ó igen bébi!

A legtöbb magára valamit is adó rasszista szervezetnek van egy több lépcsős beléptető eljárása az újonnan jelentkező tagokkal szemben. Az utolsó az, hogy két felvételre jelentkezőt összeraknak egy szobában, két egyneműt, és abban a szobában nekik smárolniuk kell egymással, meg fogdosniuk a másik nemi szervét. Aki felizgul az kiesett. Buzik nem kellenek a rasszistáknak! Vagyis olyan buzik nem, akik felizgulnak ha buzulnak.
Nem csak a nagyvárosi, mindent túlokoskodó emberek, hanem rajtuk kívül is kurva sok férfi gondolkozik folyamatosan azon, hogy vajon meleg e. Egyszer erre mindenképp szükség van, mert elég sok időt spórol meg az egyéni jövő kialakításában. Nekem hogy eldöntsem a kérdést erre egy sokkal egyszerűbb és gyorsabb szűrő módszerem van, mint a rasszista szervezeteknek. Elképzelem mind a két nemet a fejemben, és akitől izgalomba jövök, ahhoz érzem magam orientáltnak. Most lehet azon gondolkodni, hogy mennyire vagyok magabiztos és pörgetek le ilyen olyan orgiákat a fejemben. Nem, igazából nem szoktak szárnyas merev péniszek repkedni a gondolataimban. Inkább a nőktől indulok be. Annyira, hogy néha már megijeszt mennyire heteroszexuális vagyok.

Végül kiderült a bátyámnak igaza volt. Sokkal szívesebben aludnék egy olyan vendégszobában ahol az ágy felett Maria Carey poszter és nem a Manowar van felfüggesztve. Szóval jóval buzisabb férfiakért rajongani, mint nőkért. Még ha tudtommal egyikünk sem rajongott nagyon-nagyon eddig olyan nőkért, akiket kulturális tevékenységük (ez egy kibaszott irritáló kifejezés, amit a zenélés, írás, filmezés összefoglalására használok) emelt ki a többi nő közül, azért így van. Így van még akkor is, ha béna nőkről van szó. A tény az, bármi, amit a nők mondanak, sokkal jobban hangzik. Nem hiszem, hogy megnéznék két filmet arról, hogy Ethan Hawke és Matt Dillon európai fővárosokban sétálgat és beszél az élet nagy dolgairól. Valószínűleg a Gilmore Girls is kurvára idegesítene, ha nem két nő lenne benne sci-fibe illően frappáns 24/7.
Most mégsem minden nő előtt szeretnék leborulni. Csak a klassz nőknek jár hájp és nem a jó, főleg nem a béna nőknek. Olyanokról lesz szó, akik benne vannak valamiben. Akik magukat vezetik bele kusza helyzetekbe, maguktól szeretik meg, amit szeretnek. Ez ilyen bogár rovar dolog. Minden klassz nő jó nő, de nem minden jó nő klassz nő.

- Amikor meghallgattam az új Bombettes-t, bár amikor a régit hallgattam akkor is, baromi jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint amikor a Marked Men-t utolsó lemezét raktam fel újra, még akkor is, ha ők hallhatóan jobb számokat írnak a svéd csajoknál. Még sincs bennük a pluszon túl még egy kis plusz. A Marked Men csak a zenéjével foglal helyett a többi puritán pop-punkot játszó zenekarok előtt. A Bombettes viszont a zenéjükkel és a kisugárzásukkal, ami egyértelműen a nőiességükből fakad. Vibrálnak. És ez most nem egy tahó poén volt. Ráadásul úgy tudnak erős független nőknek lenni, hogy közben viccesek maradnak, hónalj szőrnövesztés nélkül. Mert nem elijesztik a férfiakat a függetlenségükkel, hanem térdre nyomják őket, függővé tesznek, mint egy megmagyarázhatatlan természeti jelenség, ami zarándok hellyé válik. Nem sopánkodnak mindenféle szír szar faszságon, hogy hogyan nyomják el őket, hanem kiadják annak az útját, akiknek nincs elég sok, és elég jó bakelitje. Ez nem csak az egyik legerősebb indok arra, hogy szakítsanak veled, de olyan megsemmisítően aláz, hogy már szinte jól esik elmesélni a haverjaidnak. Pont ez a magabiztosság tégláz ki egy falat a zenekar elé, ami van olyan biztos és impozáns, hogy egy koncerten senki se akarjon a színpadra hanyatt fekve a szoknyájuk alá nézni és „ó igen bébit” sóhajtani, bármennyire is jó nők. Nincs mindig igazuk. Nem is csinálnak mindig jobb zenét. Mégis jobb hallgatni őket, ahogy bizonygatják az igazuk és játsszák a zenéjük.

- Azt nem tudom a nők miért mindig basszusgitáron játszanak. Mert hiába az a legkönnyebb hangszer, a nők mégis jól játszanak rajta. És sokkal jobban néznek ki, egy nagy valamivel a kezükben, mint a kisebb gitárral vagy elbújva a dobok mögött.
Ha választanom kéne az öreg, alkoholizmustól felpuffadt fejű, dagadt nők közül, hogy kivel feküdjek le, Kim Deal lenne az első választásom. Ha viszont basszusgitáron akarok betanulni egy számot, képtelen vagyok arra, hogy az Pixies, Sonic Youth vagy Adverts legyen. Mert ezek a nők annyira összenőttek a hangokkal, amiket játszanak, hogyha én utánuk játszom őket, ugyan úgy csajnak képzelem magam. Amit már gimiben sem szerettem képzelni.
Ugyan ez sosem zavart, ha Ramones-t gitároztam. Sosem kapott el az, hogy egy konzervatív punknak érzem magam. Bár csak a Bliztkrieg Bop-ot tudom, de aközben sem érzem magam new york-ba disszidált magyarnak.

- Union Town nagylemez szinte tökéletes. Modern, de nem arcoskodó, vagy sznob. Nem fordul el az alapoktól, hanem azokra dőlve nyomja magát előre. De ha a csaj néha nem vokálozna bele a csilingelő hangjával csak jó lenne. Azzal, hogy megszólal, viszont rányomja a jelenlétét a lemezre. Ha pedig egy olyan nő, olyan, mint ő jelen van valamiben, az csak jobb lehet. A koncertjük kellemes középtempóját is feldobta, hogy addig bámulhattam a csajt az első sorból, amíg el nem szégyelltem magam, hogy zavarba jött tőlem. Ha pedig azon gondolkodsz, hogy az Academy Fight Song hogy szólhat jobban akkor elmondom, hogy női vokállal a refrénben.

- Kit érdekelne a Vivian Girls ha Vivian Boys lenne? A No Age tündöklése rövidebbnek tűnt, pedig ők még jobb zenét is játszanak. És tényleg olyan nagy szám lett volna a Twee pop, ha érezhetően nem vonzott volna annyi geek csajt? Vagy a zenekarok fele nem nők aranyos dalolászása lett volna? A nők megint megmentették a zenét!

- Amit nem szeretek a nőkben, ha zenélnek, ha megpróbálnak férfiak lenni. Főleg, ha kibaszott mély, vagy kibaszott idegesítő hangon akarnak üvöltözni. Kiesnek a szerepükből és nem lehet őket komolyan venni. Pedig akik nagyon mélyen vagy kibaszott idegesítően üvöltenek, azok vagy azt akarják, hogy nagyon komolyan vegyék őket, vagy sokat drogoznak. Libyans egy a kivételek közül. Hihetetlen, hogy ilyen középfekvésű hangban nem esik le sokadszori hallgatás után sem, hogy egy lány fogja a mikrofont.

