szatymaz basszatok!

Ha tudom azt, hogy hajnalban egy puszta közepén elvetődve a röhögő görcsöm közben megvilágosodom akkor előbb elkezdtem volna házibulikba járni. Ha egyáltalán ez az volt e, amin voltam. De végül is majdnem mindig házakban voltunk, sokan, nem mindenki ismert mindenkit, és volt pia, főtt bab, punk zene meg hajnal környékén mintha valakik drogot is emlegettek volna. És akkor ez a sok év mind elvesztegetett idő volt csak, amikor ódzkodtam a buliktól? Vagy be kellett járnom a magány rögös útját, hogy újszülöttként az e fajta mókákban mindent gyermeki rajongással értékeljek? Azt azért nem hiszem, hogy mind ilyen lenne, mert úgy éreztem magam, mintha az agyamnak az a része ahol a kellemes képzelgéseim tárolom megnyílt volna és a szombat estémbe ütközve valóságként verődött volna vissza, a homlokom belső részére. Abból már sejtettem, a szombat sikerét, hogy az egyébként fárasztóan hosszú vonat utamon egy kerámia késével pettingelő férfi és egy ketamin által megbűvölt skac váltották egymást, mint útitársaim. De hogy kevert pálinkával felpancsol sörömet szorongatva üldögélek egy asztalon és azon röhögök, hogy valaki egy vajdasági zenekar koncertjének a szüneteibe azt üvölti bele, hogy „Milosevics, Milosevics” a kezében egy véres zsebkendővel körbetekert barbi babával hadonászva, erre talán még azután sem számítottam, hogy megtörtént. Egyébként is a két szimpla dolog amiért elmentem ez volt:

1. Nincs is jobb az ilyen házibuli koncerteknél. Mert az, hogy megvan benne az a nyilvánvaló erény, amit annyian hangoztatnak sokszor, általában üresen, hogy a zenekar és a közönség ugyan az, itt az ilyen eseményeken megvan a feszültség is, hogy kilépve a koncert szituációból, hogyan működik egy zenekar és mennyire tojnak be attól, hogy minden sallang nélkül eljátsszák a számaikat. De ott, ha valaki hullarészegen elkezdte volna ölelgetni a másikat, vagy birkózni csak úgy minden harmadik emberrel, akkor ahhoz nem kellett volna a kezébe egy mikrofont szorongatnia csak azért, hogy eltűrjék vagy ezt egy amolyan félig spirituális élményként fogják fel. Egyszerűen csak buli lett volna, mert aki csinálja az is azért teszi, mert bulinak tartja, nem mert ettől ütősebb lesz az este. Végül is ez a békés szeretet áradt a megannyi dühös fiatalból aznap sötétedés után. Hogy itt vagyunk és örüljünk mindennek. Mindenki a másikat kínálgatta, kérdezgette, mintha valami esküvőn lettünk volna, csak Vendel születésnapján kívül azért kicsit megünnepeltük azt is, hogy milyen klassz is punknak lenni. Ezért egy hangolási szünetben sem hangzott el, miről fog szólni a következő szám, és kösz hogy eljöttetek, meg gyertek előrébb. Nem elég az, hogy elég sokan jöttek elég sokat, hogy ott legyenek, és jól érezzék magukat? De, kurvára az!

2. A barátaim új zenekara debütált egy rövid de ütős szettel. Leérve tudtam meg aztán, hogy nem ők az egyetlen új formáció aznap este.

És milyen jó ez is nem? Főleg amikor a kettő összekapcsolódik. Azt már egy jó ideje érzem, hogy céltalanul köcsögösködni elég fárasztó nekem is, amíg csinálom, meg ha később szembesülök vele, hogy ez milyen béna volt. Ezért kedvesnek lenni sokkal jobb, sőt néha még egyszerűbb. Csupa kedves emberrel bulizni, még akikkel ha nem is megegyező, de eléggé hasonló az elképzelésünk zenéről-életről, pedig tényleg szívet melengető. Például egy hangos eeee-zés agytorna után kinyögni, hogy ami szól az Q and not U és együtt örülni ennek azzal, aki berakta, aztán kicsit lötyögni rá. Pálinkás sörrel. Meg kellenek az esték, hogy azért vagyunk itt, mert bírjuk a punk zenét és klassznak találjuk a formát is amiben történik, itt a tanyán. Én sem gondoltam volna, hogy a simonsból ahol csak annak örültem anno, hogy hiába néz ki mindenki furábban, mint én, itt senkit sem zavar annyira komolyan semmi, eljutottam az alföld köldökéhez ahol egy házibulinyi emberrel pendülhetünk közös hangon. Ez a közös hang ugyan úgy megvan abban is, hogy a barátaim időről időre megnyugtatnak. Azért előre sejtettem, hogy jók lesznek, de kicsit féltem, hogy mi van ha nem. Nem kellett a koncertig várnom, mert Borics erkélyén kávézgatva, az ebéd után megtudtam, hogy lesz egy próbájuk is, még ma. Ugyan itt beszélgettünk arról, hogy nekünk azért fura mások passzivitása a zenével kapcsolatban, mert a mi életünk jelentős részére ránehezedtek, lemezek, dalok, zenekarok. És ennek kapcsán igenis számít valahogy az ízlés. Ezért féltem. Nem bántana, ha rossz zenét játszanának, inkább csak az örömöt hiányolnám, amit az okoz, hogy jók. Mert ha az ízlés azért nem minden. De mégis az életünk jelentős részét beletettük abba, hogy mit hallgatunk és hogyan állunk a zenéhez, ezért amikor játsszuk, kiderül, hogy hogyan gondolkodunk róla, hogy mi az elképzelésünk arról: mi lenne a jó. Főleg egy olyan zenekarnak a tagjától várom ezt el, akitől egyszer kaptam egy részeg pofont, mert a Lifetime-ot leszaroztam, kitartóan és hosszan.

