végre otthon.

Néha már vallásos fanatizmussal tudok ateista lenni és kerülni olyan kifejezéseket, hogy úr isten, meg istennek hála és ilyenek. Pont annyira érzem őket felesleges szófordulatnak, mint egyesek a bacon szalonnát vagy a de-viszontot. 
Azért most mégis.
Uram isten. Vagy inkább édes faszom. Egy haverom csak fél órát volt nálam, de ő neki annyi elég is volt én meg csak a felénél vagyok valami kamu no wave válogatásnak, ami kilenc óra és szerintem vannak rajta egész kislemezek is, meg a fele nem is hiszem, hogy olyan igazi no wave, mint amilyen mondjuk a pussy galore vagy a shaggs meg tudom is én mi, inkább olyan, mint amikről az ultrahang szólhat. Annak csak egy ilyen utó buliján voltam a szívet melengető Xiu Xiu koncerten, és kicsit sajnáltam, hogy nem beígértekkel ellentétben nem járt a belépő mellé UH fesztes póló, amire meg tombolna lett már leléptünk. 
Kicsit hiszek abban, ha meghallgatok nagyon sok nagyon sokféle zenét akkor majd ezektől keletkezik valami a fejemben, amitől tudok nagyon egyszerű dolgokat nagyon egyszerűen csinálni, és végül is valamennyire működik, mert az új zenekarom pont erről szól nagyrészt és egyre kényelmesebben érzem magam benne. De ezért nem fogok a no wave-re hálával tekinteni. Vagyis valamennyire talán igen. Ez a kilenc órás válogatás is egy példája annak, hogy a zene hallgatás mennyire személyiség formáló. Nem volt az olyan régen amikor még elméleteim voltak zenéről, meg úgy gondoltam igazam van abban, hogyha a Bad Brains feloszlik miután háromszor felvette többnyire ugyan azokat a számokat akkor ők egy tök jó zenekar lennének. Olyan jók, mint a Minor Threat akik sosem hibáztak. De nem ez történt és akkor mi van? Papír szerint az MT-t jobban kéne szeretnem, mint a Bad Brains-t? Akkor is amikor Bad Brainst hallgatok, végig azon kéne gondolkodnom, hogy ez fasza, de a kései számaik nem tetszenek és a Minor Threat sokkal jobb zenekar. Nagy faszt. Ha nem tudom eldönteni, hogy melyik zenekart szeretem jobban, a többinél akkor minek kéne foglalkoznom ezzel. A lényeg úgyis az, hogy jól érezzem magam, és ez úgyis csak akkor fog teljesülni, ha azt hallgatom, úgy és akkor amikor akarom.
Mert milyen jó hely is az otthon és milyen jó dolog az egyedüllét. Amikor a már említett haverom feljött, megmutattam neki egy nagyon vicces számot, de közben untam magam. Nem szeretek zenét mutogatni, amikor kocsikban én vagy a dj az is unalmas. Vannak erre emberek, a punk messiás például kurva jól kevert addig, amíg el nem aludtam brnoi Cloak / Dagger koncertről hazafele, és még talán akkor is amikor én már a lóbőrt húztam a fejtámlájának dőlve, nagypapásan szuszogva. Sajnos én nem vagyok ilyen, nem zavar ha a pöcsömet kell emberek előtt lóbálni, de kényelmesebb egyedül üldögélni a ruháim nélkül. A hangsúly mondjuk inkább azon van, hogy hol történik ez. Nekem az egyik kedvenc körülményem a zenehallgatásban az, hogy nem vonja el a figyelmemet, ha nem akarom. Egy könyvet olvasva bármilyen klasszul nézhet ki, nehéz mosogatni, és akármennyire próbálom az Apokalipszis mosttal nem tudok együtt léggitározni, vagy megpróbálni egy újat gitározni rá. Így meg, nem kell végignéznem még húsz percet sem attól aki válogatáson jó, sőt vannak olyan válogatások amik jobbak így egyben, mint a zenekarok rajta. És az sem fog zavarni, hogy átvertek. Vagy csak csalódtam valamiért. Így az nem felháborító, hogy