beginning of a bla bla bla

Eddig készültem a punkra, hallgattam, hogy a világ egy magányos, gonosz és összességében fos hely. Nemsokára meg majd szembesülök is vele. De most még élvezhetem, papír szerint az utolsó szabad nyaram, ami még tényleg nyár lesz, nem csak annyi, hogy melegben járok dolgozni. Most még járhatok hétköznap sokáig tartó koncertekre, aztán meg haza érve róluk részegen, akár késő hajnalig is olvashatok leszbikus francia tinikről.

Tegnapban engem nagyjából csak annyi zavart, hogy az egész belvárosból 90 perc + hosszabbítás ömlik a disznóvágásra emlékeztető, magasan süvítő hang, amit európa mindig különböző két népe üvölt, hm nem tudom hova meg kire. Jó mondjuk a lokálpatrióta hűbörgés még mindig jobb, mint az itthoni köcsög szurkolók többsége. Lehet szar helyen lakom, de a legtöbb sport rajongó akit ismerek, mind ilyen igazi seggfej, akik miatt a punknak még 30 évvel a Sex Pistols után is van értelme. Na mindegy a koncert azért nem volt rossz.

A Téveszme pl. hozott egy dekoratív csajt aki kicsit borongósan üldögélt a színpad előtt. Koncert közben meg ritkán mosolyogva fotózta a zenekart. Gondolom kiderült, hogy őt nézni még izgibb volt, mint a zenekart. Különben olyan nem tudom, aranyosak voltak. De egy szórólapon hardcore / punk zenekar ennyire azért ne legyen ari. De ők csak álltak és néha kemény hangokat pengettek, néha meg dallamosabbakat. Ha a részek közben feltartott volna a helyes lány egy táblát „ez a kemény rész”, „ez a dallamos rész” felirattal, talán egyértelműbb is lett volna az egész. Így annyira nem, mert csak hónaljukig felhúzott gitárok mögé bújva billegtek ütemre, pedig sokkal többet is ki lehetne hozni ebből. Azt viszont jó látni, hogy egy Hátsó Szándék feldolgozás még mindig az este legnagyobb mozgását tudja kiváltani.

Tegnap Saw interjú ma meg koncert beszámoló. Eddig ez volt a legjobb koncert, amit láttam tőlük. Justice intró vicces volt, és jól is játszották, aztán végig lendületben tudtak maradni. Most már úgy, hogy a hangszereiken is keményen játszottak közben. Már a maguk módján. Tényleg jó érzés volt végignézni a koncertet, hogy van itt valami, amit majd szemmel lehet követni, ha erre játszanak lemenni rájuk, és ha csinálnak jó pólókat akkor azokat hordani. Állítólag lesz új lemez, ők ezt mondták. Vagy olyan feldolgozásokat játszottak amiket én nem ismerek, vagy az új számokat, amik különben baromi jók, és csak az egyik esett szét, egy kiállásban. Szerintem ők voltak az est legjobbjai.

Ahhoz képest, hogy az End Of A Year-ről olvasott dolgok tetszettek, hallani előzetesen nem hallottam tőlük semmit. Nem tudom miért, de legalább így lementem megnézni őket. Ugye ők most futottak be igazán, a mára mérsékelten ciki revelation mellett leszerződtette őket a mérhetetlenül kúl deathwish records. Ráadásul úgy, hogy ők nem a DW szerű tucat döngölős zenét játsszák. Hogy miért szerződtet le egy punkon belül viszonylag nagy kiadó egy punkon belül viszonylag ismeretlen bandát? Tegnap ez vagy nem derült ki vagy hülye vagyok. Most az, hogy egy turnézó és amerikai, szóval időmilliomos, zenekar jól el tudja játszani a számait attól nem nagyon fogok hasra esni. Erre még pár magyar banda is képes, akik havonta legfeljebb kétszer próbálnak és két havonta egyszer játszanak. Szerintem amitől egy jó zenekar, igazán jó lesz az az, hogy akkor is jók ha 10 embernek játszanak egy olyan fura országban, mint amiben mi élünk. De ez kurvára semmilyen volt. Mintha egy cd-t hallgattam volna miközben a magic numbers tagjaival szemezte. És ha már a szemezés. Az összes lebutított mondanivalót az énekes meredten rám bámulva mondta, mintha én lennék a leghülyébb a teremben akinek egy kis felvilágosításra lenne szüksége. Akkor még nem tudta, hogy én az ellensége vagyok, aki még másnaposan is lehúzza a tegnapi koncertjét.

Ja és találkoztam Pokorni Zoltánnal is. Ugyan úgy néz ki, mint a tévében, csak a felesége mellett nem annyira nyilvánvaló, hogy bármikor képes lenne arra, amire Michael Douglas miután nem kapott kaját.

...azért néha 28 ember is van a koncertjeinken.

A Saw nem Magyarország legjobb zenekara, de ha kicsit összeszednék magukat, simán lehetnének azok. De akkora már jó lenne tudni kik is ők meg mit is akarnak. Szóval itt egy olvashatóság határait súrolóan hosszú interjú velük, amiből kiderül, hogy nem nehéz egy vidéki zenekarnak, ha Rádi Gáborral zenélsz, hogy rossz négerek lennének, pinát nyalni jobb, mint kiadót vezetni, és ki lehetne a magyar punk miniszterelnöke.

Emlékszem az egyik első koncerteteken mi is játszottunk volna, és akkor, mint post hardcore zenekart említettétek. aztán olvastam valahol, hogy ami tetszik nektek azt bele is teszitek a zenétekbe. Viszont a demotokat én nem nevezném egy kifejezetten post-hc lemeznek. Nem egy kifejezett old school cucc, annak tup tupájával, de nem szakad el annyira az alapoktól, inkább csak egy modernebb hangzással szól. Amikor elkezdtétek mennyiben volt más, mint ahogy most szól? Most egy idő után, még mindig bármikor készek vagytok nagyobb változtatásokra, új hangázsra, vagy kezd kialakulni valami olyan, amit magatokénak éreztek és aszerint fogtok tovább menni? Ez különben is egy fura dolog, ugyanis az ember bármikor belefuthat egy új zenébe ami iszonyatosan megtetszik neki, és valahogy elkezd utána vonzódni, hogy ő is játszana ilyet, de ha így menne akkor minden második héten teljesen mást játszana a zenekar. Ti inkább megpróbáljátok beleépíteni az ilyen fellángolásokat a zenétekbe, vagy meg tudtok maradni csak, mint rajongók az új dolgokkal kapcsolatban?