Az elmúlt héten három lemezt is meghallgattam. Black Flag-től a Loose Nut-ot, Killdozer intellectuals are the shoeshine boys of the ruling elite-jét és Obits i blame you-t. A háromban számomra az a közös, hogy minden nem csak a gitározás elképesztő, hanem sokkal erősebb rajtuk a zene, mint minden más egyenként. Ahhoz képest, hogy mindenki a frontembert vagy az enigmatikus tagot kéne, hogy szeresse úgy általában, ezen a három lemezen sokkal dominánsabb a csomag, az egész. Amikor a még név nélküli zenekar belekezdett a próbatermükben, én meg még csak az első pálinkás söröm ittam, a röfögő basszus és éles leállások elegyéből egyből visszajött a Killdozer, aztán szépen lassan csak körbejárták azt a formát, hogy félhangos énekből csak a magasabb részek dallama szóljon ki, és hagyja inkább maga a zene hangszeres része elhitetni, hogy ez dühös, okos és ronda. Különben kurva jó, hogy lesz egy ilyen zenekar itthon. A punk hiába egy reakciós műfaj, azért mégis mindig csak a maga korlátozott számú köreit teszi. Majdnem mindig ugyan arra reagálva, esetleg csak kicsit máshogy, máskor, mással. És a siralmas 90-es évek azon részéről próbálnak ők a jelenbe dobbantani, ami még jó volt, vagy amilyennek kellett volna lennie az elvesztegetett évtizednek. És mi volt jó a 90-es években? Hát többnyire a gitározás. Ebbe beletartozik az olyan, még feldolgozásukban is tetten érhető alapkő, mint a Drive Like Jehu, aminek a tagjai nekem mindig az előremutatást testesítették meg a punkban, és ha nem is hallatszik ki a hangszerek, és ebben az esetben nem a számok erejéből, olyan zenekarok is meg lettek a fejemben idézve, mint a például Pavement. Ez a jó, hogy összeér a zene. A legtöbb, amit hallgatok, amikre gondoltam az ebéd utáni erkélyen kávézgatás közben. Így tudtam örülni is. Ott ülni egy műanyag hokedlin az első pálinkás sörömmel és csak mosolyogni. Egyébként is szeretek mások próbáin ott lenni. Szűz füllel beülni azokra, egy igazán intim élmény. Hiába ismerek valakit, teljesen más látni őt egy zenekarban, a próbájukon. Mintha egy párkapcsolatot néznék, a hétköznapokban, nem pedig akkor, amikor csak egymást reprezentálják a felek, otthonról eljőve. Ez a zene viszont fasza, és tetszett volna anélkül is, hogy a hangok mögé engedtek, vagy mert barátaim játsszák. Maga a koncepció a kivitelezés és a belegondolás is óriási. Ha valaki szombat éjjel kiállt a puszta bizonyos pontjába talán a távolban hallhatta, ahogy mission of burma és hüsker dü dalok dübörögnek egy félkész házból. Csak azt nem tudom, hogy ez klasszabb e vagy ha valaki az egész városát tele fújja obskurus zenekarok neveivel. Esetleg az, hogy még ebben a körülményben is fürtben lógtak az emberek a mikrofonon, hogy abba üvöltsék mit tanultak ma.

Az este innen átváltott abba az érzésbe, amit sokan biztos buli hangulatnak hívnak, és nekem új, meg a hangzások körberajongásába, ami elég régi. Valahol elvesztettem a fonalat, hogy mikor, mennyit, és milyen pálinkát öntöttem a kezemben szorongatott söreimbe. Párszor belevizeltem dülöngélve a pusztába, és szemeztem a néha ijesztő távolsággal. Aztán egy tóba is majdnem beleestem vagy csak megnéztem a sarkammal, hogy be van e fagyva a jege, erre már nem emlékszem.

