Ashamed of My Review

Jimi Hendrix a saját hányásában fulladt meg. Az univerzum kiegyenesíti az elferdüléseit. Végülis engem ez az információ vele kapcsolatban bőven kielégít minden téren. Jó tanács, hogy esténként hogyan feküdjek le, hogy mosakodjak rendszeresen és ne táncoljak batikolt ruhákban mert csúnyán megjárhatom. Biztos nagy gitár virtuóz volt, meg minden. Lehet a torzítást is ő vezette be, valaki szerint biztos, legyen. Csakhogy a torzított hangokat nem lehet szeretetből játszani, hogy az a világbékéhez vezető ösvényt fesse fel nekünk. Ugyan már, ez csak egy lsd freak agyszüleménye lehet. A zajos rock zene feladata, hogyha a világot nem is, legalább minket pusztítson el. Hendrixnek például maga ellen fordult a fegyvere. Mondtam, hogy az univerzum kiegyenesíti az elferdüléseit.

Igazából nekem már az is sok ha egy zene csak egy kicsit többet vállal, nagyobb célokat akar elérni, annál minthogy hangos legyen vagy idegesítő, esetleg szórakoztassa az embereket. Pedig ennyi bőven elég. Majd aki hallgatja, az tovább gondolja. Bevágja családi videók alá, elszántan sétál rá az utcán, vagy felteszi a háttérbe miközben megujjazza a barátnőjét, vagy azt akivel a síeléskor jött össze az Alpokban esetleg akit a Horváth tengerparton szedett fel. Egy zenész csak zenéljen, majd a kevésbé szórakoztató emberek megváltoztatják a világot.

Olyan 3-4 éve lett igazán hangos (újra - mert ezt sem tegnap csinálták először) punkon belül egy vonal aminek képviselői nagyon disszonánsan, nagyon sok témából és nagyon túljátszva akarnak pólókat eladni. De ami a legszórakoztatóbb az egészben, hogy majdnem minden zenekarnak ugyan olyan hangú az énekese*. Pár hete előszedtem ilyen kicsit régebbi cd-imet amik tele voltak olyan másod vonalbeli emo zenekarokkal, akiknél pontosan ugyan ezt vettem észre.
Vannak azért eltérések a Coliseum-Black Cross/Black Widows-Lords-Breather Resist-Young Widows vonalon, egyik pánkosabb, másikban jobban pumpál a basszus gitár, valaki a black sabbathos belassulásokat váltja fel pszichopata dühkitörésekkel, szóval lehet szemezgetni. Míg mindenki azt várná el tőlük, hogy az elnyújtott gitárhangokból szép pszichedelikus szivárványok keletkezzenek, inkább western csizmával rúg minden egyes rész a dobhártyánkba egyet. Olyan megtévesztő lehet ez mint amilyenek a magyar hippik voltak, akik a szeretet helyett inkább a nők megerőszakolására helyezték a hangsúlyt.
Viszont itt nyomatékosítanám, hogy nem szeretnék minden nap ilyen zenét hallani. Mert hiába hangzik baromi festőien egy lakkozott műbőr csizma, amint a faszom tudja hogyan kinéző dobhártyába rúg, az annyira azért nem jó hosszú távon.

A Pissed Jeans meg ezek közül is kilóg annyira idegesítő.
Először is sokkal kevesebbet gitároznak, néhány dal egész minimalista, mások pedig ha 5 hangból állnak, mégis jóval pszichopatábbak a gitárhúrokra masnit kötő (kor)társaiknál. Olyan a lemez hangulata, mintha egy több órás stoppolás után a már hetek óta turnén levő Butthole Surfers állna meg neked. Ezen az új anyagon meg már nem csak a kicsavart hardcorehoz nyúlnak vissza, hanem a kicsavart punkhoz is. Az Albini-hez köthető chicagoi zenekarok nagy ötletalappal szolgáltak, az idegborzoló monotonitáshoz, csak itt annyira nem tudták széthajtani az erősítőket. Nagyjából így is váltakoznak a számok egymás után, egyszer egy ilyen, egyszer egy olyan. Néha azért becsúszik, egy zongora, vagy valami más, de igazán akkor vannak a csúcson, amikor túllépnek a visszatérő riffeken és csak egymásra pakolnak mindent ami csak kijött a , feltételezem én, mindenféle drogokkal átitatott agyukon (elég ciki lenne, ha kiderülne, hogy ’edge-ek).

