ha még nem mondtam volna...

Mostanában néha tényleg úgy érzem, hogy népszerűbb a something against you, mint amikor létezett, és mert nekrológot sosem írtunk végül, ami talán jobb is, most itt van néhány vicces tény:

- amikor még a subbacultcha levelező lista volt, és néha voltak szoba diszkóik a trafóban, egyszer elhívtak minket is játszani, mert azt hitték egy pixies feldolgozás zenekar vagyunk. A moog-al lettünk volna együtt. Amikor még nagyon nem futottak be. nem tudom miért nem mentünk végül, most mi lehetnénk a magyar fucked up a punk zenekar akiket hipsterek is hallgatnak. 
- egyszer vagy egy hónapig leveleztem Tövisházi Ambrussal, a quart akkori főszerkesztőjével, mert valami miatt ajánlani akartak minket és neki ehhez kellett egy koncert felvétel. Nagy nehezen elküldtem neki ezt meg talán még ezt. Aztán soha többé nem írt vissza. Sőt nem sokkal utána már nem is volt semmi köze a quart-hoz. (persze nem kell azt hinni, hogy tövisházi ambrus olyan nagy something against you rajongó lett volna titokban. Pándi később egyszer elmondta, hogy őt kérdezték meg kik itthon jó zenekarok és minket is megemlített. Gondolom mert a két alkalomból amikor kisegített minket egyszer adtunk neki ezért egy üveg töményt, a másodiknál meg mi robbantottunk ki egy balhét. És a balhék a punkban jó dolgok). 
- komolyan volt kétszer vagy háromszor, hogy ki akartak adni minket külföldön, amiből aztán soha nem lett semmi. Szóval annyira komolyan azért mégsem akartak minket kiadni külföldön.
- készült velünk vagy három interjú, amik soha nem jelentek meg (eddig). Ebből talán az a legjobb, amit a reaction-ös srácokkal csináltunk a szentesi ifi ház egyik tánctermében. Nagyon hosszan beszélgettünk, totál részegen mindenféle baromságokról. Két dologra emlékszem, hogy azt mondtam a conan a barbár a kedvenc filmem. És, hogy kétszer mentem el hugyozni interjú közben. Egyszer egy kézmosó kagylóba, másodszorra pedig ki a művház ablakán ki a művház erkélyére. Ezen felbátorodva a többiek elkezdtek az általam kinyitott ablaknál cigizni és az interjúnak így közvetve miattam vége is szakadt. Később majdnem elcsúsztam a mínusz miatt jéggé fagyott vizeletemen, amikor a művház erkélyén kóvályogtam.
- valami music factory-s koncertre nagyon korán érkeztünk, és mert akkoriban még nem tanultam meg olyan profin, hogy hogyan kell nagyon gyorsan cd-ket összerakni ezért együtt hajtogattunk egy asztalnál, csapatépítés gyanánt. Mert az uncsi volt, és kicsit azért már részegek voltunk a split cd pár darabjának a cd alatti, fekete tok részére írtunk üzeneteket a majdani hallgatóknak. A hátsó borító, alá felé (?), szóval a műanyaglap, amire írtunk és a hátsóborító közé betettünk megszáradt taknyot és fanszőröket is. Én sajnos nem, mert magától nem jött ki, tépni meg nem akartam, mert részegen túl sokat markoltam, de túlságosan fájt is. Ugyan ekkor hánytam azt hiszem össze a MF vécéjét, és törtem le egy gitárládáról egy kereket, mert amikor meghallottam, hogy egy Böiler számot rakott be valaki az üres tánctérnek felfutottam inkább táncolni, eldobva a ládát.
- mindig is utáltam, hogy say-nek rövidítettek minket. Ez az ára annak, ha hosszú nevetek van. Mondjuk a nevünket mindig is imádtam.
- mielőtt Gepárd kirúgta Kicsit a zenekarból. Kicsi mindenkit ki akart rúgni és helyettesíteni valaki mással. Kivéve Ördit, mert ő a kirúgott Misi helyére került be. Hogy miért meg hogyan? Mert épp lent volt valami redlineoffside-os ügy miatt a próbateremben, amikor Misi megsértődött és hazament egy Gepárd beszólástól. Így Ördivel próbáltunk tovább aznap, és végül maradt is a zenekarban. Misi meg később befutott a reggae zenekarával.
- Ha már Ördi. Ugye mi nem játszottunk egy időtől fogva a vörös/kék yukban, ilyen elvből, és olyan bulikon sem, amiket nagyvállalatok támogattak valahogy. Ezért sokan hihették, hogy vannak elveink. Ennek tükrében vicces, hogy Ördi dobolt volna a fehér karácsonyon, ha Demszky nem torpedózza azt meg. Azt hiszem az Akcióegység zenekarban segítette ki valami régi ismerősét ezzel. Szerinte csak sörözésről meg balhéról énekeltek, nem voltak igazi nácik. Ja a fehér folyó című számuk is arról szól, amikor az ember annyi sört iszik, hogy a vizelete fehérré változik. Különben Nagy Feró garázsában próbáltak. Ördi szerint Feró egész elviselhető arc csak kurva fárasztóan sokat beszélt a politikáról.
