majd csak megdobja, hogy a nagyanyám megint bibliai idézeteket fog postán küldözgetni, ha meghallja, hogy őket hallgatom. Akarok egy hatalmas kazettás magnót, elfakult matricákkal és olyan hangos hangfalakkal, hogyha megnyomom a play gombot, annyira üvöltsön belőle a zene, hogy az agyamban semmi más ne legyen, mint otthon ragadt fiatalok önigazolt zaja. Olyan zenét akarok csak hallgatni, amit nem tudok megérteni csak érezni. Bár ez nekem nem fog nehezemre esni.
A legjobb youth crew-hoz kapcsolódó sztori, amit olvastam egy Porcell történet volt. Addig járt gitár tanárhoz, amíg rá nem kérdezett , hogy a Blitzkrieg Bop-ot hogyan kell eljátszani. Miután a tanár megmutatta neki, többet nem ment vissza. Azt mondta ennél többet nem kell neki tanítani. Szerintetek Vinnie Stigma egyáltalán tudja mi az a hang skála? És ez zavar valakit is?
Én úgy kerültem be egy zenekarba, hogy a kevés jelölt közül csak rólam tudták elképzelni, hogy el tudok játszani egy Ramones számot, egészben. Miután eljátszottam a Loudmouth-ot egy német foglaltházban, a tag előtt, aki betoborzott. Igazából nem tudok eljátszani egy Ramones számot se, csak a hangokat amik Ramones számokban vannak. Főleg a Loudmouth-ot nem. Ez a kedvenc Ramones számom. Ebben is annyi akkord van, annyiszor és annyi váltással. Mégis máshogy szól. Lemezen, élőfelvételeken mindenhol. Ha még tíz évig írnék zenéről, akkor se tudnám megfogalmazni mi az ami, meglöki a számot. Ugyanaz az erő, ami a korai Black Flag számokban van, amikor Greg Ginn még nem experimentalitásból játszott, hanem fiatal kori dühből. Sokkal keményebbek is a régi Black Flag lemezek. Csak kevésbé depressziósak. Olyanok, mint egy bokszmeccs, nem mint egy egész középszerű élet végigszenvedése. Lehet nappal is hallgatni.
Nekem a gitározást ez a kép foglalja össze:
Amiért mindig bűntudatom van, hogy a zenekarnak, amiben benne vagyok, az összes számot le kell írniuk, bepöttyözve, hogy melyik kis négyzetben kell lefogni melyik húrt. Amikor próbálunk, néha érzem a feszültséget, hogy miért nem vagyok még mindig, legalább középszerű gitáros. Néha én is elkenődök ettől. Valamikor meg örülök neki. Csomó dolog van, ami érdekel, hogy miért és hogyan történik, de a gitározás nem ilyen. Nem is, nem érdekel, hanem nem vagyok rá kíváncsi. Utálom, amikor mellettem emberek gitárokról beszélnek, arról, hogy azoknak milyen hangjuk van. Vagy hangskálákról, technikákról. Utálom a professzionalizmust a zenében, de főleg a punkban. Azok, akik meg csak olyan zenét képesek hallgatni, aminek íve van, és több mint tizenkét hangból áll az szúrjon tompa ceruzát a fülébe. Mi a fasznak öt húr egy basszusgitárra és hét egy gitárra?
A laikusságomnak hála én sosem gondolkodom dalkonstrukciókon, már ha van ilyen szó, de valaki tuti kitalálta már. Mondjuk a tapping feltalálójának az unokája. Inkább olyanokon szeretek vesződni, akár délutánokon át, hogy ez vajon a hangzás, vagy maguk a hangok miatt ilyen. Hogy mit csinálhatnak, mitől szól ez így. Nekem a gitározás olyan, mint a horgászat. A horgászok csak bedobnak valamit a vízbe, amibe alig látni mi történik, de ők jól tudják, mit akarnak és fognak kiszedni, ráadásul azt is, hogy hogyan. Nekem már bőven elég, ha merítő hálóval kikapkodhatok pár vízparti snecit, hogy az árok betonfalának dobáljam őket.
Szeretnék életem végéig hinni abban, hogy az FVK hátborzongató intrója titokból szól úgy, mintha Polanski filmjét foglalná össze. Vagy, mert hihetetlenül át kell szellemülni hozzá, hogy úgy szóljon, vagy mert olyan tökéletesen van beállítva Dr Know erősítője. De az sem érdekel, hogy milyen hangok vannak benne és az sem, hogy milyen erősítőn hova lettek tekerve a gombok. Elég volt magamnak lelőnöm azt, hogy a Right Brigade milyen megdöbbentően egyszerű, ahhoz képest, hogy milyen elképesztően a világ egyik legjobb száma.
A Little Furry Things nekem azért túlvilági és egyben hihető, mert el sem tudom képzelni, hogy mi az a cirkáló kis fura zaj a gitárban. A Forget The Swan alacsonyan szálló repülők hangjára emlékeztető búgásától meg már várom, hogy levegőcsíkot húzzon a yuppik előrerendelt égszínkék nyári egébe. Ha valaha összeszedem magam és látom élőben a Dinosaur Jr-t akkor nem fogok oda nézni. Nem akarom tudni. El akarom hinni, hogy azt csak ők tudják megtenni. Csak ők tudnak oda koszolni. És ennyi jár is a kora ősz, dagadt, szociálisan fogyatékos embereknek.
Az összes zenekarnak meg kéne próbálnia Void számokat feldolgoznia és az összes zenekarnak bele kéne, hogy bukjon ebbe. Hogy megtanulják, vannak dolgok, amiket csak egy zenekar tud. Aztán ők is csak olyat csinálnának, amit csak ők tudnak, úgy eljátszani. Senki nem tanuljon meg kaotikusan játszani. Ez nem az az anarchia, amit előre kitaláltak. Ez az az anarchia, ami veszélyes, mert sosem tudni miért van, és mi következik.
Az viszont tény, hogy még a pop számok is jobban szólnak, ha disszonánsak.
Amíg fiatalabb voltam a szövegek érdekeltek inkább. Amik jó zenéhez tartoztak. De visszagondolva sokkal jobb volt arra, hogy „miért, miről szól ez a szám?” azt válaszolni, hogy „nem tudom, de akkor is úgy érzem, összefoglalja azt, ami velem van”, mint csak kibogarászni az üzenetet. Adj egy gitárt a punkok kezébe és az abc már csak a második legjobb fegyver, hogy az emberekkel gecizz.
A legokosabb zenekarok úgyis a legunalmasabbak. Okosnak lenni rengeteg idő, aki pedig ideges annak nincs ideje. Még arra sem, hogy 21 legyen. A punkok különben is mind idegesek vagy elkeseredettek és nincs kedvük gondolkodni. Vagy 21-nek lenni.
A kedvenc zenekarom, akiket csak csukott szemmel néznék a Neon Christ. Nekik még az is jól áll, hogy írtak egy szerelmes számot, ami nem ironikus.
Ma reggel például találtam egy gyűlölet levelet, amit egy éjjel írtam, pár hónapja. Tele van elírásokkal, és öv alá menő agresszióval, valami seggfej ellen, aki akkora gurménak hitte magát az éjszakai buszon, hogy hangosan beszélt borkóstolásról, a vizezett kőbányait lélegzők között, és felső kategóriás autókba épített extrákról, jegytömböt újrahasznosítók mellett. Egyszerre két nőnek. Akik hittek neki. Ez csak a levél eleje. Amiről igazán írtam az a Meat Puppets első kislemeze volt. Úgy tűnik részegen, a faszkalaptól ihletve sikerült megértenem valamit abból, ami azóta zaklat, mikor először hallottam a kislemezt. Részegen könnyen le tudom nyűgözni magam. Már annak nagyon örültem, hogy hangosan tudtam hallgatni a lemezt, akkor is, amikor már keresztben zuhantam az ágyamon és csak a fejem takartam be a fagylalttal leevett lepedővel. A fejem nem is fázott meg. Kibaszott yuppik… kibaszott yuppik megmutatták mi van. A fülhallgatóm kiszolgálta az idegességem és lehet a yuppi nem tudta, de nekem akkor egy veszett kutya volt a fejemben, ami távol tartotta az ő felvizezett Bret Easton Ellis felvezetőire hasonlító monológját. Részeg, fáradt és magányos emberek előtt tényleg ne csajozzon senki hangosan és fellengzősen. A Meat Puppets nem csak a zaj volt, ami elnyomta a hülye gyereket, hanem az a zaj, ami igazolt engem. Hogyha kicsit hangosabbra veszem és egy régi horror filmben vagyok, lehet az mp3 lejátszómból valami lézernyaláb is kijön és lekapja a faszkalap fejét. A két csaj meg belém szeret, és hárman hallgattunk volna a lepedőm alatt Meat Puppets-et.
Ez az egész azért jó, mert létezik. Van egy sztorim a Meat Puppets első kislemezével. Idő kellett hozzá, amíg részegen meg tudtam érezni, és ennek jobban örülök, mintha már elsőre felfogom. Már annak sokkal jobban örülök, hogy éreztem és nem értettem. Amikor egy haverom kocsijában hallgattuk, aki tud is gitározni, szerencsére ő sem árulta le, hogy nagyon jól zenélnek, vagy egyáltalán nem tudnak zenélni. Csak annyit akarok tudni a Meat Puppets kislemezről, hogy jobb olcsó sörtől berúgva forgolódni a kapaszkodóba akadva, mint egyszerre két nőt szédíteni a poharak szélére kicsapódó és onnan lecsordogáló alkohollal. Ha zenei módszer nincs is bennük, van indulat módszer. És ez nekem több mint elég. Sőt csak ez, ami kell. Leszarom, hogy véletlenül lett olyan amilyen. Vagy sűrűre írt country számok túltorzítva. Az majd csak megdobja, hogy a nagyanyám megint bibliai idézeteket fog postán küldözgetni, ha meghallja, hogy őket hallgatom. Akarok egy hatalmas kazettás magnót, elfakult matricákkal és olyan hangos hangfalakkal, hogyha megnyomom a play gombot, annyira üvöltsön belőle a zene, hogy az agyamban semmi más ne legyen, mint otthon ragadt fiatalok önigazolt zaja. Olyan zenét akarok csak hallgatni, amit nem tudok megérteni csak érezni. Bár ez nekem nem fog nehezemre esni.
A legjobb youth crew-hoz kapcsolódó sztori, amit olvastam egy Porcell történet volt. Addig járt gitár tanárhoz, amíg rá nem kérdezett , hogy a Blitzkrieg Bop-ot hogyan kell eljátszani. Miután a tanár megmutatta neki, többet nem ment vissza. Azt mondta ennél többet nem kell neki tanítani. Szerintetek Vinnie Stigma egyáltalán tudja mi az a hang skála? És ez zavar valakit is?
Én úgy kerültem be egy zenekarba, hogy a kevés jelölt közül csak rólam tudták elképzelni, hogy el tudok játszani egy Ramones számot, egészben. Miután eljátszottam a Loudmouth-ot egy német foglaltházban, a tag előtt, aki betoborzott. Igazából nem tudok eljátszani egy Ramones számot se, csak a hangokat amik Ramones számokban vannak. Főleg a Loudmouth-ot nem. Ez a kedvenc Ramones számom. Ebben is annyi akkord van, annyiszor és annyi váltással. Mégis máshogy szól. Lemezen, élőfelvételeken mindenhol. Ha még tíz évig írnék zenéről, akkor se tudnám megfogalmazni mi az ami, meglöki a számot. Ugyanaz az erő, ami a korai Black Flag számokban van, amikor Greg Ginn még nem experimentalitásból játszott, hanem fiatal kori dühből. Sokkal keményebbek is a régi Black Flag lemezek. Csak kevésbé depressziósak. Olyanok, mint egy bokszmeccs, nem mint egy egész középszerű élet végigszenvedése. Lehet nappal is hallgatni.