rádi: Vicces, mert mindenki magának válaszolgat otthon, így szerintem négy tök eltérő választ fogsz kapni, na de mindegy. Az én emlékeim szerint (meg ezt hazudtam a Hitvány fanzine/életmód magazinnak is) Lacival valami langyos indie zenét szerettünk volna csinálni (volt is erre próbálkozás a "The Ills" nevű formációval), aztán ez jött ki belőle, majd elkezdtünk hazudozni az egészről, hogy ez ilyen, meg olyan. Plakátokra is hol ezt, hol azt írtam/irattam, amire különösebb indok nem volt, talán csak az, hogy unatkoztam.
Zenére térve, nem nagyon próbálunk elszakadni bizonyos alapoktól (és itt nem az "elvárandó" alapot értem, hanem azt, ami akár éppen abban a pillanatban nekünk tetszik. Más kérdés, hogy ezek a zenék nagy része a '80-as években született, pl Black Flag, Embrace...), de nem is akarjuk őket másolni, szerintem kijelenthetem, hogy a zenekarból mindenki próbál a maga módján valami egyéni dolgot belevinni az egészbe a saját személyiségéből. Meg aztán ugye ezek még mind keverednek az új zenekarok hatásaival, mert bőven van sok új fasza banda. Na jó, annyira sok nincs, de minden zenekarnak lehet egy-egy jó száma is akár, ami megfoghatja az embert, még ha a többi daluk pocsék is. Amikor elkezdtük, a részemről annyival volt más, hogy basszusgitároztam, és meg sem fordult a fejemben, hogy énekelni kéne. Kb ennyi, minden mást szerintem teljesen ugyan úgy gondolok és érzek a zenekarral kapcsolatban.
Új hangzás kontra magunkra találás: hát a következő anyagon azt hiszem lesz egy gyors szám, ellentétben a mostanival (ami még mindig nem jött ki, haha). De nem csak ebben lesz másabb, de erről inkább a zenész kollégák mesélnek, én már egyre kevésbé szólok bele ebbe, inkább próbálok koncentrálni a szövegekre. Más kérdés, hogy idén kifejezetten terméketlen vagyok e téren... de amúgy, hogy mondjak valamit a "magunkra találáshoz" is, szerintem kezd valami kialakulni e téren is, de mondom, ez ügyben inkább a zenészek.
dávid: Az elején talán poposabbnak indult a zenekar, bár szerintem most is bőven dallamos az egész. Igazából van egy nagy előnyünk, ami egyben a legnagyobb hátrány is, hogy mind a négyen eltérő zenéket hallgatunk. Mondjuk vannak közös kedvencek, de általában szidni szoktuk egymást, hogy mekkora szart hallgat a másik. Éppen ezért születhetnek kellemes nóták, de van mikor kompromisszumokat kell kötni a zenekar érdekében. Én személy szerint a hangzáson és témákon mindig változtatnék, nem bírom elviselni a bátortalan, unalmas zenekarokat.
laci: Kezdetben sokkal szarabb dalok voltak (poposak), de szerencsére azokat kidobtuk… van egy pár dal amiket bizonyos szempontból egymáshoz lehet kapcsolni, van a bennük valami közös, de ennek ellenére nem érzem azt, hogy van valami olyasmi ami igazán körülhatárolhatóan mi lennénk.
Viszont amit fentebb írsz, az rám teljesen illik és (sajnos) néha nyomot is hagy a dalainkon. mármint bizonyos dalunknál meg tudom mondani, hogy mi volt az, amit éppen nagyon hallgattam, amiért éppen rajongtam. lehet, hogy ezért nem tudunk mostanában új dalokat írni (nem bírják a többiek, amiket mostanában hallgatok).

Inkább rajongónak vagy zenésznek tartjátok magatokat? Ha tehetnétek inkább új dolgokat találnátok ki, vagy mint a francia újhullám és Tarantino úgy csinálnátok a dolgaitokat, hogy abban érződne valami iránti feltétel nélküli rajongás?

rádi: Én, személy szerint valahol a kettő között. Inkább valami újszerű dolgot szeretnék csinálni, amin érződik a tiszteletadás azok iránt, amikért rajongok.
dávid: Egyértelműen rajongó. A tökéletes hangszeres tudás szar zenét eredményez, legalábbis ez tapasztalatom. Új és változatos zene, amennyire lehet én erre törekedek.
ferdi: Én személy szerint inkább zenésznek szeretném magam tartani, és én -ha a többiek is benne lennének- csak új dolgokat próbálnék meg bevinni a zenébe
laci: Mindazok ellenére, amit az előbb írtam én inkább rajongónak tartom magam. Szerintem nem mindig baj, ha a zenén néha hallatszik, hogy melyik zenekar az énekes kedvence…

Volt már olyan pillanat, amikor a zenekarral kapcsolatban egyszercsak megütött titeket, hogy ezaz, ez kell nekem, merevítsük ki a képet mert sokáig szeretném nézni. Ha igen akkor mikor/hol/mi?

rádi: Csepelt leszámítva szinte minden koncert, turnézás, stúdiózás. De én még a próbákat is imádom, pedig mindig nehezemre esik kimenni a garázsba. Számomra jelenleg ez az egész zenekar jelenti mind azt, amit még elképzelni sem bírtam akkor, mikor komolyabban elkezdtem a zenéléssel foglalkozni, anno még a Reflecteddel. Nem is hiába léptem ki onnan.
dávid: Román turné Dance or Die-ékkal, azon belül is Beszterce. Koncert közben Laci és Kalóz (Ferdit helyettesítette a turnén) a levegőben, Rádi egy szál faszban és percenként szét akartak szedni minket. Végig totálisan fel voltunk szabadulva, meg akartam halni, amikor hazajöttünk.
ferdi: Igen, előfordul párszor, ha egyszer hirtelen kitalálunk egy jó számot, és tetszik nekünk, és élvezzük azt játszani, vagy ha van egy jó koncertünk esetleg, ilyenek...
laci: Talán Románia, de mindig nagyon jó a zenekarral lógni

Salgótarján tényleg annyira szar hely? Ha tehetnétek örökre elköltöznétek, vagy azért kötődtök hozzá, mint a neurotikusok a nagyvárosaikhoz? Nincs annak valami romantikája, hogy egy egész színteret lehet építeni egy kisvárosban? Vagy ott sem fogékonyak az emberek? Néhány vidéki városra jellemző, hogy például egy mag akikre a figyelem összpontosul elkezd valamit csinálni, bizonyos zenekarokat hallgatni és egy idő után az emberek észre vehető része ugyan ezt csinálja. Nálatok van ilyen? A macskanadrágnak van nagyobb befolyásoló ereje vagy nektek?

