D.I.Y. (ah oh ah ah)

Most minek tagadjam. Heti rendszerességgel eszem gyorséttermekben, a nadrágom hátulján egy pici piros címke lóg, a cipőmön pedig egy nagy fehér pipa van. Évente több tízezret költök 20 perces koncertekre, de 500 forintnál kevesebbet jótékony adakozásra. Megbámulom a nőket, mert szerintem a legtöbbjük gyönyörű, de néha annyira erősen fókuszálok, hogy ez zavarba ejtő lehet nekik. Hiszek a szociál darwinizmusban is. Vagy inkább leszarok mindent. Ahogy azt a dal is mondja „az élet túl rövid ahhoz, hogy másra vesztegessd”. Ha tesz valamit az ember azt tegye magáért. Végülis, ez így is működik, mert ahogy szükségünk lehet egy kényelmes nadrágra, úgy arra is, hogy lelkiismeretet vegyünk magunknak mások etetésével, vagy délutáni italuk finanszírozásával.
Van ez a színtér, van a unity meg ilyenek, de én mindig is csak a szórakozásban hittem. Mindenki azt tegye, amihez kedve van. Ne másokért, hanem magáért. Ez mégiscsak egy szabadon választott hobbi és nem munka. Meg a világ is van annyira szar, hogy aki még magával sem törődik, az inkább ne is várjon semmit. A rinyálók és önfeláldozók meg menjenek azok után a medvék után, akik elcammognak, ha Magyarország tényleg felmelegedik és végre mediterrán nép leszünk.
Ezek után elég paradoxon lehet, hogy már a második koncert megszervezésben vettem részt. Ráadásul olyan zenekarnak, akiket Bécsben is megnézhettem volna, nem ingyen, de legalább fix költséggel. Talán még kényelmesebb is lett volna, mert például jegyszedő emberke híján, nekem kellett bűvészkedni a visszajáróval és a pecsétet helyettesítő filccel, meg nem egy kitartó idiótával, akinek ördöglakat szintű problémát okozott az, hogy hogyan kell bejutni egy koncertre. De hülyék mindenhol vannak, nem is szívesen teszünk értük semmit.

Akkor miért is?

…Általában távol tartom magam az új emberektől, el sem tudom őket viselni, ha meg bárkit csak egy kicsit is érdekesnek találok, akkor rögtön feszengeni kezdek, mert van már veszteni valóm. Ha viszont egy zenekarral kerülök kapcsolatba, mint szervező vagy szervezővel, mint egy zenekar tagja valahogy minden más lesz. Lehet csak még nem szoktam hozzá az érzéshez, és csak az újdonság tüzel fel, de pár perc után minden csak úgy jó lesz. Nem kellenek a tipikus hülye kérdések, hogy „milyen eddig a turné” ésatöbbi. Néha elég csak odabiccenteni vagy rámosolyogni a másikra. Aztán persze minél részegebb mindenki, annál többet akarnak elmesélni magukról. Előkerül ki-ki városi legendája, kedvenc pornó oldala, az univerzális, tzaziki öntet története. Meg baromi jó érzés a fürdőszoba ajtajában, pisálást visszatartva, összeakadó nyelvvel a jó és rossz újjáalakulásokról beszélgetni, és kicsit érezni azt, hogy ezek a srácok is pont olyanok, mint mi. És többek közt ez, meg az is hogy egy vagy több napra részese lehetsz egy olyan jó mókának, mint egy turné, téged is ugyan úgy feltölt. Egyszerűen megnyugtató volt látni, hogy 5 embert kísérgetünk, akik jól érzik magukat, még akkor sem idegeskednek, amikor 15 percre beszorultunk egy lehetetlen helyre és hátulról beletolattunk valami nem nagy autóba. Dicsérik a magyar söröket, mert már 4től is berúgtak, aztán csak a csajozós Buzzcocks és Ramones számokat éneklik, miközben valami mentolos likőrt diktálnak belém, és viccesen kommentálják az éjszakai kivilágítást és stripteas bárokat. Meg az éppen szülinapos mellet ülni, akihez pontban éjfélkor odarohannak és eléneklik a „boldog, boldog, boldog születésnapot” kicsit vaskosabb, német változatát, összeborulva, aztán a fele társaság videó klip-seggű csajokkal táncol a leggagyibb reggae számokra. Valakiről kiderül, hogy a Ramones, másról hogy a Fugazi a kedvenc zenekar. Egyikük nemsokára megnősül, másik csak kúrni akar, mondjuk ma, de nagyon, akár az egyik videó klip-seggű csajjal is. Aztán még hajnali háromkor megbeszélni a foci drukkerkedés sztereotípiáit és a jó punk zene lényegét. Meg az ezer más dolgot, ami most nem jut eszembe, de majd ha ők szerveznek nekem koncertet, akkor még jobb lesz visszaidézni. Nem csak azért mert végülis a zenekarok egymást visszahívják, hanem azért is mert akkor már barátokhoz mész vissza, nem valami fura seggfejhez, akit meg kell szoknod még mielőtt a hűtőjébe kezdenél köpködni.

