I am so conditioned to fall

Déli pályaudvartól a Batthyány térig csúcsforgalomban egy reggelen ötször sikerült meghallgatnom a Shark Attack első kislemezét. Hogy a napom ne teljen tétlenül ma le akartam mérni, egy lakótelep kör alatt hányszor sikerül. Annak a számolását, hogy Matt Summers egy másodperc alatt alatt hány fuck yout-t tud magából kinyúzni, akkor hagytam abba, amikor egy csapat kisgyerek majdnem fellökött miközben egymást kergették. Megint leírom: itt a nyár. És ilyenkor nem csak a jó csajok kerülnek elő, hanem a télen fűtött szobákban féltve őrzött kisgyerekeket is leküldik a szüleik, hogy friss levegőn legyenek. Ja meg mindenütt öltönyös emberek vannak, és ha te is felveszel egyet, csak úgy, vagy mert temetésre mész, a villamoson úgyis oda fog hajolni egy magát kedvesnek gondoló öregasszony azzal a kérdéssel, hogy „na és te kit húztál irodalomból?”.
Emlékszem amikor én érettségiztem. A négy év alatt, amíg gimnáziumba jártam mindig szinte mindenki csak komolysággal és rettegéssel tudta szóba hozni. Én valahogy még az írásbelik előtti éjszakán is baromi távolinak éreztem az egészet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is otthagyom a gimnáziumot, leérettségizem, egyben felvételizem is, és utána főiskolára megyek. A no future ennyire belém tudta tenni magát. Vagy egyszerűen csak nem akartam semmit. Emlékszem a teremben, ahol a történelmet írtam, az egyik legnagyobb seggfej volt a felügyelő. Személyes sértésnek is vette, hogy én öltöny helyett pulóverben ültem be, és gondolom, hogy megleckéztessen ki kellett üríteni a zsebeimet, hogy az első padra kirakott személyes, puskázásra alkalmas tárgyak közül nem vettem e el a sajátomon kívül valaki másét is. A baj csak abban volt, hogy akkor már rég nem érdekeltek a világ seggfejei. Amíg gimnáziumba jártam minden hónap olyan volt, mint egy év. Mielőtt elkezdtem volna az iskolát, akkor voltam először igazi punk koncerten. Olyanon, amit egy közepes méretű klubban rendeztek és punkok, hardcoreokos és skinheadek mind egy tető alatt gyűrődtek egymásnak. Én meg beleszerettem a dologba. A sör-cigi-izzadatság keverékének szagába meg főként a hangos zenébe. Emlékszem mielőtt a főzenekar belekezdett volna, a stiff little fingers-től szólt az Alternative Ulster és olyan büszke voltam magamra, hogy ismertem ezt a számot. Nem csak a környezetbe szerettem bele azon a nyáron, hanem a zenébe, úgy egészében. Katalógusokból néztem ki, mit szeretnék beszerezni, interjúkban bárki bármit ajánlott azt én is meghallgattam. Ugyan olyan lelkesedéssel tudtam élvezni a Minor Threat-et, mint egy japán Oi zenekart. Minden új volt és olyan jó, meg hihető. Aztán elkezdődött a gimnázium és én először törött kézzel, majd gipsz nélkül csak üldögéltem magamban olyan egy teljes évig. Már az elején rájöttem, hogy nem szeretnék belekerülni a folyamba. Nem volt senkivel semmi gondom, de engem csak a zene érdekelt akkoriban. Olyan, amit mások nem nagyon hallgattak. Így nagyjából magamat száműztem egy külön kis világba, de nem bántam. Volt tarajom, hallgattam oi-t és ska-t, egy kis metalt is, voltak hülye ruháim, szünetekben és unalmas órákon fanzineeket olvastam, vagy walkmant hallgattam. Aztán amikor egyre jobban tisztába kerültem saját magammal, meg azzal, hogy mi az ami igazán tetszik nekem a punkban