rádi: Salgótarján nem csak csúnya és lassú nyomorúságosságával taszítja a földre az embereket, de földrajzi fekvésével is. Anno komoly vasútforgalom volt itt, amiből mára semmi nem maradt, és szinte teljesen el van zárva a külvilágtól, mindenki csak menekülni akar innen, ezek a helyzetek pedig arra késztetik az embert, hogy elgáncsolja a másikat. Hogy miért? Vagy azért, mert ő még nem tud innen elmenni, vagy pedig azért, mert ő már nem is fog innen elmenni. Undorító egy hely ez, de mint mondtad, igen, kötődünk hozzá nagyon is. Legalább is én igen.
Sajnos néha nagyon romantikus tudok lenni, ezért elég sokáig dédelgettem magamban ezt a színteresdi dolgot, de pont azok szoktak kiábrándítani az egészből, akikre leginkább számítanék. De igazuk van, legalább visszahoznak a földre. Lacit például mióta ismerem próbálom finoman győzködni erről, hogy segítsen, "együtt többek lehetnénk" (haha), de pont ő szokott adni mindig egy olyan lelki pofont, amitől általában elmegy a kedvem az egésztől.
Amúgy a többiek biztos mást mondanának, de ha nem egyedül csinálnám az egészet, fogékonyak lennének rá az emberek. Például Dávid, a dobosunk is segített anno a Fülelő fanzine készítésében, ott volt a Not This Time énekes (Antal) öccse, Gyula. Ő is jó cikkeket írt. Sőt, Antallal anno még képregényes fanzine-t is adtunk ki. Remek idők voltak azok. Emellett Lacival rendeztünk kiállítást is, én fotó/plakát ő meg dokumentumfilm bemutatót. Ők viszont mind valahogy kiestek az egészből, elkezdtem egyedül csinálni az egészet, reméltem majd újra kedvet kapnak hozzá, de nem. Sőt, inkább valahol el is távolodtak az egésztől, sokszor még az általam szervezet koncertre se jöttek le, pedig mindig olcsók voltak a koncertek. Aztán múltévben, mikor már felakartam adni az egészet a picsába, jött az a garázsos koncert, amin ti is voltatok. Máig örömmel gondolok vissza az összes szépre és rosszra, ami aznap történt, beleértve a félresikerült köcsögbajuszomat is. Ott tényleg újra együtt volt szinte mindenki és megmutattuk, hogy ha muszáj, azért mi is tudunk valamit. Na meg ultra király kajákat is csináltunk, ami megint csak nem utolsó szempont!
Szóval az egésszel úgy vagyok, hogy egyedül nem akarom folytatni, ha valaki megunja, hogy csak a gagyi metál megy itt, majd talán szól, és újra elkezdjük a dolgot. Addig is hébe-hóba egy-egy koncert, de semmi több, elég volt ebből a színtéresdiből hat év, most önző leszek és csak a saját dolgaimra koncentrálok majd.
A Macskanadrágnak van amúgy, pl egy csomó arc jár Garfieldékhoz dolgozni iparialpinistaként, bár ez lehet nem építi a színteret, de legalább a házakat karbantartják, hehe.
dávid: Igen, eléggé szar, de lehetetlenség elszakadni tőle. De ennek megvan az előnye, ha mondjuk bárhová megyek meglepődök, hogy milyen kedvesek az emberek. A színtér kérdést passzolom a führernek,ebben ő a kompetens. Macskanadrágék egy időben nagyon nyomultak országosan is, a fene se érti a közízlést. De elismerésre méltó, hogy mennyit kihoztak egy zeneileg ennyire jelentéktelen produkcióból. Nekünk nincs befolyásoló erőnk, bár azért néha 28 ember is van a koncertjeinken.
ferdi: Elég szar hely, de szép helyek vannak benne. Én majd nem itt szeretnék lakni, de nagyon kötődöm hozzá, úgyhogy mindenképp vissza fogok járni. A színtérről pedig annyit, hogy igazából van, de nem a zene miatt, hanem inkább csak a koncertek, a buli, meg a pia miatt. Szóval zeneileg bármit lehet dobni nekik, ha van benne torzítós gitár, meg dob, csak lehessen inni. Egyre jobban elterjed viszont az a szokás a közönségek terében, hogy nem hallgatják meg a zenekarokat, hanem elmennek a koncertre, és odakint iszogatnak, meg beszélgetnek. Ez az itteni közönségre annyira nem jellemző.
laci: A Reflectednek van a legnagyobb befolyásoló ereje… szerintem Salgótarján nem rossz hely, én mindenképpen szeretem, de lehet, hogy ez csak azért van, mert tudom, hogy van lehetőségem elmenni innen. Ha örökre ott kellene lennem, biztos nem csípném. De alapvetően szeretem.
Színtér az van, és ha nincsenek olyan szigorú elvárásaink, akkor vannak benne egészen jó dolgok. Másrészről nagyon kevesen vannak, akiket érdekel a hardcorepunk (körülbelül mi meg egy-két barátunk), és nem tűnik úgy, hogy növekedne az érdeklődők száma.

Nehéz egy vidéki zenekarnak?

rádi: Nem. Bár mi közel vagyunk sok olyan városhoz is, ahol koncerteket szerveznek, pl Eger, Balassagyarmat, Hatvan, Budapest, így azért könnyű megismerni arcokat. De ha pl. valahol egy Debrecen melletti faluból kéne próbálkoznunk, akkor tényleg nehéz lenne.
dávid: Nem, ha Rádi Gáborral zenélsz. Sok embert ismer, így nem nehéz koncertezni az országban.
ferdi: Nem. annyiban nehéz, hogy mindig velünk vitetik fel az erősítőket pestre, ha ott van koncert, és az kényelmetlen. Mondjuk ez rajtunk is múlik. De szerintem pestre nem biztos, hogy tarjánból kéne felhurcoltatni a cuccot.
laci: Talán csak a sok utazás miatt, de egyébként nem. Nem mondanám, hogy annyira izolálva lennénk.

Ha nektek is olyan szuper hatalmatok lenne, mint a Bankruptnak, kiknek játszanátok legszívesebben, kikből állna a közönségetek?

rádi: Én már játszottam a Bankruptékkal, valami átragadhatott, biztos azért nem nehéz vidékinek lenni! Amúgy szinte bárhol az egész világban, ahol van igény hardcorepunkra, és melegkaját+szállást+benzinpénzt adnak. A többi nem számít, hogy kinek, az üzenet vagy el jut valakihez, vagy nem.
dávid: Akik eljönnek a koncertre és jól érzik magukat. Vagy vaddisznóknak.
ferdi: Ilyen ugrálós meg egymásfejénmászós emberekből
laci: Olyan emberekből akiket érdekel a hardcorepunk meg a zenénk, de főleg nike cipős, szemüveges lányokból .