- Ez annyira nem érdekes, csak szép rituálé volt, hogy mindig Gepárd keménytokjába tettem be a cuccaimat, amik a zsebemben voltak, a koncertek előtt. Különben Gepárd két dolgot mondott el nekem az első koncertünk előtt, amit többé kevésbé mindig be tudtam tartani. Igyak meg minimum két sört mielőtt elkezdünk játszani és üvöltsek, mint az állat. 
- egyszer egy srácot megvertek a koncertünkön, mert valami félre értésből azt hitte, hogy egriek vagyunk (kik? Remélem a tisztán a cél felé-vel kevert össze minket), és emiatt ideges lett, aztán a barátaink lettek idegesek tőle.
- Több dolog miatt oszlott fel a something against you, de a fejemben két fő oka van. Az egyik az, hogy Kobera jól berúgott a newborn reuinon bulin és megalapította a ninpulators-t, persze leginkább fejben, de valamennyire komolyan is. És, hogy amikor Ördi bejelentette, hogy kilép, aznap valami baszott nagy dugó volt a városban. Ezért alig jutott ideje, hogy otthon legyen a családjával, és mivel a többieknek ott volt már a Rákosi, nekünk Koberával, meg frissen a ninpulators, így foghatta arra, hogy már úgyis van mindenkinek új zenekara. És akkor a dugóban sem kell a jövőben aszalódnia próbára jövet, hanem lehet a családjával. 
- Egy falfirkával sikerült felbasznunk Farkas ektomorf Zotya agyát. Ráadásul egyszer majdnem játszottunk velük az a38-on. Vagy Jakab csak részegen telefonálgatott. Nem tudom. 
- a két legviccesebb kamu konferálás talán az volt, amikor azt mondtam, hogy mi vagyunk a skrewdriver és később egy blogban olvasva kiderült, hogy volt aki ezt elhitte. Már nem azt hogy mi vagyunk az angol fasiszta zenekar akinek vagy évtizedek óta halott az énekese, hanem csak azt, hogy ez a nevünk. A második az, amikor azt hiszem mezőtúron azt mondtam, hogy a madball-tól játszunk az it’s my life-ot. Persze a bad brains-től játszottuk a pay to cum-ot, de elég sokan kikelve magukból üvöltötték az it’s my life szövegét. Vagy valamit, ami nem a pay to cum volt. Vagyis hát tudom is én, mert hiába játszottuk sokszor annak a számnak sem tudtam soha a szövegét. De szerintem H.R. sem.  
- Bár játszottunk KKK jelmezben, és előszeretettel baszogattuk a PC emberkéket, a queerkillers url, ami miatt a turnészervezésben sokat szívtunk egyáltalán nem ilyen paraszt poén akart lenni. Egyszerűen miközben csináltam az oldalt skinhead youth-ot hallgattam és az ő buzi verős sztorijaik jutottak az eszembe, hogy ez milyen gyökérség volt, meg, hogy mi milyen köcsög-ölők lennénk, és mert akkoriban még vékony voltam ez nekem tök groteszk volt és egyben nekem magától értetődően parodisztikus. Bár most kövéren sem tudnék vagy akarnék megverni senkit. Azért vicces volt, hogy rányomtatták egy plakátra a queer killers-t, amikor álnéven akartunk fellépni egyszer. Azon a bulin amin később nem léptünk fel, mert a coca cola támogatta. Pedig az első vagy az első két Minor Threat kislemezt játszottuk volna el egyben, az out of step-pet és a straight edge-et pedig Lóri énekelte volna.  
- játszottunk az against me-vel. Nem nagyon érdekelt senkit a koncert, kb 60 ember nézte őket. Bár nekik / nekünk tetszett. Szerintem már nem fognak úgy befutni, hogy felkeressen miattuk a fókusz tíz év múlva, hogy mégis milyen volt az egész, mint ahogy a Nirvana itthoni elő zenekarát felkeresték pár éve. Így most itt mondom el, hogy tőlünk akartak füvet venni, de nálunk nem volt. Aztán nem tudom kitől szereztek, de a hangosító faszira egyszer csak felkerült egy AM póló, ami mellé eléggé vigyorgott is.
- nem hiszem, hogy nekik feltűnt volna, de amikor az MDC előtt játszottunk nyomtunk egy Bad Brains feldolgozást. Ami közben a teremben tartózkodó körülbelül tíz ember tömegverekedésbe kezdett. Még vér is folyt, mert egy nagyon részeg srác beleesett a saját sörös korsójába. Ja nem a számra ment az őrjöngés, hanem csak úgy elkezdtek verekedni az emberek.