Koncertet szervezni baromi egyszerű. Kell hozzá pár jó zenekar, egy jó hely, egy lakás, meg egy haditerv. A zenekarral úgy kell bánni, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak ezer kilométerre az otthonodtól. És ha nem vagy seggfej, akkor minden jól sül el. Nem kellenek hangzatos booking nevek, meg ilyenek. Kicsit át kell gondolni, és mindenki megvendégelheti azt a zenekart, ami éppen erre jár és tetszik neki. Ha már van internet, akkor a blog, podcast, fotóportál után nyugodtan lehet a koncertszervezés is egy bevett dolog. Bár ahogy látom egyre jobban az, és ez elég jó. Persze csak annak akinek tényleg van hozzá kedve.

Óriási köszönet Kis G-nek, a Filter Klubnak, Koberának, zenekaroknak és külön a Press Gangnek!!!

youth anthem? cheap shot!

Az egészet még tegnap éjjel, friss élményekkel gépeltem be, csak ma reggel valamennyire olvashatóra szerkesztettem:

Hogy milyen egy punk koncertre menni 2008-ban? Ugyan úgy egy olyan utcán kell végig menni, aminek az elején furcsa emberek dülöngélnek, a végén pedig egy amfetamintól túlpörgött férfi steppel. Aztán bemenni egy nem túl bizalomgerjesztő udvarra a totális sötétségbe, ahonnan egy ajtó nyílik vidáman szórakozó emberekre. Persze aki punk koncertre jön, nem tudja felfogni mi vidám, lehet egy, lerobban bérház udvarában való piálásban. Inkább gyorsan a pulthoz siet, ott kikéri a legolcsóbb sört, aztán egy újabb vakító sötétségen át bejut a koncertteremben, ahol már megnyugtató a lehangolt emberek száma. 3 kutya rohangál a teremben, ami engem kifejezetten idegesít, ugyanis ha én nem járok a kutyák bulijára, úgy nekik sem kéne a punkokéra. Persze lehet valami crust punk annyira bebaszott múltkor, hogy a 3-ból mondjuk kettőt ő hagyott el, de akkor is értük jöhetett volna már.
Kezd a Saw akiket kinézetre eléggé sarokba állított az élet. Most mit mondjak? Örülök, hogy van ez a zenekar. Hogy a gitáros egy Hot Snakes számmal próbálgatja mennyire, szól az erősítője, nekem csak imponáló lehet. Aztán elkezdődik az egész és szeretném, ha működne. A SAW a legjobb magyar zenekar lehetne, ha lenne benne elég tök, és nem csak akarnák, hanem csinálnák is. Jól néz ki a dobos, aki pszichotisuk állapotba kerül, de ha a nála 1-2 súlycsoporttal lejjebb versenyző Motivation dobosa sokkal keményebben megküldi a dobokat, akkor azért tőle is elvárható lenne, hogy 2 nyelvnyújtogatás között úgy igazán odabasszon pergőre, mintha a főnöke/suli igazgatója/hosszúhajó seggfej aki lenyúlta a csajt akit kinézett, feje lenne ott. Az egész azért még így is működik, csak óhatatlanul felébred az emberben a kritikus, hogy azért itt lehetne jobb, ott lehetne kevesebb. És szívmelengető, amikor nem tudni, hogy most egy Turbonegro feldolgozás szól vagy csak a refrént nyúlták le, és amikor hátrafordulok megerősítésért, még mielőtt kimondanám csak egy helyeslő bólintást kapok. Ha más nem legalább azt elérték, hogy összekapcsolták az embereket. De legközelebb már lehetnének konkrétabbak.