A Pissed Jeans egyáltalán nem egy korszakalkotó zenekar, még azt sem lehet mondani róluk, hogy jól eső érzés hallgatni őket, mégis ki tudnak emelkedni egy oldalszcénából. Ha az asztal csapkodáshoz, vagy más élettelen tárgyakat veréséhez támad kedvünk akkor inkább rakjuk be ezt, hadd üssön ki minket valami más.

Pissed jeans – hope for men (sub pop)

*igen valószínűleg azért hasonlítanak az énekesek hangjai, mert az összes zenekart ha 10 ember csinálja

Kérdezed, hogy vagyok; mm, cowboy-osan…

2 hete meghallottam egy számot, és úgy éreztem, ahogy azt már a Loudmouth kapcsán felidéztem. Tudjátok, amikor hallgat az ember egy számot, és közben úgy érzi, ez a világ legjobb száma. Csak szól és egybe tartja az univerzumot.
Közben meg nem érdekelt semmi. Megjelent előttem a vadnyugat. De nem a hősies, végső igazságot szolgáltató, hanem a kietlen pusztákkal, és rumba fojtott ábrándokkal teli. Pont ebben a lyukban született meg Dan Sartain is. Aki úgy zenél, mint egy sokat látott párbajhős. Tudja ő jól, hogy biztos a keze és sok embert könnyű szerrel kilőhet. De még jobban tudja azt, hogy őt is bármikor agyonlőhetik, csak igazából kurvára nem érdekli.
Felejtsünk el mindent. Komolyan, az Against Me elmehet a picsába! Kit érdekel milyen koncert zenekar? Hogy mennyire furfangosak a szövegeik, vagy hogy eladták magukat? Lényegtelen. Lényegtelen a Slim Cessna’s Auto Club is a hülye kalapjaikkal. És lényegtelen az is, hogy a folk/country/minimál rockabilly zenék mennyire hatnak punknak, és akkor az all music „cow punk” meghatározása csak valami beszívott újságíró agyszüleménye, vagy tényleg létező dolog?! Ezek a dolgok senkit sem érdekelnek, amikor elkezdődik Drama Queen amiben nem tudom, hogy sikerült neki, de valahogy összetudta foglalni másfél percben, mind azt, amin más emberek fél életeken át gondolkoznak, mire végkövetkeztetésre jutnak. Aztán váltakoznak a tempók, de a mentalitás marad az életunt, „azért menjünk el oda, legfeljebb majd elbukunk”. És a témák sem nagyon mozdulnak el a magány - változatok öngyilkosságra - vallások kifigurázásától. A dalszerzői tehetsége nem is ezeknek a témáknak az egyedi körüljárásában nyilvánul meg. Frappáns, és lényegre törő, miközben a humorát sem veszti el. És tényleg iszonyatosan slágeres. Johnny Cash ha most lenne ereje teljében (meg életben) biztos pont ugyan ilyen zenét csinálna. Mégis igazán akkor mutatja meg, hogy mit tud amikor a hangulatokkal zsonglőrködik. Egyszer háttér zene aminek hallatán elkezdünk úgy járni az utcán mintha mi is öltönyös tagok lennénk a Kutyaszorítban-ból, meg cigit akarunk szívni nagyon lassan (Thought It Over)… aztán meg azon veszsük észre magunkat, hogy zavarban vagyunk, hogy olyan dalt hallgatunk ami csak 1 embernek szól, akik nem mi vagyunk (The World Is Gonna Break Your Little Heart).
Akkor mindenképpen ezt kell hallgatni, ha valakinek olyan agymenése támad, hogy ő most folk alapú rockabilly-t akkor hallani, de akkor is érdemes feltenni, ha egyszerűen csak szerda van.

