blackout summer

Pár napja, mielőtt lefeküdtem volna éjjel, részeg gyerekek gördeszkáztak és estek el az autóút közepén, ami a házam előtt megy. Aztán zihálva és részegen suttogták összeakadó nyelvvel az éjszakába, hogy ez kurva jó. Kicsit még bámultam az autópálya távoli fényeit, hogyan vibrálnak a szemüvegem nélkül, és akkor egy farkasszerű kóbor kutya tűnt fel, a világító fehér szőrével, ahogy a parkoló autók között szaglászik, majd megunva a lebetonozott civilizációt, inkább a parkoló tövéből ívelő domb vaksötétjébe sétált bele. Ilyen fasza zajok zavarják meg a szomszédjaim csendes éjét. Nekem bezzeg kurvára tetszik, bármi ehhez hasonló történik.
Igen, megint a fura zajról jön majd sok sor. Olyanról, ami esetleg másokat fel is verhet a pedánsan alá ágyazott álmaikból. Akkor sem segíthetek rajta. A gitár menthetetlenül kezd a kedvenc hangszerem lenni és a gitározás a kedvenc témám. Majd ha már tényleg minden mindegy lesz és elkezdek jazz-t hallgatni, fogok írni eleget a dob meg a basszus összjátékáról, már ha a jazzben azzal parádéznak. Faszom tudja kezicsókolom. Jó nem adom a hülyét. Tudom én jól, hogy van a jazznek is egy olyan erős vibrálása, ami már eléri a számomra oly csábító őrületi fokot, csak ezt a típust nincs türelmem keresni. Azt, ami még ügyesen megtartja a határokat arra fele az őrület környékén. Valószínűleg azért sem, mert ez a jazzerek esetében visszafogással jár és még mindig rohadtul nem szimpatikus a túlképzés, akkor sem, ha az önmegtartóztatással párosul. Nagyon szeretem, ha valakik a semmiből tudnak jót csinálni és most arról lesz szó főként, akik tudják mit csinálnak, általában a legtöbbet amire képesek, mégis a legtöbb embernek ez egy hangos semminek tűnik, nekem pedig mindennek. Elég sokszor esik itt szó a szerencséről meg arról, ha valaki nagyon ügyes. Talán ez az a két tulajdonság, amit a legjobban tudunk irigyelve gyűlölni, ha másokba több jutott belőlük, mint belénk. De amikor észre veszem a valóságban, azt a hangzást, ahogyan zenekarok szólnak, ezzel egy biztatást adva, hogy ami megfogja a figyelmem az lehet nem csak időpocsékolás, már nem érzem magam annyira kívülállónak. Úgy ahogy a jazznél érezném. Ez van meg akkor, ha úgy szól valami, mintha egy 1 órás Velvet Underground lemezt játszanának el teljes egészében másfél perc alatt. A szokni való velvetes léhaság nélkül, amit a sok heroin és Warhol faszoskodása bont kicsit szét. Így konkrétan csak a hangok maradnak, az atmoszférát, amihez kell egy hozzáállás, felcseréli a zihálás, amit könnyű szeretni, főleg ha az ember fiatal, sört iszik és szeret kurjongatni. Én pedig majdnem mindet szeretem, néha. Mostanában esténként amikor a felújítás miatt feltúrt környéken sétálok, kevés dolgot hallgatok szívesebben, mint White Lung kislemezeket. Zseniálisan zeng és zúg az egész, amire egy stramm kiállású, az ének tiszta hangzását zsigeri geciséggel oldó csaj énekel rá és az egész vad, klassz, fülbemászó és imádnivaló. Keresem is közben a tekintetemmel a részeg gimnazistákat, akiket mert nem baszogatnak a tanáraik, végre futkározhatnak fel alá, hogy minél több dolgot törtjenek el és telibe rosszalkodják a szabad éjjeleket. Kurva jó, ahogy a kioktató ének mögé besorakozik ez a gerjedő zene és mert az ének csak előrenéz, hátul úgy kotyvasztódik össze-vissza a zaj, ahogy csak akar, szabadon, de valami egyszerű és elkapható dallamot rugdosva a számokba. Megint elő lehet jönni a Wipers-szel, de a White Lung inkább levette, hogy a Wipers-ben mi a hatásos és átültették a női létbe, ami dühös, lenéző, kiszámíthatatlan mégis meghalok érte, hogy még egy számot hadd haljak, aztán még egyet és így tovább. Olyan lendületesen diktálja az erejét, hogy folyton lenyom és tényleg csatlakozni akarok ahhoz a bandához ami működésének lehetne indulója az egész diszkográfiájuk. Sajnos még csak három kislemezük jött ki, mindegyik egyformán jó, de most már nemsokára jön a nagylemez.
