hear no evil, hear all evil

Mostanában a kedvenc hangzásom a minden el van baszódva, de különben jól vagyunk. Az olyan számok nyugtatnak meg, amik szépségükkel vagy harmóniájukkal elhitetik, hogy ha nem is az élet, de annak pillanatai szépek. Lehet most kezd felfelé oldódni benne az ötös számú vágóhíd leülepedése, vagy csak tavasz van. Tényleg az van. Már nincs hideg, még nincs kurva meleg, minden el volt és el lesz baszódva, de most éppen jó. Azért jó, hogy vannak még számok, amiket ha hallgatok, megnyugtatnak, hogy minden jó lesz, amikor minden, ami ebbe a jóba előre mutat csak a maradék másodpercek, amíg kitartanak a dalok. Nagy szerencsém volt azért, hogy a 00-ás évek második fele többnyire a Wipers-ről szólt, mert most van egy csomó inspirált pop-punk zenekar, akiket lehet szeretni az esetlenségük és a dallamokba vetett hitük miatt, nem mert egy nagyon egyszerű, ezért alapjában véve béna egyenlettel kisakkozták, hogyan tudnak annyira kommercionálisan szólni, hogy minél több, magába lelket hazudó ember szeresse őket. Ezek azok a zenekarok, akik bennem hagyják a nagy és elkeserítő ürességet, amint átmentek a refrénen és a műanyag ízt a szájpadlásom tetején, jó közel az agyamhoz. Viszont az olyan bandákban, mint például a Hex Dispensers-ben érzem azt a borús elkeseredettséget, ami már olyan fokú, hogy valami művel ellensúlyozni kell. És ezért írnak imádni valóan dallamos számokat szánalmasan szerelmes emberekről. Teremtenek meg valamit, ami hiába tök magától értetődő, attól még addig nem létezett, mert túl jó. Szeretem, ha van valami szívszorító a dallam mögött, ami elringat, ezzel óvva és eltakarva attól, ami ellen zenét kell hallgatnom. Vagy csak írnom pár mondatot arról, hogy milyen jó pár szám, ezzel leplezve a valóságot, hogy néha szinte nincs nekem semmi más. A Leatherface-t, valamennyire már rehabilitálta a Hot Water Music, ezzel felfedve a mélabússágot a kocsmában rohadó, beleszarásból szőrösödő férfiakban. A mostani pop punk zenekarok, a jók, viszont sokkal védtelenebbek, őket a tudatlanságra ivás sem menti meg, ezért inkább, hogy túléljenek, létrehozzák ezt a még emberi, de már kicsit tudat alá nyúló atmoszférát. Ami inkább próbál alternatívát teremteni, mint megbarátkozni a szarral. Ez a „valahol csak van egy nyitható kijárat” ragad meg ebben a hangzásban. A remény borogató ábrándja. A világ szépsége, pár akkordban.

Tetszik ahogy a Kinks megkérdezi, hogy what are we living for, úgy hogy annak olyan súlya van, mint amilyen másszor, igen kevésszer volt és jó lenne rá valami válasz, vagy kezdeni vele valamit, de sajna nem megy most. Akkor már nehéz hinni, amikor éppen nem szól semmi. Ameddig viszont igen, jelentőséget kap a kérdés, tőlem pedig, akitől kérdezik, is tudok benne hinni, hogy talán lesz majd egy válaszom. Ha nem akkor majd elmerülök a City Of Brotherly Love-ban, ami valami nagyon amerikai dologról szól, de úgy hangzik mintha egy zuhanó repülőn utazni csodálatos érzés lenne, és minél közelebb kerül a gép a földhöz minden csak egyre jobb lesz. Mert abban a valóságban sosem csapódik be.