- Sajnos meg vagyok lőve azzal, hogy ami engem a legjobban érdekel, a punk zene, eléggé alul képviselt médiával rendelkezik, minőségileg. Van persze a Maximum Rock and Roll, de a szerzőik nagy része idegesítő, unalmas barom, akiket még az is sarazza, aki nekik ír. A politikai korrektség ráadásul nem vicces. Előfizetni rá meg túl drága, és nem éri meg.
A punknak nincs egy olyan összefogó felülete, mint az összes többi szubkultúrának. Biztos vagyok benne, hogy vannak minőségi hip-hop lapok/honlapok, indie-t én is ismerek, a metált meg úgyis olyan hülyék hallgatják, hogy őket nem zavarhatja, ha hülyék is írnak nekik.
A silány választékot már csak az dobja fel, ha nők írnak punkról. A nők valamiért, nem tudom miért, általában bénábban írnak, nem is emlékszem, hogy a kötelezők között olvastak e volna nőktől az osztálytársaim. Az érettségimet a nők szerepéről írtam az irodalomban, de a legtöbb példám olyan nőkről szólt, akik miatt történt valami, nem olyanokról, akik tettek dolgokat.
Ha egy nő viszont jól ír, az nagyon jól ír. Mert még körüllengi az a megfoghatatlan klasszság, ami a nőket szokta. Mások írásait akkor szeretem olvasni, ha tudom irigyelni őket. Mert jobban írnak, jobb meglátásaik vannak, jobbak a sztorijaik, érdekesebb az életük. A nőknél ez általában úgy szokott lenni, hogyha érzem is, hogy nem irigylem őket, attól még sokkal jobban érdekel, amit írnak, mint egy férfi, aki jól ír. Még egy blogot is szívesebben néznék, amiben egy csaj minden nap lefotózza a lábát (ez ilyen női dolog, a saját lábukat fotózni), vagy egy olyat, amiben a youtube-ról vagdos be jó videókat, minthogy egy fickó az összes kedvenc dolgomról írja meg milyen jók, ezzel erősítve bennem azt a hülye tudatot, hogy összekacsinthatok másokkal az ízlésünk felett.
Biztos rohadt sok interjút olvastam, amit részeg zenészekkel csináltak részeg rajongók. De az összesnél szívesebben elolvasnék egy olyat, amiben egy részeg csaj kérdez részeg zenészeket, vagy fordítva.

- Kurvára nem érdekel a divat. Bőven elég nekem már az is, ha a nők ugyan olyan ruhát hordanak, mint én (farmer, edzőcipő, póló), csak mondjuk ők szűkebbet. Mégis képes vagyok hetente háromszor is ránézni egy blogra, aminek főcsapása a divat, új ruhák, bemutatók, csak mert az írója néha elhint pár bejegyzést a crust punkról, szerelmes rajongásáról Lemmy iránt, zajos rock and roll-ról. És ez kurva jó! Senkit sem ismerek a hazai divatszakmából, de nem hiszem, hogy maguktól meghallgattak volna akár egy Dropdead lemezt is, vagy az ipodjukon lenne a Hear Nothing, See Nothing, Say Nothing. Ez a nő viszont magától szereti ezt a zenét, meg a nőiességéből kiindulva, gondolom a divatot. És ezt össze tudja egyeztetni. Mert miért kéne egy crusty-nak béna raszta hajat és foltos fin zenekarok pólói hordania? A tragédia a punk csajok körül úgyis mindig az, hogy elcsúfítják magukat.
A magyar nőkben a tragédia pedig az, hogy túl sokat szajkózták nekik, hogy ők a legszebbek a világon. Ezért vagy azzal vannak elfoglalva, hogy szépek legyenek, vagy azon sopánkodnak, hogy miért nem szépek. Ahelyett, hogy megpróbálnának érdekesek lenni, szerte mennek a városokban és próbálnak másokat meggyőzni, hogy törődjenek a szépségükkel.
Hiányoznak a rajongó lányok, akik elszórakoztatnának azzal, hogy rajonganak.
A hazai nőkről elég nehezen tudom elképzelni, hogy leülnének otthon beleásni magukat valamibe. Csak kullognak a dolgok után és ez a legszörnyűbb. Mert érdekesnek lenni macerás dolog. Ahhoz, ha más nem, egy csomót kell gondolkodni érdekes dolgokon, hogy aztán legyen valami érdekes véleményünk. Viszont a magyar lányoknak nincs idejük, se kedvük, hogy néha otthon üljenek és a flex-et lapozgassák, vagy csak a wikipediáról nézzenek triviális infókat régen feloszlott zenekarokról.
Magánéletileg már leszállítottam odáig az igényeimet, hogy elég egy nő, aki fogékony a jóra, de nem biztos, hogy már kapaszkodik is beléje. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy tíz millió ember közül egy nő sincs, aki szórakoztatóan és bennfentesen tudna írni a punkról vagy csak a zajos rock zenéről. Ez olyan szomorú. Akkor meg még szomorúbb, ha lenne véleményük, csak valamiért nem akarják elmondani. Szerencsére azért filmekről írnak magyar nők.

Boldogabb lennék egy olyan világban ahol a nők lennének sokkal okosabbak, viccesebbek. Ha ez eddig nem derült volna ki, akkor lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Szóval hajrá lányok mindenfelé a világban! Szánjatok időt arra, hogy legyen valami mondanivalótok aztán ki vele!

nenenenenene

Amikor kijött az American Hardcore azután, hogy megszületett a két közmegegyezés, a film jó, de a hardcore nem halt meg 86-ban, mindenki megmaradt magának azzal a véleménnyel, hogy kiket hagytak ki. Az időkorlátra és a pletykára, hogy akik nincsenek benne, pénzt kértek, sokat lehet fogni. De hogy a Descendents még említés szinten sem szerepel, nekem kicsit fura. Annak tükrében, hogy például Replacements és Die Kreuzen is feltűnik.
Ha viszont jobban belegondolok ez is csak egy újabb szerencsétlenség, ami a Descendents-hez köthető. És most már nem csak a filmről beszélek. Ha a punk zenéről hallok beszélgetéseket, akkor is elég ritkán jön fel a nevük. Még ha a legtöbb zenekar, akik körül az élet pezseg sokkal ismeretlenebbek is náluk. Talán a Descendents legnagyobb bakija az volt, hogy beszorultak a népszerűség és a jó zene közé. Így mindenki csak úgy van velük, hogy „ja, az a zenekar jó, de inkább hallgatok valami mást”.
Ő dolguk. Én Descendents hallgatok. Most már úgysem használja senki a skatepunk kifejezést, és igazából az is baromság, hogy a Descendents annyira dallamos lenne. Azért is számítanak jó zenekarnak, mert néha már idegtépően nem dallamos az, amit csinálnak. És akármennyire is elcsépelt ezt kimondani, ők tényleg kompromisszummentesek. Kevés olyan zenekar van, akik azzal együtt, hogy kialakítanak és meg is tartanak egy hangzást ennyire össze vissza számokat írnak.
Nekem is sokba tellett mire meg tudtam szereti őket, úgy igazán oda adóan. Amiért sok régóta létező zenekarért nehéz rajongani az az, hogy könnyen bele lehet szaladni egy kései szarabb lemezükbe. Én az Everything Sucks-ot hallottam elsőnek. Ami újra hallgatóbarát volt, de részleteiben megvan benne a Descendents elsőre zavaró sokszínűsége. Pedig a spermás klip tetszett, mégis hosszú évekbe tellett, hogy idáig eljussak, hogy most egy egész bejegyzést szentelek nekik.