egyre fogytak a kitűzők, felvarrók a ruháimról és fura hajak a fejemről. Így van ez, amikor stabil lesz a belső, letisztul a külső is. Van akinek jézus, van akinek az árpádsávok, nekem a punk zene terelte egy mederbe az életem. A különbség talán annyi, hogy én rájöttem, azzal, hogy punk zenét hallgatok egyáltalán nem vagyok több vagy jobb egy tisztán, racionálisan gondolkodó embernél. Sosem éreztem annak szükségét, hogy társadalmi kérdésekben többet okoskodjak, mint kellene. Engem mindig is csak a zene, aztán a filmek és a könyvek érdekeltek. Amíg mások a délutánjaik alatt leckét írtak, vagy tompára szívták magukat én órákon át hallgattam, olvastam, néztem zenét. Néha a külvárosba, néha bécsbe mentem koncertekre, aztán másnap 7kor hallgathattam irodalom fakultáción, hogy a tanárnak melyik a kedven cobra 11 része és az anyja mivel bántotta meg a hétvégén. Elkezdtem zenéről irogatni, belekerültem egy zenekarba. Többet is észre tudtam venni a lányokban, mint a kerek fenekek, de azért nagyon boldog voltam, hogy az előttem ülő csajnak néha kilógott a tangája. Persze beletörődtem abba is, hogy senki sem fog a kerületemben többre értékelni a többi járókelőnél csak, mert Black Flag pólót hordok, és ha lehet egy lánnyal nem, úgy kell megismerkednem, hogy a Beat Happeningről beszélek neki.
Szóval csak állt ott velem szemben az a seggfej felügyelő és kurva ideges lett, mert ő csak azt látta, hogy leszarom amit mond, sőt szórakoztat is, de valószínűleg nem értette miért.
A főiskola aztán gyorsan elment. Valószínűleg azért mert jelentősebb személyiségváltozásokon nem mentem át. Kevés csajba estem bele, új zenei irányzatot nem kezdtem hallgatni, új elképzelésem is kevés dologról született, mert nagy igazságokra nem nagyon jöttem rá. Ha visszatekintek az elmúlt 3 évemre nincs is olyan sok dolog, ami miatt igazán szégyelhetném magam, ha akarnám. Csak olyanokat sajnálok, hogy kimaradt a szar környéken albérletben lakás – saját városomban faszság lenne? A fanzine-em nem az iskola ingyenes fénymásolóiban nyomtattam – nem is tudok róla, hogy van ilyen. Nyomorognom sem kellett és emiatt a menzáról kaját lopni, meg jegy szedőset játszani csak azért, hogy aztán megnézhessem a zenekart, akikre már hónapok óta vártam. Még hajnalig sem maradtam fenn tanulni.Aztán most itt egy újabb nyár és nemsokára megint fel kell nőnöm a feladathoz. Nehéz elképzelni, hogy az egész napos semmit tevést, szórakozást majd felváltja a 9től 5ig dolgozás, visszafogott ruhában, vissza fogott kinézettel. Hogy egyre kevesebb időm lesz Thurston Moore Sonic Youth előtti zenekarait felkutatnom, és fáradtan fogok éjszaka a teljesen üres lakótelep, legnagyobb parkjának a közepén megállni egy pillanatra, hogy a Wipers Doom Town-jának a beborult kezdő riffje igazán végigkarcolja mind azt az utata, ami a fülemben indul, felmegy az agyamba, aztán végigfut a gerincemen. Talán majd jobban fogom értékelni az időt, a hétvégéket. És a megkeresett pénzemből végre minden hülyeséget magamra tetováltathatok. Lehet olyan helyre költözhetek, ahol az utak nem 45fokban lejtenek és nem lehetetelnség rajtuk futni vagy biciklizni. Majd eldől. Addig még megpróbálok minél több mindent meghallgatni/nézni/elolvasni. Hogy amíg beérek a pokolba, kicsit lehessek a villamoson a saját, egyre színesebb világomban.