Think About Snakes

Igazából még egy nőt sem tudtam teherbe ejteni, pedig néha nagyon rajta vagyok. Szóval nincs gyerekem, akivel eljárnék focizni. És apám se nagyon vitt engem. Inkább könyvtárba, vagy úszni mentünk. Azok meg nem olyan helyek, ahol igazán jópofa dolgok történnek, és az apukák azt mondják a gyerekeiknek, „na ez szép volt főnök”. Ki is maradt az életemből ez a dolog.
Lehet ilyen gyerekkori sérülések miatt is menekültem a pop kultúrába és ezért nézek/hallgatok meg hetente rengeteg filmet/lemezt. Hogy aztán legalább én mondhassam azt, „na ez szép volt főnök”.
Volt már főnök nekem Salinger, Anderson, Zwigoff, Schreifels, Barlow, Black. Most meg úgy érzem mintha egyenesen már 2 gyerekkel járnék labdát rugdosni a norma fához. Ők pedig Froberg és Reis.
Ez a 2 san diegoi csávó 86-ota aranyozza be, ide jól jönne ki a „még a szart is” kifejezés, de ők sosem nyúltak szarba, annál okosabbak voltak.
Abból a korból nőttek ki, amikor ha nem kapucnis pulcsis hardcore-t, vagy szakadt pulcsis darálást prezentáltál akkor leginkább csak post előtaggal működhettél. És ők tényleg elvitték a punk/hardcore-ból megmaradt tagokat olyan peremekre, ahol senki sem hitte volna, hogy még működhetne a dolog. Mégis működött, és sosem kellett annyira erőlködniük az egyensúlyozással, hogy a kapálódzás már szembetűnő legyen. Csak simán végig sétáltak a kifeszített kötélen, néha ugrottak rajta egyet, a végén pedig egy bazdmeggel zárták a produkciójukat.
Najó kicsit most kamuztam, és lehet átcsúsztam patetikusba, de amit hallottam, a Pitchfork-Drive Like Jehu-Hot Snakes trio mind egyedi és hibátlan. Reis rockabilly zenekarát nem hallgattam meg, attól kicsit félek, a hangja mondjuk tényleg passzolhat hozzá, de abban Froberg különben sem volt benne, szóval lényegtelen.
Ahogy a másodvonalbeli emo zenekaroknál a háttérben ott lüktetett a revolution summer zenekaroktól örökölt feszültség, úgy náluk is itt van az alap amerikai hardcore/punk zenekaroktól származtatható alap, amire valami olyan modern gitározást raktak, hogy erre tényleg csak azt tudom mondani, „na ez szép volt főnök”.
És most még csak a Pitchforkról beszéltem. A Drive like Jehu felett csak átsiklunk, úgyis őket ismerik a legtöbben. Nekik már eggyel több nagylemezük volt, és a kettő közül a Yank Crime igazi klasszikus lett, nem csak azért mert éppen egy lábáztató időszakban készült. A zene sokkal lassabb, lehet Reis pihenni akartak a nagy rokizás mellett.
Aztán 4 év szünet után újra egymásra talált a nagy páros, és megcsinálták a Hot Snakes-et ami a legnagyobb lendületet adta ennek a bejegyzés megszületésének. És egyébként is abban volt a legtöbb lendület. Inkább a Pitchfork-os punk alapokhoz tértek vissza, a DLJ-ból csak a melankolikus hangulatot adoptálták, ami itt inkább dühkitörések formájában érvényesül. Most ott tartok, hogy keresnék pár kerek mondatot, de nem nagyon tudnám öttel sem összefoglalni a Hot Snakes-et. Valami fékezhetetlen erő van bennük, és mégsincs barbár kisugárzása a dolognak, sokkal inkább okos gonoszkodásnak hatnak a számok, amiket mindig eljuttatnak oda, ahova kell, és ott nagy felfordulást is okoznak, pont ahogy kell. Szaggatják a gitár húrokat, de ötletes és elborult dalokat írnak. Van egy kialakult hangzásuk, csak úgy süt belőlük az energia és még fülbemászóak is tudnak maradni. Egyszóval ők egy tökéletes zenekar, 2 igazi főnöktől.

disco:
Pitchfork – Saturn Outhouse 7” (1989)
Pitchfork – Eucalyptus (1990)
Drive Like Jehu – s/t (1991)
Drive Like Jehu – Hand Over Fist/ Bullet Train To Vegas 7” (1992)
Drive Like Jehu – Yank Crime (1994)
Hot Snakes – Automatic Midnight (2000)
Hot Snakes – Suicide Invoice (2002)
Hot Snakes – Audit In Progress (2004)
Hot Snakes – This Mystic Decade 7” (2004)
Hot Snakes – Peel Session 7” (2005)
Hot Snakes – Thunder Down Under (2006)

!!!MÉG ÉLEK!!!