Rossz Black Flag nincs. Rossz Bad Brains van, de még milyen rossz. Rossz Circle Jerks valószínűleg van és rossz Dinosaur Jr. Valószínűleg nincs. Ezeknek a zenekaroknak mind vannak csúcs lemezeik, csak még azok után is írtak párat. A különbség köztük és a Descendents között, hogy akikről most főként szó van, néha egy lemezen keresztül kísértik a minősítő megbélyegzést.
Én legalább három féle Descendents ismerek. Van egy kapkodós, mintha épp rá nyitott volna valakire az anyja, maszturbálás közben, de még lát rá reményt, hogy elrakja a farkát és a kezét beletörölje valamibe, meg a pornót is kikapcsolja, ezért az összes vitalitását 20 másodpercbe szedi össze, hogy megússza a kínos szituációt. ˛/My Dad Sucks, Kids, I Wanna Be A Bear /
Aztán van a tudatra ébredt kezdő egyetemista, aki elolvasott pár könyvet és ettől okosabbnak hiszi most magát, mint amilyen valójában, pedig csak mások gondolatait adja vissza, kicsit felvizezve. Az ő esetükben ez az, amikor elkezdték a Black Flag kései, experimentális hangzását felvenni. / Enjoy, All-O-Gistics, Theme, Van /
És végül van az a Descendents, amit én imádok, az ami, pont azt csinálja, akkor és úgy amit tud, amihez a legjobban ért és amihez kedve van. Ez a dallamos, de azért szétgitározott Descendents. (néha kísérteties new wave basszus hangzással). / Clean sheets, Good Good Things, Bikeage, Ace /

Ez a három fő komponens, amikből ők kikevertek eddig rengeteg számot, vagy meghagyták egymagukban a fő irányokat és azokat játszották ki. A keverékek is igazából jóval többek, mint töltelék számok. Csak néha idegesítő, hogy egy olyan számba, mint az I Don’t Wanna Grow Up, bele van rondítva egy infantilis refrén, hogy „ne ne ne nee nee”. Ezt tudhatnák, hogy kibaszott idegesítő. Ha más nem a Flipper Ha, Ha, Ha-jából. Mert minden, amit a Flipper csinált az azért volt, hogy játsszon az idegeinkkel. Viszont olyan refréneket, mint amiket a Descendentsék írtak, csak nagyon kevesen tudtak a punkban. Így most kapásból csak a Death, Politicains In My Eyes ugrik be, ami lemossa őket, az viszont csak egy szám, és nem egy best of-nyi. Komolyan ők a punk refrének David Bowie-jai. Aki meg egy olyan fickó, hogy nőnek öltözve énekel, más bolygókról, a refrénjei miatt mégis szeretem.

Mert ilyen színes a palettájuk elég sok hangulathoz passzolnak. A középtempós, néha már ügyefogyott epikussággal dallamos számaik hozzám már annyira oda nőttek, hogy azokat bármikor meg tudom hallgatni.
Lassan lehet, oda jutok, ha megtehetem, összegyűjtöm majd ezeket a dalokat és csak őket hallgatom. Vannak olyan zenekarok, akiket szinte csak így lehet hallgatni, mert hallgatni mégis kell őket, csak sajnos sok a töltelék. De azok a zenekarok inkább egysíkúak. Mint például a Motorhead. Akiknek biztos klassz lehet minden számában felfedezni valami egyediséget, de szerintem inkább faagyúság.
Egy Descendents válogatás kazetta viszont azért is lehet jó, mert teljesen személyre formálható, így mindenkinek lehet kicsit más ugyan az a zenekar. Náluk nem is lenne enyhén kínos igénytelenség, nem albumok szerint hallgatni őket, mert totálisan illik az imidzsükhöz az, hogy fiatal srácok és lányok húsz évvel a fénykoruk után válogatásokat csinálnak a számaikból.

Amikor a kartonpapír feltalálója unokájának a kertjében ültem reggel 8-kor, két óra alvás után, egybelógó részegségemmel a hulla másnaposságomba, fáradtan, büdösen és a magánytól már lekókadva, amikor bevallotta a házigazda, hogy a két csaj, akivel felment a szobájába, végül csak meg lett dugva, az első gondolat, ami megcsapott az volt, hogy azért nem igazán ilyen dolgokról szólnak a Descendents számok. Ez valahogy marhára nem punk! A Descendents számok olyanok, mint pár napja, amikor pont akkor rohad le a villamosom, ha már késésben vagyok. Vagy olyan hogy másfél évig hordtam egy cipőt, ami egy évig baromi kényelmetlen volt és csak az utolsó fél évben szoktam hozzá. Később kiderült, hogy lúdtalpbetét volt benne. Honnan kellett volna tudnom? Sosem volt lúdtalpam, azt se tudom milyen a lúdtalpbetét. A Descendets-t könnyű átérezni, ha bármikor kiszúrt veled az élet, bénáztál nőkkel, melóval, iskolával, szülőkkel.
Teljesen hűen leírják mind azoknak a punkoknak a legtöbbször gyötrelmes vagy erőltetett menetben előre haladó hétköznapjait, akik nincsenek állóháborúban rendőrökkel, titkos szolgálatokkal, és multi cégekkel. Épp az a bájos esetlenséget képviselik, ami miatt valaki igazán punk marad, hosszú évekig még tizenhat után is, és nem válik, mondjuk politológussá, kommuna taggá vagy öngyilkossá. Ráadásul a témák változatossága miatt, eléggé meggyőző lesz a felszabadító tudat, hogy tényleg lehet bénának lenni úgy unblock. A punkság két alapvető kelléke is koncepciószerűen jelen van, méghozzá a kávé és a kajálás.

Ez a kép az egyik kedvencem, ami a punkhardcore-t dokumentálja. Sok ezen sem történik. A főszereplője nem is a zenekar, hanem az a feltehetőleg punkos kereteken belül igen kúl csávó, aki a színpad felé mászik az emberek fején. Ramones-osan hosszú haj, bőrdzseki, farmer, vans cipő. Egy jó koncerten. Tuti sokkal királyabb arc a való életben, mint a Descendents bármelyik tagja, mégis a színpad felé mászik, láthatóan. Afelé a szerencsétlen szemüveges csávó felé. Így miután elidőztünk a képen, világossá válik, hogy mégsem ő a főszereplő. Sokáig ő, de aztán változik a helyzet. Mint a Legendában, amikor Tom Cruise egy béna bőrtangás fasz karakterében végigszenved egy eléggé betépett erdőt, hogy mi találkozzunk az igazi királlyal, Tim Curry-vel, nem mint állandóan vigyorgó fura figurával, hanem mint a kibaszott SÖTÉTSÉGgel.
Ezzel a csavarral nyerhetem mindig vissza a reményt, hogy akik látszólag a rossz oldalon állnak, úgyis mindig ők jönnek ki győztesen (a többi rossz oldalon áll szemében legalábbis biztos).

Az elmúlt hónapokban is ugyan annyira szerencsétlen voltam, mint ezelőtt. Talán kevesebb kávét ittam, de többet főztem vagy mentem el enni olcsó kajáldákba. Ja és még horgászni is voltam. Mindeközben pedig jobban éreztem magam, hogy az mp3 lejátszómon volt Descendents.

hello 2009

Hej hó!

A sofa king és a másik blog is folytatódni fog. De az új munkamódszerem az lett, hogy mindent csak egymás után.