Az egész estére jellemző volt a báj és a véletlenül a tutiba nyúlás király egyvelege. Annál, hogy zokniban álldogált egy csomó ember ugyan azt a hex dispensers lemezt hallgatva újra és újra, olcsó sört iszogatva és babbal teli tányérokkal egyensúlyozva, a lömbihead volt csak jobb. Akik vagy szarul szóltak vagy szellősen játszottak, de a széteső zenéjük bájos kisugárzása miatt csak csodálkoztam, hogy ez miért jó? Mert jó volt. Baromi jó! Az is milyen, hogy tudtam ők lesznek aznap, de fogalmam sem volt róla, hogy egy térben vagyok velük, amíg hangszereket nem vettek maguk elé. Aztán elkezdték játszani a kicsit már spiccességem és a csak ébredező hangzásnak köszönhetően elég nehezen behatárolható zenéjüket és mindenki elkezdett örülni, hogy basszus ez a zenekar tud valamit. Csak senki sem tűnt úgy, hogy tudná mi a nyavalyát. Nem bűvész trükk volt, és nem is átverés. Okosabbak sem voltak nálunk, se hülyébbek. Mások se. Talán az áll a legközelebb ahhoz, amit tettek, hogy ha meg is próbálták volna, akkor sem tudtak volna rosszak lenni. Ráadásul nagyon rövidnek tűnt a műsoruk. És a katyvasz ami a Ramones és Fugazi között majdnem minden lehet, nem mutatott előre, csak ott kőrözött rendületlenül a térben felpofozva mindenkit, hogy figyeljünk rájuk, mert ezek a srácok ösztönösen tudnak valamit.

Ahogy sejteni lehetett egyre zavarosabb lett csak minden az este előre haladtával. Nem vagyok benne biztos, hogy amit hiszek az elhangzott e tényleg és kinek a szájából, vagy kezdetből is csak úgy elképzeltem, milyen lenne ha.

Ami biztosan megvan, hogy éjjel egy csomó zsömlét nyomok a számba, amik miatt nem tudtam szerves része lenni a fasizmus kitárgyalásának a színtéren, és hogy az erős markolástól behorpasztott sörös dobozok erdejében sikerült találnom, valami az estéhez éppen eléggé spéci sajtot, ami a kávéval majdnem kiegyensúlyozott gyomromnak elhozta a kis nirvanat.

De most mit sunnyogjam el? A dance or die alatt a spark basszerosának a fejére esett egy kalapács, és a DOD koncertje egyébként is annyira szürreálisan homályos már a fejemben, mint amilyen cselekményekre passzolna a zenéjük. Csak az tiszta, hogy a válluk úgy mozgott, mintha totális beleéléssel pengetnének és ez kinek nem elég? Meg most tényleg, zajos volt, gyors és üvöltöztek benne, hogy a francba ne lett volna jó?

A Spark-ot igazán azóta imádom, hogy egy-két hónapja a gitárosuk, aranyosnak tűnő zavarában bemutatkozott nekem újból, mikor már több éve szervezett nekünk egy koncertet, meg egyébként is minden nap ugyan arra a fórumra írunk, jól tudom ki ő. Az sem elhanyagolható tény, hogy ahol az énekesük bt megjelenik, ott tánc lesz. Igazi, ösztönszerűen infantilis pogó, amilyennek lennie kéne mindig. Ja meg mindig van náluk minimum egyfajta, jófajta tömény. És ráadásul még ők is jók. Emlékszem amikor kaptam valami kezdetleges próbatermi felvételt az első két számukból. Meglepődtem, hogy ez mennyire gonosz. A debütáló kislemezük egy jó lemez, csak nekem kicsit könnyű. Viszont az első alkalom, amikor láttam őket, valamilyen olyan egybehegesztett zajt produkáltak, ami nem csak azon lépett túl, hogy nekik van egy lemezük, amit ismeri kéne, hanem azt is kezdték kizárni, hogy ők csak egy zenekar. Azzal az egyszerű módszerrel, hogy nem volt a közönségnek esélye tapsolni számok között. Aznap este a tanyán? Ahogy elkezdődött arra vártam, vagyis nem vártam rá, csak volt egy pont a legelején, ahol, ha berobban egyből megnyernek. Ez sajnos olyan tompított robbanás volt, mint egy kádnyi vízbe belefingani, de nem tudtam őket nem végig nézni. Azt hiszem valakinek ezt mondtam: ez olyan, mint a fű. Elsőre nem üt meg, de idővel rászoksz. És tényleg. Nem az varázsolt el, hogy kirúgták egy váltással a lábam, hanem a konstans, borzongató gonoszság és zaj, ami a zenéből sugárzik. Bt valahogy úgy üvöltözik, mintha akár a vasárnapi ima bulijairól is énekelhetne, azok is ördögien hangzanának. Ez a kedves srác, aki ha megjelenik egy bulin azt feldobja, úgy énekel, mintha nem is egy geci lenne, hanem ő tanítaná be a kis srácokat, hogyan legyenek seggfejek. Teljesen mindegy volt mi van velük ezen a koncerten kívül. Amíg játszottak csupán az volt a lényeg, hogy van ez a zaj, ők, amire figyelni kell, mert gyorsan és hatásosan érdekelté tett.