Aztán jön a New.Dead.Project új dobossal, aki szintén valami forradalmár vagy költő álnevét viseli, de a pincékhez járó hangtechnika miatt hozzánk csak az Árpi Gang-bang művésznév jut el, ami ha valójában csak félre hallás és nincs felhasználva, akkor szeretnék opciózni, ugyanis túl jó, hogy elveszni hagyjuk. Szóval punk zenében, meg úgy sok minden másban két dolog számít, hogy a dob és a basszus pontos legyen, annyira, hogy kettőjük összjátéka inkább csak egy fontos dologgá váljon. A többi meg jöhet csak úgy magától. Az új dobossal halad előre a zenekar. Tényleg gördülékenyek lettek, annyira, hogy most teljes egészében felvonulnak előtted, és te elmondhatod, hogy valójában milyenek. Persze ettől alapból kiesik, a „lehet hogy” és az „ismeretlen” faktor, hogy mikre lehetnének képesek. Szóval a NDP egy amolyan hozzáállás zenekar, kinyomtatják a legépelt szövegeiket, hogy az emberek elolvassák, adni akarnak, van mondanivalójuk. Mondhatnám azt, hogy „de én szórakozni akarok”, de aki szórakozni akar, az vegyen be drogokat és maradjon otthon. Az NDP jó, de most hogy felfedték magukat kicsit átlátszó a ruha a császáron. Az amatőrizmus ugyanis olyan aranyos, és őszinte. Így meg csak zakatolnak előre és egyszer csak vége lesz egy számnak. Koncert felé baktatva, még a mexikói gyorskajálda előtt azzal az egy erénnyel gyanúsítottam meg magam, hogy szépérzékem azért van, ha minden más érzékelésével kapcsolatban suta is vagyok. Sajnos ezt az egyetlen képességemet nem tudta meghatni ma az NDP. Pedig nem is voltam annyira kedvtelen.
Ma olvastam, hogy az SXSW fesztiválon Thruston Moore and the New Wave Bandits játszott egy olyan velvet underground számot, amit jó ideig senki sem hallott. Valami ilyesmi jutott eszembe a Deny Everything koncertje alatt. Talán tényleg van egy harmadik Kid Dynamite lemez amit csak ők hallottak, és most el is játszották nekünk. Manapság nehéz újat csinálni, és mindenkit megkap valakit a nyakába, mint hatást, de amit ezek a németek csináltak az már kicsit zavarba ejtő volt. Én Münchentől Bécsig bejártam Európa egy szeletét. Hogy ha darabokban is, de találkozzak a KD-ot egykoron működtető elemeivel. Így aludtam német külvárosban, éltem szója fasírton napokig, ütött ki egy erősen gesztikuláló német csaj, keveredtem majdnem egy csapatépítő tömegbunyóba. De a mai koncert alatt ezekből az élményekből semmi nem jött fel, inkább még jobban elzártam őket. Nem jó az, ha folyton zavarba ejtett, hogy ennek a számnak most tudom e refrénjét. Aztán persze a végén leleplezték magukat, és hogy az egész egy kerek valami legyen eljátszottak egy KD feldolgozást, ami nem különbözött az előtte lévő tucat számtól. Csak ennek már tényleg ismertem a refrénjét.

Lórinak kösz a fuvart!

Vasárnap mindenki takarodjon le Determination-re. Szerdán meg Press Gang.

this time tomorrow

A téli depressziónak van egy olyan szakasza, ami dominó effektusként egyre csak megy megy a mélybe. Velem is megtörtént amikor valami jó programra vadásztam tavaszra, vagy 10 olyan koncertet találtam a bécsi dátumok közt, amiket itthon habozás nélkül megnéznék, de ki nem szívesen mennék már. Nincs is kivel, nincs mivel, meg elég volt nekem megszokni a budapesti klubok zavarba ejtő világát, nem hiányzik egy olyan városé, ahol még azt sem tudom mikor küldenek el a picsába. A depresszióm legmélyebb pontja különben az volt, amikor azon kezdtem töprengeni vajon mikor lesz tőlem 3/4 óra tömegközlekedésnyire Dinosaur Jr koncert. Hát ha most összeszedjük magunkat, és ők sem hagyják abban idén, akkor talán nem is lesz reménytelen. Valakinek meghalt a nagymamája, megnőtt a szíve, dobott egy nagy hatost vagy nem tudom mi történt, de májusban majdnem 1 héten belül játszik itthon a Shellac, a Boris és a Cocorosie. Most szedd össze magad Magyarország és gyere el ezekre!