Még mindig működik az oldal, nem adtam fel, csak napközben annyi baromságot olvasok össze, hogy estére az agyamat a padlóról kell vissza kanalaznom a búrámba. Ennek ellenére, készülnek az új bejegyzések, és születnek az ötletek még újabbakról, csak lassabban - ez van ha az ember egyedül akkor okoskodni.

dolgok amiket mostanában hallgatok:
Bonnie "prince" Billy - minden
V/A - 20 Years Of Dischord
Elliott Smith - S/T
Sunset Rubdown - Shut Up I am Dreaming
Dinosaur Jr - You're Living All Over Me/Bug
young widow - settle down city
Buzzcocks - Singles Going Steady

dolgok amiket nézek mostanában:
House md
Lost
Undeclared
The Royal Tenenbaums
Sleeper
Empire Records
Studio 60

dolgok amiket olvasok:
JD Salinger - Uncollected Writings
Boris Vian - Pekingi Ősz
Rejtő Jenő - Ezen egy éjszaka
mindenféle Doktorok - mindenféle gazdasági és pszichológiai könyv

dolgok ahol találkozhattok velem:
egy új salgótarjáni fanzineben, amit a not this time-osok csinálnak. interjú lesz velem a something against you-ról.
az új I Drink Milkben pedig, ha nem szerkesztették ki, egy írásom lesz a Dischordról és a nőkről, meg smárolásról és punk etikáról.

néha kapcsoljatok ide, hamarosan új műsor is lesz!

The Youth Are Getting Mellow ...

R.I.P.

how low can the Bad Brains get?

Tudnék írni egy 100 pontos listát, ami tanúsítaná, hogy a Bad Brains ha nem is minden idők legklasszabb, de minden idők legviccesebb zenekara volt. Főleg HR-ral az élen, aki tipikus olyan fazon, hogy mindenkinek van róla egy ütős sztorija, de annak örül, hogy ő maga nincs benne, a történetben, csak hallotta, olvasta valahol. Annyira most nem akarok elidőzni ezzel, ha felfedném az összes lapomat, nem tudnék miről beszélni olyanoknak, akik fogékonyak az ilyen történetekre. Akit annyira érdekelnek, kérdezzen meg, miközben vesz nekem egy sört, vagy csak találomra vegyen valami punk/hardcore-ral foglalkozó könyvet, mert nehéz olyat találni, amiben nincs róla/róluk valami történet. Csak aztán idővel elfogytak az anekdoták és csak a fárasztó szenvedés maradt. Ami meg a legrosszabb, a zene is egyre laposabb lett. Kiveszett belőlük a dög, a geciség.

Így aki nem egy zenei konyhamalac vagy valami muzulmánoknál is fanatikusabb fajta, az abbahagyta a Bad Brains hallgatást az I Against I után. Én mondjuk előtte, de ez most annyira nem lényeges. A Quickness-t még meghallgattam egyszer, de hogy például a Rise-on mik lehetnek, nem is akarom tudni. Viszont egy újjáalakulás az mindig nagyszám, főleg eredeti tagokkal, és kíváncsi is lesz az ember, bár legbelül tudja, hogy úgysem sülhet ki, ha is nem semmi jó, de jobb, vagy legalább ugyan olyan jó, mint annó volt. Az se dobott sokat az egész új lemezes herce-hurcán, hogy a Beastie Boys-os Adam Yauch lett a lemez producere. Igen, tudjuk hogy a BB király zenekar, vágják a dolgokat, ő még egyszer basszusgitározott a Cro Mags-nek is, és a B boyok régen punk zenét nyomtak, de az idő rajta is fogott. Az idő pedig a punk nagy ellensége. Én meg elkezdtem félni, hogy berakják őket egy nagy stúdióba, és a modernkor a steril hangzásaival, meg még a faszom tudja milyen lélekölő dolgaival, ki fogja nyírni azt a kis tüzet is, ami még lehet ezekben a lassan nagypapa korú fazonokban. Aki egy szobastúdióban tud olyan lemezt csinálni, mint a Black Dots és az olyan keményen is szól, az csak ne menjen profi stúdióba, mert kurvára felesleges.

Amikor tavaly összeálltak 3 cbgb’s-t búcsúztató koncertre, a beszámolók majdnem egybehangzó véleménnyel írták le, hogy HR-banl csak a paranoia maradt meg, és az annó egyik legintenzívebb frontemberből, egy golyóállómellényben közlekedő kis papa lett. A zenészek jó hogy eltudják játszani, amit kell, de a Bad Brainsnél egyszerűen megkerülhetetlen az ének, és annak intenzitása. Ezek szerint mégsem olyan ajánlatos dolog, egy életen át drogozni. Elég csak megnézni mi történt velük. Gondolom az nem csak nekem furcsa, hogy a hajdanán egy fél kontinens által gyűlölt zenekartól, hogy összeállásukat a béke és szeretet terjesztése nevében teszik. A számcímeket elolvasva, meg a döbbenet és röhögő görcs határára sodródtam. Tudom, hogy címeket adni utálatos dolog, de mi vesz rá egy embert, hogy úgy nevezzen el dalok, mint „send you no more flowers”, vagy „let there be angels (just like you)”?
Így már előre lehetett sejteni, hogy az új lemez, nem lesz valami nagy szám. És csak azt kell eldönteni, hogy leokézzuk, aztán feltesszük a polc porosabbik részére, vagy végre fröcsöghetünk egy jót.

Most akkor végre térjünk rá arra, amivel kezdeni kellett volna. Szóval az új Bad Brains lemez nem rossz. Az I Agains I után pont beférne, ha el akarjuk helyezni. A legnagyobb dilemma a lemezzel kapcsolatban, hogy egyáltalán el akarjuk e?! Kíváncsiságból nagyon sokan meg fogják hallgatni. Aztán mindenki elkezdheti kipipálni, hogy hány élőjóslata jött be. Nekem a következők: HR-ban nincs semmi spiritusz. A hangja szép, selymes, de ezt a feketék 80%-a elmondhatja magáról, és én nem szép selymes éneket akarok, hanem kibaszott gecit, amiről tudom, hogy ki tudja énekelni amit ki kell, mégis visít. A zene jó. Vannak szaggatott riffek, az a Bad Brains-es dübörgő, kapálódzó basszus-dob lüktetés és valamennyi disszonancia is. De senki se várjon olyan gitármasszát, mint ami a Big Takeover vagy az I elején van. Azért még így is simán odaver sok mai zenekart. Viszont ezek ilyen hangzással nem tudnak komolyat ütni. Túl metálos, és a hangzáson tényleg csak az igazi buzik akadnak fel, de a Bad Brains ne szóljon úgy, mint fesztiválmetál zenekar. Aztán a dub számoknál kiderül, hogy mi is az igazi baj ezzel a Bad Brainsszel. Ők már nem punkok, akik néha dub-ot is játszanak, hanem fordítva. Annál a 3-4 számnál minden passzol, még HR szerepe is érthető lesz, nincs bennem az érzés, hogy valaki rossz ajtón ment be, aztán ha már ott volt kicsit énekelt, mert miért ne. De ha a dub számok lennének többségben, talán végig sem hallgattam volna. Így viszont végig nyomtam, becsületesen 3-szor. Nem zavart, nem is anyáztam, de már most 10 perccel az utolsó hallgatás után sem emlékszem belőle semmire, csak arra, hogy néha kurva bizarr effekteket használtak, de minek? Nem rossz a Build a Nation, de minek verje a faszát az ember, ha kúrhat is?