Nekem a gitározást ez a kép foglalja össze:
Amiért mindig bűntudatom van, hogy a zenekarnak, amiben benne vagyok, az összes számot le kell írniuk, bepöttyözve, hogy melyik kis négyzetben kell lefogni melyik húrt. Amikor próbálunk, néha érzem a feszültséget, hogy miért nem vagyok még mindig, legalább középszerű gitáros. Néha én is elkenődök ettől. Valamikor meg örülök neki. Csomó dolog van, ami érdekel, hogy miért és hogyan történik, de a gitározás nem ilyen. Nem is, nem érdekel, hanem nem vagyok rá kíváncsi. Utálom, amikor mellettem emberek gitárokról beszélnek, arról, hogy azoknak milyen hangjuk van. Vagy hangskálákról, technikákról. Utálom a professzionalizmust a zenében, de főleg a punkban. Azok, akik meg csak olyan zenét képesek hallgatni, aminek íve van, és több mint tizenkét hangból áll az szúrjon tompa ceruzát a fülébe. Mi a fasznak öt húr egy basszusgitárra és hét egy gitárra?A laikusságomnak hála én sosem gondolkodom dalkonstrukciókon, már ha van ilyen szó, de valaki tuti kitalálta már. Mondjuk a tapping feltalálójának az unokája. Inkább olyanokon szeretek vesződni, akár délutánokon át, hogy ez vajon a hangzás, vagy maguk a hangok miatt ilyen. Hogy mit csinálhatnak, mitől szól ez így. Nekem a gitározás olyan, mint a horgászat. A horgászok csak bedobnak valamit a vízbe, amibe alig látni mi történik, de ők jól tudják, mit akarnak és fognak kiszedni, ráadásul azt is, hogy hogyan. Nekem már bőven elég, ha merítő hálóval kikapkodhatok pár vízparti snecit, hogy az árok betonfalának dobáljam őket.
Szeretnék életem végéig hinni abban, hogy az FVK hátborzongató intrója titokból szól úgy, mintha Polanski filmjét foglalná össze. Vagy, mert hihetetlenül át kell szellemülni hozzá, hogy úgy szóljon, vagy mert olyan tökéletesen van beállítva Dr Know erősítője. De az sem érdekel, hogy milyen hangok vannak benne és az sem, hogy milyen erősítőn hova lettek tekerve a gombok. Elég volt magamnak lelőnöm azt, hogy a Right Brigade milyen megdöbbentően egyszerű, ahhoz képest, hogy milyen elképesztően a világ egyik legjobb száma.
A Little Furry Things nekem azért túlvilági és egyben hihető, mert el sem tudom képzelni, hogy mi az a cirkáló kis fura zaj a gitárban. A Forget The Swan alacsonyan szálló repülők hangjára emlékeztető búgásától meg már várom, hogy levegőcsíkot húzzon a yuppik előrerendelt égszínkék nyári egébe. Ha valaha összeszedem magam és látom élőben a Dinosaur Jr-t akkor nem fogok oda nézni. Nem akarom tudni. El akarom hinni, hogy azt csak ők tudják megtenni. Csak ők tudnak oda koszolni. És ennyi jár is a kora ősz, dagadt, szociálisan fogyatékos embereknek.
Az összes zenekarnak meg kéne próbálnia Void számokat feldolgoznia és az összes zenekarnak bele kéne, hogy bukjon ebbe. Hogy megtanulják, vannak dolgok, amiket csak egy zenekar tud. Aztán ők is csak olyat csinálnának, amit csak ők tudnak, úgy eljátszani. Senki nem tanuljon meg kaotikusan játszani. Ez nem az az anarchia, amit előre kitaláltak. Ez az az anarchia, ami veszélyes, mert sosem tudni miért van, és mi következik.
Az viszont tény, hogy még a pop számok is jobban szólnak, ha disszonánsak.
Amíg fiatalabb voltam a szövegek érdekeltek inkább. Amik jó zenéhez tartoztak. De visszagondolva sokkal jobb volt arra, hogy „miért, miről szól ez a szám?” azt válaszolni, hogy „nem tudom, de akkor is úgy érzem, összefoglalja azt, ami velem van”, mint csak kibogarászni az üzenetet. Adj egy gitárt a punkok kezébe és az abc már csak a második legjobb fegyver, hogy az emberekkel gecizz.
A legokosabb zenekarok úgyis a legunalmasabbak. Okosnak lenni rengeteg idő, aki pedig ideges annak nincs ideje. Még arra sem, hogy 21 legyen. A punkok különben is mind idegesek vagy elkeseredettek és nincs kedvük gondolkodni. Vagy 21-nek lenni.
A kedvenc zenekarom, akiket csak csukott szemmel néznék a Neon Christ. Nekik még az is jól áll, hogy írtak egy szerelmes számot, ami nem ironikus.
2009. április 5., vasárnap
hulla szagod van
50. Raping a Slave - Swans
49. Mazzy Star - Mazzy Star
48. Over the Edge - Wipers
47. Youth of America - Wipers
46. Is This Real? - Wipers
45. The Man Who Sold the World - David Bowie
44. Beach Party - Marine Girls
43. Takes a Nation of Millions - Public Enemy
42. Flowers of Romance - Pil
41. The Record - Fear
40. Damaged - Black Flag
39. Locust Abortion Technician - Butthole Surfers
38. We are those who Ache Amorous Love – Half Japanese
37. Meet the Beatles - Beatles
36. Generic Flipper - Flipper
35. Yip Jump Music - Daniel Johnston
34. Superfuzz Bigmuff - Mudhoney
33. Last Sessions Vol 1 - Leadbelly
32. Tales of Terror - Tales of Terror
31. Jamboree - Beat Happening
30. Rites of Spring - Rites of Spring
29. Void/Faith EP - Void/Faith
28. Combat Rock - Clash
27. Typical Girls - Slits
26. Burning Farm Cassette - Shonen Knife
25. Green - R.E.M
24. What is This? - Punk Comp California
23. Rocks - Aerosmith
22. Colossal Youth - Young Marble Giants
21. Raincoats LP - Raincoats
20. Anything by: - Kleenex
19. Know Your Product - The Saints
18. Get the Knack - The Knack
17. Daydream Nation - Sonic Youth
16. Dry - P.J. Harvey
15. It's only Right and Natural – Frogs
14. Nevermind the Bollocks - Sex Pistols
13. Entertainment - Gang of Four
12. Rock for Light - Bad Brains
11. My War - Black Flag
10. Pee Pee the Sailor - Butthole Surfers
09. 1st EP - Saccharin Trust
08. 1st EP - Scratch Acid
07. Millions of Dead Cops - M.D.C
06. Land Shark – Fang
05. Philosophy of the World - Shaggs
04. Pink EP - The Vaselines
03. POD - Breeders
02. Surfer Rosa - The Pixies
01. Raw Power - The Stooges
Hány harmincévest ismersz, akik hallottak ezekből mondjuk tízet? Még ha a nyilvánvaló darabokat is belevesszük a tízbe. És hányat, akik több évig Nirvana rajongók voltak? Előre bejelölték a tévéműsorban mikor kell majd rávenni a Marlbolo Man és Harley Davidson-ra az mtv unpluged-ot. Kockás inget hordtak, és a türelmetlenebbek ollóval vágták ki a térdüknél meg az ágyékuknál a farmerjüket. Ja meg hosszú haja volt mindegyiküknek.
Kurt Cobain tizenöt éve halt meg, de ma már senki sem szomorú annyira. Biztos fognak sírni páran. Ha Falco sírjánál képesek lettek volna kilenc évvel a halála után megverni minket a szombat délutáni rajongók, akkor biztos fogják gyászolni Cobain-t is. Igazából nekem tök mindegy, hogy él e vagy halott. Azért az király volt, hogy apám a bátyámmal két estén keresztül beszélt arról, hogyan lehet egy vadászpuskával fejbe lőni magad, ha kézzel nem éred el a ravaszt.
Szerintem erről már írtam régebben, hogy sokáig értelmetlennek tartottam, ha valaki 98 után Nirvana-t hallgat. Mert a grunge, meg ők, teljesen összenőttek a 90-es éveknek azzal a felével. Rapperek sem öltöznek be úgy, ahogy a rapperek öltöztek tíz éve, bármennyivel néznének ki jobban. De annál is kevesebb hülyeség van, ha valaki elméleteket gyárt, hogy ki-mit-miért hallgathat. Inkább időben leállok vele, mert már így is dagadt meg magányos vagyok, ennél nagyobb 00-ás évekbeli klisé nem akarok lenni. Most már tényleg azt mondom, hogy mindenki válasszon magának olyan kultúrát amilyet akar, ha tud vele azonosulni. Gyökerezzen az bármelyik korszakban, országban vagy társadalmi helyzetben.
Nekem a Nirvana különben roppant szórakoztató. Mert a bátyám rajongása miatt, dacból jó ideig száműztem őket az életemből. Amikor meg már összehallgattam mindent, és úgy éreztem ezen ők sem ronthatnak. Elsőre mindenképpen vicces volt igaziból hallani őket. Mert én a fenti lemezek több mint felét hallottam, és a zenekarok 90%-át is ismertem még azelőtt, hogy leültem volna meghallgatni egy teljes Nirvana lemezt.
Ez azért nem mindegy, mert a Nirvana ellenben mondjuk a Pixies-el, nem zenei stílusokat egyesített, hanem zenekarokat. Így sikerül úgy szólniuk mintha egy kicsit szar bortól beszédülve játszana a kései Black Flag, b oldalas Pixies számokat, akkor is, ha időrendileg ennek pont fordítva kéne történnie. És ezzel nincs semmi baj.
Ami igazságtalan velük kapcsolatban az az, hogy sokan fújnak rájuk. Pedig Kurt Cobain sokkal jobb arc lehetett, már úgy zene ügyileg, az őt szapulók nagyhányadánál. És ha valaki azt mondaná, hogy eladták a művészi szabadságukat (így kapásból csak az in utero, Albini féle verziójának az elvetése jut eszembe), arra nekik van egy elég jó indokuk. Masszív heroin függőnek lenni, nem független zenészek hobbija.
Átgondolva a Cobain mizériát szerintem jobban tette volna, ha újságírónak megy és nem zenésznek. Talán akkor Gus Van Sant helyett Linklater vagy Cameron Crowe csinált volna róla egy filmet, és akkor mostanra nagyjából rendbe lenne téve, több tisztességgel, kevesebb felhajtással.
Amiért jobb lett volna, ha újságírónak megy, az a fenti ötven lemez. Ha pedig filmet csináltak volna róla mert újságíró volt, legalább nem csak az ő zenéjüket ismeri meg, egy kisebb tömeg, hanem egy rendes filmzenével sokkal több sokkal, jobbat. Számomra a nagy tragédia ami a Nirvana-hoz köthető, az, hogy Cobain hiába mondta el ezer helyen kiket szeret, kik hatottak rá, még akkoriban is nagyon nehéz volt zenéket beszerezni. És gondolom az ő rajongóik sem voltak elkötelezettebbek a hétköznapi zenehallgatóknál. Ismerek olyat, aki azt is tudja kik voltak a G’n’R lemezek producerei, a feldolgozás lemezükről mégsem szerzett be senkitől semmit, még akkor sem, ha tőlem nagy részüket megkaphatta volna.
Sokkal jobb lenne az életminőség a világban most, ha anno ezt az ötven albumot meghallgatják. Mert jó azzal foglalkozni, hogy mit hallgatnak azok, akiket te hallgatsz. És a Nirvana-ban pont az a kulcs, ha tetszik, amit csinálnak, akkor kell, hogy tetsszen jó része azoknak is, akiket nyúltak. Kurtnek is tetszik. Amit ő mond, az nem lehet hülyeség.
Ha ez megtörténik, sok ember, most inkább azzal foglalkozna, hogy mit hallgasson, mint minden más baromsággal, amivel mostanában foglalkoznak. A grounge-osok nem ábrándultak volna ki a hangos gitárokból, a fű szívásból, az üvöltözésből, és váltak volna goa meg enya rajongókká, akik hétköznap tiszta terítős éttermekbe viszik az élettársukat, nem olcsó belvárosi kifőzdékbe ülnek be a csajukkal két sör előtt vagy után. Palesztina vagy Izrael több ezer kiló méterről történő, mindenbe belekotnyeleskedő, támogatása helyett, inkább az örök kérdésen lehetne gondolkozni, Faith vagy Void? A gazdasági válságot pedig az újságok úgy érzékeltetnék, mint az Over the Edge hangulatát. Akkor feltenné mindenki azt a lemezt és ha semmi sem változna, azt mégsem lehetne elmondani, hogy minden teljesen szar. Mert ha Wipers szól, akkor nem lehet minden teljesen szar.
