2010. július 5., hétfő

june

Most, hogy megint összeraktam egy fanzine-t, ami ha jól számolom már a hetedik, és próbálom foltozgatni a nyári turnénk állomásait, elmerengtem rajta, hogy mennyi mindent tanultam meg a punk kapcsán. Csomó olyan dolgot, amik mind távolinak és érthetetlennek tűntek. Aztán amikor beléjük kezdtem, csak vártam, hogy hol fogok elakadni. És nem. Nem igazán akadtam el sehol. Még ha valami nem is jött össze, tudtam legközelebb hogyan csináljam majd jobban. Elég gyorsan és néha magamtól sikerült eloszlatni egy csomó tévhitet. Amik lehet tényleg léteznek a punkon kívül világban, de itt minden az, aminek látszik. Egy fanzine tényleg csak annyi, hogy valaki leül és megírja. Egy dal meg, hogy srácok hangosan vagy lelkesen eljátsszák a hangokat, amik tetszenek nekik. Egy koncert pedig egyszerűen az, hogy valaki felhívja a klub tulajt, hogy szabad e aznap este a klub és ezután a zenekarok lemennek eljátszani azokat a számokat, amiket kitaláltak. Ezeket bárki megteheti, és egyre többen teszik, a való világban mégsem érhetnek sokat. Mert a való világban ezeket szerkesztők, zenészek, menedzserek és igazgatók csinálják. Kreatívok, rendezvényesek, tanultak, tapasztaltak. Kapcsolatokkal meg minden. Sokat gondolkodtam a punk és a pornó kapcsolatán és egy az, amit Kobera szokott hangoztatni, hogy mindkettőből az amatőr sokszor jóval szerethetőbb, a másik pedig talán az, hogyha bármelyikbe bekerülsz, egyből sztár leszel. Senkit sem hívnak pornó színésznek, csak pornó sztárnak, és senkit sem hívnak amatőr punk zenésznek, csak punknak, aki zenél. És ha nem vagy a legunalmasabb, taszítóbb, kiábrándítóbb valaki, akkor könnyű lesz hozzád hasonlókkal dolgoznod, kapcsolatba kerülnöd, vegyülnöd, de még talán akkor is, ha szörnyű alak vagy. Sokan keseregnek azon, hogy nem tudják azt csinálni, amit akarnak, hogy valami láthatatlan rendszer visszafogja őket, és megszűri, amit közölni vagy csinálni akarnak. Persze, hogy ez történik akkor, ha a rendszeren keresztül akarják átvinni magukat. Tényleg frusztráló lehet, hogy egy csomó ember képzettebb egy csomó mindenben, és mégis megakadnak a tudásukkal, mert nincs terük kibontakozni. Nem akarnak kicsik lenni, de nem elegek ahhoz, hogy nagyok lehessenek. Ráadásul nem ők akarják intézni a piszkos részét. Abban a punkban, amit én szeretek olyan emberekhez eljutott már, amit csinálok, és tetszett is nekik, akiknél távolabb nem akarok nyújtózkodni. Végülis amit lehet azt kihoztam belőle. Olyan zenét játszok, ami tetszik, olyan zineket írok, amiket olvasni szeretnék és olyan koncerteket szerveztem, amiken jól éreztem magam. Annyira profi punk lettem, amennyire csak lehet. De, hogy még profibb legyek ugyan úgy folytatom, ahogy eddig is tettem. Múlt héten még a fejem is majdnem betörtem, de végül csak egy kicsit vérzett itt-ott az arcomon. Mindent tudok, amire a való életnek nincs szüksége. Mert nem lenne csalás átültetni mindezt a mindennapokba? És ki hinné el, hogy ezek érnek valamit, amikor igazából tényleg semmit? Nem olyan régen még, talán két éve, amikor ugyan ilyen hülye foci dolog ment az egész városban, és az összes koncert a kuplungban későn kezdődött, amikor már mindenki fáradt és emiatt feszült volt. Akkor úgy éreztem, hogy sínen van az életem. Vagyis voltak ötleteim, meg terveim, készen álltam arra, hogy történjen velem valami. És most sem érzem magam pályát elhagyottnak. Vagy ha igen akkor csak átváltottam egy másikra, esetleg megálltam, de nem robogok a szabadban céltalanul. Lehet mert a punk már így is túl sok mindenre megtanított, vagy csak mert lelombozna a totális semmi. Esetleg nincs hozzá tököm. A fejem ígyis úgyis vérzett volna. Talán, mert ez egy nagyváros, valakinek kell vérző fejjel hülyén sétálnia az utolsó éjszakai buszhoz, és küzdenie az elalvással még a megállója előtt. Fura ez az egész életpálya meg minden. Láttuk hogyan öregszenek meg a nagyszüleink és lassan azt is, hogyan a szüleink. Hogy hogyan lett nyugdíjas Johnny Rotten. De hogyan lesznek nyugdíjasok a squatterek, és akik punk házakban laknak. Vagy akik csak jó zenét szeretnek hallgatni. Mind arra az útra lépünk, ami hülyeségnek tűnt? Vajon egy hetven éves ember még staright edgenek fogja hívni magát és komolyan is fogja gondolni? Vagy egy fanzine készítő fog bajlódni a fénymásolgatással és osztogatással hatvan évesen? A gyerekek el fogják tőle fogadni, vagy annyira furcsának érzik, hogy inkább kívánnák egy szimpla vén szatírnak, aki inkább a péniszét lengeti be a széttárt ballonkabátja alól? Jó lenne, mert minél furább és értelmetlenebb valami annál szebb, hogy még páran komolyan veszik. És majd egyre több őszhajszál lesz koncerteken is?