- búcsú koncerten majdnem elnyomtuk ráadásnak a sex & violence-et. Amit a 2000-es években jó ha összesen öt ember ismert fel amikor játszottuk. Nem sokszor, de pont elégszer. Nem sok embernek…de pont elégnek.
- a szövegek nagy része fogalmam sincs, hogy hogyan született volna meg, ha nincs az imdb-nek memorable quotes felülete. Na jó sok sor származik más zenekarok számainak a félre hallásából, és pár gondolat csajok myspace oldalairól.
- a két legkirályabb dolog, amit valaha mondtak rólunk: valaki pisálás közben a Filter vécéjében azt fejtette ki a haverjának, hogy olyanok vagyunk, mint a magyar mezőgazdaság. Sajnos az érvelésre nem emlékezett már az a haverunk aki ennek fültanúja volt. A második pedig a Press Gang dobosa szájából hangzott el, a hírre, hogy feloszlottunk. „Nagy kár, mert kevés olyan zenekarral játszottunk, aminek a tagjai már délután ötkor aludtak a klub előtt, félmeztelenül és totál készen”.  

végre otthon.

Néha már vallásos fanatizmussal tudok ateista lenni és kerülni olyan kifejezéseket, hogy úr isten, meg istennek hála és ilyenek. Pont annyira érzem őket felesleges szófordulatnak, mint egyesek a bacon szalonnát vagy a de-viszontot. 
Azért most mégis.
Uram isten. Vagy inkább édes faszom. Egy haverom csak fél órát volt nálam, de ő neki annyi elég is volt én meg csak a felénél vagyok valami kamu no wave válogatásnak, ami kilenc óra és szerintem vannak rajta egész kislemezek is, meg a fele nem is hiszem, hogy olyan igazi no wave, mint amilyen mondjuk a pussy galore vagy a shaggs meg tudom is én mi, inkább olyan, mint amikről az ultrahang szólhat. Annak csak egy ilyen utó buliján voltam a szívet melengető Xiu Xiu koncerten, és kicsit sajnáltam, hogy nem beígértekkel ellentétben nem járt a belépő mellé UH fesztes póló, amire meg tombolna lett már leléptünk. 
Kicsit hiszek abban, ha meghallgatok nagyon sok nagyon sokféle zenét akkor majd ezektől keletkezik valami a fejemben, amitől tudok nagyon egyszerű dolgokat nagyon egyszerűen csinálni, és végül is valamennyire működik, mert az új zenekarom pont erről szól nagyrészt és egyre kényelmesebben érzem magam benne. De ezért nem fogok a no wave-re hálával tekinteni. Vagyis valamennyire talán igen. Ez a kilenc órás válogatás is egy példája annak, hogy a zene hallgatás mennyire személyiség formáló. Nem volt az olyan régen amikor még elméleteim voltak zenéről, meg úgy gondoltam igazam van abban, hogyha a Bad Brains feloszlik miután háromszor felvette többnyire ugyan azokat a számokat akkor ők egy tök jó zenekar lennének. Olyan jók, mint a Minor Threat akik sosem hibáztak. De nem ez történt és akkor mi van? Papír szerint az MT-t jobban kéne szeretnem, mint a Bad Brains-t? Akkor is amikor Bad Brainst hallgatok, végig azon kéne gondolkodnom, hogy ez fasza, de a kései számaik nem tetszenek és a Minor Threat sokkal jobb zenekar. Nagy faszt. Ha nem tudom eldönteni, hogy melyik zenekart szeretem jobban, a többinél akkor minek kéne foglalkoznom ezzel. A lényeg úgyis az, hogy jól érezzem magam, és ez úgyis csak akkor fog teljesülni, ha azt hallgatom, úgy és akkor amikor akarom.