Sok különbség van aközött, hogy a egy zenekar fontos vagy jó. És a legtöbb zenekarnál, akire azt mondják, hogy fontos sokkal jobbak vannak. A Sex Pistols-nál tucatjával vannak sokkal jobb 77-es zenekarok. De ha nincs Sex Pistols lehet ma nincs, vagy másképp lenne Smiths, Joy Division, Buzzcocks, Fall. És ez csak egy koncertjük volt. De rajtuk kívül a legtöbb fontos zenekar, akik ebben az értelemben inkább a külvilágnak fontosak, nem tettek mást csak a gimnáziumi folyosókra vitték a punkot, a kemény gitárhangzást, fura ruhákat. De azon kívül, hogy csaptak egy kis felhajtást, mit értek el? A legzseniálisabb ötlet a Pistols-ban az volt, hogyha ezt ők is tudják, akkor mi is. A Nirvana nem sugallta ezt, legfeljebb azoknak, akik már tudtak gitározni. És bárkit inspiráltak, nem baj az, ha nem hallható ki, vagy nem hallottam még azokat, akik őket nyúlják. Azon kívül, hogy az mtv-nek végre lett egy törzsközönsége, és a skacok fűszíváshoz tudtak mit bámulni nem történt semmi. Kiderült, hogy a pom-pom csajokat Bikini Kill és Bratmobile tagok játszották? Voltak olyanok tömegével, akik vágytak az ötven lemez közül a legtöbbre csak nem ismertek senkit, aki átvette volna nekik kazira? A Wipers is most van csúcson. Nem akkor, amikor még volt értelme létezniük, nem akkor amikor a Nirvana feldolgozta a D-7et, hanem most. Amikor az egész portlandi punk színtér (ami 20 emberből és 40 zenekarból áll) a Wipers-ből él. A New Found Glory tagjai Wipers pólóban hirdetik magukat, jó csajok házi készítésű Wipers pólókat batikolnak maguknak.
Legalább amit csinálunk még mindig titok. Akkor is, ha a létezésünk is titok, meg akkor is, ha az MTV örök kedvenc klipjében, veri magát valaki a padlóhoz.
Tizenöt éve meghalt a rocksztár. Akinek mellesleg baromi jó ízlése volt zenében.
49. Mazzy Star - Mazzy Star
48. Over the Edge - Wipers
47. Youth of America - Wipers
46. Is This Real? - Wipers
45. The Man Who Sold the World - David Bowie
44. Beach Party - Marine Girls
43. Takes a Nation of Millions - Public Enemy
42. Flowers of Romance - Pil
41. The Record - Fear
40. Damaged - Black Flag
39. Locust Abortion Technician - Butthole Surfers
38. We are those who Ache Amorous Love – Half Japanese
37. Meet the Beatles - Beatles
36. Generic Flipper - Flipper
35. Yip Jump Music - Daniel Johnston
34. Superfuzz Bigmuff - Mudhoney
33. Last Sessions Vol 1 - Leadbelly
32. Tales of Terror - Tales of Terror
31. Jamboree - Beat Happening
30. Rites of Spring - Rites of Spring
29. Void/Faith EP - Void/Faith
28. Combat Rock - Clash
27. Typical Girls - Slits
26. Burning Farm Cassette - Shonen Knife
25. Green - R.E.M
24. What is This? - Punk Comp California
23. Rocks - Aerosmith
22. Colossal Youth - Young Marble Giants
21. Raincoats LP - Raincoats
20. Anything by: - Kleenex
19. Know Your Product - The Saints
18. Get the Knack - The Knack
17. Daydream Nation - Sonic Youth
16. Dry - P.J. Harvey
15. It's only Right and Natural – Frogs
14. Nevermind the Bollocks - Sex Pistols
13. Entertainment - Gang of Four
12. Rock for Light - Bad Brains
11. My War - Black Flag
10. Pee Pee the Sailor - Butthole Surfers
09. 1st EP - Saccharin Trust
08. 1st EP - Scratch Acid
07. Millions of Dead Cops - M.D.C
06. Land Shark – Fang
05. Philosophy of the World - Shaggs
04. Pink EP - The Vaselines
03. POD - Breeders
02. Surfer Rosa - The Pixies
01. Raw Power - The Stooges
Hány harmincévest ismersz, akik hallottak ezekből mondjuk tízet? Még ha a nyilvánvaló darabokat is belevesszük a tízbe. És hányat, akik több évig Nirvana rajongók voltak? Előre bejelölték a tévéműsorban mikor kell majd rávenni a Marlbolo Man és Harley Davidson-ra az mtv unpluged-ot. Kockás inget hordtak, és a türelmetlenebbek ollóval vágták ki a térdüknél meg az ágyékuknál a farmerjüket. Ja meg hosszú haja volt mindegyiküknek.
Kurt Cobain tizenöt éve halt meg, de ma már senki sem szomorú annyira. Biztos fognak sírni páran. Ha Falco sírjánál képesek lettek volna kilenc évvel a halála után megverni minket a szombat délutáni rajongók, akkor biztos fogják gyászolni Cobain-t is. Igazából nekem tök mindegy, hogy él e vagy halott. Azért az király volt, hogy apám a bátyámmal két estén keresztül beszélt arról, hogyan lehet egy vadászpuskával fejbe lőni magad, ha kézzel nem éred el a ravaszt.
Szerintem erről már írtam régebben, hogy sokáig értelmetlennek tartottam, ha valaki 98 után Nirvana-t hallgat. Mert a grunge, meg ők, teljesen összenőttek a 90-es éveknek azzal a felével. Rapperek sem öltöznek be úgy, ahogy a rapperek öltöztek tíz éve, bármennyivel néznének ki jobban. De annál is kevesebb hülyeség van, ha valaki elméleteket gyárt, hogy ki-mit-miért hallgathat. Inkább időben leállok vele, mert már így is dagadt meg magányos vagyok, ennél nagyobb 00-ás évekbeli klisé nem akarok lenni. Most már tényleg azt mondom, hogy mindenki válasszon magának olyan kultúrát amilyet akar, ha tud vele azonosulni. Gyökerezzen az bármelyik korszakban, országban vagy társadalmi helyzetben.
Nekem a Nirvana különben roppant szórakoztató. Mert a bátyám rajongása miatt, dacból jó ideig száműztem őket az életemből. Amikor meg már összehallgattam mindent, és úgy éreztem ezen ők sem ronthatnak. Elsőre mindenképpen vicces volt igaziból hallani őket. Mert én a fenti lemezek több mint felét hallottam, és a zenekarok 90%-át is ismertem még azelőtt, hogy leültem volna meghallgatni egy teljes Nirvana lemezt.
Ez azért nem mindegy, mert a Nirvana ellenben mondjuk a Pixies-el, nem zenei stílusokat egyesített, hanem zenekarokat. Így sikerül úgy szólniuk mintha egy kicsit szar bortól beszédülve játszana a kései Black Flag, b oldalas Pixies számokat, akkor is, ha időrendileg ennek pont fordítva kéne történnie. És ezzel nincs semmi baj.
Ami igazságtalan velük kapcsolatban az az, hogy sokan fújnak rájuk. Pedig Kurt Cobain sokkal jobb arc lehetett, már úgy zene ügyileg, az őt szapulók nagyhányadánál. És ha valaki azt mondaná, hogy eladták a művészi szabadságukat (így kapásból csak az in utero, Albini féle verziójának az elvetése jut eszembe), arra nekik van egy elég jó indokuk. Masszív heroin függőnek lenni, nem független zenészek hobbija.
Átgondolva a Cobain mizériát szerintem jobban tette volna, ha újságírónak megy és nem zenésznek. Talán akkor Gus Van Sant helyett Linklater vagy Cameron Crowe csinált volna róla egy filmet, és akkor mostanra nagyjából rendbe lenne téve, több tisztességgel, kevesebb felhajtással.
Amiért jobb lett volna, ha újságírónak megy, az a fenti ötven lemez. Ha pedig filmet csináltak volna róla mert újságíró volt, legalább nem csak az ő zenéjüket ismeri meg, egy kisebb tömeg, hanem egy rendes filmzenével sokkal több sokkal, jobbat. Számomra a nagy tragédia ami a Nirvana-hoz köthető, az, hogy Cobain hiába mondta el ezer helyen kiket szeret, kik hatottak rá, még akkoriban is nagyon nehéz volt zenéket beszerezni. És gondolom az ő rajongóik sem voltak elkötelezettebbek a hétköznapi zenehallgatóknál. Ismerek olyat, aki azt is tudja kik voltak a G’n’R lemezek producerei, a feldolgozás lemezükről mégsem szerzett be senkitől semmit, még akkor sem, ha tőlem nagy részüket megkaphatta volna.
Sokkal jobb lenne az életminőség a világban most, ha anno ezt az ötven albumot meghallgatják. Mert jó azzal foglalkozni, hogy mit hallgatnak azok, akiket te hallgatsz. És a Nirvana-ban pont az a kulcs, ha tetszik, amit csinálnak, akkor kell, hogy tetsszen jó része azoknak is, akiket nyúltak. Kurtnek is tetszik. Amit ő mond, az nem lehet hülyeség.
Ha ez megtörténik, sok ember, most inkább azzal foglalkozna, hogy mit hallgasson, mint minden más baromsággal, amivel mostanában foglalkoznak. A grounge-osok nem ábrándultak volna ki a hangos gitárokból, a fű szívásból, az üvöltözésből, és váltak volna goa meg enya rajongókká, akik hétköznap tiszta terítős éttermekbe viszik az élettársukat, nem olcsó belvárosi kifőzdékbe ülnek be a csajukkal két sör előtt vagy után. Palesztina vagy Izrael több ezer kiló méterről történő, mindenbe belekotnyeleskedő, támogatása helyett, inkább az örök kérdésen lehetne gondolkozni, Faith vagy Void? A gazdasági válságot pedig az újságok úgy érzékeltetnék, mint az Over the Edge hangulatát. Akkor feltenné mindenki azt a lemezt és ha semmi sem változna, azt mégsem lehetne elmondani, hogy minden teljesen szar. Mert ha Wipers szól, akkor nem lehet minden teljesen szar.
Sok különbség van aközött, hogy a egy zenekar fontos vagy jó. És a legtöbb zenekarnál, akire azt mondják, hogy fontos sokkal jobbak vannak. A Sex Pistols-nál tucatjával vannak sokkal jobb 77-es zenekarok. De ha nincs Sex Pistols lehet ma nincs, vagy másképp lenne Smiths, Joy Division, Buzzcocks, Fall. És ez csak egy koncertjük volt. De rajtuk kívül a legtöbb fontos zenekar, akik ebben az értelemben inkább a külvilágnak fontosak, nem tettek mást csak a gimnáziumi folyosókra vitték a punkot, a kemény gitárhangzást, fura ruhákat. De azon kívül, hogy csaptak egy kis felhajtást, mit értek el? A legzseniálisabb ötlet a Pistols-ban az volt, hogyha ezt ők is tudják, akkor mi is. A Nirvana nem sugallta ezt, legfeljebb azoknak, akik már tudtak gitározni. És bárkit inspiráltak, nem baj az, ha nem hallható ki, vagy nem hallottam még azokat, akik őket nyúlják. Azon kívül, hogy az mtv-nek végre lett egy törzsközönsége, és a skacok fűszíváshoz tudtak mit bámulni nem történt semmi. Kiderült, hogy a pom-pom csajokat Bikini Kill és Bratmobile tagok játszották? Voltak olyanok tömegével, akik vágytak az ötven lemez közül a legtöbbre csak nem ismertek senkit, aki átvette volna nekik kazira? A Wipers is most van csúcson. Nem akkor, amikor még volt értelme létezniük, nem akkor amikor a Nirvana feldolgozta a D-7et, hanem most. Amikor az egész portlandi punk színtér (ami 20 emberből és 40 zenekarból áll) a Wipers-ből él. A New Found Glory tagjai Wipers pólóban hirdetik magukat, jó csajok házi készítésű Wipers pólókat batikolnak maguknak.
Legalább amit csinálunk még mindig titok. Akkor is, ha a létezésünk is titok, meg akkor is, ha az MTV örök kedvenc klipjében, veri magát valaki a padlóhoz.
Tizenöt éve meghalt a rocksztár. Akinek mellesleg baromi jó ízlése volt zenében.
2009. április 1., szerda
these vagabond boots
Mit tudhatok én vagy akárki más arról mi a menő? Amikor még kicsi voltam, a menőre azt hittem, hogy olyan dolog, amit mindenki ismer, szeret. Aztán valahogy olyanok is előjöttek, hogy menő az, amit senki sem ismer csak pár haverod, meg te, és folyton csak erről beszéltek, de rajtatok kívül senki sem érti, miről van szó. Ma meg már azt hiszem, hogy a menő az, amit mindenki dicsér, csak senkit sem érdekel. Vagy tudom is én, de elég bizarr belegondolni, hogy egy Wavves-t, amit a normálisabb zenevilág, meg majdnem mindenki, aki zenekaros pólókat hord, és az ismerőseinek is csak ilyen ruhadarabjai vannak, hallgat, nyomat, imád a bécsi aréna kistermében játszik. A fura ebben az, hogy a Wavves-nél sokkal kevésbé ismert zenekarokat néztem meg az aréna sokkal nagyobb termeiben, vagy ugyan abban, amiben ők játszottak, de azok is legalább félig tele voltak. Pedig róluk (a zenekarokról akiket én láttam), ha írt is a Pitchfork, nem akart sztárt csinálni belőlük. Különben nem voltam Wavves koncerten, csak fura belegondolni. Belegondolni, hogy ez az egész, akkor is teljesen más volt, amikor még nem dominált annyira az internet. És ha zenekarok, fórumok (blogokról akkor még alig hallott valaki) protezsáltak valamit, azzal kevesen tudtak mit kezdeni. Nem nagyon lehetett olyan zenekart szeretni, ami nem érdekelt. Akkor vagy a kiadókon múlott kit lehet szeretni, vagy a zenekarokon, hogy léteznek olyan régóta, hogy ismertek lehetnek. Ennek a korszaknak a lecsengő fele végébe még én is bele futottam, így halványan még mindig él bennem az a képzet, hogy new york, a hardcore főváros és a három leghíresebb hardcore zenekar a Madball, az Agnostic Front és a Sick Of It All.
Viszont ahogy elindultam azon az úton, hogy a kedvenc sarkom a punkban az legyen, amint valaki zseniálisan úgy ír le, mint tinédzserek zajos hálószoba/pince zenéje, elég gyorsan elment a kedvem attól a nyhc-tól, amiről azt hittem, tudom mi. Fárasztó olyan zenét hallgatni, aminek élvezéséhez izmok kellenek. Ugyan olyan fárasztó, mint azokat az izmokat megszerezni. Megverni, de komolyan úgy igazából, sose volt kedvem senkit. Jobban szeretem az olyan zenét, amitől inkább késelni támad kedve az embernek. Szeretem, ha egy gitár hangzására rá lehet mondani, hogy aljas, geci, undorító. És jobban szeretem, ha a zene a feszessége miatt kemény, nem mert annyira ki van húzva vastagságra a gitár. Nem nagyon szeretem a taposós zenét, amire keménykedni lehet. Ha lehet is, akkor is szeretem, ha még meglehet a keménység mellé őrizni egy kis humort. A Minor Threat-ben is azt tartom zseniálisnak, hogy néha úgy tűnik, a gitárok elkalandoznak és csapongva játsszák a részeiket. Mióta olvastam egy interjút Ian Mackaye-el, amiben ezt ő szándékosnak nevezi, kicsit csalódtam, mert annak a bénázós, bájos dühnek igazán elkötelezett híve vagyok és jobb ösztönösnek hinni, mint kisakkozottnak.
Második köröm New Yorkkal meg az ő hardcore-jával a Youth Crew volt. De mivel sosem voltam sxe és a barátság témaköre sem mozgat meg a szükségesnél mélyebben, nem sok ragadt rám ebből a korszakból, amin egyébként is elég gyorsan végig suhantam. Én egy punk vagyok, aki szeret sörtől szédelegni, nike-ból is a kevésbé futócipőre emlékeztetőt hordani, és olyan ruhákat felvenni, amiknek nincs sok köze se a sporthoz, se amerikai gimnáziumok hierarchiai csúcspontjaihoz. Ráadásul a youth crew krisnája már tényleg komoly volt, nem csak ingyen kaja és szállás. De hogy minek?
Azért az Alone In A Crowd kislemezt szeretem, mert aki összesen négy számot ír, az úgysem meri megtenni, hogy az a négy szám ne legyen mind jó. Tetszett még Supertouch What Did We Learn-je, nem tudom miért, de tetszett. A Gorilla Biscutes viszont bármennyire szórakoztató, Waltertől mindent jobban szeretek, amit utánuk csinált. Kivéve talán a Project X-et, mert azt, ha kétszer hallgattam meg. Az egyetlen igazi favoritomnak mondaható zenekar, ebből a korszakból az Underdog. Ez azért van, mert a jó Bad Brains-t imádom, az Underdog meg olyan, mintha ugyan azt fehér srácok játszanák pár évvel később, egészen kicsit újragondolva. Akármennyire koppintás, amikor a gitárok körfűrészelik magukat az agyamba én megadom magam és csak bólogatok. Az erős grúvok miatt meg tök jó hallgatni nyáron fagyizáshoz, rövidgatyában mert olyan bugis.
Akár hogy is, a város, amiben a legtöbb fontos dolog eldől, nem zárhat ki még engem sem abból, hogy szeressem pár zenekarát. Még ha azok hardcore-t is játszanak. Bár nem a new yorki a kedvenc színterem, jócskán akadnak zenekarok, akiknek a lógóját belerajzolnám a füzetembe, ha még iskolába járnék. Persze utoljára azt hallottam, amit először kellett volna. Azokat a zenekarokat, akik az érdektelen bandák előtt léteztek. A punk az ilyen, itt a tudomány az idővel múlásával ellentétesen hasznos.
Kevés megdönthetetlen érvem szokott amellett lenni, miért jó egy zenekar. De az atmoszféra mindenképpen aduásznak tűnik. Főleg egy olyan zeneileg erősen korlátozott dologban, mint a punk. Az Urban Waste-ből mutáns hangokra torzított gitárt és az énekest lehet hallani, a ritmus meg csak bepötyögve pislákol a háttérben. De ez kit érdekel? Sokkal szívesebben hallgatom őket, mint bármit, amit túlproducereltek. Ebben van akarás. Ezt tudják, meg is mutatják, fel is vették. Hosszú távon elég fárasztó nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarokat hallgatni, hasonlóan a mai két nagylemezes, három világturnés zenekarokhoz, azért mert majdnem mindegyik ugyan olyan. A különbség csak az, hogy a nyolcvanas évekbeli zenekarok előtt nem volt ott egy olyan kialakult klisé, amit követhettek volna. Voltak receptek, de nem A receptek, amik alapján tuti lesz. Az Urban Waste ösztönszerű, ezért üt akkorát. A legjobb dolgok úgyis olyanok, amikről úgy érzed, akár te is megcsinálhattad volna. Azért van minden második punknak zenekara, mert elhitték, hogyha Sid Vicious híres tudott lenni, akkora tudással, akkor két hanggal többel, ők is képesek lesznek valamire.
Valamennyire rossz, hogy ilyen későn ismertem meg a Major Conflict-ot. Rossz nekem és rossz a színtérnek. Nem kutattam eléggé (pedig az Urban Waste tagok új zenekara volt), de nem is lehetett róluk annyit hallani, amennyit megérdemelnének. Más oldalról viszont igenis jó érzés, hogy ilyen zenekarokat lehet még találni, és reményt ad, hogy ez nem egy könnyen ürülő szubkultúra, amit pik-pak fel lehet térképezni. Amikor először hallottam, elfogott az az érzés, amit akkor éreztem utoljára, mikor először ismertem meg zenekarokat, és ennél kevés dolog frissítőbb. Azért mégis inkább dühös vagyok, hogyha new york hardcore-ról beszélnek, miért nem olyan zenekarok kerülnek szóba, mint a Major Conflict. A fent említett nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarok teóriám, rájuk nem vonatkozik. A diszkográfia lemezük teli van gyilkos számokkal. Hihetetlen intrókat és indulónak megfelelő refréneket írtak. Az oi középtempója és csordaszelleme keveredik a bukdácsolós hardcore-ral, amik nem csak magas házak között cikázva jók, hanem éjjel az ablakon kibámulva is fanzine ragasztgatás közben.
Van az úgy, hogy amit hülyeként szerettél, utálni fogod, amikor okos dolgok közelébe kerülsz, de ami tényleg jó azt megint szeretni fogod, ha végül tényleg kicsit is okos leszel. Ez az én sztorim az Agnostic Front-tal. A Gotta Go meg a Riot Riot Upstart-ot nehéz volt nem szeretni. Olyan fiatalon úgyis csak valaminek a része akartam lenni. Úgy látszik szinte tök mindegy is, hogy minek. Tetszett, hogy mutogattak az utcán, sokan, meg ugráltak, a háttérben sokan, és sokuknak volt tetoválása, csordaénekkel meg mit nem lehet eladni? Félig keménykedős volt, szóval úgy nézett ki a dolog, hogy aki ilyet hallgat, az csak tud valamit a dolgokról, amikről én még nem is hallottam. Félig meg slágeres oi volt, ami segített, hogy csúszón, mint amikor anyukám málnaszörpöt adott a kanalas gyógyszer mellé. De mind a két lemez egy töltelék a diszkográfiájukban. A szomorú az, hogy nem két jó lemez között. Tényleg ellene vagyok annak, amikor emberek eldöntik, hogy melyik zenekarnak mikor kellett volna feloszlania, de az AF-ben tényleg több tisztesség lenne, ha feloszlanak még időben. Meg Ryan-t is keserédes visszanézni a Harry és Sally-ben, azzal a tudattal, hogy ez az egész jó nő mára egy ráncos lúzer lett. Néhány színésznőnek meg kéne időben halnia. A frontnak pedig jócskán volt egy olyan korszaka, ami még ma is fenn maradna, ha kevesebb publicitással, de legalább több tisztességgel. Az első két lemez? Kurva jó! Nevetségesen rövidek, lelkességtől széteső számok. Annyira gyorsan játszanak, hogy alapzajnak hallani lehet az izgulást, ki ne essen a kezükből a hangszer. És tetszik, hogy annyira komolyan veszik magukat, miközben köztudottan elég ostoba egy társaság, hogy tudnak lelkesíteni úgy, hogy nem is azonosulok velük. Addig amíg Miret nem üvölti, hogy why am i going insane. Az annyira zseniális, hogyha utána csak szar számok lennének, akkor is annak a refrénnek a jó utóíze a fejemben maradna még napokig. Az első két lemezük egyáltalán nem kamerában mutogatós, ki ha mi nem féle a világnak fordulós mellkas felszívás. Hanem pont olyan számok összese amiket itthon hallgatnék meg a szobámban csak úgy a magam örömére titokban, nem pedig az utcán sétálva, vagy ami a legbénább, lassan haladó autóból üvöltetve.
A kései Agnostic Front-nak és a Madballnak köszönhetően annyira elidegenültem a köztudatban forgó nyhc zenekaroktól, hogy ha jól tudom Murphy’s Law-t a mai napig nem hallottam. Vagy igen, csak nem tudtam, hogy ők azok. Ugyan így a Cro-Magset is száműztem az életemből, mert kurva hülye voltam. Már ha a demóról, meg az első nagylemezről beszélünk, amik majdnem ugyan azok, és ugyan olyan jók. Mostanra rohadtul meguntam azt a zenét, amiben a tompítás a leggyakoribb módja, a gitározásnak. A Cro Mags-nél ettől mégis el tudok vonatkoztatni. Mert nem tudom, hogy ez e legkeményebb dolog a zenében, de amikor hallgatom, csak az érdekel, hogy ez a legkeményebb dolog a világon. Mert már minden mást úgyis elpusztított azzal az utópisztikus agressziójával. Bár az, hogy new yorki utcagyerekek, drogfüggő skinheadekből, yogázó krisnások lesznek, mert akkor kapnak kaját, nekem kicsit magas. De már a Bad Brainsnek is volt egy ilyen kibaszott fura spirituális oldala, amiben „hogyan legyünk sikeres üzletemberek”, önsegítő könyveket kevertek az ószövetséggel és a rasztafarizmussal.