Az utolsó zenekarhoz sajnos már igazán kötő szöveget sem tudok találni. Mert nem volt és nem is kellett már semmi, amit átvezethetett valamibe ami nem volt akkora nyilvánvaló. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy játszik egy zenekar. Rádi a szokásos módján károg, kicsit halkabban, mint szokott, a zene pedig valahol a dead kennedys és az adolescents gitározósabb számai között vannak. Tényleg, megint itt egy zenekar, akik a gitárra fektetik a hangsúlyt, és ez baromi jó. Ők is azok voltak, még ha a főszereplő, fura hajú gitáros krapek nem mindig csak lefele pengetett. Aztán vége lett és másnap azzal keltünk fel, hogy jók voltak, és a tagok, akikre emlékeztünk milyen jól csinálták, amit szerettek volna. Jók voltak, mert együtt játszottak az előző három zenekarral, mert ott játszottak lent. Mert utánuk marked men, megint hex dispensers meg tudom is én már mi szólt még. Hogy egy házban szétszóródva ott volt egy csomó ember, akik mind csak egyvalamit tettek le az asztalra aznap. Szerették a punkot. Én meg tömtem a fejem ketchupos zsömlével.

ja még annyi...

hogy az olvashatatlanul hosszú és tömör fanzine-em felkerült ide:

http://fanzin2000.extra.hu/Vargyai_Satan.zip

töltsétek le aztán ami akartok.

és van egy új mp3 blogom is. ez fog frissülni mert kb semmi meló nincs vele.  régi vagy feloszlott zenekarok lemezeit fogom felrakni, olyanokat amiket barimnak lórinak megmutatnék.