Az elmúlt időben az iskolával foglalkoztam és összehoztam ezt:


24 oldal A3-asban. 5 napról, amit Angliában töltöttem többek között azzal, hogy a Cloak / Dagger angol turnéját követtem és hobóskodtam. Érdeklődni a: sofa.king kukac freemail pont hu – n lehet.

Ezen kívül még, azt hiszem közreműködtem egy másik fanzine-ben, a sofa king 3-at elküldtem a fanzine.extra.hu-ra, gondolom nemsokára felkerül. Lesz a something against you-val két (vagy három) interjú is két (vagy három) különböző zine-ben. Tervben van még egy, csak zenével foglalkozó füzet is, de azzal nagyon döcögök.

Ja a zenekar különben feloszlott. Nekrológ később. Utolsó két koncert, holnap Szegeden és Április 30-án a Brutal Knights és Determination társaságában. Lehet lesz még helyi zenekar. A bulit Ő szervezi. Respekt érte!

azt hiszem most csak ennyi. több később.

New Direction

Bárcsak fiatalabb és kevésbé gépeis lenne az ébresztő órám hangja. Így ha nem is lenne kedvem összejönni annak gazdájával, legalább a reggeleim egy kicsit elviselhetőbbek lennének.
Vagy nem. Végülis annak is megvan a maga slussz poénja, hogy miközben egymás után rakosgatom remegő, vérben még szegény lábaimat a hideg kövön, a konyha felé, hátulról már tologat a Sonic Youth alul értékelt korszaka, és mire a kávé felpörgette az agyamat, az ennek ellenére tespedt testemmel visszülhetek az ágyam szélére, és hagyhatom, hogy a Cloak / Dagger valami szétgitározott része drótkerítésként körém tekeredjen.
A lényeg most mégis az, hogy fellélegezhetünk, véget ért a nyár. Ez nekem mindig nagy öröm. Persze a szeptember első hetei lehetnek szentimentalizmussal teliek, meg furcsa, hogy az időjárás is ennyire időziti magát és harminc fokot zuhanva lesz átmenti kabátos idő, edzőcipőre kátrányt olvasztó melegből.
Viszont azokhoz hasonlóan akik egész évben dolgoznak, a nyár nekem, aki egész évben nem csinál semmit, pont ugyan olyan jelentéktelen, mint az összes többi évszak. Azzal a kívétellel, hogy olyankor baromi meleg van és frusztráló tud lenni, hogy elképzeled sokan most valahol jól érzik magukat, amíg te csak fülledsz pont ugyan abban és ott ahol egész évben.
Ilyenkor is jó tud lenni, mind az amivel körberakosgattuk magunkat, de ősszel még jobb. Persze az őszhöz sokkal jobban illik mind az, amit hallgatni szoktam, és ugye nehéz időkben könnyebb a meggyőtörtségbe bele süppedni, de ősszel valahogy mégis másként tudok működni.
Ősszel sokkal jobb minden. Akkortájt néha még nekem is vannak kötelzettségeim, amik helyett jobb valami mást csinálni. És jobb is otthon maradni ahelyett, hogy valahova el kéne menned. Vagy éppen a kurva hidegben egyedül sétálgatni a környékeden és éjjel a doom town kezdő hangjait átérezni. Igen a Wipers az ilyen, még a riffjeik is beszélnek. Meg mostanában úgyis vagy olyan indie-t hallgatok, amit inkább neveznék post-punk/hardcore-nak, vagy korai punk/hardcore zenekarok utolsó lemezeit. Ezek meg mi másról szólnának, mint az elmúlásról, a fakulásról és valami végéről. Ellentétben a normál világgal, itt az emberek haja nem kihullik, ha jön a vég, hanem megnő. Ja, najó becsúszik egy kis twee pop is, de az ősz azokhoz sokkal jobban passzol. A nyárról szóló számok egyébként mindig elcsépeltek, ostobák és baromi hamisak. Különben sem hallgatok kifejezetten vidámnak mondható zenéket, nekem ez a keresztem. Aki vidámkodni akar, az trappoljon papucsban a város közepén, valami idegesítő bárgyúságra, hogy milyen jó is bikinis csajokat nézni fagyizás közben, a tengerben lassan rigatózó hajókról. Én panelben lakom és évente nem beszélek ötnél több ismeretlen emberrel két percnél tovább. Ha muszály, ha nem. Szóval nekem senki se akarjon okoskodni arról, hogy ezt nem csak másként lehetne, hanem egyenesen úgy mint a filmeken. Rövid gatyát sem szeretek már hordani, és bármennyire is tetszenek nekem, ebben a közbiztonságban és felpaprikázott hangulatban jobb a legtöbb pólómat pulóverek alatt tartani. Hadd lássa csak az aki van olyan elszánt, hogy vetkőztetni kezd.
Azért jobb is ha most mindenki felszívja magát és félre teszi a himi humi szarságot. Mert ez a nyár az eseménytelenségével ráadásul felvezetett egy nem is könnyű őszt. Nem elég, hogy a legjobb barátom lelépett amerikába, de még a klub helyzet is elég rázós lett olyan szinten, ahol az én érdeklődésem leginkább mozog.
Az egy dolog, hogy a legtöbb barátom egyre öregebb, így lustább vagy inkább családozik. Egyre nehezebb velük koncertekre menni, meg én is lassan már csak olyan zenekarokat tudok szeretni, akik régen feloszlottak. Erre meg az is lelép akivel, ha nem is szívszerelmemben a punkban, de úgy a zajos és kevésbé zajos rock zenében tudtam durván zenebuzulni.
Olyat már egy ideje nem csináltunk, hogy a túlhabzott sörök, pohárba félre söpört feleslegébőlből, söré visszaalakult korsókat nyúltuk ki pultokból, és azokból ittuk magunkat álmosra, miútán letettünk arról, hogy olyan lányok is vannak a teremben, akik velünk összeborulnának. De most egy ideig olyan se lesz, hogy vasárnap kora délután másnaposan videóklippeket nézünk, és válogatásokat improvizálunk. Vagy még szombat éjjel, egy újabb begeekült éjszaka után.
Tényleg jó volt asztali lámpa fényben, kábán mindig halál komolyan venni, hogy melyik szám után mi fog jönni, és megpróbálni kitalálni, hogy ez vajon passzolni is majd a hangulatunkhoz. Bírtam, hogy ezt annyira véresen komolyan vettük, mintha egy válogatás kazit állítottunk volna össze valami lánynak, aki nagyon tetszett nekünk és 24 dalon keresztül szerettük volna meggyőzni, hogy mi vagyunk a tökéletes emberek, akikkel ezeket, és ezeknél még talán jobb zenéket is hallgathatna. Meg szex is lenne. De mi csak úgy a zene szeretetet meg az esték becsülete miatt vettük így. Szex nem volt soha. Ahogy vérre menő viták sem, de heteken át húzódó slágerek, igen. Meg magunkban dünnyögés. Meg padol kifekvés és hason dobolás.
Egyszer elterveztük melyik klippeket fogjuk újra forgatni, paródia képpen. Jó volt. Az is amikor egy zenekart szállásoltam el nála és ketten úgy berúgtunk a zenekar előtt, hogy összehánytam a wc-jét. És erősködtem, hogy azzal a csajjal kéne összejönnie, aki Belle and Sebastian-t hallgat. Nem mert különösebben szeretném őket, de azért mégis ez egy jó pont a mi világunkban.
Most egy ideig viszont senkinek sem tudok majd beszélni arról az éjszakain, hogy milyen nevetséges néha a punk színtér, és nem fogok azon nevetni, hogy valaki szakadva röhögött a tényen, hogy vannak konzervatív punkok. A barátok elvesztésében a legrosszabb általában az, hogy nem is mint egy kapcsolatnak nyilvánvalóan és élesen van végük. Hanem csak úgy elhanyványulnak, aztán megszűnnek és végül csak mint két idegen tekintenek egymásra a felek, rideg tényként kezelve, hogy valaha jóban voltak. Ez az amit nem szeretnék. És van egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem is fog bekövetkezni. Persze hogy nem, mert minket összetart a kibaszott zaj szeretete, az hogy különben egymáson kívül más nagyon nem viselne el minket, mert annyira jó barátok egy eddig kívülállóként maradtnak már nem lennénk, meg mi legalább nem akarunk nyáron a tengerpartra menni együtt, gimnáziumot frissen elhagyott lányokkal.
Na nem baj, kitaláltam, hogy akkor majd egyedül fogok koncertekre járogatni. Úgyis tudok annyit inni, és úgyis a magyar punk mértékekhez képest járok már annyi ideje koncertekre, hogy lehessek a furcsa srác akit, „valamikor még érdekelte, de ma már csak olyan zenekarokat hallgat amik feloszlottak, és mindig részeg”. Lehet improvizálnom is kéne pár sztorit arról, régen milyen jó volt, de igazából amióta én lejárok koncertekre, mindig ugyan úgy hullámzik, hogy éppen jó vagy nagyon szar.
De most a lábvíz nyarat átvészelve, annyira belelkesedtem, hogy mind itthon mind elérhető távolságú külföldön lesz vagy 6-7 koncert is ami igazán érdekel, így nem kell majd az évvégi összegzések listázásánál szégyenben maradnom. Erre a még egyik legnormálisabb, bár szerintem annyira azért magasra nem magasztalható hely kitalálta, hogy terem bérlet kb. triplájára megy, és számlázni kell jegyek után. Bár anyámnak több papírja is van róla, hogy szakértője az adónak lusta voltam megkérdezni, hogy lehet e akkor olyan hogy a már társaságnak bejegyzett klub/kucsa az elkért terembérlet mellé odabasz egy számlatömböt a koncertszervezőnek. A max 50-70ezres bevételt meg csak eltudják könyvelni úgy magyarországon, a szürke országban, hogy azzal később ne legyen baj. Vagy faszom tudja, tényleg nem vagyok szakértő, és amiről semmit nem tudok, arról nem nagyon szeretek okoskodni, de azért ha annyira akarnák, hogy maradjanak a koncertek akkor csak ki tudnának találni valamit.
Persze a fa magunk alatt vágásánál, kevés dolgot lehet jobban hungarikumnak nevezni. És bármennyire is volt a fentebb említett barátom, tudatilag módosulva, igaza volt abban, hogy a legújabb vetélkedőben a nagy-közepes-kicsi összeg helyett inkább halál-kínzás-összes lóvét kellene lehetőségekként megjátszatni, hogy osszák el 100 másodperc alatt maguk között a játékosok.
Akkor egy újabb hely kipipálva. És mi lesz most? Csak egy példa a sokból, de Münsternek, ahol sokkal több jó zenekar, érdeklődő ember és csak egy lemezbolt, de az kb egész európát látja el, van mégis a török étterem hátsó része után, a kis zenekarok átszorultak a próbatermi bulikra.
Hogy a magyarok mennyire mennének ki minden bandára, a város szarabbik részeibe. És mennyire éri meg legtöbb helyen a portásokkal ezért egyezkedni az egy nagy kérdőjel. A lényeg viszont mégis az, hogy el lehet kezdeni gondolkodni. Most abból a punkból amit én képviselek (csak szarsz mindenre ami van körülötted és élsz kívülállóként, magad hülyeségeivel törődve), kicsit át lehet térni abban a punkba ami ki szokott halni (rossz körülmények ellen lázaduni úgy, hogy megcsináljuk magunknak a dolgot). Itt persze nem arra gondolok, hogy zártkörű bulikat kéne tartani próbatermekben. Hanem sokkal inkább arra, hogyha mindenki azokat és csak azokat a bandákat szervezné le, akiket saját maga is megnézne bécsben, vagy nagyon szívesen lógna a tagokkal, mert valamiért úgy érzi a megszokott barátok után ezek a küldföldi tagok pont olyan jó arcok lehetnének. Ha ez így lenne, a bukó bulik nem lennének olyan fájóak, és azért amit igazán szeretsz papírforma szerint többre is vagy hajlandó. És ha az utóbbi egy-két éves koncertszervezői robbanásából más nem is derült ki, de az igen hogy ma szinte bárki leszervezhet már bármilyen zenekart, akiknek eútba esünk. Ráadásul magyarországon azért is jó játszani, mert ha bár közönség csak nagyon extrém esetekben van, nyugattal ellentétben elég kevés ember meri bevállalni itthon, hogy nem fizeti ki tisztességesen a zenekarokat. Aki meg ingyen utazgat, annak ez legyen bőven elég. Ha meg szeret zenélni, akkor játszon ugyan olyan keményen akár annak az öt embernek is, akik lejöttek a próbaterembe. Szóval ha valaki még akar itthon igazi punk koncertet szervezni az elkezdhet gondolkodni, kutatni, szervezkedni. Aki meg nem az feladhatja és majd járunk külföldre vagy, hozzá szokunk azokhoz a bandákhoz akik már a pecsába jönnek.
Hát Peti ilyenkor hiányzol. Basszalak!