Az első budapesti FVK az egyik legjobb koncert volt, amin voltam. Mechanikus Narancs intróval megidézték azt az utópisztikus erőszakot, amit már említetten, aztán mintha egy atombombát dobtak volna a tánctérre. Az összes háborús filmben van egy ilyen jelenet, hogy bomba robban a főszereplő mellett, megáll az idő, elmegy a hang csak áll és nézi az őrületet. Én nem ilyen voltam, hanem küzdtem magam előre, hogy egyből stage dive-oljak. John Joseph még lassan 50 felé is kibaszott kemény, ráadásul mikrofonállvánnyal. És milyen zenekar az, akiknek a demójuk brutálisabb, mint az első nagylemezük? Vicces a tagok közötti balfaszkodás, de nem kellett volna hagyni, hogy a zene kárára menjen. Ha viszont kifáradtak zeneileg, legalább vannak róluk jó sztorik. Például, hogy a Harley féle felállás egyik koncertjén Harley börtönből szabadult másod unokatesója az egyik számban egy furulya szólót nyomott.
Az Antidote egy újabb a remek példa arra, hogy ami new yorkban jó hardcore, az vagy arrogáns vagy nagyon rohadék. Így ők a tökéletes aláfestői a pszichopata gecizésnek. Az énekes torkában a metsző gyűlölet. Mintha a hangszálai rozsdás pengék lennének. Faszságokban meg a pattogó patriotizmusban ők is eléggé otthon vannak. De ezen túl a kislemeznyi számaikból egy sincs, ami nem állna meg önálló slágerként. Hihetetlen húzása van az egésznek. Emlékszem, amikor főiskolára hajnalban jártam be, hévvel, és kétszer is meghallgattam a lemezt, hogy ébren tartson. Valahogy mindig kiemelt a helyzetből, hogy már egy órája utazom azért, hogy három óráig hallgassak dögunalmas előadásokat. És csak az járt a fejemben, hogy milyen király félálomban a héven mp3 lejátszóról hallgatni ezt. Mintha lett volna nálam egy kés. Vagy bármi más ami menedéket nyújthat ebben a szívtelen világban, vagy amitől csak klassznak érzed magad. Még akkor is, ha ugyan olyan klassz vagy, mint majdnem mindenki más akinek vagy egy hobbija, amit komolyan vesz. Áh faszt a punkok sokkal jobbak, az Antidote meg hab a tortán. Egy gecitortán!
Ja és ha már az Agnostic Front olyan, mint Meg Ryan akkor az Antidote a new york hardcore Jean Seberg-je. Korszakalkotó rendező, egyik legjobb filmjében szerepelt. És csak úgy élhet a képzeletünkben, mint egy jó nő!
Viszont ahogy elindultam azon az úton, hogy a kedvenc sarkom a punkban az legyen, amint valaki zseniálisan úgy ír le, mint tinédzserek zajos hálószoba/pince zenéje, elég gyorsan elment a kedvem attól a nyhc-tól, amiről azt hittem, tudom mi. Fárasztó olyan zenét hallgatni, aminek élvezéséhez izmok kellenek. Ugyan olyan fárasztó, mint azokat az izmokat megszerezni. Megverni, de komolyan úgy igazából, sose volt kedvem senkit. Jobban szeretem az olyan zenét, amitől inkább késelni támad kedve az embernek. Szeretem, ha egy gitár hangzására rá lehet mondani, hogy aljas, geci, undorító. És jobban szeretem, ha a zene a feszessége miatt kemény, nem mert annyira ki van húzva vastagságra a gitár. Nem nagyon szeretem a taposós zenét, amire keménykedni lehet. Ha lehet is, akkor is szeretem, ha még meglehet a keménység mellé őrizni egy kis humort. A Minor Threat-ben is azt tartom zseniálisnak, hogy néha úgy tűnik, a gitárok elkalandoznak és csapongva játsszák a részeiket. Mióta olvastam egy interjút Ian Mackaye-el, amiben ezt ő szándékosnak nevezi, kicsit csalódtam, mert annak a bénázós, bájos dühnek igazán elkötelezett híve vagyok és jobb ösztönösnek hinni, mint kisakkozottnak.
Második köröm New Yorkkal meg az ő hardcore-jával a Youth Crew volt. De mivel sosem voltam sxe és a barátság témaköre sem mozgat meg a szükségesnél mélyebben, nem sok ragadt rám ebből a korszakból, amin egyébként is elég gyorsan végig suhantam. Én egy punk vagyok, aki szeret sörtől szédelegni, nike-ból is a kevésbé futócipőre emlékeztetőt hordani, és olyan ruhákat felvenni, amiknek nincs sok köze se a sporthoz, se amerikai gimnáziumok hierarchiai csúcspontjaihoz. Ráadásul a youth crew krisnája már tényleg komoly volt, nem csak ingyen kaja és szállás. De hogy minek?
Azért az Alone In A Crowd kislemezt szeretem, mert aki összesen négy számot ír, az úgysem meri megtenni, hogy az a négy szám ne legyen mind jó. Tetszett még Supertouch What Did We Learn-je, nem tudom miért, de tetszett. A Gorilla Biscutes viszont bármennyire szórakoztató, Waltertől mindent jobban szeretek, amit utánuk csinált. Kivéve talán a Project X-et, mert azt, ha kétszer hallgattam meg. Az egyetlen igazi favoritomnak mondaható zenekar, ebből a korszakból az Underdog. Ez azért van, mert a jó Bad Brains-t imádom, az Underdog meg olyan, mintha ugyan azt fehér srácok játszanák pár évvel később, egészen kicsit újragondolva. Akármennyire koppintás, amikor a gitárok körfűrészelik magukat az agyamba én megadom magam és csak bólogatok. Az erős grúvok miatt meg tök jó hallgatni nyáron fagyizáshoz, rövidgatyában mert olyan bugis.
Akár hogy is, a város, amiben a legtöbb fontos dolog eldől, nem zárhat ki még engem sem abból, hogy szeressem pár zenekarát. Még ha azok hardcore-t is játszanak. Bár nem a new yorki a kedvenc színterem, jócskán akadnak zenekarok, akiknek a lógóját belerajzolnám a füzetembe, ha még iskolába járnék. Persze utoljára azt hallottam, amit először kellett volna. Azokat a zenekarokat, akik az érdektelen bandák előtt léteztek. A punk az ilyen, itt a tudomány az idővel múlásával ellentétesen hasznos.
Kevés megdönthetetlen érvem szokott amellett lenni, miért jó egy zenekar. De az atmoszféra mindenképpen aduásznak tűnik. Főleg egy olyan zeneileg erősen korlátozott dologban, mint a punk. Az Urban Waste-ből mutáns hangokra torzított gitárt és az énekest lehet hallani, a ritmus meg csak bepötyögve pislákol a háttérben. De ez kit érdekel? Sokkal szívesebben hallgatom őket, mint bármit, amit túlproducereltek. Ebben van akarás. Ezt tudják, meg is mutatják, fel is vették. Hosszú távon elég fárasztó nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarokat hallgatni, hasonlóan a mai két nagylemezes, három világturnés zenekarokhoz, azért mert majdnem mindegyik ugyan olyan. A különbség csak az, hogy a nyolcvanas évekbeli zenekarok előtt nem volt ott egy olyan kialakult klisé, amit követhettek volna. Voltak receptek, de nem A receptek, amik alapján tuti lesz. Az Urban Waste ösztönszerű, ezért üt akkorát. A legjobb dolgok úgyis olyanok, amikről úgy érzed, akár te is megcsinálhattad volna. Azért van minden második punknak zenekara, mert elhitték, hogyha Sid Vicious híres tudott lenni, akkora tudással, akkor két hanggal többel, ők is képesek lesznek valamire.
Valamennyire rossz, hogy ilyen későn ismertem meg a Major Conflict-ot. Rossz nekem és rossz a színtérnek. Nem kutattam eléggé (pedig az Urban Waste tagok új zenekara volt), de nem is lehetett róluk annyit hallani, amennyit megérdemelnének. Más oldalról viszont igenis jó érzés, hogy ilyen zenekarokat lehet még találni, és reményt ad, hogy ez nem egy könnyen ürülő szubkultúra, amit pik-pak fel lehet térképezni. Amikor először hallottam, elfogott az az érzés, amit akkor éreztem utoljára, mikor először ismertem meg zenekarokat, és ennél kevés dolog frissítőbb. Azért mégis inkább dühös vagyok, hogyha new york hardcore-ról beszélnek, miért nem olyan zenekarok kerülnek szóba, mint a Major Conflict. A fent említett nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarok teóriám, rájuk nem vonatkozik. A diszkográfia lemezük teli van gyilkos számokkal. Hihetetlen intrókat és indulónak megfelelő refréneket írtak. Az oi középtempója és csordaszelleme keveredik a bukdácsolós hardcore-ral, amik nem csak magas házak között cikázva jók, hanem éjjel az ablakon kibámulva is fanzine ragasztgatás közben.
Van az úgy, hogy amit hülyeként szerettél, utálni fogod, amikor okos dolgok közelébe kerülsz, de ami tényleg jó azt megint szeretni fogod, ha végül tényleg kicsit is okos leszel. Ez az én sztorim az Agnostic Front-tal. A Gotta Go meg a Riot Riot Upstart-ot nehéz volt nem szeretni. Olyan fiatalon úgyis csak valaminek a része akartam lenni. Úgy látszik szinte tök mindegy is, hogy minek. Tetszett, hogy mutogattak az utcán, sokan, meg ugráltak, a háttérben sokan, és sokuknak volt tetoválása, csordaénekkel meg mit nem lehet eladni? Félig keménykedős volt, szóval úgy nézett ki a dolog, hogy aki ilyet hallgat, az csak tud valamit a dolgokról, amikről én még nem is hallottam. Félig meg slágeres oi volt, ami segített, hogy csúszón, mint amikor anyukám málnaszörpöt adott a kanalas gyógyszer mellé. De mind a két lemez egy töltelék a diszkográfiájukban. A szomorú az, hogy nem két jó lemez között. Tényleg ellene vagyok annak, amikor emberek eldöntik, hogy melyik zenekarnak mikor kellett volna feloszlania, de az AF-ben tényleg több tisztesség lenne, ha feloszlanak még időben. Meg Ryan-t is keserédes visszanézni a Harry és Sally-ben, azzal a tudattal, hogy ez az egész jó nő mára egy ráncos lúzer lett. Néhány színésznőnek meg kéne időben halnia. A frontnak pedig jócskán volt egy olyan korszaka, ami még ma is fenn maradna, ha kevesebb publicitással, de legalább több tisztességgel. Az első két lemez? Kurva jó! Nevetségesen rövidek, lelkességtől széteső számok. Annyira gyorsan játszanak, hogy alapzajnak hallani lehet az izgulást, ki ne essen a kezükből a hangszer. És tetszik, hogy annyira komolyan veszik magukat, miközben köztudottan elég ostoba egy társaság, hogy tudnak lelkesíteni úgy, hogy nem is azonosulok velük. Addig amíg Miret nem üvölti, hogy why am i going insane. Az annyira zseniális, hogyha utána csak szar számok lennének, akkor is annak a refrénnek a jó utóíze a fejemben maradna még napokig. Az első két lemezük egyáltalán nem kamerában mutogatós, ki ha mi nem féle a világnak fordulós mellkas felszívás. Hanem pont olyan számok összese amiket itthon hallgatnék meg a szobámban csak úgy a magam örömére titokban, nem pedig az utcán sétálva, vagy ami a legbénább, lassan haladó autóból üvöltetve.