 http://bromags.blogspot.com/

 http://bromags.blogspot.com/

 http://bromags.blogspot.com/

you can tell me everything

Mostanában azon gondolkozom, hogy vagy nagyon jó lemez lovas lettem, és minden amit hallgatok csak tökéletesen van egybe vezetve, hogy a váltások mindent szépen kihoznak vagy egyszerűen csak eljutottam oda, hogy minden tetszik. Minden. Az egyetlen dolog, amit léptettem az a Factums nagyon céltalan prüntyögése volt. És ennyi. Még az angol post-punk, aminek a túl grúvos basszusai túltörik nekem a zenét és a szünetektől sivárrá válnak a számok, még ez is elment. Mert jó, onnantól ha valami átlök azokon a kis réseken és nem botlom beléjük. Jó az Au-pairs és a bauhaus is, ha nem annyira lassúak, hogy csak lassúzni lehet rájuk. Meg tényleg alig tudok mostanában valamit hallgatni úgy, hogy az ne tetszene. És akkor még teljesen bele estem a Guided By Voices-ba is. Hogy ne estem volna. Utálok majdnem minden kijelentést, ami nem csak arra vonatkozik aki mondja őket, de az olyanokkal már tényleg ki lehet kergetni a világból, hogyha például 35 éves korodig nem futottál be már nem is fogsz. És az ehhez hasonló törvényszerűsítő baromságok. Meg amikor emberek azzal nyugtatják magukat, hogy az életük sivárságát mindig valami sikeres ember élet útjához próbálják igazítani. Ő huszonöt volt amikor leült és írt egy kurva jó filmet. Nekem is van még időm. Ebből persze alig lesz valami. Mert aki akar valamit az csinálja, magának. Abban én is nehezen láttam volna bármi ígéretest, hogy egy alsó tagozatos tanár a haverjaival részegen kezd zenélgetni egy pincében. Persze csak azért mert az én tanáraim mind seggfejek voltak, akik annyira elkeseredetten és kilátástalanul léteztek, hogy számítástechnika órán próbáltak embereket toborozni a heavy metal zenekaraikhoz, és ezért direkt bőrnadrágban jöttek aznap. Ők nem is csinálták amiről álmodoztak. Szerintem még álmodozni se mertek.
Rober Pollard a huszas évei végén az én fejemben egy szakálas, lenőtt de kopaszodó hajú, mindig inget hordó és olcsó import cigit szívó, a sörös üvegeket a piálgatás után becsületesen a szelektív hulladékgyűjtőhöz vivő embernek képzelek. Aki azért lett tanár, mert eleget szívott ahhoz, hogy nyugodt legyen a gyerekekhez, akik még kevésbé zavarják, mint a felnőttek. Láttam róla képet és eléggé nem ilyen. Amikor a GBV elkezdődött, lehet még tudatos szelektív hulladékgyűjtés sem volt, és bár nem olvastam a róluk, róla szóló könyvet, az olvasói vélemények között nem egyszer jön fel, hiába tűnik a világ egyik legkedvesebb emberének lemezen, valahol mégiscsak egy seggfej a természetét tekintve. De ilyen J Mascis is meg még elég sokan, még a magyar facebook-on kedvesebbnél kedvesebb fotókon feltűnő henry rollins is, aki volt olyan buta béna paraszt, hogy az első beat happening koncerten amit látott olyan hisztibe kezdett, hogy megdobálta a zenekart. Ezért jó, hogy hiába nőttem ki abból, hogy semmi rosszat nem hiszek el olyanokról akik nagyon jó dolgokat csinálnak, aztán lassan azon is túlfejlődtem az éveknek hála, hogy ez zavarjon. Robert Pollard olyan seggfej lehet amilyen akar, ha az kell ahhoz, hogy ennyi jó számot írjon. Mennyit? Rengeteget! Múlt héten meghallgattam vagy hat GVB lemezt, nagyrészét egymás