amikor még annyira 2006 voltam.

2006 és 2007-ben megjelent papíralakos Sofa King-ek most letölthetők elektromos formában is. azoknak akik lemaradtak róla, akik kölcsön adták valakinek akivel azóta szakítottak, vagy meghalt a másik fél és most kínos lenne a családtól visszakérni. vagy azoknak akik elaludtak vele a kádban és vizes lett.
lényeg: innen lehet töltögetni:
http://fanzin2000.extra.hu/SofaKing_1.pdf
http://fanzin2000.extra.hu/SofaKing_2.pdf

mellesleg az oldal, ahol fent van, nagyon informatív és néha nagyon szórakoztató: http://fanzine.extra.hu/
a 'zineek jelentős része meg kurva fárasztó, de elképzelhetitek.

új bejegyzés majd nemsokára, de nekem még nyár van.

ANd I'm glad, glad that you're here

„akkor mi van, ha mivan mi?”

Írnék én valami jó hosszút, hogy milyen jó is turnézni de már megtettem úgy bő fél éve. Gondolom mindenki el tudja képzelni, hogy milyen lehet a barátaiddal ingyen nyaralni, miközben mindenféle képtelen helyeken vagytok még képtelenebb emberek között. Hogy egy pillanatig se untassak senkit, ilyen olyan középszerű dolgokkal vagy jelentékelen felsorolásokkal, ezért egy csokorba gyűjtöm a legeket, és csakis azokat. Ugyis mindenkit ez érdekli egyedül. Ezért is olyan népszerű az Idoru.

