I wish that I knew what I know now

Megint itt vagyok és megint megírom ugyan azt a bejegyzést. Lesznek itt csajok, visszatérő szófordulatok meg érvelés az egyszerű, de hiteles zene mellett.
Különben már akkor is voltam valahol és bőszen okoskodtam, mielőtt még hallottam volna a loudmouth-ot, mert az az anthology lemezen nincs rajta, pedig a Ramones legjobb száma. Ahhoz nem tudom, hogy kell állnom, hogy egy Green Day lemezt se hallottam még, legeljebb 3-4 számot az mtv-n. Meg egyszer voltam egy elég megviselő feldolgozás esten, ahol az egyik banda Green Day-t játszott. Ja és a Rancidnek is csak egy lemezét tudtam eddig végig hallgatni egyetlen egyszer, de az egy kocsmában volt, és nyáron. Ezek ilyen lyukak. Lehet be kéne őket foltoznom. És ezek még nem is annyira jó zenekarok. Sajnos ez a hátulötője, hogy a jó zene szempontjából már egy elég szerencsétlen korba születtem. Még korábban, és még tudatosabban kellett volna kezdenem. Akkor a kronológiában talán már eljutottam volna a 90-es évek elejéig. Ami annyira baj sem lenne, mert most úgyis azok a zenekarok alakulnak újra. Kicsit sajnálom, hogy mostani szemmel, annó nem annyira király válogatás kazettákat csináltam magamnak, de olvastam egy versben, hogy az a lényeg, ami most van. Ennek ellenére, komolyan gondolkozom azon, hogy be kéne zárkóznom egy-két évre és felvértezni magam mind azzal a tudással, amit most akár irigyelhetnék is másoktól. Jobb érzés is lenne nem csak gyomorgörcssel, hanem több ezer lemez meghallgatása után keletkező univerzális tudással emerek közé menni. Ha pedig csak úgy tudunk viccesek lenni, hogy csak egy nagyon obskurus zenekar szövegét idézzük, akkor sem kell szégyenkeznünk. Ugyan olyan meló lehet mélyre ásni egy sorért, mint kitalálni egy olyan viccet, ami fű nélkül is jó. Na itt van pár dolog, amiről eddig lemaradtam, de bárcsak rajtuk nőttem volna fel.

Sok hülyeségben kellett már véleményt nyilvánítanom, de azt sosem kérdezték meg tőlem, hogy „szerinted ez tökös?”. Lehet ebben a kérdésben tényleg nem én lennék a legkompetensebb, de hogy az első The Kids lemez az egyik legbelevalóbb dolog ami a fejemben szólt, az tuti. A Spions jópofa volt, csak kár, hogy ők minimál költészetnek, vagy minek hívják, ma már, a zenei antitálentumsággal kísért gecizésüket. De valahogy még jobb tud lenni a punk, ha azt egyszerű rakodó munkások csinálják, akik ma legfeljebb rock and rollnak neveznék ezt, mert „a punk végetért 79-ban haver”.
Arról majd csak egy unalomba hajladozó őszi estén leszek hajlandó beszélni, hogy 78-ban vagy ma kell CSAK tökösnek lenni. Az biztos, hogy ez a lemez egy az „olyan” lemezek közül. Például olyan, ami miatt az asztalra lehet csapni, hogy „már úgyis hallottunk mindent”. Simán kitöröli az összes elhanyagolható pince zenekart, akármennyire is volt jó érzés a postaládából óvatosan előhalászni azok kislemezeit. Ameddig az utolsó számnak vége nincs, és utána meg nem rázod a fejed, egy kis töprengés mély töprengés után, addig ők az egyetlen zenekar akik számítanak. Ez időben annyira nem nagy terjedelem, mert olyan gyorosan és nagy lendülettel van felvéve a szám, mintha csak két befutó hajó között lett volna idejük beugrani a próbaterembe.
A kids Kemény, gyors, dallamos, klassz, szinte minden, vagy egyedül csak jó és kész. Még odáig is elnyúl, hogy Lee Ving elvis torkú pánkságának koronáját is lökdösi, hogyha esetleg lebillenne búrájáról egyből, lehessen érte nyúlni. Csak futniuk nem kéne, mert megérdemelnének egy kis pompázást ők is a fejdíszben. Nekem különben ,még szakmai bevizsgálásra nem elküldött, elméletem, hogyha az emberek több jó zenét hallgatnának akkor kevésbé vennék komolyan a politikát, vallást stb. Csak könnyeden mondanák, hogy a papok és képviselők bekaphatják a faszom. Ha én a Kids-re növök fel, akkor nem csak 18 hanem már 16 évesen is wc-be mártogattam volna a tanárok tábla törlő szivacsát.