után és mind szívbaj nélkül túl volt csordítva zsenialitással. Ennyi jó száma, a Ramones-nak alig van. De nekik a kevésbé jó számok a nagyon jó számok varázsától bűvölődnek jóvá. Így amikor kicsit plasztikussá válnak, azért a ramones-os svung csak arra a formára ráncigálja őket amin újfent szerethetőek lesznek. Talán a Sebadoh freestyle szerű, nagyon sok hirtelennek tűnő vagy tényleg olyan is, improvizált lemezei hasonlítanak arra az érzésre amikor egymás után meghallgatok három guided by voices lemezt, csak míg a sebadoh esetében az egész hangulatát éppen az a szabadság és fiatalos, lelkes szöszölés adja, hogy mennyi számot csináltak addig a GBV-ből sokkal inkább csordul az az emberfeletti számírási tehetség. Ami nem csak azt mutatja, hogy meg merik tenni, vagy sikerül nekik, hanem hogy meg kell tenniük, mert ez bennük van. És ez úgy jut el hozzám, mintha én is a verandámon sörözgető, inget hordó szakálas krapek lennék a kertvárosban és hallanám ahogy a szomszédom pincéjéből ömlene a harmónia, kicsit dübörögve a kertem sarkában a talajon át, mert oda még átér a mellettem lévő telek alatti próbaterem. Ez az imádni való lo-fi, az élesen szóló gitárok, a vibráló koszlepel mögött, meg az az énekhang. Mintha egy középkorú sztoikussá ábrándult ember nyelve hátsó végén állna egy fiatal, álmokkal teli kiskamasz aki kiénekel a torkából, magát kihúzva, reménytelien. És nekem a bátorságom sem kell összeszednem, hogy átkopogjak, nem tudná ezt amit csinál oda adni szalagon. Attól sem félek milyen lehet az utolsó vagy a tizenharmadik lemezük. Biztos jó. Hát persze mert mindnek olyan a címe, mintha egy válogatás kazetta klasszabb oldala lenne. Tele egy kis igyekezettel, sok tudással és valamennyi adni akarással.  

pictures of the truth

Most komolyan! Nem ez a világ legjobb képe? Sokáig untam koncert videókat nézni, és a képek sem kötöttek le annyira. Van persze pár könyvem, amik fotókon dokumentálják a kedvenc szubkultúrám néhány pillanatát, de azokat is csak néha esik jól megnézni. Akkor persze nagyon, mert mindig ráébreszt, hogy milyen klassz ez az egész. És teljesen elvarázsol, beletemetkezem, dédelgetni tudom az örömöm, hogy tényleg szólnak hozzám ezek a képek. És azt mutatják, ami bennem is van. viszont ezt a képet képes lennék napokon keresztül nézni annyira tökéletes. A Cro Mags-nek alapból van egy csomó kurva jó képe, amik a maguk kicsit túljátszott macsó élükkel még viccesek is lehetnének, ha nem csapnának, át inkább az ők megtehetik kúlba. Ahogy Lemmy működik, a heréit éppen takaró kisgatyájában vagy fetisiszta ragaszkodással erőltetett ss egyenruháiban. Vagy ahogy a nagyon okos emberek felöltözhetnek össze vissza szép ruhákban, ha mellé lsd-t esznek. Szóval itt van ez a kép. John Joseph egy levágott ujjú Void pólóban, térdzoknival és egy kúl nike cipővel, kisgatyában, Harley egy magas szárú edzőcipőben, az egyik gitáros meg, aki belóg egy kicsit jobban, egy bakancsban, remélem póló nélkül. És a képről sugárzik ugyan az a kegyetlenség, ami a before the quarrel-en van. Meg milyen fasza belegondolni, hogy JJ void-ot hallgatott és elment egy void koncertre ahol megvette ezt a pólót. Ugyan olyan király, minthogy mi a fasz járhatott a fejükben amikor elkészült ez a fotó?