A kései Agnostic Front-nak és a Madballnak köszönhetően annyira elidegenültem a köztudatban forgó nyhc zenekaroktól, hogy ha jól tudom Murphy’s Law-t a mai napig nem hallottam. Vagy igen, csak nem tudtam, hogy ők azok. Ugyan így a Cro-Magset is száműztem az életemből, mert kurva hülye voltam. Már ha a demóról, meg az első nagylemezről beszélünk, amik majdnem ugyan azok, és ugyan olyan jók. Mostanra rohadtul meguntam azt a zenét, amiben a tompítás a leggyakoribb módja, a gitározásnak. A Cro Mags-nél ettől mégis el tudok vonatkoztatni. Mert nem tudom, hogy ez e legkeményebb dolog a zenében, de amikor hallgatom, csak az érdekel, hogy ez a legkeményebb dolog a világon. Mert már minden mást úgyis elpusztított azzal az utópisztikus agressziójával. Bár az, hogy new yorki utcagyerekek, drogfüggő skinheadekből, yogázó krisnások lesznek, mert akkor kapnak kaját, nekem kicsit magas. De már a Bad Brainsnek is volt egy ilyen kibaszott fura spirituális oldala, amiben „hogyan legyünk sikeres üzletemberek”, önsegítő könyveket kevertek az ószövetséggel és a rasztafarizmussal.
Az első budapesti FVK az egyik legjobb koncert volt, amin voltam. Mechanikus Narancs intróval megidézték azt az utópisztikus erőszakot, amit már említetten, aztán mintha egy atombombát dobtak volna a tánctérre. Az összes háborús filmben van egy ilyen jelenet, hogy bomba robban a főszereplő mellett, megáll az idő, elmegy a hang csak áll és nézi az őrületet. Én nem ilyen voltam, hanem küzdtem magam előre, hogy egyből stage dive-oljak. John Joseph még lassan 50 felé is kibaszott kemény, ráadásul mikrofonállvánnyal. És milyen zenekar az, akiknek a demójuk brutálisabb, mint az első nagylemezük? Vicces a tagok közötti balfaszkodás, de nem kellett volna hagyni, hogy a zene kárára menjen. Ha viszont kifáradtak zeneileg, legalább vannak róluk jó sztorik. Például, hogy a Harley féle felállás egyik koncertjén Harley börtönből szabadult másod unokatesója az egyik számban egy furulya szólót nyomott.
Az Antidote egy újabb a remek példa arra, hogy ami new yorkban jó hardcore, az vagy arrogáns vagy nagyon rohadék. Így ők a tökéletes aláfestői a pszichopata gecizésnek. Az énekes torkában a metsző gyűlölet. Mintha a hangszálai rozsdás pengék lennének. Faszságokban meg a pattogó patriotizmusban ők is eléggé otthon vannak. De ezen túl a kislemeznyi számaikból egy sincs, ami nem állna meg önálló slágerként. Hihetetlen húzása van az egésznek. Emlékszem, amikor főiskolára hajnalban jártam be, hévvel, és kétszer is meghallgattam a lemezt, hogy ébren tartson. Valahogy mindig kiemelt a helyzetből, hogy már egy órája utazom azért, hogy három óráig hallgassak dögunalmas előadásokat. És csak az járt a fejemben, hogy milyen király félálomban a héven mp3 lejátszóról hallgatni ezt. Mintha lett volna nálam egy kés. Vagy bármi más ami menedéket nyújthat ebben a szívtelen világban, vagy amitől csak klassznak érzed magad. Még akkor is, ha ugyan olyan klassz vagy, mint majdnem mindenki más akinek vagy egy hobbija, amit komolyan vesz. Áh faszt a punkok sokkal jobbak, az Antidote meg hab a tortán. Egy gecitortán!
Ja és ha már az Agnostic Front olyan, mint Meg Ryan akkor az Antidote a new york hardcore Jean Seberg-je. Korszakalkotó rendező, egyik legjobb filmjében szerepelt. És csak úgy élhet a képzeletünkben, mint egy jó nő!
2009. március 24., kedd
ó igen bébi!
A legtöbb magára valamit is adó rasszista szervezetnek van egy több lépcsős beléptető eljárása az újonnan jelentkező tagokkal szemben. Az utolsó az, hogy két felvételre jelentkezőt összeraknak egy szobában, két egyneműt, és abban a szobában nekik smárolniuk kell egymással, meg fogdosniuk a másik nemi szervét. Aki felizgul az kiesett. Buzik nem kellenek a rasszistáknak! Vagyis olyan buzik nem, akik felizgulnak ha buzulnak.Nem csak a nagyvárosi, mindent túlokoskodó emberek, hanem rajtuk kívül is kurva sok férfi gondolkozik folyamatosan azon, hogy vajon meleg e. Egyszer erre mindenképp szükség van, mert elég sok időt spórol meg az egyéni jövő kialakításában. Nekem hogy eldöntsem a kérdést erre egy sokkal egyszerűbb és gyorsabb szűrő módszerem van, mint a rasszista szervezeteknek. Elképzelem mind a két nemet a fejemben, és akitől izgalomba jövök, ahhoz érzem magam orientáltnak. Most lehet azon gondolkodni, hogy mennyire vagyok magabiztos és pörgetek le ilyen olyan orgiákat a fejemben. Nem, igazából nem szoktak szárnyas merev péniszek repkedni a gondolataimban. Inkább a nőktől indulok be. Annyira, hogy néha már megijeszt mennyire heteroszexuális vagyok.
Végül kiderült a bátyámnak igaza volt. Sokkal szívesebben aludnék egy olyan vendégszobában ahol az ágy felett Maria Carey poszter és nem a Manowar van felfüggesztve. Szóval jóval buzisabb férfiakért rajongani, mint nőkért. Még ha tudtommal egyikünk sem rajongott nagyon-nagyon eddig olyan nőkért, akiket kulturális tevékenységük (ez egy kibaszott irritáló kifejezés, amit a zenélés, írás, filmezés összefoglalására használok) emelt ki a többi nő közül, azért így van. Így van még akkor is, ha béna nőkről van szó. A tény az, bármi, amit a nők mondanak, sokkal jobban hangzik. Nem hiszem, hogy megnéznék két filmet arról, hogy Ethan Hawke és Matt Dillon európai fővárosokban sétálgat és beszél az élet nagy dolgairól. Valószínűleg a Gilmore Girls is kurvára idegesítene, ha nem két nő lenne benne sci-fibe illően frappáns 24/7.
Most mégsem minden nő előtt szeretnék leborulni. Csak a klassz nőknek jár hájp és nem a jó, főleg nem a béna nőknek. Olyanokról lesz szó, akik benne vannak valamiben. Akik magukat vezetik bele kusza helyzetekbe, maguktól szeretik meg, amit szeretnek. Ez ilyen bogár rovar dolog. Minden klassz nő jó nő, de nem minden jó nő klassz nő.
- Amikor meghallgattam az új Bombettes-t, bár amikor a régit hallgattam akkor is, baromi jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint amikor a Marked Men-t utolsó lemezét raktam fel újra, még akkor is, ha ők hallhatóan jobb számokat írnak a svéd csajoknál. Még sincs bennük a pluszon túl még egy kis plusz. A Marked Men csak a zenéjével foglal helyett a többi puritán pop-punkot játszó zenekarok előtt. A Bombettes viszont a zenéjükkel és a kisugárzásukkal, ami egyértelműen a nőiességükből fakad. Vibrálnak. És ez most nem egy tahó poén volt. Ráadásul úgy tudnak erős független nőknek lenni, hogy közben viccesek maradnak, hónalj szőrnövesztés nélkül. Mert nem elijesztik a férfiakat a függetlenségükkel, hanem térdre nyomják őket, függővé tesznek, mint egy megmagyarázhatatlan természeti jelenség, ami zarándok hellyé válik. Nem sopánkodnak mindenféle szír szar faszságon, hogy hogyan nyomják el őket, hanem kiadják annak az útját, akiknek nincs elég sok, és elég jó bakelitje. Ez nem csak az egyik legerősebb indok arra, hogy szakítsanak veled, de olyan megsemmisítően aláz, hogy már szinte jól esik elmesélni a haverjaidnak. Pont ez a magabiztosság tégláz ki egy falat a zenekar elé, ami van olyan biztos és impozáns, hogy egy koncerten senki se akarjon a színpadra hanyatt fekve a szoknyájuk alá nézni és „ó igen bébit” sóhajtani, bármennyire is jó nők. Nincs mindig igazuk. Nem is csinálnak mindig jobb zenét. Mégis jobb hallgatni őket, ahogy bizonygatják az igazuk és játsszák a zenéjük.
- Azt nem tudom a nők miért mindig basszusgitáron játszanak. Mert hiába az a legkönnyebb hangszer, a nők mégis jól játszanak rajta. És sokkal jobban néznek ki, egy nagy valamivel a kezükben, mint a kisebb gitárral vagy elbújva a dobok mögött.
Ha választanom kéne az öreg, alkoholizmustól felpuffadt fejű, dagadt nők közül, hogy kivel feküdjek le, Kim Deal lenne az első választásom. Ha viszont basszusgitáron akarok betanulni egy számot, képtelen vagyok arra, hogy az Pixies, Sonic Youth vagy Adverts legyen. Mert ezek a nők annyira összenőttek a hangokkal, amiket játszanak, hogyha én utánuk játszom őket, ugyan úgy csajnak képzelem magam. Amit már gimiben sem szerettem képzelni.
Ugyan ez sosem zavart, ha Ramones-t gitároztam. Sosem kapott el az, hogy egy konzervatív punknak érzem magam. Bár csak a Bliztkrieg Bop-ot tudom, de aközben sem érzem magam new york-ba disszidált magyarnak.
- Union Town nagylemez szinte tökéletes. Modern, de nem arcoskodó, vagy sznob. Nem fordul el az alapoktól, hanem azokra dőlve nyomja magát előre. De ha a csaj néha nem vokálozna bele a csilingelő hangjával csak jó lenne. Azzal, hogy megszólal, viszont rányomja a jelenlétét a lemezre. Ha pedig egy olyan nő, olyan, mint ő jelen van valamiben, az csak jobb lehet. A koncertjük kellemes középtempóját is feldobta, hogy addig bámulhattam a csajt az első sorból, amíg el nem szégyelltem magam, hogy zavarba jött tőlem. Ha pedig azon gondolkodsz, hogy az Academy Fight Song hogy szólhat jobban akkor elmondom, hogy női vokállal a refrénben.
- Kit érdekelne a Vivian Girls ha Vivian Boys lenne? A No Age tündöklése rövidebbnek tűnt, pedig ők még jobb zenét is játszanak. És tényleg olyan nagy szám lett volna a Twee pop, ha érezhetően nem vonzott volna annyi geek csajt? Vagy a zenekarok fele nem nők aranyos dalolászása lett volna? A nők megint megmentették a zenét!
- Amit nem szeretek a nőkben, ha zenélnek, ha megpróbálnak férfiak lenni. Főleg, ha kibaszott mély, vagy kibaszott idegesítő hangon akarnak üvöltözni. Kiesnek a szerepükből és nem lehet őket komolyan venni. Pedig akik nagyon mélyen vagy kibaszott idegesítően üvöltenek, azok vagy azt akarják, hogy nagyon komolyan vegyék őket, vagy sokat drogoznak. Libyans egy a kivételek közül. Hihetetlen, hogy ilyen középfekvésű hangban nem esik le sokadszori hallgatás után sem, hogy egy lány fogja a mikrofont.
- Sajnos meg vagyok lőve azzal, hogy ami engem a legjobban érdekel, a punk zene, eléggé alul képviselt médiával rendelkezik, minőségileg. Van persze a Maximum Rock and Roll, de a szerzőik nagy része idegesítő, unalmas barom, akiket még az is sarazza, aki nekik ír. A politikai korrektség ráadásul nem vicces. Előfizetni rá meg túl drága, és nem éri meg.
A punknak nincs egy olyan összefogó felülete, mint az összes többi szubkultúrának. Biztos vagyok benne, hogy vannak minőségi hip-hop lapok/honlapok, indie-t én is ismerek, a metált meg úgyis olyan hülyék hallgatják, hogy őket nem zavarhatja, ha hülyék is írnak nekik.
A silány választékot már csak az dobja fel, ha nők írnak punkról. A nők valamiért, nem tudom miért, általában bénábban írnak, nem is emlékszem, hogy a kötelezők között olvastak e volna nőktől az osztálytársaim. Az érettségimet a nők szerepéről írtam az irodalomban, de a legtöbb példám olyan nőkről szólt, akik miatt történt valami, nem olyanokról, akik tettek dolgokat.
