realistes

Azt szeretem egy csomó zenekarban, hogy pont olyan embereknek zenélnek, mint amilyenek ők is. Vagy ahogy érzik magukat. Nincs semmi hülye zavaró dolog, és ebben a korban, ahol bűnös élvezet valamit csak úgy szimplán szeretni, fel is értékelődik egy ilyen egyszerű szimpatikus tényező, hogy nincs blama. Hogy nem körbe, hanem magamba nézhetek miközben hallgatok valamit. Akármennyire is tetszik, teljes egészében ezért nem fogom sosem érezni a vinnyogós, nagyon minimalista riot grrrl zenekarokat, mert nem is szeretnék, meg nem is tudok ideges lány lenni, akit mindenki baszogat vagy baszogatna. Mostanában kicsit rákattantam a politikus szép zenére. Amik mind úgy hangzanak, mintha otthon maradni és az önkéntes elzártság helyszínéül szolgáló szobát kuckóstani, marha klassz lenne. Mert végül is tényleg az, vagy csak velük egyetenben én is találok ebben valami igazán megkapót. Meg sétálni a viharban, amikor mindenki elmenekült, mivel a sok édességből készült ember nem bírja a vizet, és mi savanyú és megkeseredett tagok végre kivirulhatunk, zavartalanul bámulhatom, ahogy a bezöldesített lakókörzetemben hogyan reagál egymásra a zivatar a sűrűn egybe érő fákkal és a beton, ami ha éjjel vizes lesz az utcai fényektől aranyszínbe borul az egész lakótelepen. Bárcsak okosabb lennék vagy lenne kitartásom és olvastam volna, mind azokat a szociológiai tanulmányokat meg egzisztencialista műveket, amik segítségével jobban megérthetném a zenekarokat, akikről mindjárt behatóbban fogok beszélni. Vagy ettem volna reménytelien csődbe feszengett bulik előtt rossz amfetamin pirulákat, esetleg a zsebpénzemet költhettem volna alig ismert soul zenekarok lemezeire. Bár akkor már lehet csak elokosodtam volna, és nem érezném a lüktetést, hanem inkább érteném. Nem nagyon javítana az értelem azon a pompás érzésen, amit pár órája éltem meg, amikor kinéztem az aktuális vihartól homályossá vált ablakomon és éppen elindult valami tökéletesen hangos hangerőn a Comet Gain egyik száma, amiben egy eltökélt férfi beszédéneke és egy angyalian fátyolos női hang váltogatják egymást, üzenet és refrén leosztásban. Nekem ők mindig úgy szóltak, mintha a Belle and Sebastian játszana punkot, és nagyjából olyan hatást keltenek ezzel, mintha mindent, ami a zenében, amit szeretek, kedves, egybe gyűjtenének, és egy kis értelmiségi indulattal nyomnák, persze inkább csak annyira rámenősen, mint amikor két ismerős elkezdi szapulni a kormányt egy bárpultra rohadva, aztán gyorsan át is térnek inkább a csajozás témára. Most ez elég nagy katyvasz lehet, de tényleg úgy szólnak, mint egy angol kikötői kisváros unalmas szombat délutánja. Amikor a sok szabadnapos halász éppen a meccset nézve emészti az ebédjét. És az utcák nyugalmát csak egy átázott anorákban menetelő fiatal bolygatja meg, aki nejlonzacskójával éppen a második emeleti kis lakásába siet vissza, hogy a frissen vásárolt okos könyveket és ritka tánclemezeket az ágyára borítsa, igyon egy teát, aztán a takaró alá bújva nézegesse őket. Miközben Comet Gain szól a háttérben, kiszökve az ablakon, belevegyülve a magasfeszültségű vezetékek bárgyú búgásába, szerte az egész városban. Ennél egy kicsit azért élénkebbek, de még amikor egy klasszikusnak nevezhető punk számot játszanak, akkor is van bennük valami visszafogott báj, mint ami bennem is lehet amikor negative approach-ot próbálok énekelni. Akármennyire lelkesek is, kisvárosi értelmiségiek bármennyit olvasnak Mao-ról és néznek meg forradalmi hangulatú francia filmeket, a dühük csak kedves vergődésbe megy át, ami azért nem lesz nevetséges, mert végig van kedvük hozzá. És ahhoz képest, hogy minden klasszat vagy klasszul lázadót elképzelnek, a kulcs azon van, hogy ezt képzelik a kisszobáik óvó falai között, ahol azért tudnak örülni annak, hogy a világ szörnyűsége ellenére ők mennyire klasszak.