Mintha szétbomlott volna az agyuk attól, hogy milyen jó lett az első lemezük és átléptek volna egy olyan fázisba ahol simán beöltözhetnek annak aminek akarnak. Ebben a zenekarban megfér egy életre kelt sivatagi hadivezér GI Joe figura, egy glam rockerrel egy fura metálossal, egy fura fehér sráccal aki chicano-nak akar kinézni és JJ-vel, aki csak szimplán úgy néz ki, mint egy pszicho fasz akivel ha elkezdesz beszélgetni húsz perc után így vagy úgy úgyis oda lyukadtok ki, hogy ő hogyan fog szarrá verni. Azt már ne is firtassuk, hogyan került egy másik képen egyikük fejére egy prémsapka és mi van az alábbi többi képpel.  

(background) music

Átvertek a filmek, mint azt az osztálytársamat a pornó filmek, akit azért dobott ki az első stabil csaja, mert ő beleturházott szegény lány puncijába. Én meg hiába tudok napokon keresztül, zajos, gyors, rövid és egyszerű vagy sátáni zenét hallgatni itthon, ha ülök, és nem történik velem semmi, mert akkor zenét hallgatok, és az történik, szóval miért ne lennék erre képes. De ha sétálok, vagy megyek valahova busszal, ülve, esetleg állva várok valakire a városban akkor kényszeresen úgy érzem, olyan zenét kell hallanom, ami egy filmbe is belemenne. Vagy csak úgy hat van több jelentősége, egy számnak is, nem egy egész lemeznek, és azon a hangzásnak. Kéne filmeket csinálni, amikben számítana az abban szóló zenék hangzása, de ilyen azért nem nagyon van, nem? Vagyis van, de most nem arra gondolok, hogy amikor mosolyognak, akkor szól a happy together, amikor pedig a záró gondolatok után belehajtanak autóval a naplementébe akkor is a happy together. Én olyan hangzásra gondolok, mint a zajos, a lo-fi, a szétgitározott. Még az sincs mindig, ami ennél egy kicsit több, mármint hogy dalok. A fájdalmas nyűglődést inkább jelenítik meg olyan hangszerek vinnyogtatásával, amikről el sem tudom képzelni mik, mint sem egy Flipper számmal. Az over the edge-ben is cheap trick-re táncolnak, és nem vártak egy évet, hogy kijöjjön az első Wipers lp, amire tudtak volna az elnyomástól elkóborolt gyerekek transzba esetten lötyögni, egy pisztollyal a kezükben.
Néha meg fura is, hogy szól a zene. A Nem vénnek való vidékben nem szólt, mégis geci jó. A Thrashin’-ben van Fear mégis geci rossz. Pedig a deszkázásról szól és Sherilyn Fenn egy punkbébit alakít benne. Az egyetlen film, amiben hülyeség lenne, nem zenét rakni az a Rock and Roll Highschool. Mert azt senki sem vonhatja kétségbe, hogyha Riff Randall berak valamit a suli rádióba arra nem fog az udvaron mindenki örülten táncolni. És az a film nagyjából csak ennyi, riff randall számokat tesz be mindenhova.
Mégis majdnem minden filmben van zene és engem meg pont az csap be, hogy az életem főszereplője vagyok, aki alá kell, hogy szóljon valami zene. Vagyishogy éppen nem vagyok a főszereplője. Mert talán a főszereplők sosem hallják a zenét, ők csak az arcot vágják hozzá, a nézők hallják inkább hogyan szól a szereplők tekintete.
Szóval van egy mp3 lejátszóm, amire fejben kurva jól esne Ol' dirty bastard mellé feltenni egy Gorgoroth lemezt, amit ugyan úgy szeretek, mint ODB-t, amikor a fehér démonról rappel, de nem fogok gorgoroth-ot hallgatni a városban. Esetleg vonaton, de ott se annyira. Akkor sem, ha azzal, hogy felhangosítanám, talán valaki elismerően mosolyogna magában, nyugtázva ezzel a felismerést, de jó a rollin’ with you után a the devil, the sinner and his journey-t hallani, itt ebben a városban ettől a sráctól, aki úgy néz ki, hogy bárki lehetne. Mennyi erre az esély? Már hogy én adjam vissza valaki bizalmát Budapestben. 
De amíg azt el tudom képzelni, hogy az arcomra szállt vigyort neki nyomom egy fogódzkodó rúdnak a buszon old drity-re, addig alig tudok olyan helyzetet elképzelni, ami alá passzolna a gorgoroth, ha csak nem az a helyzet, hogy én ilyen gonosz vagyok. Mondjuk nyáron. És rövidgatyában hallgatom a démoni, sötétségbe borult norvég havas mezők brutális morajlását. Ami nem ilyen ködösen annyit tesz, hogy annyira sűrűn reszelnek és dupláznak, hogy a zene lelassul és csak egy nagyon vonatott dallam himbálódzik, dülöngél jobbra balra. Ez a black metal ma. Következő nyáron akkor lehet fel is teszem majd. De azzal is csak a körülményeknek fogok alá játszani. Meg sokkal jobb lenne, ha más hallgatná helyettem és aztán szenvedélyesen vagy csak klasszul elmesélné ahogy egy vízpart közelében a zöldfűben egy pokrócon sütkérezve a destroyer-t hallgatta egész nyáron.
És akkor mi van azokkal, akiknek nincs idejük ennyi zenét hallgatni? Mit tesznek ők az ipod-jukra? Ugyan azt a Madonna számot kurva sokszor, hogy ne kelljen beállítani a lejátszást speciálisan? Egyre nagyobb az összes merevlemez, a legtöbb ember szerintem mégis csak egy számot hallgathat, aminek megvan a maga beteges, fanatikus szépsége. 
Végül is valahogy ez sem olyan távoli attól, amit én csinálok. Ahogy én szeretem a hangzásokat. Vagy megszeretem őket. Azzal, hogy nagyon sok szarul szóló zenét hallgatok, amikre illik, hogy lo-fi és garázs aztán nagyon régi, de teljesen más zenéket hallgatok, amik akkor voltak lo-fi és garázs. És összeáll, hogy a minor threat standells-t játszik aztán a dead stop minor threat-et és a career suicide pszichedelikus számokat garázshangzással, de punkosan. Ez a jó. Nekem legalábbis. Én úgyis mindig csak két dologra vágytam. Vagy nagyon durva zenét halljak, vagy nagyon dallamosat. 
Mind a két fenti folyamat egy tanulás is egyben. Ahogy én megtanulom milyen mélyre tudok lemenni a tetszési indexemen, ők meg azt, hogy hogyan tudják kizárni az egész világot folyamatosan, megállás nélkül és annak minden egyes közelítő lépését elhárítani, ahogy a barátnőm rakja arrébb a kezem, ha olyan helyre nyúlok, ahova ő abban a pillanatban nem szeretné, hogy nyúljak. 
Na jó néha hallgatnak rádiót is. Ha megtörnek és készek behódolni. Mennyivel egyszerűbb lenne sok ember élete, ha nem kéne mindig megvenni a nagyobb merevlemezeket, csak a frekvenciákat legtisztábban fogó mp3 lejátszókat. Az irónia is meglenne és nekik sem kéne gondolkozniuk azon túl többet, hogy a tízből melyik rádiót hallgassák. 