a klasszikus zenekarok kései lemezei, hm, furák, hanem vicces. A Death In June is sokkal félelmetesebb. Akkor is, ha azok a fura maszkok amik fel fel bukkannak a lemezborítóinkon a legfélelmetesebb dolgok között vannak amiket valaha láttam. De egy koncerten látnám, hogy ezt emberek csinálják, hogy milyenek, és az egy koncert. Nem az, hogy kibámulok az ablakon, vagy reménykedem benne, hogy ez akkor tényleg nem egy film és nem erre fog egy pszichopata becsöngetni és felkoncolni. Az egyik legérdekesebb koncert amin az utóbbi időben voltam a Social Circkle volt, ami úgy ért véget, már olyan gyorsan, hogy az felért egy ébresztő pofonnal. Annyira tetszett az az érzés, az a rácsodálkozás, hogy a ráadás számnál, már a színpad előtt rúgtak fejbe egy elbaszott stage dive végkifejletében. Én az ilyen koncerteket szeretem. Amik gyorsan lezajlanak. Mégis, itthon képes vagyok egy zenekart több órán át hallgatni. Mert van rá időm. Megtehetem. Közben nézegethetek képeket nőkről, a mennyiségében és rendszerességében szánalmasnak mondható levelezésem is lebonyolíthatom és tudom is én még mit. Közben meg néha kiszólhat hozzám a zene, úgy mint az elbóbiskolt emberekre az akárki, hogy figyelj már jó vagyok. És amikor ez megtörténik, azt nagyon szeretem. Hogy a kontárságom, vagy hívjam ezt a kocaságomnak, szóval valamelyiken felül tud kerekedni egy zenekar pusztán azzal, hogy írtak egy kurva jó számot. Csak ezért várom, hogy véget érjen ez a No Wave válogatás és végre meghallgathassam a kései SSD lemezeket. Kitudja lehet belenyúlok annyira a jóba, mint a második Uniform Choice-al, vagy mi a staring into the sun. A lényeg az, hogy végig kurva jó, még akkor is, ha a region of ice számcímből ilyen kardozós baszós metálra számítottam, mint amilyen fura az into another. Kicsit sajnálom, hogy nem az lett, mert azért a Dag Nasty-t is van olyan jó hallgatni, mint azt a lemezt és így elmaradt az amire áhítoztam, de ez van, kell nekem mindig sokat akarnom.
Különben mostanában legszívesebben csak Ramones-t és Cass Mccombs-t hallgatok. Ramones-t, mert talán tényleg ők a legjobb zenekar valaha. Mindenki mondja milyen könnyű eljátszani egy ’Pistols számot, de ramones-t, sokkal egyszerűbb és jobb is. Ez egy csoda. Most tényleg el fogom mondani amit már mindenki, akkor sem lesz felesleges. Vagyis olyan lesz, mint a Ramones. Nyilvánvaló, de mivel hiszek benne, hogy le kell írnom ezért nekem tetszeni fog, hogy megteszem. Mert beleteszem magam, és tényleg ramones, ezt nem lehet egyszerűen felfogni. Tényleg nekik kell lenniük a világ legjobb zenekarának, ha bárki eltudja játszani a számaikat, de senki sem tudja úgy ahogy ők. Legszívesebben azon a stúdiófelvételen nézném meg őket. Japánban a kamerák mögött. Bőrdzsekiben és napszemüvegben, részegen táncolva egy szakadt tornacipőben, két szép japán lányt magamhoz szorítva úgy, hogy a kezemben lévő üveg pezsgő folyamatosan kifolyna, mi meg néha elcsúsznának azon és én a fura magyar ők meg a fura japán kiejtésükkel énekelgetnénk a dalokat, hogy harcolunk az anyaföldért. Na persze.
Ha elég Ramones-t hallgatok bármi tud utána tetszeni.
Cass Mccombs pedig csak azt csinálja, amit szeret. Zenél, és kicsit szomorú. Mert néha ilyenek az emberek.

Most olvasom, hogy meghalt Jay Reatard. Gondolom kokain. Meg nagy seggfejnek tűnt, de azért isten nyugosztalja. Na bassza meg megint hülyeséget írtam.