Na mindegy ez a vonat elment. Már sosem lesz annyi tököm, mint a Kids-nek. Nem fogok fura kinézetű drogokat bevenni és két napig nem aludni. Még egy napszemüveget sem tudok hordani. Nem felvenni…Hordani! Ezért nem is hiszem, hogy majd egy állítólag rendőr mentes német kisváros, meglepően nagy backstage-ében fogok egy spanyol zenekar írtó helyes lány bejelölésű roadjával diszkréten smárolni. Pedig nagyon bírnám. És mióta már nem csak az idegesítően magamutogató emberek teszik fel magukat közösségi oldalakra és zúdítnak a világra képeket a belevalóságukról, én naponta többször is szerelembe esek. Bár ez 17 éves korom óta így van, azóta, amikor végleg eljött az a rádöbbenés, hogy nem leszek tökösebb annál, minthogy állva tudok célzottan pisálni.
Ezért is lett volna jó, ha nem csak most véletlenszerűen a szövegekbe futva, hanem évekkel ezelőtt, amikor megszereztem, már akkor szerettem volna bele a Modern Loversbe (és nem csak, mint a leghallgathatóbb proto punk együttest könyvelem el magamban). Nekem ez a koncepció nélküli koncepció lemez. Végülis a számok ugyan abból a három témából épülnek fel. De hála a modern kornak, én már mögéjük tudtam nézni. Szóval, amikor Modern Lovers-t hallgatok, előttem van az a fiú aki egy kisvárosban beleszeretett a Velvet Undergroundba, aztán fel is ment New Yorkba. Ott összehaverkodott kedvenc együttesével meg az egész pop art szcénával és annak minden bizarságával és féktelenségével is találkozott. Csak Jonathan Richman még kimértebb volt, mint a Majdnem híres bájosan naív kritikusa, ugyanis ő egy percig sem hitte el, hogy majd valaha is megkaphatja a gruppikat meg a kúlabb csajokat. Ennek ellenére beléjük szeret, csak közben tudatában volt annak is, hogy ezek a csajok neki túl gyorsak, és amíg ők szét drogozva rohannak az éjszakában ő csak bágyadt józansággal tud utánuk bugdácsolni. Szóval amikor nem arról van szó, hogy milyen kisvárosban felnőni és múzeumba járni, akkor egy igazi rajongó szemeivel tekinthetünk be abba, hogy milyen volt a 60-as évek végén 70-es évek elején new yorkban menőnek lenni. Persze leginkább csak, mint megfigyelő, olyan, aki látja, hogy beveszik a tablettákat, de ő még akkor sem teszi ezt ha megkínálják. Ezért olyan zene a Modern Lovers amitől a fiatalok úgy érezhetik, hogy tartoznak valahova. Azok aki voltak már olyan buliban ami nekik kicsit sok volt, akiknek kérdően vizsgálgatták a pupilláját, hogy miért olyan normális, akik náluk kategóriákkal bonyolultabb, klasszabb nőkbe szerettek bele, akik várják, hogy csak úgy felhívja őket a csaj és ezért közben utálják magukat. A Modern Lovers a lemaradtottak zenekara, mintha egy izgalmas fanzine lenne megzenésítve.

Szóval most erről a két bandáról sajnálom, hogy kicsit lekéstem. Persze csak 21 vagyok, még élhetek négyszer ennyit.