Mindenestre én továbbra sem álmodozom egy ipod-ról. Videósról sem mert rájöttem, hogy zavarba ejtő a kezemben tartani elektronikai eszközöket mások előtt. A választás szabadsága meg megvan már egy gigánál is, olyan messze nem is megyek egyedül soha és nekem az ipod csak egy valaminek legyen a státusz szimbóluma. Annak, hogy cd használhatatlan termék a kapitalizmus kezében. Tök jó adat tároló, és egyszerűbb is zenekaroknak arra rakni a demóikat, de sok pénzt senkinek nem kéne áldozni rájuk. Vagyis elvárni a cd-ktől, hogy az bármit vegyen olyan embereknek, akik nem rajonganak a zenéért. Hülyén néznek ki, nincs szaguk és csak mindenki azon röhög, hogy discman-ből hallgatják őket a városban. Abból, ami túl nagy, hogy bárki zsebébe beleférjen, mégis magukkal kell cipelniünk. És állandóan rázkódik.  

Meg…meg ez történ…

Budapestet ellepte a hó. És az egész civilizáció az égbe tárta a kezeit. Senki sem akart elmenni sehova, és olyan volt sétálni az autókat fásultan kiásó emberek, meg az elsuhanó autók utánfutóik platóira felpakolt ásók és sóval teli vödrök mellett, mintha tényleg kihűlt volna az emberiség. Még gyerekek is alig voltak bárhol, akik a hóvá vált víznek örültek volna. Úgy tűnt, mintha ez az állapot még nekik is sok lenne. Ehhez pont passzolt az Urinals, de passzolt akkor is, amikor nem figyeltem másra csak rájuk. A zenekarra. Mert ez van a punk zenével. Nem passzol azért annyira semmihez, csak legjobban önmagához. Maga teremi a hangulatot. Hogy klassz és hát csak klassz, hangos dühös srácokat hallgatni akkor is, amikor a busz ablakából a vár még égő fényei világítják be a budai rakpartot. És szembesülni vele, hogy ez a kép mennyire eltörpül, ha azt hallom alatta, hogy valakik félszegen behangolt gitárokat csapkodnak a pengetőikkel. Szóval igen, az Urinals-t, ha le kéne írnom abban sokkal több lenne az, hogy milyennek képzelem a környezetet amiben megszólal, minthogy azt elemezzem, hogyan szól. De akkor is sokkal jobban érdekel, hogy szól, minthogy valami alá rakjam. Mert semmi alá nem tudna bekerülni ami létezik, főleg nem olyanra ami már létezett. 
ez is segített
Meg az hogy milyen volt rácsodálkozni a villamoson a Neos-ra, hogy menyire jó zenekar, és nem a hülye tömegben fürkészni az értelmet, akik szarnak egymásra és hülyén is néznek ki. Figyelni csak a gitárszaggatásra, az ügyetlenségre, az ügetésre a tempóval arra, hogy vannak akik mindent kihoznak magukból amit tudnak és az pont elég ahhoz, hogy jók legyenek. A Neos-nak nincsenek jó számaik. Vagyis jól gitározgatnak bennük és a mániákus dob meg a pökhendi tempóváltogatás is zseniális, de nekik a lemezük jó végig. Mert nem hagyják abba, amit csinálnak akkor, amikor számcímet váltanak. Ez a zene szólhatna rossz gyerekek délutáni programjához, akik ha úgy gondolják lepisálnak egy egész havas mezőt, mert jól néz ki a felszálló gőz, ahogy olvad a hó és egy mezőnyi pisa mocsár is mutatós. Félig a pisa mocsárba süllyedt lo-fi hardcore/punk, dühös szoba zene, ha kiszabadul, a hallgatójával együtt a térbe akkor is csak úgy viselkedik, ahogy létezni tud, és elzár mindentől. De hát más is vagyok, mint a többiek valamennyire nem? Vagyis erre ébresztett rá a hó, a urinals és a neos. Már előtte is tudtam, hogy van olyan zenekar, akiknél nem számít, hol vagyok és mit csinálok. Elég sok ilyen van, ha elég zenét hallgatok. Legutóbb a Nerves-nek sikerült ennyire megnyernie engem maguknak. Akkor is tetszettek már, amikor egyszer két percig bámultam egy közért mustáros polcát, csak hogy ne tűnjön fel senkinek, én kizárólag a rádióban szóló számukat hallgatom. Most meg. Ha lassan játszanak, ha meglepően gyorsan és agresszívan, mindben olyan erő van, ami mögül irigylem a zsenialitásukat. Azt, hogy sokkal okosabbak nálam, és sokkal jobban megértik hogyan működik a zene. Vagy érzik, vagy csak szerencséjük van, de akkor is fölém emelkednek azzal amit csinálnak és egyáltalán nem zavar. Mert néha, vagy annál többször, kellenek emberek, akik jobbak nálunk, hogy elvégezzék azt a munkát amihez mi nem is lusták, csak kevesek vagyunk. Cserébe ezért meg boldogan és oda adással rajonghatok. Mert ha nerves-t hallgatok akkor értük rajongok. Ha neos-t, akkor azért, hogy a punk zene nekem zseniális, de egy kívülálló nem értheti ezt. Ami azért vicces, mert a primitív dolgokat a tömegeknek szeretniük kéne, és a Ramones meg maréknyi zenekar kivételével, ami nagyon egyszerű, az már sok. Nekik. Aki kívülálló az fel sem tudja fogni, nem érzi, hogy mi a csodálatos az összevissza gitározásban. A szerencsés srácokban, a jó érzésben. Abban, ha ők, azok akik nem mi vagyunk, próbálnák meg ezt, nekik nem sikerülne. Ez a kulcsa a dolognak. Hogy ők azt hiszik ez egyszerű, és rekreálható. Pedig kurvára nem. Aki nem punk, nem tud kinézni jól képeken, szar ruhákban, szar helyzetekben. Azok azt hihetik idegbeteg vagyok, pedig amikor a lábammal dobolok én nem vagyok se ideges, se izgatott, csak ütemeket trappolok. És amikor szól valami a fülemben, akkor csak az számít, hogy mi. Nem az, hogy honnan. Szarok a formára. Azért szól a fülemben valami mert bele vagyok buzulva a zenébe. Nem kötelességem és nem is csak az zavar, hogy akkor körülöttem hallanám, mit beszélnek mások. Hanem nekem kell hallanom valamit a fülemben, mert függő vagyok. Nekem az mp3 lejátszó egy eszköz. Mintha rohadt magányos lennék azért tapasztanám a fülemhez a mobiltelefonomat. És ez többről szól, minthogy tetszett a pop, csajok, satöbbiben az, hogy minden nap csináltak egy listát a jópofa srácok. Ez néha már inkább kóros.