Mi a legszimpatikusabb jelenség most a színtéren?

rádi: Hogy nem rugdossák a fotósokat, haha. Amúgy a rengeteg fanzine, amiből idén sajna nem sok látszik, sőt, talán most újra várható egy visszaesés, de továbbra is azt mondom, fanzine-ek nélkül unalmasabb lenne az egész. Ja, meg a Budapest Mosh Crew, az is nagyon pozi, minden koncertünkön ott vannak!
dávid: Fogalmam sincs, nem érdekel a színtér.
ferdi: semmi.
laci: Nincs aktuális dolog, ami most különösebben tetszene, meg egyébként is általában ugyanúgy állok hozzá a színtérhez. Szerintem nem vagyunk akkorra szarban, vannak jó zenekarok, és vannak jó külföldi zenekarok, akik eljönnek hozzánk (bár mostanában talán kevesebb ilyen volt)

Nektek van egy saját kiadótok. Miben különbözik ez attól, mintha mondjuk bárki ráírna egy hangzatos nevet a saját cd-jére? Szerintetek miért nem működnek igazán itthon az olyan kezdeményezések, mint kiadók, fanzine-ek?

rádi: Hát a kiadó annyira működik, hogy kb. semennyire, sajnos. Ezzel is már úgy vagyok, hogy nem akarom egyedül csinálni, és Laci pl. ideális ember lenne arra, hogy besegítsen, de igazából nem akar. Azt kamuzta, hogy majd akkor segít, ha lesz barátnője, de ez tuti nem igaz, hisz akkor meg egésznap csak dugna meg nyalna. Végül is megérteném, izgisebb mint egy kiadó, az tény.
Itthon amúgy az egészet az Artisjus nehezíti meg, nem is jogi okokban, mert ha a kiadó logója mellé biggyeszted azt is, hogy "szerzői kiadás", akkor már nem köthetnek bele, de pl. nyersanyag beszerzésben eléggé betesz az Artisjus, mindent Szlovákiából kell rendelni/hozni.
dávid: Ez olyan komolyságú kiadó, hogy a mai napig egyetlen CD sem készült el, persz
a führernek rengeteg dolga van, nem tud szétszakadni. Biztos fasza lehet nagy kiadónál lenni, nincs tapasztalatom. Fanzine-eket ritkán olvasok, mert nagy részük ugyanarról szól és dögunalmas, de ennek ellenére jó dolognak tartom, ha foglalkozik vele néhány srác és
ez leköti őket. Akadt a kezembe egy-két jó példány.
ferdi: Mert Magyarországon semmi sincs rendben. miért pont a kiadók, meg a fanzinek lennének?
laci: Szerintem alapvetően hiányoznak a magyar kultúrából a fanzineek és a kiadók. Gondolom az oka Magyarország történelmi hátterre, le vagyunk maradva… – ez már lerágott csont, azt mégse tudom, hogy mindennek ellenére ma miért nincs nagyobb élet ilyen téren (bár azért fanzineekből vannak elég jók). Én azt is el tudom képzelni, hogy később kialakul ez itthon is.

Milyen zenekarban és milyen poszton játszanátok, ha olyan hatalmatok lenne, mint a Bankruptnak és bárhol, bármin, bármikor?

rádi: Fura, mert szinte csak olyan zenekarokat tudok mondani, amik vagy feloszlottak már, vagy négerek. Persze a Bankrupt erejének még ez se szabna gátat, de elég hülye négernek néznék ki a Bad Brainsben. Meg különben is, számomra ezek a zenekarok úgy tökéletesek, ahogy vannak (voltak): Bad Brains, Black Flag, Minor Threat, Hüsker Dü, Embrace, Fugazi, Million Dead, Charles Bronson, Infest, 97A... nem szeretnék egyik zenész helyére se kerülni, más posztot meg alig tudnék betölteni, amúgy is szarul gitározok (tudom, majd a Bankrupt segít ezen is, de na!).
Na jó, a World/Inferno Friendship Society-be szívesen másodgitároznék azért, az tuti hangulatos lenne.
dávid: Ramones, Queens of the stone age. Esetleg a Bankruptban.
ferdi: Én akkor bárhol, bármin, bármikor. tényleg.
laci: Basszusgitároznék a Minor Threatben.

Mi volt az utolsó legszarabb szám/lemez amit hallottatok?

rádi: Bankruptól a... nem is, haha. Van egy Das Oath szám, amin egy Queen track-et dolgoznak át/fel. Na az borzalmas. Bár gondolom, direkt, de na. Ami szar, az szar. Ők meg nem szarok, szóval elég rosszul érintett a dal meghallgatása.
dávid: Legutóbb sikerült együtt játszanunk a Shitpump zenekarral, na az rohadtul nem
tetszett és még sokáig is tartott.
ferdi: valami tucathardcore
laci: Lemez: lakótársam Boney M meg Matróz Csárda című bakelitjei, dal: Azt hiszem egy Magazine dal.

Bőrdzseki vagy farmerkabát?

rádi: Farmer, sok felvarróval!
dávid: Bőrdzseki.
ferdi: egyik se.
laci: Bőrjakó.

Ha a magyar színtér, mint egy megye, vagy mint az állam működne, ti kit választanátok a miniszter elnökének?

rádi: Borics szinte bármilyen posztot betölthetne, mert egyszerre tud undorító csöves punk, és intellektüel ex-anarchistaként is viselkedni, haha. De tény, hogy miniszterelnök csak is KARFIOL lehet, Srita pedig lehetne a First Lady. Akkor talán a banját is kénytelenek lennének visszavonni!
dávid: Sünit, a helyi legenda, a néhai Pravda dobosát.
ferdi: passz.
laci: Barangó!

Ha a saw egy könyv vagy egy film lenne, melyik lenne az?

rádi: Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége összedarálva Orwell 1984-jével!
dávid: Húú, szerintem a Tóra.
laci: Valami olyan magyar film, amikor látod, hogy a rendező nem akart rossz dolgokat még se sikerült neki… örülnék, ha lehetne egy olyan film amiben Scarlett Johansson is szerepel

Melyik a kedvenc dinoszauruszotok?

rádi: Grimlock
dávid: Velociraptor.
ferdi: Terhes Stegosaurus.
laci: Tyrannosaurus rex, bár a multkor Ferdi felvilágosított, hogy nem ő volt a legerősebb

http://www.myspace.com/xsawthemastersofpopx

I wish that I knew what I know now

Megint itt vagyok és megint megírom ugyan azt a bejegyzést. Lesznek itt csajok, visszatérő szófordulatok meg érvelés az egyszerű, de hiteles zene mellett.
Különben már akkor is voltam valahol és bőszen okoskodtam, mielőtt még hallottam volna a loudmouth-ot, mert az az anthology lemezen nincs rajta, pedig a Ramones legjobb száma. Ahhoz nem tudom, hogy kell állnom, hogy egy Green Day lemezt se hallottam még, legeljebb 3-4 számot az mtv-n. Meg egyszer voltam egy elég megviselő feldolgozás esten, ahol az egyik banda Green Day-t játszott. Ja és a Rancidnek is csak egy lemezét tudtam eddig végig hallgatni egyetlen egyszer, de az egy kocsmában volt, és nyáron. Ezek ilyen lyukak. Lehet be kéne őket foltoznom. És ezek még nem is annyira jó zenekarok. Sajnos ez a hátulötője, hogy a jó zene szempontjából már egy elég szerencsétlen korba születtem. Még korábban, és még tudatosabban kellett volna kezdenem. Akkor a kronológiában talán már eljutottam volna a 90-es évek elejéig. Ami annyira baj sem lenne, mert most úgyis azok a zenekarok alakulnak újra. Kicsit sajnálom, hogy mostani szemmel, annó nem annyira király válogatás kazettákat csináltam magamnak, de olvastam egy versben, hogy az a lényeg, ami most van. Ennek ellenére, komolyan gondolkozom azon, hogy be kéne zárkóznom egy-két évre és felvértezni magam mind azzal a tudással, amit most akár irigyelhetnék is másoktól. Jobb érzés is lenne nem csak gyomorgörcssel, hanem több ezer lemez meghallgatása után keletkező univerzális tudással emerek közé menni. Ha pedig csak úgy tudunk viccesek lenni, hogy csak egy nagyon obskurus zenekar szövegét idézzük, akkor sem kell szégyenkeznünk. Ugyan olyan meló lehet mélyre ásni egy sorért, mint kitalálni egy olyan viccet, ami fű nélkül is jó. Na itt van pár dolog, amiről eddig lemaradtam, de bárcsak rajtuk nőttem volna fel.