Legjobb pót-dobos
Legjobb pót-dobos Toky lett a Twisted Minds-ból. Nem elég, hogy olyanokkal vág fel, minthogy részegen hivogatja a Refused énekesét, de tisztességgel betanulta az összes olyan számot, amit Ördi agyondíszített meg széttempózott. Így nélküle el sem tudtunk volna menni turnézni. Amikor Chomnsky pólóban kezdte bécsben kiskutyák képeit lehugyozni már sejtettük, hogy nem teljesen fix vele úgy minden. Aztán még hulla részegen egyensúlyozott dunán álló hajó, vízfelöli peremén, majd egy lopott biciklivel tekergett tovább a rakparton. Minden nap sikerült elvesznie jó 2-3 órára, és sofőrünk (Fogtündér) elmondta, minden koncert előtt 15 perccel elkérte a busz kulcsát, feltételezése szerint, hogy drogozzon. De a mannheimi diszkó közepén fél óráig elővett fasszal álldogálását is felűlmúlta azzal, hogy a turnét 2 csaj megdugásával zárta rövidre.

A legjobb mámor
Vagy csak simán Mámor. A mámor ugye a jó élet velejárója. Egy turné pedig semmi más, csak a jó élet. Ezt segíti az ingyen pia és, hogy semmi dolgod sincs azon kívül, hogy a barátaiddal legyél meg játsz egyet a nap végén. Mámorban az agyad olyan, mintha egy kádnyi víz alatt lenne. Először nyugodtnak tűnik minden, aztán amit a víz felett meg sem hallasz az lent, fura morajlássá válik. Te meg csak ott ülsz ezzel a fejdben, belemélyedve az egészbe. A kevés alvás miatt olyan fáradt vagy, hogy mindenen röhögsz, a sok piától meg annyira lelkes, hogy mindent elmondasz. Minden nőben találsz mégjobban valamit, de a szebbek szomorúvá tesznek, mert úgy érzed őket sosem fogod megkapni. A mámortól mindent leszarsz, nincs olyan ami igazán érdekelne az alap ösztönökön kívül, és elhiszed fel is ruház ez egyfajta kúlsággal amit mások is észrevesznek. Magamat nem láttam kívülről, mert ennyire még nem vagyunk profik, de valószínűleg csak egy rosszarcú falafel árusnak tűntem, aki billegve járkált fel alá.

„- Hol lesz a következő koncertetek?
- Hol? A közeljövőben!”

A legtwin peaksebb élmény
Mindenképpen Ralf-hoz a Straight Corner énekeséhez kötődik. Aki amolyan hulla spiccesen táncolt Ian Curtis-t megszégyenítően bizarul, a kortárs német punk/hardcore összes lemezére. És amikor megkérdeztük Deny Everything hallgatása közben, hogy bírja e a Kid Dynamite-ot, simán visszakérdezett, „hogy az mi?”. Aztán amikor összeájultak a haverjával és egymást cirógatták, már csak az múlta felül az előzményeket, hogy a konyhában a lakótársáról találtunk egy naptárat. Minden oldalon a taggal, aki sosem jött elő a szobájából, helyette csak hang szűrődött ki onnan, ami a tv-jéből bömbölt. A bátor francia be is ment kikapcsolni, és láttunk egy srácot aki meztelenül fekszik hulla készen egy villodzó tévé előtt.
Második helyen talán az a srác áll, aki bujtatott minket az anyja elől, így aludtunk heten egy hét négyzetméteres szobába. Reggel pedig fátyolos szemekkel bámult rám fél órán keresztül.

Leggepárdabb személy
Ennek megint gepárdnak sikerült lennie. Kezdésnek hozott 2 pólót az egész útra (ez fél literrel kevesebb, mint amennyi pálinkát), de mivel az egyik fehér volt és azon látszik, hogyha koszos, csak az egyiket hordta végig. Sajnos a skinhead reggae felvarót annak hátán túl korán észrevette, a szivárványszínű pace kitűzőtt bőrdzsekije gallérja belső oldalán már később. Azzal még fotóztatta is magát, hogy „ugye most keményen nézek ki így felhajtott gallérral?”. Aztán 400 euróval a zsebében simán nekiállt 1 eurós sütiket lopkodni, meg a kocsma pultból csokit. Amikor bebaszott könnyen előjött, lappangó plusz két személyisége. Az összes csókolózó és kicsit kevésbé megszokott emberre kikerekedett szemekkel mutogatott. Egyszer sikerült ecetet innia, mint helyi rövid italt. A tényleges helyi specialitást meg tisztán, ahogy a házigazda szerint szinte senki sem szokta. Fürdöni leginkább csak tavakban és folyókban volt hajlandó. Faszlóbálásba nagyon belelendült, egyszer meg nemiszervével a kezében aludt be egy kanapén. Bárkivel (nem németekkel főleg) képes volt németül üvöltözni, és ha helyinek nézték egyszer sem mondta, hogy magyar vagyok, inkább azt, hogy „nem tudom”. Hey Junge felkiálltással szólított meg mindenkit, egész héten, amiről a hét vége felé kiderült, az egyik leggyakoribb felkérdezési forma kocsmai bunyók előtt. Mert félt, hogy leborotválják a szemöldökét, ezért aludni csak ágyak alatt mert. Miután nem siekrült egy házibuli legrondább és egyben leghülyébb nőjét felszednie szomorúan megkérdezte, hogy tényleg ilyen ronda e? Aztán belelkesedve kért minket, hogy öljük meg. De inkább aludni ment a buszba, amiből, mint 2 órával később kiderült, az lett, hogy a busztól 2 méterre a nedves pázsiton szunyókált inkább. Az már tényleg csak hab volt a tortán, hogy amikor elkezdett fázni a Bundeswehr felsőjére felvett egy ugyan olyat, mert neki ugyan olyanból van 6.
* kifehérítve, mert annyira nem ajánlott elolvasni. Senkinek!

Legjobb utóbuli
Mülheim. Ahol már előbulinak berúgtunk, de amikor vége lett a koncerteknek szabadjára engedtük magunkat. Valaki berakatott egy Bad Brains lemezt, amit végig táncoltunk, reggea részeknél breakelve. Én egy égő pálinkától lángra kapott farpofát paskoltam, nem égőre. A prómóter pont akkor nyitott be az alvó szobába, amikor hátra csapot fasszal pinás képeket csináltunk. Borics hajnalba nekiindult meztelenül Mülheim utcáinak, de inkább visszajött, hogy pár Guantanamo pózt vessen be a nedves betonon. Kobera és Gepárd eltévedt, de visszazuhantak a jó emeltre és sakál módjára röhögni kezdtek, majd öszinte beleéléssel üvöltötték, hogy itt vannak a nácik. Én reggel a nadrágomat szorongatva egy gumikesztyű mellett ébredtem, és igazán boldog pillanat volt megállapítani, hogy a fenekem nem fájt. A spanyolok akikkel egy szobában aludtunk a sok Silencio suttogása után biztos elszomorodak, hogy másnap megint együtt játszottunk.

„Ja, azt a 69-et már próbáltam…csak fordítva”

Legjobb előbuli
Mivel kisebbnél is kisebb városokban játszottunk, amik 2 órás távolságban voltak egymástól nem nagyon tudtunk magunkkal mit kezdeni, ha korán odaértünk egy helyre. A legjobb előbuli ezért Ibbenbürenben sikerült, ahol már 3-4 körül legtöbbünk be volt kapva. Aztán amikor a spanyolok arra érkeztek, hogy üvöltözünk egymással, egy fekvőtámasz versenyből kifolyólag, eléggé eltorzult az arcuk, hogy a ma sem lesz könnyebb, mint a tegnap. Viszont az énekes volt olyan jó arc, vagy bármire rávehető, hogy elkezdett velünk pálinkázni és cserébe mindanyiunkat jól teletöltött drogokkal.