Fura azért, hogy inkább a White Lung és nem a Huggy Bear a legdühösebb, a most tárgyalt zenekarok közül. Huggy-ék inkább klasszak és szellemesek, forradalmárságuk ellenére is, mind a zenéjükben, mind temperamentumukkal. Szoktam őket az angol Fugazi-nak hívni, ami annyiban igaz is, hogy bár erősen a punkhoz kötődnek, annyira mennek a saját fejük utána, hogy el is szigetelik magukat pont a zenéjükkel mások zenéjétől. Tegnap este vagy egy egész utcahosszon keresztül azon gondolkodtam, hogy direkt rezonál e be az ének néha annyira, mintha valami jó szándékú házibuli szakadt membránú hangfaláról szólna a fülembe. És csodálkoztam bele az elfeketedett égbe, hogy milyen aranyos pop alapú számok közé tesznek be sikítva sodró gitárokat. Hogy a velvet underground hasonlatnál maradjak, mintha a banánt nem csak komótosan meghámoznák, hanem aztán jól össze is pépesítenék. Legjobban a kontrolált káoszon kívül azt szeretem a Huggy Bear-be, hogy nagyon el tudom képzelni, milyen királyok lehetnek a tagok, hogy korai politikus, üvöltő basszusú rappet nyomatnak punkoskodástól távoli szabadidejükben és tuti éjszakánként még nyitva tartó kávézókban lógnak ahol már pislákoló agykapacitással dalszövegeket írnak szalvétákra és csendben egymás elé csúsztatják. Aztán ha eljön a reggel egy reggeli után még hazamennek és ritka soul lemezeket hallgatnak. Aztán beszállnak a Comet Gain-be. Szóval a Huggy Bear elhiteti velem, amit nagyon imádok, hogy ez a zenekar kurvára többet vág magának az egészből, mint amit játszik. Ez csak annyiban sántít, hogy sokat játszanak, csak aprólékosan vannak az elemelt területek hordalékától portalanítva és egymáshoz rakva az elemek, amitől komplex és egyedi lesz, eléggé, hogy az összes lemezüket élvezet lehessen hallgatni. Mert például van olyan Fugazi album, ami nem jó? Ha ilyen lenne szervezkedni biztos már rengeteg lakásokban összejövetelező társaságnak lennék a tagja. Csak azok inkább lennének kúl házibulik.
Na jó most már tényleg rátérek az igazi kibaszott zakatoló zajra. Ami annyira elszántan durva és sűrű és jópofa, hogy még a kezdő sorokban taglalt őrült jazzt is térdre kényszeríti. Amikor David Lynch megálmodja milyen lesz a következő filmje, valami olyan elmemenet melléktermékeként termelődhetett ki a Homostupids. Ennyire durva, hangos dolgot kurva régen hallottam. Rendben, a No Age is kaotikus miközben rohadt szép dallamokkal operál, mint ahogy a My Bloody Valentine is, de a Homostupids-ban nincs semmi olyan klasszikus szépség. Csak nagyon jól hangzik és olyan groteszkül szenvtelen vagy egyszerűen csak leszarja kinek tetszik ez. Mert ugye idegesíteni nem hogy csak elviselhetőbb, hanem kellemesebb is, annak aki csinálja, ez viszont, ha akarja ha nem, megfogóan jó a kvázi elszenvedőnek is. A skandináv black metal is olyan kibaszott sűrű és pusztítani próbáló, hogy a zene nekem kurva lassúvá válik ettől, és csak egy vezérdallam himbálódzik komótosan össze vissza, mintha bakancsbámuló zene lenne. A homostupids viszont hiába sűrűn vibrál minden pólusából, pont ettől nem ilyen monumentális hintázás a zene, inkább egy olyan csikizésre emlékeztet, amit még élvezek is. Vagy valami kibaszott durva párnacsatára, amiben a második világháború véresebb frontjait rekonstruálják fehérneműs, részeg lányok, esetleg amikor rázom a fejem, a megnőtt hajammal és több ezer száll csapódik a boldog arcomba. Ez a zene éles, harsány és annyira emlékeztet az életre, az élni akarásra, hogy jobban tud lelkesíteni, mint valami patetikus szép zene, amit sportfilmek utolsó perceiben játszanak be, hogy lassítva fusson gyorsabban a csatár. Nekem sincs hangulatom mindig a gonosz és durva zenéhez, de ez már annyira kifordult és valami egészen szokatlanul más, hogy tényleg bármikorra el tudom képzelni. Vagy csak én lettem hülye és igazából sima, tökös punk számokat játszanak gerjedésig feltekerve? Olyan, mintha valaki megbaszna egy tavat, és az kurva vicces lenne.