--------------------------------------------------------------------

Hogy a zenéről is szó legyen. Persze ehhez a nyári boldog és részleteiben felszabadult töketlenkedéshez is találtam valamit. Kicsit belebolondultam az Unrestbe. Komolyanvehetetlenűl torzított gitárokkal játszanak, önmagát hajtó valami post-’ot, akkor én ott leszek. Az egyik legjobb dolog bennük, hogy nem lehet eldönteni, ez akkor a punk vagy a hardcore postja, mert egymás után hallatszik ki a Wire éppen úgy, mint a kései Black Flag. Nem mindig tud magával mit kezdeni, és bájosan végig bukdácsol megannyi hangzás között, néha pedig a saját gitárfutamaik gabalyodnak önmagukba. De az a fiatalosan naiv és nihilistán a pillanatot megragadó öröm végig ott pezseg az összes számukban. Mintha valami régen ismert számban fedeznék fel új dallamokat. Vagy úgy hallanék újat, először, hogy azt már milliószor eldúdoltam a fejemben, csak a hülye kis dallamimat féltettem volna mások elé rakni, a magától értetődőségük miatt, így viszont örülök nekik, mert azt hallom vissza valaki mástól, ahogy magamban dúdolok. Klassz, ha a szimplán jó dolgok kiállnak magukért. Az elmúlt hetekben háromszor is volt, hogy műszakszerűen váltottuk egymást a nappal, mégsem tudok egyetlen olyan kínzó mozzanatra visszagondolni, hogy mondtam vagy csináltam valami hülyeséget, ami miatt kellemetlenül érezném magam és olyan őrlő, másnapos bűntudatba merülnék, egyből amint felébredek. Pedig még egy lépcső tetejéről is majdnem leestem hajnalban a hátamon egy lánnyal. Gondolom ezért estem bele az Unrestbe, mert ők is hosszúra nyúltan csinálnak rengeteg dolgot mégsem lesznek kínosak egy percre sem. Abba egyszerűen nem lehet belekötni, ha pár fiatal lemegy egy próbaterembe és mindenféle számokat találnak ki, amiket kedvük van játszani. Éppen ez a kötőanyag varázslatos bennük, hogy a sokféle számaikat ők játsszák, és nem pedig egy egész hangzást vesznek le, kiölve azzal a személyességnek és a személyiségnek még a csíráját is. Végig nyújtózkodik a számok mögül egy ilyen kicsit melankolikus, de összességében mégis inkább kellemes élet megidézése. Amikor már ébren józanodok az első buszon hazafele és hagyom a napot, kicsit melegítse a homlokom, miközben azon gondolkodtam, hogy deja vum van e. A fáradt, de békés szemeknek játszanak alá, amik láthatnak egy szobában zajló házi bulit, a hajnalodó eget egy gangos ház udvarán, egy műanyag széken cigizve, vagy csak aranyos paplan alatti csacsogást szerelemről, nagyvárosokról és könyvekről, amiket senki sem olvasott el.



Azért, ha nyílt lapokkal akarok játszani, el kell árulnom a Rank / Xerox kapcsán fejtettem magam vissza az Unrest-hez. Rank / Xerox sem a szolgai másolás mintapéldánya, egyszerűen csak ők is jobban szeretik, ha a gitár zörög, mintha visítana vagy zúg. Felkavaróbbak és zaklatottabbak. Olyan neurotikus cukiság, amikor tombol akkor is kedves marad valamennyire. Bennük is mindig lehet valami újat találni, ugyan úgy a sokszor hallott számaikban is felbukkan egy újabb részlet. A Grass Widow-zos splitjüket az utóbbi hetekben össze-vissza hallgattam és a mai napig annyit tudok csak, hogy a Rank / Xerox egy fasza banda. De mindig máshogyan és másmiért szólnak jól. Nem mint a Hüsker Dü, akik csak olyan tömörek, hogy alig tudok megjegyezni bármit is, csak mostanában sok év hallgatásuk után a nagyobb slágereket. Annyira elvarázsolnak az izgés mozgásukkal, hogy úgy adom át magam nekik, hogy nem figyelek másra, minthogy ez kurva jó. a Rank / Xerox kurva jó! Ez pont olyan zene, ami még akkor is jó lenne, ha rosszabb körülmények között veszik fel és a tagok ennyire sem tudnak zenélni. Egy olyan banda, mint amilyen egyre több van, semmi jót nem feltételező tagokkal, akik ontják magukból a jó számokat. Idáig jutott az evolúció, hogy a nyers eltökéltség és a jó ötletek, egyben, a világ legjobb számait adják ki, bárki is játssza azokat. De persze sokkal szerethetőbb lesz az egész, ha valaki hozzám hasonlók teszik. Egy haverom mutatta ezt a nervous system videót, ami pont ilyen.



Ilyen volt a szombati koncert is, ahol egy csomó gyerek, akik azért nehezen illenének be a nagy, klasszikus képbe egyszerűen csak a legjobb zenét játszották a kerületben.

Nincsenek megjegyzések: