Someday this war's gonna end...

Ez lesz, amikor nem csak a himi humi van. Május ötödike nekem úgy nézett ki címszavakban, nagyon vázlatosan, hogy nulla órakor megnéztem a Mások életét, aludtam pár, fogjuk rá, kellemes órát aztán a második világháborúról olvastam, utolsó kurzusomon, a főiskolán mindörökre, pedig levetítették nekem az Apokalipszis most rendezői, vagy egy órával hosszabb, változatát. Valakinek ennyi is elég lett volna, hogy a bandanáját homlokára kötve merényletet kövessen el valami gagyi, de sokat pattogó magyar politikus ellen, de én még gavallérságból magammal szemben megnéztem Bécsben a Cursed Kibaszott Cursed-öt.

Az oda útról tényleg csak annyit, hogy aki teheti inkább, vegyen osztrák autópálya matricát, mert most így, hogy egyre több pincéről derül ki arrafelé, mi van bennük, nem valami idegkímélő átmenni ezeken a kisváros- falukon.

Az első helyi zenekart (The Plague Mass) már láttam. Így amíg utazó társam próbálta kipihenni a kínai kajától való ételmérgezését, én a műszakjukat befejező osztrák melósokkal hadakoztam, hogy inkább engem szolgáljanak ki előbb a benzinkúton. Aztán bent áttúrtam a disztrókat és csak egy ügyetlen momentum, meg az éberség hiánya miatt tudták előlem megvenni a Violent Minds nagylemezt, akik diszkográfiájának a megszerzése a nyaram nagy feladata. Mondván ez ilyen nem csak szórakozunk hanem gondolkodunk is buli, a különböző, „hogy válj és maradj anarchista” kézi kalauzok között megtaláltam, később életem legdrágábban megvásárolt fanzine-jét, ami kizárólag arról szól, hogy a nők hogyan védjék meg magukat, már úgy értem fizikai kontextusban, verekedésről. Érdekes módon eladták nekem, és még furcsán sem néztek. Ez különben az egész estére jellemző volt, mert míg a magyaroknak van egy ilyen rejtett ősi érzékük, hogy még a sorstársukat is egyből kiszúrják, ha nem gyakori látogató, úgy az osztrákok végig csak németül beszéltek hozzám, meg ordibáltak a fényképező gépem miatt, de mivel nem érdekelt mit akarnak mondani, így nem kérdeztem vissza, egy olyan világnyelven, amit én is értek.

Egy régi Nyitott szemmel fanzine-ből emlékeztem, hogy van valami ilyen zenekar, de most visszaellenőrizve kiderült, hogy ők a Mörser-ről írtak én meg a Mönster-t láttam. Német, német egy kutya lehetne mondani, és aki hallott már egymás mellé állítva egy műfajon belüli német zenekarokat az nem is értetlenkedne. Ezek a srácok olyan gondolkodó crust-ként akartak feltűnni (értsd. találkoznak szappannal), ezért szerencsére a közönségben kevés volt a szegecs és a rohangáló kutya, a zene meg (nem annyira szerencsére) összetettebb volt és a követhető 2 mondat, azokban maximum 6 szó, dalszövegeket is túlteljesítették magasan. Pont az Apokalipszis most után gondolkoztam azon, milyen lenne egy zenekar, ami vegyíti a Discharge-ot a Descendents-el. Én biztos imádnám, lehet a próbateremben Mönster is valami ilyet akart, mert amit csináltak arra én tegnap este csak a pop crust kifejezést találtam. Ami most nem sok jót jelent. A pop-ra lehet, szokták mondani, hogy olyan himi humi műfaj, vidámak a szörfös srácok, táncolnak a bikinis lányok, Mönsterék is próbáltak viccesen / irónikusan (remélem) pózolni, meg jópofáskodni, csak ahogy színházban, hogy hátul is lássa mindenki mindent túl kell játszani, egy koncerten jópofának lenni, az nagyon finomra hangolt dolog, amit tanulni nem is lehet, inkább érezni vagy természetesen vele születni. Nekik ez nem jött össze, sőt kurva hosszan játszották a mélyre hangolt és durván dobolt green day-üket.

Különben az egész buli kurva drága volt. És hiába nem volt még a fő zenekar sehol, a béna elő zenekarok, az ndk ügynökön, a marhavagonos ss tisztek és a vietnámi háború, meg a súlyos belépő eléggé lehúzta már a hangulatom. Erre kellett a Cursed-nek építkeznie. Elég gyorsan és biztosan sikerült. Az első szám felénél már csak állni tudtam, és minél kevesebbet pislogni. Zajos hardcore zenekar, láttam már sok ilyet, a legtöbbet élveztem is, de ennek akkor és ott valami olyan hihetetlen intenzitása volt, hogy teljesen ki ragadott mindenből. A hétköznapokból, a zenekarok felsorolásból, akiket lehetne hozzájuk hasonlítani, abból hogy már másfél órája állok a talpamon és ezt a hátam nem nagyon bírja. Tegnap az aréna második legnagyobb termében csak a Cursed volt meg én. Valahogy úgy, mint ahogy Christina Ricci-nek, a drogoktól, ott volt Lou Reed, és én pedig csak 2 sört ittam.
A színpadon volt a látszólag mitugrászsága komplexusaiból fess diktátor kinézetet formáló, különben iszonyat közvetlen és jópofa énekes. Egy szende, kinézetre valami remeteségből előrángatott basszusgitáros, aki zavarba jött, ha a szerintem felesleges, füstgép csak őt lepte el és semmit sem látott. Egy dobos, aki megbízhatóan döngölt, és csak néha engedte meg magának, hogy mosolyogjon, és azt est hőse a gitáros. Persze mackós, mert ilyen riffeket egy nyámnyila, összeesett fasz nem nagyon bírna megtartani és a teremben körbe vinni. Ők négyen uralták a zajt. Tényleg csak kifejezések jutottak eszembe, mint például a lehengerlő, mert ezek tényleg ránk görgettek valami olyat, ami mélyen a földbe nyomott mindenkit, vagy az apokalipszis, mert néha akkora káosz alakult ki, hogy minden tiszteletem az énekesé, meg a többieké is, hogy látszólag vezető fény nélkül is el tudtak igazodni abban, ami látszatra kezdett még rajtuk is túl nőni és kicsúszni a kezükből. Aztán amikor az ember fejében már tényleg csak monotonon pulzáló disszonancia van, elővesznek egy másik basszusgitárt és egy jó nagy középsőujjat mutatnak a kemény zenének, hogy akkor hat húr nélkül is tökéletesen meg lehet lenni.
A héten biztos meg fogok hallgatni, legalább egyet a három lemezük közül, de nem mondanám azt, hogy ők lettek a kedvenc zenekarom. Tegnap este viszont képesek voltak arra, hogy 1 órán keresztül ők legyenek a világ egyetlen és legjobb zenekara.

Itthon meg már várt a rendelésem a book-onlinetól és egy kis maradék a hűtőben. Hát kell ennél több? (Igen! Vans cipőt nem tudtam venni és a Cloak / Dagger kislemezem sem kaptam meg)