Sok hülyeségben kellett már véleményt nyilvánítanom, de azt sosem kérdezték meg tőlem, hogy „szerinted ez tökös?”. Lehet ebben a kérdésben tényleg nem én lennék a legkompetensebb, de hogy az első The Kids lemez az egyik legbelevalóbb dolog ami a fejemben szólt, az tuti. A Spions jópofa volt, csak kár, hogy ők minimál költészetnek, vagy minek hívják, ma már, a zenei antitálentumsággal kísért gecizésüket. De valahogy még jobb tud lenni a punk, ha azt egyszerű rakodó munkások csinálják, akik ma legfeljebb rock and rollnak neveznék ezt, mert „a punk végetért 79-ban haver”.
Arról majd csak egy unalomba hajladozó őszi estén leszek hajlandó beszélni, hogy 78-ban vagy ma kell CSAK tökösnek lenni. Az biztos, hogy ez a lemez egy az „olyan” lemezek közül. Például olyan, ami miatt az asztalra lehet csapni, hogy „már úgyis hallottunk mindent”. Simán kitöröli az összes elhanyagolható pince zenekart, akármennyire is volt jó érzés a postaládából óvatosan előhalászni azok kislemezeit. Ameddig az utolsó számnak vége nincs, és utána meg nem rázod a fejed, egy kis töprengés mély töprengés után, addig ők az egyetlen zenekar akik számítanak. Ez időben annyira nem nagy terjedelem, mert olyan gyorosan és nagy lendülettel van felvéve a szám, mintha csak két befutó hajó között lett volna idejük beugrani a próbaterembe.
A kids Kemény, gyors, dallamos, klassz, szinte minden, vagy egyedül csak jó és kész. Még odáig is elnyúl, hogy Lee Ving elvis torkú pánkságának koronáját is lökdösi, hogyha esetleg lebillenne búrájáról egyből, lehessen érte nyúlni. Csak futniuk nem kéne, mert megérdemelnének egy kis pompázást ők is a fejdíszben. Nekem különben ,még szakmai bevizsgálásra nem elküldött, elméletem, hogyha az emberek több jó zenét hallgatnának akkor kevésbé vennék komolyan a politikát, vallást stb. Csak könnyeden mondanák, hogy a papok és képviselők bekaphatják a faszom. Ha én a Kids-re növök fel, akkor nem csak 18 hanem már 16 évesen is wc-be mártogattam volna a tanárok tábla törlő szivacsát.

Na mindegy ez a vonat elment. Már sosem lesz annyi tököm, mint a Kids-nek. Nem fogok fura kinézetű drogokat bevenni és két napig nem aludni. Még egy napszemüveget sem tudok hordani. Nem felvenni…Hordani! Ezért nem is hiszem, hogy majd egy állítólag rendőr mentes német kisváros, meglepően nagy backstage-ében fogok egy spanyol zenekar írtó helyes lány bejelölésű roadjával diszkréten smárolni. Pedig nagyon bírnám. És mióta már nem csak az idegesítően magamutogató emberek teszik fel magukat közösségi oldalakra és zúdítnak a világra képeket a belevalóságukról, én naponta többször is szerelembe esek. Bár ez 17 éves korom óta így van, azóta, amikor végleg eljött az a rádöbbenés, hogy nem leszek tökösebb annál, minthogy állva tudok célzottan pisálni.
Ezért is lett volna jó, ha nem csak most véletlenszerűen a szövegekbe futva, hanem évekkel ezelőtt, amikor megszereztem, már akkor szerettem volna bele a Modern Loversbe (és nem csak, mint a leghallgathatóbb proto punk együttest könyvelem el magamban). Nekem ez a koncepció nélküli koncepció lemez. Végülis a számok ugyan abból a három témából épülnek fel. De hála a modern kornak, én már mögéjük tudtam nézni. Szóval, amikor Modern Lovers-t hallgatok, előttem van az a fiú aki egy kisvárosban beleszeretett a Velvet Undergroundba, aztán fel is ment New Yorkba. Ott összehaverkodott kedvenc együttesével meg az egész pop art szcénával és annak minden bizarságával és féktelenségével is találkozott. Csak Jonathan Richman még kimértebb volt, mint a Majdnem híres bájosan naív kritikusa, ugyanis ő egy percig sem hitte el, hogy majd valaha is megkaphatja a gruppikat meg a kúlabb csajokat. Ennek ellenére beléjük szeret, csak közben tudatában volt annak is, hogy ezek a csajok neki túl gyorsak, és amíg ők szét drogozva rohannak az éjszakában ő csak bágyadt józansággal tud utánuk bugdácsolni. Szóval amikor nem arról van szó, hogy milyen kisvárosban felnőni és múzeumba járni, akkor egy igazi rajongó szemeivel tekinthetünk be abba, hogy milyen volt a 60-as évek végén 70-es évek elején new yorkban menőnek lenni. Persze leginkább csak, mint megfigyelő, olyan, aki látja, hogy beveszik a tablettákat, de ő még akkor sem teszi ezt ha megkínálják. Ezért olyan zene a Modern Lovers amitől a fiatalok úgy érezhetik, hogy tartoznak valahova. Azok aki voltak már olyan buliban ami nekik kicsit sok volt, akiknek kérdően vizsgálgatták a pupilláját, hogy miért olyan normális, akik náluk kategóriákkal bonyolultabb, klasszabb nőkbe szerettek bele, akik várják, hogy csak úgy felhívja őket a csaj és ezért közben utálják magukat. A Modern Lovers a lemaradtottak zenekara, mintha egy izgalmas fanzine lenne megzenésítve.

Szóval most erről a két bandáról sajnálom, hogy kicsit lekéstem. Persze csak 21 vagyok, még élhetek négyszer ennyit.