május 10. A38 / Shellac, Boris, stb

május 18 Trafó / Cocorosie

Can't believe how strange it is to be anything at all

Ha már felkeltett egy sms a király szürreális hallucinációmból, akkor gondoltam miért ne.*

Persze most sincs könnyű dolgom, mert eszmélés után a seggem elkezdett viszketni attól a rovarcsípéstől, amit fogalma sincs a természet milyen elbaszott teremtménye okozott nekem, a tél utolsó hetében, kurva hideg éjszakákkal. És elég fáradt is vagyok a két burrito-tól, amit egy idegbeteg koreai csaj üvöltözésére, és az idegesítően csinos lány látványával sikerült elfogyasztanom. Meg persze hülyére és zsémbesre fagytam a Kultiplex előtt is, ahol nem történt annyira semmi, csak lehetett reménykedni, hogy egy tök jó klub talán nem lesz lebontva. Ezek ellenére, most mégis úgy érzem össze tudok valamit hozni. Ha más nem csak úgy hálából az üzenetért.

Nem mondom, hogy az utóbbi hónapokban nem hallgattam semmit. Talán kicsit többet olvastam, és pótoltam be a tavaly megjelent, de Európában nem játszott filmek megnézését. De azért hallgatgattam, csak…

Pár hete olvastam egy nagyon jó promó szöveget miszerint a R.A.T.M. majdnem játszik a nyáron, Magyarországon, csak a határtól kell majd valahány kilométert menni Szlovákia irányába. Végülis ilyen megközelítésben én majdnem dugtam a 4.en lakó jócsajjal, mégiscsak felette veszem elő a nemi szervem, mielőtt elalszom. Vagy akár azt is mondhatnám, hogy az utóbbi hónapokban majdnem én voltam a magyar Hank Moody. Persze amit én írok az nem nagyon mérvadó, az rss-re kötötteken kívül nagyon nem is tudnak róla, és ők is csak azért olvassák el, mert egész nap már szomorú lenne a tnaflix-en lógni. És sportkocsim sincs, aminek az állapotát és lassú szétrohadását leszarhatnám és összesen csak egy lánnyal, feküdtem le mostanában.
De ez a majdnem-ezés különben annyira rányomta a bélyegét ezekre a hosszú hetekre, hogy ezt a kis összehasonlítást megengedtem magamnak, hadd legyen valamilyen sejtelmesen klassz utalás arra, hogy kurvára alul motivált és ötlettelen voltam.

