whooo hooo hoo hooooooo

Azt hittem a múlt hét legfurább új információja az lesz számomra, hogy Bob Crane hullájára valaki még ráélvezett. Aztán a hét legszomorúbb hír az lett, hogy nem tudtam megnézni a Vivian Girls-t Bécsben, így kimaradt hogy élőben is elvarázsoljon három bele való nő, akik jó dolgokat csinálnak szűk és/vagy rövid ruhákban. Azért tört ez le, mert különben jó középszerű, de szerethető zenekarokat megnézni más fővárosokban, és esetleg elnyalni egy fagyit emellé. Sokkal jobb lenne, ha ezért csak buszoznom meg metróznom kéne. És akkor nem magamat érezném európainak, hanem Budapestet.
Meghalt David Carradine is. Amikor még az volt, hogy öngyilkos lett, eltöprengtem, ha Kwai Chang Cain megöli magát, én mi a faszért éljek. De azóta kiderült, hogy nem öngyilkos lett, hanem halálra verte a faszát egy bangkoki hotel szekrényében. Felakasztva. Meztelenül.

Pár dolog, amik miatt mégsem fogok helyet szorítani a szekrényemben a meztelen fellógatott testemnek és a selyemmel körbetekert álló faszomnak, még akkor sem ha egy ideig nem fogom látni a vivian girls-t:

Túl sokáig éltem azzal a tudattal, hogy a spanyol punk az olyan, mint a Sin Dios. Rájuk sem emlékszem már annyira, csak az rémlik, hogy megvolt bennük az a tömör bús hangzás, ami a környező országok legtöbb zenekarában megvan. Amolyan a kiszáradt földet kapával döngető, kisírt szemű, proli szomorkodás. És hiába tömi egy haverom a fejem azzal, hogy milyen jó a régi szerb punk, egyszerűen képtelen vagyok hallgatni, mert lelomboz. Mostanában viszont, hogy rengeteg európai filmet nézek, már kezdem megszokni a hülye nyelveket, amikben az adott nép egész szerencsétlensége is benne van. Már a Masshysteri-ről sem a Neils Holgerson főcímére asszociálok. Tavaly nyár óta viszont a spanyol punk új dimenziókat mutatott nekem. A részegen ezerszer elmesélt Insomnio történet jön elő megint. De csak egy kicsit. Bár azt, hogy a spanyol punkok klasszak, nem az Insomnion keresztül tanultam meg. Pedig azok. Vicces kis bajszuk van a paliknak, a csajok jól néznek ki, mindig süt rájuk a nap, lemezeket vesznek és füvet szívnak. Ja meg kurva jó zenekaraik vannak. Bár élőben az Insomnio olyan, mintha valaki minden koncertjük előtt kurva hangosan kiosztaná őket, amolyan jó, nevelő jellegű önbizalom rombolással, de lemezen faszák. Nagyon faszák! Van bennük egy ilyen jókora elesettség, amit kordában tudnak tartani és az egyszerű hangok mögött meg az a jó érzék, hogy hogyan kell punkot írni és játszani fölösleges cicoma nélkül.
Amikor elfelejtettem, hogy a nyárnak nem vagyok olyan nagy rajongója azon gondolkodtam, hogy megtanulok spanyolul hátha jól jöhet még. Mint minden punk, aki új nyelven gondolkodik, én is ugyan azt tettem. Leszedtem egy spanyol témája KBD válogatást. Sajnos onnan, csak a La Broma de Satan tetszett. Valami hiba becsúszott, mert én abban reménykedtem, hogy dallamos, olyan igazi zajos, garázs kbd zenekarok lesznek rajta női énekkel és a mediterrán éjszakák pezsgésével. Hiába nem találom őket, még hiszek abban, hogy japán, spanyol és francia női kbd együtteseknek kell lenniük, amik hiper cukik, miközben a zenéjük baromi dögös. Erre a spanyoloknál csak már említett a sűrű szenvedés, és üres csörömpölés volt. Hiába kéne viszonyítanom az akkori időkhöz, mai füllel már egyre nehezebb komolyan vett szenvedést hallgatni. A sehova sem vezető, egyhelyben toporzékoló reménytelenséget. Mert nem tudok spanyolul, így annyi jön le, hogy nekik rossz, mintha az sztk-ba járnának foghúzásra és fájdalomcsillapító helyett csak sóoldatot lőttek volna az ínyükbe az alulképzett orvosok. És ők még vissza sem szólnak. Csak majd otthon, vagy másnap kint a mezőkön majd verik a kapájukkal a szikkadt talajt. Ezért tetszik az Über, akik lehet dühösek és kiábrándultak, még szorítanak helyet a lemezükön annak, hogy elmondják ők szeretnek biciklizni. Mára ez se nem lázadó, se nem dühös, egyszerűen csak klassz és aki ilyen egyszerű, vagy bugyuta témából egy kicsit sem kínos dalt tud csinálni, az megérdemli a rajongást. Értük érdemes bőrdzsekit venni és kis pincékben emberekre dülöngélni egy fél korsó sörrel.
És még nem is az Über a kedvenc spanyol zenekarom. A punk messiás volt olyan aranyos, hogy nekem az új világból egy vastag füzetecskét hozott, amiben egy lemezbolt tömegnyi alkalmazottja leírja, mit szeretnek, és miért. Ebből élek már jó ideje. A Silla Eléctrica és az Inavison pedig vannak olyan jók, hogy hálás legyek a „dagadt nácinak”. Az előbbi az, ami igazán megragadt bennem, mert végre nő énekel benne, felváltva egy férfival és a zenéjükből pattog az a spanyol, punkos önfeledtség, amit az elmém kreált. Egyébként is minden teszik, ami bugis alapokon koszol, ők pedig végig lüktetnek, és annál se találtak még fel jobbat a könnyű zenében, amikor egy előtérbe rakott női hang, és egy kísérő férfi, azt dúdolja, hogy whóóhóóóhóóó whóhóóóhóóóó. A crisi és policía azért nekem is világos, univerzális címek. De biztos ők is annyira veszik ezt komolyan, mint mi a haverommal, amikor egy lerobbant kínai étterem előtt igazoltattak a rendőrök, csak mert dülöngélve sétáltunk és a sátánról beszélgettük, kapucnis pulcsikban.
Az Invasion sokkal jobban kötődik ahhoz a spanyol punkhoz, ami az én tapasztalataim szerint hagyományosnak mondható. Kezdésnek sokkal vállasabban tülekednek a zenei térben, nem összehúzva szlalomoznak, amit én igazán bírok. De nem csak magukat tolják előre, hanem egy kiábrándult szürke komorságot, amit csak az old fel, hogy elképzelhető, ha idegesek, vagy részegek a saját fejüket ütik dühből az öklükkel. Zenei igazodási pontokban pedig, ha létezik ilyen, de miért ne lehetne, a Flipper és a Tragedy metszéspontja az ő fészkük. Tempótól függ éppen kihez húznak. De a Tragedy komótos sodrását sosem lépik át sebességben.
Bónusz a kis füzetből és a spanyol ajkúak közül az XYX nevű mexikói dob-basszus duó. Amíg nem láttam róluk képeket, fel sem tűnt, hogy nincs gitárosuk. Persze itt is nő énekel és ez is jobban passzol egy szeméttel telepakolt kerti parti fő attrakciójához, mint valami teljesen szomorúhoz. Nem tudom milyen műanyag ízű drogokat bevenni és egész este melleket masszírozni egy sörtől ragadó kocsma pultjánál, de csak ilyenekre tudok gondolni xyx hallgatás közben. Meg sátánista rituálékra amik szörfözéssel vannak összekötve. Tényleg, ha ilyen menők a spanyolok, hogyhogy Larry Clark-nak nem sikerült latinó deszkás-káosz punkokból egy fasza filmet csinálnia? Bár egy haverom majdnem dugott a filmnek is köszönhetően. Ja és szerelmesvagyok spanyol punkcsajokba.