NO GOD, NO GIRLFRIEND, NO JAZZ

Vizsgaidőszak nekem csak most indult el, szóval még annyira nem estem pánikba, hogy mindenből húznak, és fél napom van elolvasni egy 300 oldalas könyvet. Ilyenkor az embernek mindenhez kedve lesz ami nem a tanulás. Csináltam is, egy válogatást. Próbáltam olyan számokat összeválogatni, amiket mostanában szereztem be, hallgattam, vagy gondoltam rá, hogy egy ismerősömnek biztos tetszene. A nyitó szám azért lett az ami, mert mi jobb egy válogatás indításhoz, mint egy kutya vakkantása? Van itt pop punk és revolution summert idéző mai bandák. Egy kis power pop, Thurston Moore hardcore zenekara, legklasszabb skandináv pipik, alul értékelt szakítós szám, kanadaiak, a leggyorsabb és hallgathatóbb art punk, Walter Schreifels egyik elfeledett zenekara, egy szám amit direkt 3 ember tiszteletére választottam be, és ma mindenki kedvenc zenekara feldolgozza a bárcsak mindenki egyik kedvence lenne zenekar számát. Hallgassátok!

http://www.sendspace.com/file/tzpusb


young widows - settle down city
wipers - doom town
hot water music - wayfare
young offenders - follow
statues - distance / duration
potential johns - everytime
paper dragons - annihilate the need
mega city four - dancing days are over
elevators - your i's are close together
jilted john - jilted john (lp version)
wire - dot dash
the thermals - gack to gray
fucked up - david comes to live
baader brains - pulgasari
moondog - they said we were the best
dry-rot - isolated
police and thieves - strangers in the same town
loser life - hating the sun
suburban mutilation - daddy was a nazi
even worse - emptying the madhouse
the bombettes - i wanna
the kids - i wanna get a job in the city
the night marchers - scene report
no age - male masturbation (urinals cover)

I am so conditioned to fall

Déli pályaudvartól a Batthyány térig csúcsforgalomban egy reggelen ötször sikerült meghallgatnom a Shark Attack első kislemezét. Hogy a napom ne teljen tétlenül ma le akartam mérni, egy lakótelep kör alatt hányszor sikerül. Annak a számolását, hogy Matt Summers egy másodperc alatt alatt hány fuck yout-t tud magából kinyúzni, akkor hagytam abba, amikor egy csapat kisgyerek majdnem fellökött miközben egymást kergették. Megint leírom: itt a nyár. És ilyenkor nem csak a jó csajok kerülnek elő, hanem a télen fűtött szobákban féltve őrzött kisgyerekeket is leküldik a szüleik, hogy friss levegőn legyenek. Ja meg mindenütt öltönyös emberek vannak, és ha te is felveszel egyet, csak úgy, vagy mert temetésre mész, a villamoson úgyis oda fog hajolni egy magát kedvesnek gondoló öregasszony azzal a kérdéssel, hogy „na és te kit húztál irodalomból?”.
Emlékszem amikor én érettségiztem. A négy év alatt, amíg gimnáziumba jártam mindig szinte mindenki csak komolysággal és rettegéssel tudta szóba hozni. Én valahogy még az írásbelik előtti éjszakán is baromi távolinak éreztem az egészet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is otthagyom a gimnáziumot, leérettségizem, egyben felvételizem is, és utána főiskolára megyek. A no future ennyire belém tudta tenni magát. Vagy egyszerűen csak nem akartam semmit. Emlékszem a teremben, ahol a történelmet írtam, az egyik legnagyobb seggfej volt a felügyelő. Személyes sértésnek is vette, hogy én öltöny helyett pulóverben ültem be, és gondolom, hogy megleckéztessen ki kellett üríteni a zsebeimet, hogy az első padra kirakott személyes, puskázásra alkalmas tárgyak közül nem vettem e el a sajátomon kívül valaki másét is. A baj csak abban volt, hogy akkor már rég nem érdekeltek a világ seggfejei. Amíg gimnáziumba jártam minden hónap olyan volt, mint egy év. Mielőtt elkezdtem volna az iskolát, akkor voltam először igazi punk koncerten. Olyanon, amit egy közepes méretű klubban rendeztek és punkok, hardcoreokos és skinheadek mind egy tető alatt gyűrődtek egymásnak. Én meg beleszerettem a dologba. A sör-cigi-izzadatság keverékének szagába meg főként a hangos zenébe. Emlékszem mielőtt a főzenekar belekezdett volna, a stiff little fingers-től szólt az Alternative Ulster és olyan büszke voltam magamra, hogy ismertem ezt a számot. Nem csak a környezetbe szerettem bele azon a nyáron, hanem a zenébe, úgy egészében. Katalógusokból néztem ki, mit szeretnék beszerezni, interjúkban bárki bármit ajánlott azt én is meghallgattam. Ugyan olyan lelkesedéssel tudtam élvezni a Minor Threat-et, mint egy japán Oi zenekart. Minden új volt és olyan jó, meg hihető. Aztán elkezdődött a gimnázium és én először törött kézzel, majd gipsz nélkül csak üldögéltem magamban olyan egy teljes évig. Már az elején rájöttem, hogy nem szeretnék belekerülni a folyamba. Nem volt senkivel semmi gondom, de engem csak a zene érdekelt akkoriban. Olyan, amit mások nem nagyon hallgattak. Így nagyjából magamat száműztem egy külön kis világba, de nem bántam. Volt tarajom, hallgattam oi-t és ska-t, egy kis metalt is, voltak hülye ruháim, szünetekben és unalmas órákon fanzineeket olvastam, vagy walkmant hallgattam. Aztán amikor egyre jobban tisztába kerültem saját magammal, meg azzal, hogy mi az ami igazán tetszik nekem a punkban egyre fogytak a kitűzők, felvarrók a ruháimról és fura hajak a fejemről. Így van ez, amikor stabil lesz a belső, letisztul a külső is. Van akinek jézus, van akinek az árpádsávok, nekem a punk zene terelte egy mederbe az életem. A különbség talán annyi, hogy én rájöttem, azzal, hogy punk zenét hallgatok egyáltalán nem vagyok több vagy jobb egy tisztán, racionálisan gondolkodó embernél. Sosem éreztem annak szükségét, hogy társadalmi kérdésekben többet okoskodjak, mint kellene. Engem mindig is csak a zene, aztán a filmek és a könyvek érdekeltek. Amíg mások a délutánjaik alatt leckét írtak, vagy tompára szívták magukat én órákon át hallgattam, olvastam, néztem zenét. Néha a külvárosba, néha bécsbe mentem koncertekre, aztán másnap 7kor hallgathattam irodalom fakultáción, hogy a tanárnak melyik a kedven cobra 11 része és az anyja mivel bántotta meg a hétvégén. Elkezdtem zenéről irogatni, belekerültem egy zenekarba. Többet is észre tudtam venni a lányokban, mint a kerek fenekek, de azért nagyon boldog voltam, hogy az előttem ülő csajnak néha kilógott a tangája. Persze beletörődtem abba is, hogy senki sem fog a kerületemben többre értékelni a többi járókelőnél csak, mert Black Flag pólót hordok, és ha lehet egy lánnyal nem, úgy kell megismerkednem, hogy a Beat Happeningről beszélek neki.
Szóval csak állt ott velem szemben az a seggfej felügyelő és kurva ideges lett, mert ő csak azt látta, hogy leszarom amit mond, sőt szórakoztat is, de valószínűleg nem értette miért.
A főiskola aztán gyorsan elment. Valószínűleg azért mert jelentősebb személyiségváltozásokon nem mentem át. Kevés csajba estem bele, új zenei irányzatot nem kezdtem hallgatni, új elképzelésem is kevés dologról született, mert nagy igazságokra nem nagyon jöttem rá. Ha visszatekintek az elmúlt 3 évemre nincs is olyan sok dolog, ami miatt igazán szégyelhetném magam, ha akarnám. Csak olyanokat sajnálok, hogy kimaradt a szar környéken albérletben lakás – saját városomban faszság lenne? A fanzine-em nem az iskola ingyenes fénymásolóiban nyomtattam – nem is tudok róla, hogy van ilyen. Nyomorognom sem kellett és emiatt a menzáról kaját lopni, meg jegy szedőset játszani csak azért, hogy aztán megnézhessem a zenekart, akikre már hónapok óta vártam. Még hajnalig sem maradtam fenn tanulni.Aztán most itt egy újabb nyár és nemsokára megint fel kell nőnöm a feladathoz. Nehéz elképzelni, hogy az egész napos semmit tevést, szórakozást majd felváltja a 9től 5ig dolgozás, visszafogott ruhában, vissza fogott kinézettel. Hogy egyre kevesebb időm lesz Thurston Moore Sonic Youth előtti zenekarait felkutatnom, és fáradtan fogok éjszaka a teljesen üres lakótelep, legnagyobb parkjának a közepén megállni egy pillanatra, hogy a Wipers Doom Town-jának a beborult kezdő riffje igazán végigkarcolja mind azt az utata, ami a fülemben indul, felmegy az agyamba, aztán végigfut a gerincemen. Talán majd jobban fogom értékelni az időt, a hétvégéket. És a megkeresett pénzemből végre minden hülyeséget magamra tetováltathatok. Lehet olyan helyre költözhetek, ahol az utak nem 45fokban lejtenek és nem lehetetelnség rajtuk futni vagy biciklizni. Majd eldől. Addig még megpróbálok minél több mindent meghallgatni/nézni/elolvasni. Hogy amíg beérek a pokolba, kicsit lehessek a villamoson a saját, egyre színesebb világomban.