Mert milyen jó hely is az otthon és milyen jó dolog az egyedüllét. Amikor a már említett haverom feljött, megmutattam neki egy nagyon vicces számot, de közben untam magam. Nem szeretek zenét mutogatni, amikor kocsikban én vagy a dj az is unalmas. Vannak erre emberek, a punk messiás például kurva jól kevert addig, amíg el nem aludtam brnoi Cloak / Dagger koncertről hazafele, és még talán akkor is amikor én már a lóbőrt húztam a fejtámlájának dőlve, nagypapásan szuszogva. Sajnos én nem vagyok ilyen, nem zavar ha a pöcsömet kell emberek előtt lóbálni, de kényelmesebb egyedül üldögélni a ruháim nélkül. A hangsúly mondjuk inkább azon van, hogy hol történik ez. Nekem az egyik kedvenc körülményem a zenehallgatásban az, hogy nem vonja el a figyelmemet, ha nem akarom. Egy könyvet olvasva bármilyen klasszul nézhet ki, nehéz mosogatni, és akármennyire próbálom az Apokalipszis mosttal nem tudok együtt léggitározni, vagy megpróbálni egy újat gitározni rá. Így meg, nem kell végignéznem még húsz percet sem attól aki válogatáson jó, sőt vannak olyan válogatások amik jobbak így egyben, mint a zenekarok rajta. És az sem fog zavarni, hogy átvertek. Vagy csak csalódtam valamiért. Így az nem felháborító, hogy a klasszikus zenekarok kései lemezei, hm, furák, hanem vicces. A Death In June is sokkal félelmetesebb. Akkor is, ha azok a fura maszkok amik fel fel bukkannak a lemezborítóinkon a legfélelmetesebb dolgok között vannak amiket valaha láttam. De egy koncerten látnám, hogy ezt emberek csinálják, hogy milyenek, és az egy koncert. Nem az, hogy kibámulok az ablakon, vagy reménykedem benne, hogy ez akkor tényleg nem egy film és nem erre fog egy pszichopata becsöngetni és felkoncolni. Az egyik legérdekesebb koncert amin az utóbbi időben voltam a Social Circkle volt, ami úgy ért véget, már olyan gyorsan, hogy az felért egy ébresztő pofonnal. Annyira tetszett az az érzés, az a rácsodálkozás, hogy a ráadás számnál, már a színpad előtt rúgtak fejbe egy elbaszott stage dive végkifejletében. Én az ilyen koncerteket szeretem. Amik gyorsan lezajlanak. Mégis, itthon képes vagyok egy zenekart több órán át hallgatni. Mert van rá időm. Megtehetem. Közben nézegethetek képeket nőkről, a mennyiségében és rendszerességében szánalmasnak mondható levelezésem is lebonyolíthatom és tudom is én még mit. Közben meg néha kiszólhat hozzám a zene, úgy mint az elbóbiskolt emberekre az akárki, hogy figyelj már jó vagyok. És amikor ez megtörténik, azt nagyon szeretem. Hogy a kontárságom, vagy hívjam ezt a kocaságomnak, szóval valamelyiken felül tud kerekedni egy zenekar pusztán azzal, hogy írtak egy kurva jó számot. Csak ezért várom, hogy véget érjen ez a No Wave válogatás és végre meghallgathassam a kései SSD lemezeket. Kitudja lehet belenyúlok annyira a jóba, mint a második Uniform Choice-al, vagy mi a staring into the sun. A lényeg az, hogy végig kurva jó, még akkor is, ha a region of ice számcímből ilyen kardozós baszós metálra számítottam, mint amilyen fura az into another. Kicsit sajnálom, hogy nem az lett, mert azért a Dag Nasty-t is van olyan jó hallgatni, mint azt a lemezt és így elmaradt az amire áhítoztam, de ez van, kell nekem mindig sokat akarnom.
Különben mostanában legszívesebben csak Ramones-t és Cass Mccombs-t hallgatok. Ramones-t, mert talán tényleg ők a legjobb zenekar valaha. Mindenki mondja milyen könnyű eljátszani egy ’Pistols számot, de ramones-t, sokkal egyszerűbb és jobb is. Ez egy csoda. Most tényleg el fogom mondani amit már mindenki, akkor sem lesz felesleges. Vagyis olyan lesz, mint a Ramones. Nyilvánvaló, de mivel hiszek benne, hogy le kell írnom ezért nekem tetszeni fog, hogy megteszem. Mert beleteszem magam, és tényleg ramones, ezt nem lehet egyszerűen felfogni. Tényleg nekik kell lenniük a világ legjobb zenekarának, ha bárki eltudja játszani a számaikat, de senki sem tudja úgy ahogy ők. Legszívesebben azon a stúdiófelvételen nézném meg őket. Japánban a kamerák mögött. Bőrdzsekiben és napszemüvegben, részegen táncolva egy szakadt tornacipőben, két szép japán lányt magamhoz szorítva úgy, hogy a kezemben lévő üveg pezsgő folyamatosan kifolyna, mi meg néha elcsúsznának azon és én a fura magyar ők meg a fura japán kiejtésükkel énekelgetnénk a dalokat, hogy harcolunk az anyaföldért. Na persze.
Ha elég Ramones-t hallgatok bármi tud utána tetszeni.
Cass Mccombs pedig csak azt csinálja, amit szeret. Zenél, és kicsit szomorú. Mert néha ilyenek az emberek.

Most olvasom, hogy meghalt Jay Reatard. Gondolom kokain. Meg nagy seggfejnek tűnt, de azért isten nyugosztalja. Na bassza meg megint hülyeséget írtam.