Aztán előjött az Aislers Set, akikről az egyik legmenőbb zenekari fotó készült, amit valaha láttam. És nagyjából tényleg olyan zenét játszanak, ahogy kinéznek. Kedves rajzfilmzene nagyobbaknak, akiknek még nincs kedvük felnőni és inkább belesüppednek a lázadó fiatalok kellemes szerepébe. Az ellustálkodott napok felemás érzései alá remekül csilingelnek be, egy kápolna visszhangjával támogatott dalok. Ahogy kitartó magányossággal énekel csodálatos dalokat egy nő, mögötte pár jól kimért lépésnyi távolságra pedig vagy hat ember áll, mind csak egy kis csengőt fogva, amit alkalom adtán használnak is. Aztán szépen elkezd építkezni. Hirtelen tenni akarásból csak még nagyobb frusztrált tehetetlenségébe torkoló percekre emlékeztető kényelmetlenül kapálódzó lustán gyors számok könnyen belevezetnek a már utcán valami jó szándékú, de végülis tök felesleges tüntetésre biciklizést bíztató, térben jócskán kinyílt számokba. Előjönnek a fúvós hangszerek és a nagyzenekari hatás. De inkább magától értetődő, hogy ilyen ívű számok mögé csak több ember kell, hogy kijöjjön a lényeg, és sosincs túlterhelt faszoskodás. Mint ahogy az otthon festett transzparens beleolvad egy tüntetés nagy ívű folyamába. Aztán ezek a különféle, de egy tőről fakadó számok úgy váltakoznak, hogy az egész teljesen elveszti a koncepciónak még a látszatát is. És ettől csak még kedvesebb és ember közelibb lesz, mert ha nem is a normálisak, de akiket normálisnak kéne hívni, tényleg ha lehet, inkább koncepció nélkül próbálnak boldogulni. Ezért a nem tolakodó, de attól még erős hangulati kötelék sok különféle érzelemhez csatlakozik, amik mind passzolnak a zenekarhoz és sosem tűnik úgy, hogy ezt nem teljes beleéléssel, lecsupaszított szándékokkal tennék, csupán azért mert így érzik és szeretik. Egy egy számmal bele is nyúlnak annyira a jóba, hogy olyan érzésem van, ez a fajta jó már magát hívta elő. Máskor meg mintha csak egymagában énekelne a csaj, egy üres fehér falnak, mert ahhoz van kedve, és hiába játszik mögötte a zenekar, az csak tolja előre a hangját, ami a műveletlennek tűnő tökéletességével hülyét csinál a profikból. Tökéletes zene hétköznap éjjelre, ha azt szeretném érezni, hogy hétvégi kora délután van.
Ha már nők meg kedves dolgok, elmondom, hogy teljesen beleőrültem a Chin Chin-be. Ez egy svájci női punk zenekar volt, akiket a Pastels karolt fel, most meg az rángatta őket elő az idő homályából, hogy újra kiadják a lemezeiket amerikában. Megint az van, hogy egy csomó tökéletes csontváz himbálódzik a szekrénybe akasztva. Ennyire egyben lévő, lendületes, életvidám, de közben olyan nőiesen ingerült bandát is régen hallottam. Az egész köré kígyózva aurát festő gitárok és az egyszerre éneklő határozott, de nem modoros női hangok, és hogy még a szájharmonika sem tudja elrontani a tökéletes lüktetést mind úgy szólnak együtt, hogy a Chin Chin is a világ legjobb zenekara ameddig véget nem ér a lemezük. Mintha valami baromi klassz csaj leültetne maga mellé és felolvasná az elmúlt nyár legjobb napjait leíró bejegyzéseit a naplójából, meg pár olyat, amiben a rohadék barátjának a pitiáner seggfejségeit sorolja. Ez nem olyan zene, amiben hasonulni tudok a tagokhoz, mégis olyan érzésem van, mintha nekem mondanák el, amit akarnak. Az is marha fasza, hogy amíg a gitárok vagy ötletesek, vagy csak olyan kásásra vannak ködösítve, hogy annak tűnnek, az alapok, amire rá vannak fektetve jó buták, mintha egy cuki oi zenekar játszaná, csak sokkal lendületesebben dübög és merészebb, mint az átlag sörrel tahósított motoros rock. Elbűvölő ez a zenekar.