Tavasz...meg Nyár

Múlt péntek óta már az egész világon, mindenfelé, emberek milliói gondolkodnak azon, hogyan fogja a kopasz, ex fűtermelő elmozdítani a szigetet.
Nekem nagyobb gondjaim vannak, a saját elmozdítandó tárgyaimmal. Pár napja agyoncsaptunk egy egeret reggeli közben. Azóta jobban rettegünk, mint mikor először hallottunk a spontán öngyulladásról. Nem attól, hogy megtámad valami ami a lábfejünknél is kisebb. Inkább azért aggódom mert a lemezgyűjteményem a lakótársam volt, borkereskedésben dolgozó, csajától elkért tokaji furmintos kartondobozokban tárolom, a földön. Az állatok meg sosem járnak egyedül, ahol egy volt ott több is lesz, ráadásul imádnak megrágni olyan dolgokat, amik dobozokban vannak, és tulajuk kurvára ragaszkodik hozzájuk.
Szóval elkezdtük átalakítani a polcokat, hogy elférjenek rajtuk a lemezek, olyan magasban, ahol már mi is alig érjük el őket. Aki már olvasta ezt a blogot, vagy jobban benne van a témában, és látott is, vagy találkozott velem, az most tuti nem fog csodálkozni, hogy barkácsolás közben szög állt a térdembe, a homlokom meg valamiért vérezni kezdett. Ahogy hanyatt feküdtem a sebeimmel, 3 dolog járt az eszemben. Nem akartam, hogy a fájdalomtól, még el is okádjam magam, hanyatt fekve, és abba fulladjak meg. Féltem, hogy még a polc is rám esik. Be akartam fejezni azt amit elkezdtem.

Csak egy olyan embernek, mint nekem, a lényéből fakadóan vannak naponta halálközeli élményei. Így amit akkor megfogad körül belül annyira vehető komolyan, mint amikor a gimnazista srác megígéri az első, gimnazista barátnőjének, hogy amíg járnak ő nem fog pornót nézni. Tényleg újra meghallgattam a lemezeket amiket leszedtem a korábbi bejegyzésben felidézett hangulatban. Ezek azok:

9 shocks terror – paying homage
Agression – don’t be mistaken
Bad advice – demo
Blank Dogs – diana the herald / on two sides
Blight – st
Graven image – kicked out of the scene
deep sleep - manic euphoria / you’re screwed
headache city - teenage grease
holy shit! – jazz phase/ what the fuck
mac blackout - st
marvelous darlings - i dont wanna go to the party
out with a bang - few beers left but out of drugs / i’m against it / love my life
pizzas – bad ass youth
potential johns – st / early demos / art of the underground single series volume 20 / split w. chinese telephones
romance novels – another summer / fur die richie / peggy sue
rot shit - have you scene rot shit / worst kids ever
scared of chaka - crossing with switchblades / massonic youth
suburban mutilation – st
Subverts - Independent Study
Sunpower - Pain For Profit
vancougar - losin' it!
wives - erect the youth problem
black and whites - st / cigarettes & control freaks
brimstone howl - bang! bang! bang! bang! bang! bang! bang! / guts of steel

Nagy részükről egy betűt sem írt a terminal boredom. Erre kitaláltam azt az analógiát, hogy elkezdeni zenét tölteni pont olyan, mint 17 éves csajnak lenni. Már olyannak, aki nem fél a drogoktól, szeret táncolni és volt már olyan, hogy a szexet is élvezte. Az ilyen, ha elmegy bulizni a srácok, nyomják bele szívességből a drogot, hogy talán velük is élvezhesse a szexet, ő meg elfogadja, mert szeret táncolni, és úgy jobban lehet. A lényeg az, ha szereted a zenét és elkezdesz benne tapicskolni egy olyan hasznos dologgal, mint az Internet, a csajhoz hasonlóan bármikor megfordulhat minden eltervezett dolog, és már nem is emlékszel, hogy a második gyorsítóra-lassító előtt vagy után vagy, és ki fogdossa a segged. Csak aztán a legtöbb lemez egyszerűen olyan kellemes volt. Ennél viszont nem több. Ha lenne egy rádióműsorom, vagy tucatjával termelném a válogatás kazikat magamból, annyira, hogy már csak számcímekkel tartanám a kapcsolatot a külvilággal, akkor lennének hasznosak. De tömegével írni róluk…hát ja, valószínűleg ezért nem vagyok újságíró, csak egy ráérős punk. Azért majd még biztos elő fognak jönni, de a tavasz és nyár fordulóján minden normális ember vagy egyszál pólóban van a szabad levegőn vagy kényelmes székéből az ablakon bámul ki, miközben soul seekjén minden sötétkék és visszaszámol. Én is inkább levágtam hülyén a hajam és Fucked Up-ot hallgatok egész nap, miközben a lakótelepen rovom a köröket. Aztán haza jövök megpróbálok szellemes e-maileket írni és Void koncert videókat tölteni.

Someday this war's gonna end...