Ha a Homostupids punkot játszik túlcsavarva, akkor a Puffy Areolas valami olyan rockot csavart túl, mint amit J Mascis szerethet hallgatni ha csontra betép. A pontosságot, kedvesen csak néha célba találó nagyon vastagan döngő basszus, mint egy domborzati magaslat úgy emelkedik a zene fölé és rugdossa azt előre. Már ha rockolni akarnak. Ami állandó a zenében az egy beazonosíthatatlan hangszer fáradhatatlan zúgása, búgása, visítása. Különben, mint egy jó narkós, akinek van elég cucca, csak a hangulata hullámvasutazik folyton, úgy váltakoznak a számok milyenségei. És ez kurva jó. Ha a Meat Puppets nem szív be annyira, hogy elfelejti milyen volt az első kislemezük így szóltak volna később. Legszívesebben egy nap rohasztotta füvű kertbe levinnék egy jó nagy magnót, betenném őket és össze-vissza kapálóznék vagy pörgetném az egy rongyra harapott szájánál fogva a jámbor vérebem. Arra emlékeztetnek kicsit, amit mindig is szerettem. Az emberi bénázást és kiborulást jó messziről. Szeretem látni az esti sétáimon, hogy páran égve hagyták az autóik lámpáit, vagy elhagytak valamit az utcán, esetleg valaki a távolba üvölt, mint egy állat, jó részegen. Ha közelebb jönne ez a sok ügyetlenség és nyomor, biztos ledarálná az agyam, de szerencsére messze van, így a sok zaj, ami közénk áll, csak vonzóvá teszi. Ennek eléggé örülök.
Érdekes, hogy a magamnak nemrég felfedezett, washingtoni tényleg post hardcore zenekarokat, hiába lehetne kötöttnek nevezni, mert mindenfele rájuk aggatták a megnevezésileg csúnyábban hangzó, mint zeneileg, matek-core jelzőt, legjobban azokra az éjszakákra emlékeztetnek, amikor a befejezett sörösüvegeket az utcai lámpák fényébe dobják fiatal gyerekek, aztán morognak hozzá. Kísért az érzés, hogy a Circus Lupus Pulp-ja honnan olyan kurva ismerős, a kiégő villanykörtéivel és széteső díszletével. Azt hiszem ők, meg a Monorchid majdnem ugyan az, és ha még bevesszük az egészbe a Kerosene 454-et, meg a Hoover-t, kapunk egy jó adag vad gitározást és központi bőgőket, cirkáló vagy éppen befeszült dobokat, meg a flegma énekbeszédtől kezdve a mániákus üvöltözésig mindenféle dalolászást. Az a hatalmas energia, ami feszül ezekben a zenekarokban, jól tüzeli a lendületüket. Ez a korszak volt, amikor a zenekarok nagyobb, egyszerű termekben, egy szinten játszottak a közönséggel, ami körbe állta őket elég nagy U alakot hagyva, hogy a gitárjaikba kapaszkodott zenészek kiélhessék magukat, kicsit. Aztán az egész teremet behinthették kacskaringózó gitárszólamokkal és itt-ott, a háttérből, a sarokból felbukkanó énekkel, ösztönös bekiabálással. Aztán a délutáni matinéból mindenki vagy hazabiciklizett vagy valami becsületkasszás vegetáriánus kifőzdében beszélték meg mi a pálya. A Kerosene 454 tényleg szép zenét játszik, és egyáltalán nem lehet, a legkisebb mértékig sem semmilyen szörnyű vagy mű dologra asszociálni az ő post-jukkal kapcsolatban. Ez egyenes ági leszármazottja a jó hardcore / punknak csak már kicsit okosabb és kitaláltabb, de buzog benne a fiatalság ereje. Fáradt fülledt, elkeseredett estét leíró hangzás, amikor egyszer nyáron egy tetőn rohadtunk, sört ittunk, aztán haza jöttem és megnéztem a taxi sofőrt egy kicsit mámorosan. A kegyetlen és kitartó bogarak zümmögése sem zavarna be, ha esetleg egy a fejhallgatóm alá szorulna. A fiatalság végül is ilyen mélabútól inspirált néha. Még a nyári slágerek is, amik szezon elején jönnek ki, hogy a partra kényszerítsék a srácokat, azok is hordoznak legalább a refrénben valami mély keserűséget, hogy kapaszkodni kell mindenbe, amibe lehet, mert valami hamar véget ér. Ezzel szemben a revolution summer után ezek a bandák inkább röhögtek és alkottak valami olyat, amit nehéz elveszteni, mert egyrészt van egy felszámolhatatlan gyökere, másrészt pedig megáll magában is, mai napig stabilan. Hiába szól modernebbül inkább az erő és elképzelés dominál a zene mögött, nem az, hogy már unták a banánt és ezért újítottak be pár új fogást a gitáron.