A másik hangzás, ami tetszik, vagy amit igényelnék az, hogy minden szar, de éppen ez a jó, és nyugalom, kordában tartjuk mi azt. Nem amikor betörik a zajt, hanem amikor eligazgatják. A zenekarokat, akik már szétestek csak mi még nem vettük észre, vagy akik ettől függetlenül jók, a részeg házi buli hangulatot, a szakadt szórakozást. Alig van zenekar, akik nevetnek magukon úgy, hogy velük lehet mosolyogni mindentől függetlenül. Akiknél kontrol alatt van az elbaszottság. És ettől a kezük közt lévő katyvasznak még van súlya. Ez lehet egy házibuli zenekar, vagy akár egy csak gerjedést zúgató banda. Az utolsó, amikor ilyennel találkoztam élőben az a Spark volt, akik ha nem is játszottak olyan nagyon elszántan, nekem kiemelkedően jók voltak. Eldekázgattak egymás között a lesütött szemmel, nemtörődömségben leledző zajjal és ezt nagyon megnyerő volt végighallgatni. Pont ezért szerethetik a Sex / Vid-et mindenhol a világban.
Ritka a higgadt alkotói egyensúlyérzék. Ami ösztönösen jön. Mint amikor jó buli kerekedik ki abból, hogy három ember lemezeket hallgat részegen egyikük nappalijában. A mai riot grrrl is sokkal élvezetesebb, mint az eredeti, akkor is, ha most lányok játszanak örömből össze vissza számokat, nem pedig nők sulykolt mondanivalóval, jól megírt dalokat. Ha néhol nevetségesen komolyan vett is volt a riot grrrl nekem azért ma már roppant szimpatikus, de amit most csinálnak nők, sokkal jobban tudom értékelni, mert az önfeledtségük, és hogy nem félnek magukból akár hülyét csinálni teszi őket igazán klasszá. És ugyan ez a Spits és ugyan ez a Mummies. Meg mindenki, aki nem félti a gitár ládáit, hogy bajuk lesz, ha márkajelzésig merítik azokat a sörbe. Azt a kaotizmust felidézve, ami az Animal House alagsori buli jelenetében van. Vagy kibaszott zajt akarok vagy ijesztő, mániákus mosolyokat. A lényeg az, ha valaki kívülálló látná, az ne értsen belőle semmit, zavarodjon össze és ijedjen meg. Én meg, aki nem csak benne van, de benne is akarok lenni a tébolyban, szeressem, igazodjak ki rajta és akár éltessen is. Ezért élveztem tegnap kurvára, hogy alkonyodó napsütésben, de azért még jó világosban sétálgattam a szomszédságban és Nog Watt-ot zúgattam a fejembe. Mennyire jó az a kislemez. Rohadt gyors össze vissza csak úgy belekezdenek gitárszólókba vagy csak magasan koszolnak és azt sem lehet eldönteni, hogy aki énekel egy belevaló csaj, vagy egy tökös kissrác. Nem is amikor először hallottam, hanem amikor először megragadott, nem értettem mi az ami miatt hihetetlennek tűnik ez a zene, és éppen ez tetszett benne. Hogy megfoghatatlan volt számomra a létezése és annak a milyensége. Elképesztő kislemez. De ledöbbentett a megroggyant hangzású Rapeman lemez is, amit indulás előtt hallgattam, a szembe dombon idillien piknikező családot bámulva, és néha meghökkentem, hogy hiába motoros fűrész hangú a gitár, beúsznak itt dallamok rendesen. Steve Albini egyébként is egy tökéletes figura az undergroundban. Mi mutatja ennek a mondatnak az igazát jobban, hogy sorsszerűen most kezdődött el a Sockeye Steve Albini Fucked Pacman című száma. Steve Albini mindenkit megbaszott azzal, hogy mennyire tud egy beteg humorú genyó lenni és közben egy okos, nyugodt, szeretetre méltó ember aki Ian Mackaye mellett emlegethető csak, hozzáállásilag, csak sokkal több humorral és lazasággal. Kontrolálja az elbaszottságot. És az idő egyre jobban csak őt igazolja.
Ma amikor a postára sétáltam fel, olyan számokat hallgattam amik megnyugtatnak, hogy minden szép. Lefelé pedig a meglepően ijesztő The Dicks számot, amiben egy bookstore nevű kuplerájban veri és vereti a faszát mindenki, az alapok pedig erősen a Flippert idézik, csak itt nem érzéketlenségig van monotonitásba vezetve a basszus, hanem jó rohadékon röfög. Ha hangosra tekerném a fülhallgatóm az önfeledten bicikliző kisgyerek, aki majdnem elütött lehet leszédült volna a bringájáról. Fel is kavart kicsit a szám és utána betettem a Pens kislemezt. Azt hiszem angol nők játszanak beszívva. A gitár rendesen zúg, kitöltve a jobb és bal fülem közti távot teljesen, belepve ezzel az agyam egy olcsó torzító, és egy vastag paplannal letakart erősítő, délutáni punnyadt vadulásnyira feltekert hangerejével. A dob pedig olyan esetlenül próbálja a tempót leütni, hogy drukk jön minden pergő koppanás után, a következőt is találja el. Amikor viszont belekezdenek a High In The Cinema-ba egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem a lányokat. Akik betépve, csórón, de szerelmesen akarják magukat jól érezni, és mivel elég klasszak, sikerül is nekik. A fejkongató másnaposság meg majd elmúlik valahogy, bűntudat nélkül, mert minden emlék, ami felszínre jön, csak jó lesz. Ha nem, akkor meg majd hallgatnak pár dalt amik úgy szólnak, hogy semmi baj, minden szar, de azért most jól vagyunk. Vagy Sockeye és Boyracer harminc dalos lemezeket pörgetnek egymás után. Legalább a fülben legyenek mókásan elbaszódott házi bulik.