Nem tudom, hogyan sikerült rá szert tennem, de valamiért magasan túlképzett vagyok a börtönsexben, úgy anblokk. Hogyan kell valakit, később árulkodó nyomok nélkül rávenni a dologra, hogyan lehet feldobni az aktust, mi az egészet kísérő szókincs ésatöbbi. Gondolom valahogy az agyam is adaptálhatja ezt, amikor olyan lehetetlen évszakokban akarok punkot hallgatni, mint a tél. Aki késett már le éppen éjszakai buszt az tudhatja milyen keservesen hardcore dolog a hideg, nem kell nekem emellé még olyan zene, ami egy percre nem vonja el a figyelmem az őrületről. Azt hiszem az elmúlt hónapban, különben ezt csináltam. Meghallgattam újra és újra azt a 8-12 számot, ami amolyan lelki morfiumként, bármiből ki tudott hózni, legyen az rejtélyes egy hónapon keresztül elhúzódó torokgyulladás, teljes apátia vagy annak kitalálása, „hogy akkor most mi lesz?”.
Éhesen, mégis hasfájással, már átfázva, egy már bezsákolt hulla és egy balfasz rendőr mellett a buszra várva azon gondolkodtam, milyen elbaszott hely Budapest gazdagréti kis csücske, és még abban a zsákban is több élet lehet, mint úgy általában bennem. De tudott ez engem igazán érdekelni? Nem igazán. Ott volt nekem az a 8-12 szám. Az, amit mindenkinek meg kell találnia, ha nem képes válogatás nélkül bármit meghallgatni. Valamiért a maszturbálás is teljesebb lesz, ha kézmosás után ezeket teszi be az ember.
Az egyik legidegesítőbb ezekben a számokkal különben az, hogy mindegyik olyan lemezen van, amiket mindenki örök klasszikusnak mond, mégis csak 3 jó dal van rajtuk a 9 töltelék között. Persze régen sokkal egyszerűbb volt rajongani egy egész albumért, meg úgy mindenért. Volt idő rá, hogy minden részletét megismerje és megszeresse az ember. Akkor nem volt az az információs gyorssztráda, ami most lehetővé teszi egy Budapest külvárosában élő skacnak, hogy még előbb szerezzen be egy albumot, mint egy brooklyni zene buzi. És most már nem is csak mp3akról beszélünk. Hogy ez most jó vagy nem, az nehéz kérdés. Olyan, mint a tudomány a vallásos embernek. Próbára teszi. Ha patkányokra fület növesztenek, amit aztán emberekre varnak, meg dolly birkát kevernek ki a kémcsőben akkor már kicsit sántít is, hogy istennek egy egész borda kellett egy új emberhez. Nem mondom, én is egyre ritkábban érzem azt az eufórikus állapotot, mint régebben, amikor egy számomra teljesen új zenekart először hallottam, vagy egy már ismert új lemezük első száma elért a refrénhez. Persze a mellek fogdosását is megszokja az ember, de azért ha még rutinból is, jó érzés néha odanyúlni. Aztán ha elfeledkezünk magunkról talán egy kicsit spirituális állapotba is kerülhetünk. Talán tényleg ez a nagy kihívása a modern zenehallgatóknak. Hogy rátudnak e pörögni akár csak 8-12 számra úgy, hogy azok megmentsék, mentesítsék és át tudják vezetni akár a punkhoz is, mínusz 6 fokban és vékony zokniban.
Előbb utóbb csak rájön mindenki mi az a soul seek, mi az a torrent, mi számít jó zenének, mikről hallani, hogy jó filmek. Le fogják őket szedni, meg fogják őket hallgatni / nézni. Aztán vagy baromságokat írnak róluk a blogjukban vagy csak hagyják, hadd menjen, mint a kifáradt dolgozónak a mónika show 17:30-tól. De talán lesznek olyanok, akiknek ezek egy picivel többet fognak jelenteni, és majd elitistának fognak tűnni, amikor, mint Indy a frigyládát, legszívesebben inkább ők is eldugnák mindenki elől, a föld bolygó eme csodáit, amik ha tahók közelébe jutnak, a rajongó srácok csak szomorúak lesznek.


* csak az egyiket, talán már egy éve. Tényleg nagyon kedves, főleg a pék csaj.

- Tegnap (csütörtök) kezdtem el, és csak ma(péntek) fejezetem be. és szombat hajnalba töltöttem fel.
- Ha lesz következő akkor majd fogok írni zenekar neveket is.
- Nagyon csak a lehet állapotban van, de talán lesz egy fanzine (nem SK) úgy a nyáron.
- Kobera és Borics írtak fasza magyar színtérriportot a maximum rock and roll-ba.
+ Készült hozzá interjú is amiben 3an okoskodunk. Ha máshol nem fog megjelenni, majd megpróbálom ide felpakolni mp3-ban ( a szerző engedélyével)

- Ördiéknek megszületett a kislányuk. Gratulálunk nekik!
- Koncertek amikre el kell menned:

Márc 13. Csütörtök /Packaged Poison Booking 2. szülinap - Mike Park (USA), Sundowner (USA - Chris from The Lawrebce Arms), Tes / Budapest, Kuplung

Márc 20. Csütörtök / Deny Everything (Ger), New.Dead.Project, Saw / Budapest, Kuplung

Márc 23. Vasárnap / Doping (UKR), Menkillingmen (A), Determination (A), Good Reason (SK) / Budapest, Kuplung

Márc 26. Szerda / Press Gang (Ger), Motivation, Nothing, Something Against You