Múlt hétvégén olyan szép idő volt és annyira ki akartam mozdulni, hogy elmentem egy budai kis kocsmába ahol egyszer egy kellemes húsz percet töltöttem el egymagamban, miután egy kellemesebb randin vettem részt és kellett egy sör, hogy szabaduljak a keserédes búcsúzás zavaró mellékízétől, és inkább csak azokra a klassz dolgokra emlékezzek, amik a randin történtek. Sajnos arra már a házam előtt jöttem rá, hogy világbajnokság van és valószínűleg lesznek a kocsmában üvöltöző emberek. De így is kellemesen elüldögéltem a pultnál, háttal a tévének és szemben az egész kedves pultos csajjal. Tetszett, hogy majdnem mindenki elég fura volt, köztük persze én is, aki azt élvezi, hogy mások furák és ráadásul délután ül be pár sörre, egymagában, nyáron. Kicsit aztán a nap erejétől, meg attól a pár sörtől, amit megittam, kedélyesen zsongott a fejem, amint hazafele tartottam. Útközben még megálltam a közeli temetőnél, hogy sétálgassak egy kicsit ott is, majd tényleg hazajöttem. Onnantól kezdve, hogy kijöttem a kocsmából Defect Defect-et és Daylight Robery-t hallgattam. Az első a Defect Defect csak ma esett le igazán, hogy egy bénázástól beőrült, dühös, de eléggé gitározós zenekar. Megértem, hogy idegesek a basszeros egy másik bandáját például nem hagyták fellépni ajkán a zsaruk és a kellemetlenkedő szomszédok, de ahogy emlékszem, ott annyira nem tört össze, nem úgy, mint én egy kicsivel később, amikor meghallgattam a clorox girls legjobb lemezeit. Ezzel a defect defect-el viszont sokkal jobban direktebből mérges és nem olyan borúsan, mint mondjuk a Red Dons csinálja és nem olyan klassz alternatívát állít, mint a clorox girls. Egyszerűen csak besokaltul hangzik, hogy ne buzerálják már a szemüvegét, és mutogassanak rá, csak mert lyukas a cipője. És a zene is ehhez eléggé elidegenülten tud szólni, mint amikor Carrie fitogtatta a bekattanástól paranormális erejét, ami jól el is baszta a szalagavató bált. Ezt hallani már késődélután, de verő napsütésben, egy villamoson, a temető felé tök vicces. Hogy valaki eléggé ideges. De még annyira nem kicsavart vagy ironikus az egész, mintha Integrity-t vagy Gorgoroth-ot hallgatnék, miközben jól érzem magam a nyárban. Bár azok meg egy temetőhöz egyáltalán nem ironikusak. A Daylight Robbery meg csak, hát tényleg az ami a nevük. Az amit csináltam. Hogy fényes nappal követek el olyat, amit nem szoktak olyan sokan mások, mégis amikor történik tök egyértelmű. Hogy a Wipers az X és még valami összetevő, ami sok bandában megvan, mennyire jól passzolnak egymáshoz! Akkor nyomott a földbe először ez a banda, amikor két punk csaj rádióműsorát hallgattam és csak úgy betették egy csomó idegtépő, őrlő hangerejű punk szám közé és a Daylight Robbery a fogós középtempójukkal, okos és pimasz gitártémáikkal meg a férfi-női ének majdnem jolly jokerszerű váltogatásával egyből megvettek. Szeretem az olyan zenéket, amik arra ösztönöznek, hogy csak úgy mozogjak. És bár más bandák amik hasonlítanak a Daylight Robberyhez nagyon nem ilyenek, inkább kényszerítenek zárt helyekhez, hogy állandó állapotokhoz, ők azt sugallják nekem, hogy csak sétáljak és bámuljak meg mindent, csípjek el minden üvöltözést a távolban és jegyezzem is meg ezeket. Ha este van, ha nappal, ha részeg vagyok ha józan.