Ha egy nő viszont jól ír, az nagyon jól ír. Mert még körüllengi az a megfoghatatlan klasszság, ami a nőket szokta. Mások írásait akkor szeretem olvasni, ha tudom irigyelni őket. Mert jobban írnak, jobb meglátásaik vannak, jobbak a sztorijaik, érdekesebb az életük. A nőknél ez általában úgy szokott lenni, hogyha érzem is, hogy nem irigylem őket, attól még sokkal jobban érdekel, amit írnak, mint egy férfi, aki jól ír. Még egy blogot is szívesebben néznék, amiben egy csaj minden nap lefotózza a lábát (ez ilyen női dolog, a saját lábukat fotózni), vagy egy olyat, amiben a youtube-ról vagdos be jó videókat, minthogy egy fickó az összes kedvenc dolgomról írja meg milyen jók, ezzel erősítve bennem azt a hülye tudatot, hogy összekacsinthatok másokkal az ízlésünk felett.
Biztos rohadt sok interjút olvastam, amit részeg zenészekkel csináltak részeg rajongók. De az összesnél szívesebben elolvasnék egy olyat, amiben egy részeg csaj kérdez részeg zenészeket, vagy fordítva.
- Kurvára nem érdekel a divat. Bőven elég nekem már az is, ha a nők ugyan olyan ruhát hordanak, mint én (farmer, edzőcipő, póló), csak mondjuk ők szűkebbet. Mégis képes vagyok hetente háromszor is ránézni egy blogra, aminek főcsapása a divat, új ruhák, bemutatók, csak mert az írója néha elhint pár bejegyzést a crust punkról, szerelmes rajongásáról Lemmy iránt, zajos rock and roll-ról. És ez kurva jó! Senkit sem ismerek a hazai divatszakmából, de nem hiszem, hogy maguktól meghallgattak volna akár egy Dropdead lemezt is, vagy az ipodjukon lenne a Hear Nothing, See Nothing, Say Nothing. Ez a nő viszont magától szereti ezt a zenét, meg a nőiességéből kiindulva, gondolom a divatot. És ezt össze tudja egyeztetni. Mert miért kéne egy crusty-nak béna raszta hajat és foltos fin zenekarok pólói hordania? A tragédia a punk csajok körül úgyis mindig az, hogy elcsúfítják magukat.
A magyar nőkben a tragédia pedig az, hogy túl sokat szajkózták nekik, hogy ők a legszebbek a világon. Ezért vagy azzal vannak elfoglalva, hogy szépek legyenek, vagy azon sopánkodnak, hogy miért nem szépek. Ahelyett, hogy megpróbálnának érdekesek lenni, szerte mennek a városokban és próbálnak másokat meggyőzni, hogy törődjenek a szépségükkel.
Hiányoznak a rajongó lányok, akik elszórakoztatnának azzal, hogy rajonganak.
A hazai nőkről elég nehezen tudom elképzelni, hogy leülnének otthon beleásni magukat valamibe. Csak kullognak a dolgok után és ez a legszörnyűbb. Mert érdekesnek lenni macerás dolog. Ahhoz, ha más nem, egy csomót kell gondolkodni érdekes dolgokon, hogy aztán legyen valami érdekes véleményünk. Viszont a magyar lányoknak nincs idejük, se kedvük, hogy néha otthon üljenek és a flex-et lapozgassák, vagy csak a wikipediáról nézzenek triviális infókat régen feloszlott zenekarokról.
Magánéletileg már leszállítottam odáig az igényeimet, hogy elég egy nő, aki fogékony a jóra, de nem biztos, hogy már kapaszkodik is beléje. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy tíz millió ember közül egy nő sincs, aki szórakoztatóan és bennfentesen tudna írni a punkról vagy csak a zajos rock zenéről. Ez olyan szomorú. Akkor meg még szomorúbb, ha lenne véleményük, csak valamiért nem akarják elmondani. Szerencsére azért filmekről írnak magyar nők.
Boldogabb lennék egy olyan világban ahol a nők lennének sokkal okosabbak, viccesebbek. Ha ez eddig nem derült volna ki, akkor lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Szóval hajrá lányok mindenfelé a világban! Szánjatok időt arra, hogy legyen valami mondanivalótok aztán ki vele!
2009. március 18., szerda
nenenenenene
Amikor kijött az American Hardcore azután, hogy megszületett a két közmegegyezés, a film jó, de a hardcore nem halt meg 86-ban, mindenki megmaradt magának azzal a véleménnyel, hogy kiket hagytak ki. Az időkorlátra és a pletykára, hogy akik nincsenek benne, pénzt kértek, sokat lehet fogni. De hogy a Descendents még említés szinten sem szerepel, nekem kicsit fura. Annak tükrében, hogy például Replacements és Die Kreuzen is feltűnik.
Ha viszont jobban belegondolok ez is csak egy újabb szerencsétlenség, ami a Descendents-hez köthető. És most már nem csak a filmről beszélek. Ha a punk zenéről hallok beszélgetéseket, akkor is elég ritkán jön fel a nevük. Még ha a legtöbb zenekar, akik körül az élet pezseg sokkal ismeretlenebbek is náluk. Talán a Descendents legnagyobb bakija az volt, hogy beszorultak a népszerűség és a jó zene közé. Így mindenki csak úgy van velük, hogy „ja, az a zenekar jó, de inkább hallgatok valami mást”.
Ő dolguk. Én Descendents hallgatok. Most már úgysem használja senki a skatepunk kifejezést, és igazából az is baromság, hogy a Descendents annyira dallamos lenne. Azért is számítanak jó zenekarnak, mert néha már idegtépően nem dallamos az, amit csinálnak. És akármennyire is elcsépelt ezt kimondani, ők tényleg kompromisszummentesek. Kevés olyan zenekar van, akik azzal együtt, hogy kialakítanak és meg is tartanak egy hangzást ennyire össze vissza számokat írnak.
Nekem is sokba tellett mire meg tudtam szereti őket, úgy igazán oda adóan. Amiért sok régóta létező zenekarért nehéz rajongani az az, hogy könnyen bele lehet szaladni egy kései szarabb lemezükbe. Én az Everything Sucks-ot hallottam elsőnek. Ami újra hallgatóbarát volt, de részleteiben megvan benne a Descendents elsőre zavaró sokszínűsége. Pedig a spermás klip tetszett, mégis hosszú évekbe tellett, hogy idáig eljussak, hogy most egy egész bejegyzést szentelek nekik.
Rossz Black Flag nincs. Rossz Bad Brains van, de még milyen rossz. Rossz Circle Jerks valószínűleg van és rossz Dinosaur Jr. Valószínűleg nincs. Ezeknek a zenekaroknak mind vannak csúcs lemezeik, csak még azok után is írtak párat. A különbség köztük és a Descendents között, hogy akikről most főként szó van, néha egy lemezen keresztül kísértik a minősítő megbélyegzést.
Én legalább három féle Descendents ismerek. Van egy kapkodós, mintha épp rá nyitott volna valakire az anyja, maszturbálás közben, de még lát rá reményt, hogy elrakja a farkát és a kezét beletörölje valamibe, meg a pornót is kikapcsolja, ezért az összes vitalitását 20 másodpercbe szedi össze, hogy megússza a kínos szituációt. ˛/My Dad Sucks, Kids, I Wanna Be A Bear /
Aztán van a tudatra ébredt kezdő egyetemista, aki elolvasott pár könyvet és ettől okosabbnak hiszi most magát, mint amilyen valójában, pedig csak mások gondolatait adja vissza, kicsit felvizezve. Az ő esetükben ez az, amikor elkezdték a Black Flag kései, experimentális hangzását felvenni. / Enjoy, All-O-Gistics, Theme, Van /
És végül van az a Descendents, amit én imádok, az ami, pont azt csinálja, akkor és úgy amit tud, amihez a legjobban ért és amihez kedve van. Ez a dallamos, de azért szétgitározott Descendents. (néha kísérteties new wave basszus hangzással). / Clean sheets, Good Good Things, Bikeage, Ace /
Ez a három fő komponens, amikből ők kikevertek eddig rengeteg számot, vagy meghagyták egymagukban a fő irányokat és azokat játszották ki. A keverékek is igazából jóval többek, mint töltelék számok. Csak néha idegesítő, hogy egy olyan számba, mint az I Don’t Wanna Grow Up, bele van rondítva egy infantilis refrén, hogy „ne ne ne nee nee”. Ezt tudhatnák, hogy kibaszott idegesítő. Ha más nem a Flipper Ha, Ha, Ha-jából. Mert minden, amit a Flipper csinált az azért volt, hogy játsszon az idegeinkkel. Viszont olyan refréneket, mint amiket a Descendentsék írtak, csak nagyon kevesen tudtak a punkban. Így most kapásból csak a Death, Politicains In My Eyes ugrik be, ami lemossa őket, az viszont csak egy szám, és nem egy best of-nyi. Komolyan ők a punk refrének David Bowie-jai. Aki meg egy olyan fickó, hogy nőnek öltözve énekel, más bolygókról, a refrénjei miatt mégis szeretem.
Mert ilyen színes a palettájuk elég sok hangulathoz passzolnak. A középtempós, néha már ügyefogyott epikussággal dallamos számaik hozzám már annyira oda nőttek, hogy azokat bármikor meg tudom hallgatni.
Lassan lehet, oda jutok, ha megtehetem, összegyűjtöm majd ezeket a dalokat és csak őket hallgatom. Vannak olyan zenekarok, akiket szinte csak így lehet hallgatni, mert hallgatni mégis kell őket, csak sajnos sok a töltelék. De azok a zenekarok inkább egysíkúak. Mint például a Motorhead. Akiknek biztos klassz lehet minden számában felfedezni valami egyediséget, de szerintem inkább faagyúság.
Egy Descendents válogatás kazetta viszont azért is lehet jó, mert teljesen személyre formálható, így mindenkinek lehet kicsit más ugyan az a zenekar. Náluk nem is lenne enyhén kínos igénytelenség, nem albumok szerint hallgatni őket, mert totálisan illik az imidzsükhöz az, hogy fiatal srácok és lányok húsz évvel a fénykoruk után válogatásokat csinálnak a számaikból.
Amikor a kartonpapír feltalálója unokájának a kertjében ültem reggel 8-kor, két óra alvás után, egybelógó részegségemmel a hulla másnaposságomba, fáradtan, büdösen és a magánytól már lekókadva, amikor bevallotta a házigazda, hogy a két csaj, akivel felment a szobájába, végül csak meg lett dugva, az első gondolat, ami megcsapott az volt, hogy azért nem igazán ilyen dolgokról szólnak a Descendents számok. Ez valahogy marhára nem punk! A Descendents számok olyanok, mint pár napja, amikor pont akkor rohad le a villamosom, ha már késésben vagyok. Vagy olyan hogy másfél évig hordtam egy cipőt, ami egy évig baromi kényelmetlen volt és csak az utolsó fél évben szoktam hozzá. Később kiderült, hogy lúdtalpbetét volt benne. Honnan kellett volna tudnom? Sosem volt lúdtalpam, azt se tudom milyen a lúdtalpbetét. A Descendets-t könnyű átérezni, ha bármikor kiszúrt veled az élet, bénáztál nőkkel, melóval, iskolával, szülőkkel.
Teljesen hűen leírják mind azoknak a punkoknak a legtöbbször gyötrelmes vagy erőltetett menetben előre haladó hétköznapjait, akik nincsenek állóháborúban rendőrökkel, titkos szolgálatokkal, és multi cégekkel. Épp az a bájos esetlenséget képviselik, ami miatt valaki igazán punk marad, hosszú évekig még tizenhat után is, és nem válik, mondjuk politológussá, kommuna taggá vagy öngyilkossá. Ráadásul a témák változatossága miatt, eléggé meggyőző lesz a felszabadító tudat, hogy tényleg lehet bénának lenni úgy unblock. A punkság két alapvető kelléke is koncepciószerűen jelen van, méghozzá a kávé és a kajálás.