Legledöbbentebb arcok
Ibbenbüren. Ahol a promóterek csak egy szolid pálinkázásra érkeztek meg, aztán elmentek kaját és piát venni, mire viszont visszajöttek Gepárd és Kobera már a klub előtt aludt félmeztelenül a földön. Akkor nagyon látszott az arcukon, hogy „hű bazdmeg ez életünk legrosszabb ötlete volt ezeket beengedni ide”. Aznap bármikor elmentem a spanyolok és a promoterek mellett, csak arról volt szó ki hol fog aludni, és arra a kérésre, hogy ők nem szeretnének velünk, a szervező csak megértően bólogatott. Azon már senki sem lepődött meg, hogy a férfi wc-ben hirtelen faszmutogatás lett és, lezárásként a „ti mindig ilyen erőszakosak vagytok”-ra, „hát magyaroszágról jövünk”-kel sikerült válaszolnunk.

Legjobb koncert
Drogok nélkül Mannheim. Utolsó koncert, semmi vesztenivaló. Összes szám, senki sem fáradt el. Végig kellő gecizés, és seggnyalás ahova kellett. Megint volt a kedvenc típusom, a srác aki elé ha mikrofont raknak, úgy belelkesül, hogy őserővel üvölt. Egyszer ha igazán hulla leszek, egy koncerten kersztül végig csak ilyen tagoknak az arcába fogom nyomni a mikrofont. Bár tánc itt sem volt, a feldolgozások közül is csak a nyilvánvalóbbat ismerték fel, és jobban itt sem tapsoltak, de aki punk zenekart nem magának csinál az sosem lesz egy Idoru. Élvezd a koncerted a közönséget meg szard le, vagy baszogasd, mert az elég szórakoztató.
Drogokkal pedig Ibberbüren-ben csapott meg egy elszállósabb résznél, hogy hű bassza meg, ez a valami nagyon kemény.

Legnagyobb pszichózis
Ezt én kaptam, ezért nem is sokra emlékszem belőle. Csak, hogy miután egy francia csajjal smároltam a duna parton. Aki ha híres opera éneksnő lesz, aminek tanul, akkor van egy kurva jó sztorim. Szóval ezután felmentem aludni és fél óra múlva már vízzel locsolgattak. Aztán valahogy meztelen lettem és a lakásban szaladgáltam vagy ülve báboztam a heréimmel. Az i-re pontot téve pedig földre bírkóztam Gepárdot, aki éppen evett és a kajája egy része a melegítőmre buggyant ki.

„ – Mi az a fehér szar ott az égen ami repül?
- Az egy repülő.”

Legjobb zene a buszban
Murder City Devils. Itt egy zenekar ami középtempóban, de üvöltve énekel keserűségről, piálásról, sátánista szertartásokról, kamionokról és táncolásról. Mámorhoz mi is passzolna jobban? Éjjel, fáradtan, éhesen, részegen, koszosan, dohányosan még az is tökéletesen értelmét nyerni, hogy „15,16,17”. Hát még az, hogy „i’m glad you’re here”. Ha elkeseredett vagy és apokaliptikus állapotok uralkodnak a fejedben ülj kocsiba a barátaiddal, rakj be egy MCD lemezt és hajtsatok el a picsába. De sose álljatok meg, mert mindenütt ugyan olyan szar, ha kiszálltok és szétszéledtek.

Legnagyobb lemondás
Kávé. Minden korai ébredés olyan volt, mintha a tegnapi jókedv taposott volna fejen, olyan erővel, amivel előző nap jól éreztük magunkat. Ezen segített volna a kávé, de a hirtelen megváltozott étrend, ami ráadásul totálisan rendszertelen volt, és a sok piálás miatt, meg a jobbfajta wc hiányában inkább lemondtam a kávéról, és annak hashajtó mellékhatásáról. Majd talán japánban, ahol állítólag vannak buduárok is.

„Jó dolog az, segget csöccsel egybenyalni”

Legjobb promóter
Caroline. Akinek jobb lenne, ha sosem speedezne. Viszont még ebben az elsőre kicsit ijesztő pörgésben is rengeteg báj és bratyizás bújik meg. Lehet csak a személyisége ilyen könnyen befogadható, de neki jól esett elmondani mind azt, amiket itt most leírok, és kicsit úgy tűnt tényleg a szívén viseli, hogy hiába szólítottam le Mannheim összes csaját, mindegyik elküldött, ráadásul az egyik egy Metalica számcímmel. Végül még pózólt is szexin a kamerámnak, csak a mámor miatt el is torzult a kép és, korán is nyomtam le a gombot. Minden esetre a német barátaink közül ő az egyik legjópofább. És a mi koncertünk volt az utolsó szervezése. Respekt neki!

Legjobb zenekar (ok)
Legjobb koncert csont nélkül a Press Gang, Insomnio, Citizen Patrol hármas volt. Mind három zenekar jól játszott, a közönség is vette valamennyire a lapot. Insomnio Stooges feldolgozásánál pedig még mi is lementünk kutyába. Öröm volt annak a bulinak a részese lennie, és rádöbbenni, hogy annyira azért mi sem lógunk ki a bandák sorából. A sok szopás meg minden után jól esett ez azért.

Legjobb út
Anncey-budapest. Huszon valahány óra. Pár szendvics, elég sör, 3 üveg bor, megállásonként 2-3 szál cigaretta, 2-3 dugó. Mindenki annyira fáradt, hogy mindenen röhög. Mindent félre hal, steríl tű helyett így kaptak a heroinisták terítőt. Egy szétkokózott lengyel majdnem elütött minket egy benzinkúton. Rossz csak hazaérkezni volt. Rockzenészekből külföldön, büdös hazaiak lettek. Beszélni hangosan egyikünk sem mert, mert a fáradtság miatt és az egy hét együtt töltött idő után csak geciség és inkorrektség tekergett az agyunkban, itt viszont már megértették volna, ha kijön a szánkon. Így adott is egy jó pofont a magyar valóság az első benzinkúton. De a turné utáni depresszió előbb utóbb csak elmúlik, és amint levakaródik a szép emlékekről csak az marad, hogy megint megérte elmenni.
Tanuljatok zenélni, szerezzetek barátokat, csináljatok zenekart, vegyetek fel lemezeket, menjetek turnézni.

„Ez nem egy zenekar. Csak egy baráti társaság akik zenélnek, meg utazgatnak”

Hipster Punks Hipster Punks...