egy ugyan olyan koncert, mint a többi

Azért furcsa dolog részegnek lenni. Először megtetszik valami ötlet aztán annyit, rágódsz rajta, hogy kurva nagy baromságnak tartod. Utána még találkoztam is régi ismerősökkel, így az egész le lett jegelve, és inkább haza jöttem és kajáltam. Meg elvágtam az ujjam, amikor késsel vágtam magamnak kenyeret, így most egy bizarr vértócsa van a konyhám közepén, amiről lehet csak én hiszem, de egyre csak nő.
Az egész hetem azzal töltöttem, hogy spirituális lénnyé akartam válni. Na nem azért, mert hiszek a lélekben, meg az ilyen new age baromságokban. Egyszerűen csak úgy hittem az jó lehet. Szóval Tandori Dezsőt olvastam, és olyanokon gondolkodtam hány ember fér el 4 madárban. Amikor ez meg nem látszott összejönni inkább lementem a kultiba.
Igazából semmi őrületes dolog nem történt velem ódaúton, csak egy csajba szerettem bele a buszon, de ez mindennapos.
Először láttam a New.Dead.Project-et. Jó volt. Annak ellenére, hogy én nem tartozom azok közé, akik szerint a Semmi Komoly és a Nesze a legjobb magyar punk zenekarok lennének. Mondjuk a számaikat már hallottam a myspace-en, de élőben sokkal jobb. Annyira nem nyomják intenzíven, de a zenében van annyi intenzitás, hogy elvigye az egészet. Sosem hallgattam nagyon Yapeth Kotto-t, de biztos valami ilyesmi lehet. Csak egy próbatermi buli kell, meg pár szakálas ember az első sorokba, akiken látszik, hogy fanzine-eket csinálnak. Azért az plusz pont, hogy nem beszéltek a számok között, ettől kicsit féltem az olvasott szövegek alapján, amik picit butuskák, de ha engem kérdeztek a könnyű zenében ez elnézhető.
A Think Again-ig, kint voltunk a kulti melletti parkban, ahol komolyan többen voltak az egész este alatt, mint bent. Találkoztunk ex-TA tagokkal, akik közül Kutya mesélt az új zenekaráról. Mi várjuk nagyon!
A Think Again-nek új basszerosa van, de koránt sem olyan jópofa, mint Kutya volt. Nem is figyeltem, mert nem is értek hozzá. Meg koncertek a mellényúlásokról szólnak. Viszont a TA egyre jobb lesz. Most már sokkal feszesebbek voltak, és már a Cro Mags szám is kezd picit ijesztő lenni. Azt nem láttam, hogy Matyi csinálta volna a kidüllesztett szemű robot mozgását, viszont az mindig klassz, így csak nem maradt el most sem.
Something Against You-val játszani mindig klassz. A legtöbb számukat már régóta játsszák, így azt kell tenni, hogy másként kell őket eljátszani. Mondjuk mindig egyre keményebben. Ezt általában hozzák is, ha meg nem, akkor bevetik a trükkjeiket. Mert vannak nekik. De ez mindenki másnak is lehetne, aki annyit olvas, meg néz ilyen dolgok után. Azért kicsit meglepő is, hogy a legegyszerűbb trükköket is el tudják adni. Például, hogy az emberek szemébe bámulunk, vagy az arcukba nyomjuk a miénket, esetleg közéjük megyünk. Hát én nem tudom, hogy ez mennyire furcsa, szeretném, hogy ne legyen az. De az még jobb lenne, ha kicsit közelebb állnának az emberek, mert kurva fárasztó berohangálni a nagy félköröket, mert azokat be kell, viszont annyira nem kapunk sok lóvét, hogy ennyire kifáradjak, faszomba.
Már csak a Motivation-re irigykedtem. Nekik bezzeg nem kell futkosniuk. KisG jó, de nekem Balu hangja is tetszett. Fasza volt az egész, na.
Ezek után olyan lettem a szervezetem, mint a Fear lemezcímek. Jött szédülés, de nem olyan vészesen, Spencerrel és Kingával háborogtunk még a pár héttel ezelőtti Titanic-os filmfesztiválon, ahol a szombati napon nem játszották le a Pixies filmet. Aztán Spencerrel még ajánlgattunk egymásnak zenekarokat, meg beszéltünk dolgokról amit elfelejtettem, Kinga pedig többek között elmondta, mire számíthat az ember ha első sorból akarja megnézni a Bad Religion-t. Gepárd próbált még nekem nőt szerezni, de…
Aztán még beleszerettem pár lányba, osztottam pár fanzine-t és haza indultam. Gondoltam majd ez a beszámoló, valami nagyon jó lesz olyan spirituális, csak aztán minél többet kezdtem rajta gondolkodni, egyre bénábban hatott. Elsétáltam az erzsébet híd budai oldaláig, persze a hídról belepisáltam a dunába. Aztán két csajnak elmondtam, hogy kell felszállni a buszra, mert nekik nem nagyon ment. Eközben még kevésbe tetszett az amit elvileg írni akartam. Megjött a busz, rajta 2 régi ismerőssel, aztán már nem is érdekelt, hogy megírjam a beszámolót. Haza mentem, ettem, elvágtam az ujjam, a konyhámban egy vértócsa van, ami egyre csak nő, én meg részegen azt utálom ami pár órája még tetszett. Jobbra számítottam, de ez sem volt rossz.