Ez lesz, amikor nem csak a himi humi van. Május ötödike nekem úgy nézett ki címszavakban, nagyon vázlatosan, hogy nulla órakor megnéztem a Mások életét, aludtam pár, fogjuk rá, kellemes órát aztán a második világháborúról olvastam, utolsó kurzusomon, a főiskolán mindörökre, pedig levetítették nekem az Apokalipszis most rendezői, vagy egy órával hosszabb, változatát. Valakinek ennyi is elég lett volna, hogy a bandanáját homlokára kötve merényletet kövessen el valami gagyi, de sokat pattogó magyar politikus ellen, de én még gavallérságból magammal szemben megnéztem Bécsben a Cursed Kibaszott Cursed-öt.

Az oda útról tényleg csak annyit, hogy aki teheti inkább, vegyen osztrák autópálya matricát, mert most így, hogy egyre több pincéről derül ki arrafelé, mi van bennük, nem valami idegkímélő átmenni ezeken a kisváros- falukon.

Az első helyi zenekart (The Plague Mass) már láttam. Így amíg utazó társam próbálta kipihenni a kínai kajától való ételmérgezését, én a műszakjukat befejező osztrák melósokkal hadakoztam, hogy inkább engem szolgáljanak ki előbb a benzinkúton. Aztán bent áttúrtam a disztrókat és csak egy ügyetlen momentum, meg az éberség hiánya miatt tudták előlem megvenni a Violent Minds nagylemezt, akik diszkográfiájának a megszerzése a nyaram nagy feladata. Mondván ez ilyen nem csak szórakozunk hanem gondolkodunk is buli, a különböző, „hogy válj és maradj anarchista” kézi kalauzok között megtaláltam, később életem legdrágábban megvásárolt fanzine-jét, ami kizárólag arról szól, hogy a nők hogyan védjék meg magukat, már úgy értem fizikai kontextusban, verekedésről. Érdekes módon eladták nekem, és még furcsán sem néztek. Ez különben az egész estére jellemző volt, mert míg a magyaroknak van egy ilyen rejtett ősi érzékük, hogy még a sorstársukat is egyből kiszúrják, ha nem gyakori látogató, úgy az osztrákok végig csak németül beszéltek hozzám, meg ordibáltak a fényképező gépem miatt, de mivel nem érdekelt mit akarnak mondani, így nem kérdeztem vissza, egy olyan világnyelven, amit én is értek.

Egy régi Nyitott szemmel fanzine-ből emlékeztem, hogy van valami ilyen zenekar, de most visszaellenőrizve kiderült, hogy ők a Mörser-ről írtak én meg a Mönster-t láttam. Német, német egy kutya lehetne mondani, és aki hallott már egymás mellé állítva egy műfajon belüli német zenekarokat az nem is értetlenkedne. Ezek a srácok olyan gondolkodó crust-ként akartak feltűnni (értsd. találkoznak szappannal), ezért szerencsére a közönségben kevés volt a szegecs és a rohangáló kutya, a zene meg (nem annyira szerencsére) összetettebb volt és a követhető 2 mondat, azokban maximum 6 szó, dalszövegeket is túlteljesítették magasan. Pont az Apokalipszis most után gondolkoztam azon, milyen lenne egy zenekar, ami vegyíti a Discharge-ot a Descendents-el. Én biztos imádnám, lehet a próbateremben Mönster is valami ilyet akart, mert amit csináltak arra én tegnap este csak a pop crust kifejezést találtam. Ami most nem sok jót jelent. A pop-ra lehet, szokták mondani, hogy olyan himi humi műfaj, vidámak a szörfös srácok, táncolnak a bikinis lányok, Mönsterék is próbáltak viccesen / irónikusan (remélem) pózolni, meg jópofáskodni, csak ahogy színházban, hogy hátul is lássa mindenki mindent túl kell játszani, egy koncerten jópofának lenni, az nagyon finomra hangolt dolog, amit tanulni nem is lehet, inkább érezni vagy természetesen vele születni. Nekik ez nem jött össze, sőt kurva hosszan játszották a mélyre hangolt és durván dobolt green day-üket.

Különben az egész buli kurva drága volt. És hiába nem volt még a fő zenekar sehol, a béna elő zenekarok, az ndk ügynökön, a marhavagonos ss tisztek és a vietnámi háború, meg a súlyos belépő eléggé lehúzta már a hangulatom. Erre kellett a Cursed-nek építkeznie. Elég gyorsan és biztosan sikerült. Az első szám felénél már csak állni tudtam, és minél kevesebbet pislogni. Zajos hardcore zenekar, láttam már sok ilyet, a legtöbbet élveztem is, de ennek akkor és ott valami olyan hihetetlen intenzitása volt, hogy teljesen ki ragadott mindenből. A hétköznapokból, a zenekarok felsorolásból, akiket lehetne hozzájuk hasonlítani, abból hogy már másfél órája állok a talpamon és ezt a hátam nem nagyon bírja. Tegnap az aréna második legnagyobb termében csak a Cursed volt meg én. Valahogy úgy, mint ahogy Christina Ricci-nek, a drogoktól, ott volt Lou Reed, és én pedig csak 2 sört ittam.
A színpadon volt a látszólag mitugrászsága komplexusaiból fess diktátor kinézetet formáló, különben iszonyat közvetlen és jópofa énekes. Egy szende, kinézetre valami remeteségből előrángatott basszusgitáros, aki zavarba jött, ha a szerintem felesleges, füstgép csak őt lepte el és semmit sem látott. Egy dobos, aki megbízhatóan döngölt, és csak néha engedte meg magának, hogy mosolyogjon, és azt est hőse a gitáros. Persze mackós, mert ilyen riffeket egy nyámnyila, összeesett fasz nem nagyon bírna megtartani és a teremben körbe vinni. Ők négyen uralták a zajt. Tényleg csak kifejezések jutottak eszembe, mint például a lehengerlő, mert ezek tényleg ránk görgettek valami olyat, ami mélyen a földbe nyomott mindenkit, vagy az apokalipszis, mert néha akkora káosz alakult ki, hogy minden tiszteletem az énekesé, meg a többieké is, hogy látszólag vezető fény nélkül is el tudtak igazodni abban, ami látszatra kezdett még rajtuk is túl nőni és kicsúszni a kezükből. Aztán amikor az ember fejében már tényleg csak monotonon pulzáló disszonancia van, elővesznek egy másik basszusgitárt és egy jó nagy középsőujjat mutatnak a kemény zenének, hogy akkor hat húr nélkül is tökéletesen meg lehet lenni.
A héten biztos meg fogok hallgatni, legalább egyet a három lemezük közül, de nem mondanám azt, hogy ők lettek a kedvenc zenekarom. Tegnap este viszont képesek voltak arra, hogy 1 órán keresztül ők legyenek a világ egyetlen és legjobb zenekara.

Itthon meg már várt a rendelésem a book-onlinetól és egy kis maradék a hűtőben. Hát kell ennél több? (Igen! Vans cipőt nem tudtam venni és a Cloak / Dagger kislemezem sem kaptam meg)