Van egy haverom aki el akarja pusztítani az országot ahol lakik. Vagyis erről énekel. Meg egy másik aki most pont ebben az országban akar magának felhajtani egy állást, mert unja már itt. Olvasok egy könyvet amiben Henry Miller arról ír mennyire utálja amerikát, hiába számol be folyamatosan találkozásokról neki tetsző emberekkel. Ő mégis jobban otthon érezte magát egy pesti bérházban, aminek egyik ablaka a dunára nézett. A 30-as évek végén. Tudjátok, amikor már a fehér lovas faszi csapkodta az asztalt, hogy mi legyen itt.
Bármiben és bárhol vagyunk előbb utóbb megunjuk, de baromira. Vagyis inkább kiismerjük. Aztán vagy csak arra a kis rossz foltra fókuszálunk, vagy többet akarunk, a korlátaiba ütközünk, egyszerűen csak azért mert nem mindenki olyan kibaszott nagy tehetség, vagy csak nincs szerencséje, esetleg csak peche van. Ezért hülyeség is utálni a helyet ahol ,vagy a közösséget amiben, élünk. A világ hibás mindig, ez tehet mindenről.
Punknak lenni ebben az egészben csak azért tragikus, mert ha nem is akarunk semmit, akkor is szembesülünk azzal, hogy nem is akarhatnánk. Azért mert angolul mondták ki leghangosabban, attól még bármilyen nyelven átérezhető, hogy nincs jövönk. Ennek azért örülhetünk is, mert az írokkal ellenétben olyan, hogy egy punk leblokkol, egyszerűen lehetetlen! Mi vagyunk azok, akik még egy lakatlan szigeten is mérgesen tudnánk rugdosni a homokot, valamin kiakadva. Végülis mi mind egy lakatlan szigeten élünk, csak van egy csónakunk ami bevisz a többiek közé, már ha akarjuk.
A jó dolgok ugye a punkban, hogy máshogy vagyunk konzumidióták. Ha beszopunk is dolgokat, de nem annyit, és nem úgy. És most nem azakról a punkokról beszélek, akikről mindenki, mindenütt. Nem azokról akik nem hallották még a Death kislemezét vagy beszélgettek fél óráig a Black Flag kései korszakáról. Vagy ilyesmik. Épp ellenkezőleg.
Abból a pár szövegből amit elolvastam és fel tudtam fogni, körülbelül az jött le, hogy azt csináljam ami nekem tetszik. Kompromisszumok nélkül. És mi lehet kompromisszumosabb annál, hogy csapat idióta között akarod magad jól érezni semmilyen cél nélkül?
Ha a barátaiddal csak házibulikon és fesztiválokon tudsz találkozni, akkor ezekkel az emberekkel tényleg találkozni akarsz? Vagy olyan szakrálisak lennének ezek a dátumok és helyek, hogy mindenki csak akkor ér rá?
Tényleg baromi szomorú vagyok, hogy csomó kedves emberrel csak intézményesített körülmények között találkoztam, vagy élőszó nélkül tudtam beszélni.
Nevezhettek azért elfogultnak, mert tényleg utálom a fesztiválokat és házibulikat. Fesztiválokon túl sok az ember, túl magas a színpad és túl sok a zenekar. A nagy számok törvénye alapján így több a seggfej is, mert azok mindenütt vannak, sőt igazából ez csak nézőpont kérdése, hogy kiből lesz az. Aztán a sok zenekar, akik hiába jók előbb utóbb egymást nyírják ki. Az ember kevésbé figyel, távolodik a színpadtól, elfárad minden egybe folyik. Olyanná válik akiket utál. Céltalanná. Sosem értettem hogyan lehet egy fesztiválra semmi cél nélkül kimenni, csak a buli kedvéért. Mondjuk én sosem éreztem azt a nagy bulis életérsét. Persze amikor még általános iskolába jártam rosszul esett, hogy a coca cola fél percben az arcomba nyomta miről maradtam le a nyáron, de tizenkilenc évesen már simán kimentem egyedül a szigetre, megmnézni egy darab koncertet, berúgni egyedül, aztán haza menni ugyan úgy. És hogyan éreztem magam akkor? Kurva jól! Hihetetlen, de ez tényleg az egyik legjobb koncert volt amin valaha voltam. Viszont ha végig kell szenvednem egy fesztivált semmi indok nélkül, az csak nyűg lesz idővel. Ha nincs cél akkor várakozás sincs, és ha nem várunk semmire akkor jelentéktelenebbek vagyunk egy Beckett karakternél is.
A házibulikat meg azért utáltam, mert csak olyanokra mentem el és hívtak meg ahol vadidegen emberek csináltak eléggé kínos dolgokat, vagy csak vadidegen emberek voltak akiktől én beteg vagyok. Azt nem is nevezném házi bulinak, ha csak ismerősökkel vagy. Az egyszerűen egy jó este. Az Embrace sem ezekről énekelt.
És hiába mondja mindenki, hogy házi bulikon meg fesztiválokon lehet igazán csajozni, drogozni, élni. Sajnos el kell keserítenem őket. A punkok azért punkok, mert ők amolyan büszke geek-ek. Bassza meg mindenki aki csak azért béna, dühös, elkeseredett mert nem tud más lenni. És bassza meg magát az aki menő akar lenni punk létére. Mind egytől egyig!!! Biafra a náci punkokról énekelt, de ők legalább hisznek valamiben. Ha most születne ez a szám az biztos a hipszter punkokról szólna.
Baromság azt mondani, hogy mindegy miben vagyunk és senki sem nézni. Az egyik legerősebb kommunikáció maga az öltözködés, és ha ezt ki akarnánk zárni, akkor meg jönnének a méretek, mint legerősebb kommunikációs eszköz.
De attól senki sem lesz geek, hogy csíkos térdzoknit húz, meg sztk-s napszemüveget, attól pedig senki sem lesz művész, hogy béna bajszot növetsz, és váltáskát hord, meg strici kalapot, attól sem lesz valaki John Spartan, hogy Madball pólóban dobálja magát végig mindenki előtt és az korán sem politizálás, hogy valaki felvesz egy pólót az állatok védelméről, vagy Bush ellen. Annak ellenére, hogy ezektől nem lesz senki több, azon a fesztiválon ahol én voltam, mindenki csak ezt mutattamagáról. Mindegy a punk melyik alágába tartoztál a legjobban kellett kinézned, amit el lehet várni a műfajtól. Mintha valami nagyon menő és nagyon elit divat faluba kerültem volna ahol mindenki a saját és más kúlságát ünnepli. De olyan, hogy kúl nincs a punkban! Meg különben is, mitől egyedi valaki, hogy egy perc után meg tudnám mondani róla mit hallgat / néz / olvas / gondol? Apatikus szarok vagyunk, akik úsznak egy pocsojában. Lehet vannak bennünk különbőző színfoltok, de egy kis vizsgálódás után kiderül, hogy az kukorica, az paprika és ott egy kis dinnyemag. És ahogy az összes szar lefolyik a csatornába úgy egyesülnek manapság a nemzetek punkjai és hardcore-osai, a koncertek utáni diszkóban, amit viccesnek hisznek, de azért 3 óráig nevetnek ugyan azokon a számokon, amiket annó annyira utáltunk, hogy kivonták magunkat a nagy halmazból és becsúsztak egy kicsibe. Azért az tényleg még egy puki punk zenekar szövegéből is leszűrhető, hogy legalább az a zene szar.
Egy fesztiválnak attól van értelme, abban különbözik egy sok fellépős koncerttől, hogy van valami jelentősége azon kívül is, hogy mindenki öntudatlanul próbálja magát jól érezni, és túlgondoltan próbálja magát megmutatni. Örülhetünk mi más országok jó zenekaraiknak, akik ha a mi helyi zenekaraink lennének, az első sorban veretnénk szét a hátunkat havonta. De ez olyan bensőséges dolog, hogy túl olcsó és értéktelen valakire rásózni, aki nem lakik a zenekartagoktól fél órárra. Mert ahogy az a rengeteg dalszöveg mondja, nekünk több kell, nekünk valami igaz, valami friss kell, most!
Fesztiválok, házi bulik, lehet nekünk valóak, csak én nem találom meg bennük azt a rést ahova illenék, mint egy darabka. Attól, hogy ennek meg annak nevezzünk el valamit, mind ugyan olyan lesz. Talán csak egy kivétellel, ha olyanok viselkednek ugyan úgy, akiknek elvileg ezzel van bajuk.
Az idei Fluff fesztivál a gyenge program miatt sajnos csak arról szólt, amit fentebb említettem.

Ui.: azért a Dean Dirg jó volt, de annyira még az sem.