Ez a kép az egyik kedvencem, ami a punkhardcore-t dokumentálja. Sok ezen sem történik. A főszereplője nem is a zenekar, hanem az a feltehetőleg punkos kereteken belül igen kúl csávó, aki a színpad felé mászik az emberek fején. Ramones-osan hosszú haj, bőrdzseki, farmer, vans cipő. Egy jó koncerten. Tuti sokkal királyabb arc a való életben, mint a Descendents bármelyik tagja, mégis a színpad felé mászik, láthatóan. Afelé a szerencsétlen szemüveges csávó felé. Így miután elidőztünk a képen, világossá válik, hogy mégsem ő a főszereplő. Sokáig ő, de aztán változik a helyzet. Mint a Legendában, amikor Tom Cruise egy béna bőrtangás fasz karakterében végigszenved egy eléggé betépett erdőt, hogy mi találkozzunk az igazi királlyal, Tim Curry-vel, nem mint állandóan vigyorgó fura figurával, hanem mint a kibaszott SÖTÉTSÉGgel.
Ezzel a csavarral nyerhetem mindig vissza a reményt, hogy akik látszólag a rossz oldalon állnak, úgyis mindig ők jönnek ki győztesen (a többi rossz oldalon áll szemében legalábbis biztos).
Az elmúlt hónapokban is ugyan annyira szerencsétlen voltam, mint ezelőtt. Talán kevesebb kávét ittam, de többet főztem vagy mentem el enni olcsó kajáldákba. Ja és még horgászni is voltam. Mindeközben pedig jobban éreztem magam, hogy az mp3 lejátszómon volt Descendents.
Ha viszont jobban belegondolok ez is csak egy újabb szerencsétlenség, ami a Descendents-hez köthető. És most már nem csak a filmről beszélek. Ha a punk zenéről hallok beszélgetéseket, akkor is elég ritkán jön fel a nevük. Még ha a legtöbb zenekar, akik körül az élet pezseg sokkal ismeretlenebbek is náluk. Talán a Descendents legnagyobb bakija az volt, hogy beszorultak a népszerűség és a jó zene közé. Így mindenki csak úgy van velük, hogy „ja, az a zenekar jó, de inkább hallgatok valami mást”.
Ő dolguk. Én Descendents hallgatok. Most már úgysem használja senki a skatepunk kifejezést, és igazából az is baromság, hogy a Descendents annyira dallamos lenne. Azért is számítanak jó zenekarnak, mert néha már idegtépően nem dallamos az, amit csinálnak. És akármennyire is elcsépelt ezt kimondani, ők tényleg kompromisszummentesek. Kevés olyan zenekar van, akik azzal együtt, hogy kialakítanak és meg is tartanak egy hangzást ennyire össze vissza számokat írnak.
Nekem is sokba tellett mire meg tudtam szereti őket, úgy igazán oda adóan. Amiért sok régóta létező zenekarért nehéz rajongani az az, hogy könnyen bele lehet szaladni egy kései szarabb lemezükbe. Én az Everything Sucks-ot hallottam elsőnek. Ami újra hallgatóbarát volt, de részleteiben megvan benne a Descendents elsőre zavaró sokszínűsége. Pedig a spermás klip tetszett, mégis hosszú évekbe tellett, hogy idáig eljussak, hogy most egy egész bejegyzést szentelek nekik.
Rossz Black Flag nincs. Rossz Bad Brains van, de még milyen rossz. Rossz Circle Jerks valószínűleg van és rossz Dinosaur Jr. Valószínűleg nincs. Ezeknek a zenekaroknak mind vannak csúcs lemezeik, csak még azok után is írtak párat. A különbség köztük és a Descendents között, hogy akikről most főként szó van, néha egy lemezen keresztül kísértik a minősítő megbélyegzést.
Én legalább három féle Descendents ismerek. Van egy kapkodós, mintha épp rá nyitott volna valakire az anyja, maszturbálás közben, de még lát rá reményt, hogy elrakja a farkát és a kezét beletörölje valamibe, meg a pornót is kikapcsolja, ezért az összes vitalitását 20 másodpercbe szedi össze, hogy megússza a kínos szituációt. ˛/My Dad Sucks, Kids, I Wanna Be A Bear /
Aztán van a tudatra ébredt kezdő egyetemista, aki elolvasott pár könyvet és ettől okosabbnak hiszi most magát, mint amilyen valójában, pedig csak mások gondolatait adja vissza, kicsit felvizezve. Az ő esetükben ez az, amikor elkezdték a Black Flag kései, experimentális hangzását felvenni. / Enjoy, All-O-Gistics, Theme, Van /
És végül van az a Descendents, amit én imádok, az ami, pont azt csinálja, akkor és úgy amit tud, amihez a legjobban ért és amihez kedve van. Ez a dallamos, de azért szétgitározott Descendents. (néha kísérteties new wave basszus hangzással). / Clean sheets, Good Good Things, Bikeage, Ace /
Ez a három fő komponens, amikből ők kikevertek eddig rengeteg számot, vagy meghagyták egymagukban a fő irányokat és azokat játszották ki. A keverékek is igazából jóval többek, mint töltelék számok. Csak néha idegesítő, hogy egy olyan számba, mint az I Don’t Wanna Grow Up, bele van rondítva egy infantilis refrén, hogy „ne ne ne nee nee”. Ezt tudhatnák, hogy kibaszott idegesítő. Ha más nem a Flipper Ha, Ha, Ha-jából. Mert minden, amit a Flipper csinált az azért volt, hogy játsszon az idegeinkkel. Viszont olyan refréneket, mint amiket a Descendentsék írtak, csak nagyon kevesen tudtak a punkban. Így most kapásból csak a Death, Politicains In My Eyes ugrik be, ami lemossa őket, az viszont csak egy szám, és nem egy best of-nyi. Komolyan ők a punk refrének David Bowie-jai. Aki meg egy olyan fickó, hogy nőnek öltözve énekel, más bolygókról, a refrénjei miatt mégis szeretem.
Mert ilyen színes a palettájuk elég sok hangulathoz passzolnak. A középtempós, néha már ügyefogyott epikussággal dallamos számaik hozzám már annyira oda nőttek, hogy azokat bármikor meg tudom hallgatni.
Lassan lehet, oda jutok, ha megtehetem, összegyűjtöm majd ezeket a dalokat és csak őket hallgatom. Vannak olyan zenekarok, akiket szinte csak így lehet hallgatni, mert hallgatni mégis kell őket, csak sajnos sok a töltelék. De azok a zenekarok inkább egysíkúak. Mint például a Motorhead. Akiknek biztos klassz lehet minden számában felfedezni valami egyediséget, de szerintem inkább faagyúság.
Egy Descendents válogatás kazetta viszont azért is lehet jó, mert teljesen személyre formálható, így mindenkinek lehet kicsit más ugyan az a zenekar. Náluk nem is lenne enyhén kínos igénytelenség, nem albumok szerint hallgatni őket, mert totálisan illik az imidzsükhöz az, hogy fiatal srácok és lányok húsz évvel a fénykoruk után válogatásokat csinálnak a számaikból.
Amikor a kartonpapír feltalálója unokájának a kertjében ültem reggel 8-kor, két óra alvás után, egybelógó részegségemmel a hulla másnaposságomba, fáradtan, büdösen és a magánytól már lekókadva, amikor bevallotta a házigazda, hogy a két csaj, akivel felment a szobájába, végül csak meg lett dugva, az első gondolat, ami megcsapott az volt, hogy azért nem igazán ilyen dolgokról szólnak a Descendents számok. Ez valahogy marhára nem punk! A Descendents számok olyanok, mint pár napja, amikor pont akkor rohad le a villamosom, ha már késésben vagyok. Vagy olyan hogy másfél évig hordtam egy cipőt, ami egy évig baromi kényelmetlen volt és csak az utolsó fél évben szoktam hozzá. Később kiderült, hogy lúdtalpbetét volt benne. Honnan kellett volna tudnom? Sosem volt lúdtalpam, azt se tudom milyen a lúdtalpbetét. A Descendets-t könnyű átérezni, ha bármikor kiszúrt veled az élet, bénáztál nőkkel, melóval, iskolával, szülőkkel.
Teljesen hűen leírják mind azoknak a punkoknak a legtöbbször gyötrelmes vagy erőltetett menetben előre haladó hétköznapjait, akik nincsenek állóháborúban rendőrökkel, titkos szolgálatokkal, és multi cégekkel. Épp az a bájos esetlenséget képviselik, ami miatt valaki igazán punk marad, hosszú évekig még tizenhat után is, és nem válik, mondjuk politológussá, kommuna taggá vagy öngyilkossá. Ráadásul a témák változatossága miatt, eléggé meggyőző lesz a felszabadító tudat, hogy tényleg lehet bénának lenni úgy unblock. A punkság két alapvető kelléke is koncepciószerűen jelen van, méghozzá a kávé és a kajálás.
Ez a kép az egyik kedvencem, ami a punkhardcore-t dokumentálja. Sok ezen sem történik. A főszereplője nem is a zenekar, hanem az a feltehetőleg punkos kereteken belül igen kúl csávó, aki a színpad felé mászik az emberek fején. Ramones-osan hosszú haj, bőrdzseki, farmer, vans cipő. Egy jó koncerten. Tuti sokkal királyabb arc a való életben, mint a Descendents bármelyik tagja, mégis a színpad felé mászik, láthatóan. Afelé a szerencsétlen szemüveges csávó felé. Így miután elidőztünk a képen, világossá válik, hogy mégsem ő a főszereplő. Sokáig ő, de aztán változik a helyzet. Mint a Legendában, amikor Tom Cruise egy béna bőrtangás fasz karakterében végigszenved egy eléggé betépett erdőt, hogy mi találkozzunk az igazi királlyal, Tim Curry-vel, nem mint állandóan vigyorgó fura figurával, hanem mint a kibaszott SÖTÉTSÉGgel.
Ezzel a csavarral nyerhetem mindig vissza a reményt, hogy akik látszólag a rossz oldalon állnak, úgyis mindig ők jönnek ki győztesen (a többi rossz oldalon áll szemében legalábbis biztos).
Az elmúlt hónapokban is ugyan annyira szerencsétlen voltam, mint ezelőtt. Talán kevesebb kávét ittam, de többet főztem vagy mentem el enni olcsó kajáldákba. Ja és még horgászni is voltam. Mindeközben pedig jobban éreztem magam, hogy az mp3 lejátszómon volt Descendents.
2009. január 2., péntek
hello 2009
Hej hó!
A sofa king és a másik blog is folytatódni fog. De az új munkamódszerem az lett, hogy mindent csak egymás után.
Az elmúlt időben az iskolával foglalkoztam és összehoztam ezt:
24 oldal A3-asban. 5 napról, amit Angliában töltöttem többek között azzal, hogy a Cloak / Dagger angol turnéját követtem és hobóskodtam. Érdeklődni a: sofa.king kukac freemail pont hu – n lehet.
Ezen kívül még, azt hiszem közreműködtem egy másik fanzine-ben, a sofa king 3-at elküldtem a fanzine.extra.hu-ra, gondolom nemsokára felkerül. Lesz a something against you-val két (vagy három) interjú is két (vagy három) különböző zine-ben. Tervben van még egy, csak zenével foglalkozó füzet is, de azzal nagyon döcögök.
Ja a zenekar különben feloszlott. Nekrológ később. Utolsó két koncert, holnap Szegeden és Április 30-án a Brutal Knights és Determination társaságában. Lehet lesz még helyi zenekar. A bulit Ő szervezi. Respekt érte!
azt hiszem most csak ennyi. több később.
A sofa king és a másik blog is folytatódni fog. De az új munkamódszerem az lett, hogy mindent csak egymás után.
Az elmúlt időben az iskolával foglalkoztam és összehoztam ezt:
24 oldal A3-asban. 5 napról, amit Angliában töltöttem többek között azzal, hogy a Cloak / Dagger angol turnéját követtem és hobóskodtam. Érdeklődni a: sofa.king kukac freemail pont hu – n lehet.
Ezen kívül még, azt hiszem közreműködtem egy másik fanzine-ben, a sofa king 3-at elküldtem a fanzine.extra.hu-ra, gondolom nemsokára felkerül. Lesz a something against you-val két (vagy három) interjú is két (vagy három) különböző zine-ben. Tervben van még egy, csak zenével foglalkozó füzet is, de azzal nagyon döcögök.
Ja a zenekar különben feloszlott. Nekrológ később. Utolsó két koncert, holnap Szegeden és Április 30-án a Brutal Knights és Determination társaságában. Lehet lesz még helyi zenekar. A bulit Ő szervezi. Respekt érte!
azt hiszem most csak ennyi. több később.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
