D.I.Y. (ah oh ah ah)

Most minek tagadjam. Heti rendszerességgel eszem gyorséttermekben, a nadrágom hátulján egy pici piros címke lóg, a cipőmön pedig egy nagy fehér pipa van. Évente több tízezret költök 20 perces koncertekre, de 500 forintnál kevesebbet jótékony adakozásra. Megbámulom a nőket, mert szerintem a legtöbbjük gyönyörű, de néha annyira erősen fókuszálok, hogy ez zavarba ejtő lehet nekik. Hiszek a szociál darwinizmusban is. Vagy inkább leszarok mindent. Ahogy azt a dal is mondja „az élet túl rövid ahhoz, hogy másra vesztegessd”. Ha tesz valamit az ember azt tegye magáért. Végülis, ez így is működik, mert ahogy szükségünk lehet egy kényelmes nadrágra, úgy arra is, hogy lelkiismeretet vegyünk magunknak mások etetésével, vagy délutáni italuk finanszírozásával.
Van ez a színtér, van a unity meg ilyenek, de én mindig is csak a szórakozásban hittem. Mindenki azt tegye, amihez kedve van. Ne másokért, hanem magáért. Ez mégiscsak egy szabadon választott hobbi és nem munka. Meg a világ is van annyira szar, hogy aki még magával sem törődik, az inkább ne is várjon semmit. A rinyálók és önfeláldozók meg menjenek azok után a medvék után, akik elcammognak, ha Magyarország tényleg felmelegedik és végre mediterrán nép leszünk.
Ezek után elég paradoxon lehet, hogy már a második koncert megszervezésben vettem részt. Ráadásul olyan zenekarnak, akiket Bécsben is megnézhettem volna, nem ingyen, de legalább fix költséggel. Talán még kényelmesebb is lett volna, mert például jegyszedő emberke híján, nekem kellett bűvészkedni a visszajáróval és a pecsétet helyettesítő filccel, meg nem egy kitartó idiótával, akinek ördöglakat szintű problémát okozott az, hogy hogyan kell bejutni egy koncertre. De hülyék mindenhol vannak, nem is szívesen teszünk értük semmit.

Akkor miért is?

…Általában távol tartom magam az új emberektől, el sem tudom őket viselni, ha meg bárkit csak egy kicsit is érdekesnek találok, akkor rögtön feszengeni kezdek, mert van már veszteni valóm. Ha viszont egy zenekarral kerülök kapcsolatba, mint szervező vagy szervezővel, mint egy zenekar tagja valahogy minden más lesz. Lehet csak még nem szoktam hozzá az érzéshez, és csak az újdonság tüzel fel, de pár perc után minden csak úgy jó lesz. Nem kellenek a tipikus hülye kérdések, hogy „milyen eddig a turné” ésatöbbi. Néha elég csak odabiccenteni vagy rámosolyogni a másikra. Aztán persze minél részegebb mindenki, annál többet akarnak elmesélni magukról. Előkerül ki-ki városi legendája, kedvenc pornó oldala, az univerzális, tzaziki öntet története. Meg baromi jó érzés a fürdőszoba ajtajában, pisálást visszatartva, összeakadó nyelvvel a jó és rossz újjáalakulásokról beszélgetni, és kicsit érezni azt, hogy ezek a srácok is pont olyanok, mint mi. És többek közt ez, meg az is hogy egy vagy több napra részese lehetsz egy olyan jó mókának, mint egy turné, téged is ugyan úgy feltölt. Egyszerűen megnyugtató volt látni, hogy 5 embert kísérgetünk, akik jól érzik magukat, még akkor sem idegeskednek, amikor 15 percre beszorultunk egy lehetetlen helyre és hátulról beletolattunk valami nem nagy autóba. Dicsérik a magyar söröket, mert már 4től is berúgtak, aztán csak a csajozós Buzzcocks és Ramones számokat éneklik, miközben valami mentolos likőrt diktálnak belém, és viccesen kommentálják az éjszakai kivilágítást és stripteas bárokat. Meg az éppen szülinapos mellet ülni, akihez pontban éjfélkor odarohannak és eléneklik a „boldog, boldog, boldog születésnapot” kicsit vaskosabb, német változatát, összeborulva, aztán a fele társaság videó klip-seggű csajokkal táncol a leggagyibb reggae számokra. Valakiről kiderül, hogy a Ramones, másról hogy a Fugazi a kedvenc zenekar. Egyikük nemsokára megnősül, másik csak kúrni akar, mondjuk ma, de nagyon, akár az egyik videó klip-seggű csajjal is. Aztán még hajnali háromkor megbeszélni a foci drukkerkedés sztereotípiáit és a jó punk zene lényegét. Meg az ezer más dolgot, ami most nem jut eszembe, de majd ha ők szerveznek nekem koncertet, akkor még jobb lesz visszaidézni. Nem csak azért mert végülis a zenekarok egymást visszahívják, hanem azért is mert akkor már barátokhoz mész vissza, nem valami fura seggfejhez, akit meg kell szoknod még mielőtt a hűtőjébe kezdenél köpködni.

Koncertet szervezni baromi egyszerű. Kell hozzá pár jó zenekar, egy jó hely, egy lakás, meg egy haditerv. A zenekarral úgy kell bánni, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak ezer kilométerre az otthonodtól. És ha nem vagy seggfej, akkor minden jól sül el. Nem kellenek hangzatos booking nevek, meg ilyenek. Kicsit át kell gondolni, és mindenki megvendégelheti azt a zenekart, ami éppen erre jár és tetszik neki. Ha már van internet, akkor a blog, podcast, fotóportál után nyugodtan lehet a koncertszervezés is egy bevett dolog. Bár ahogy látom egyre jobban az, és ez elég jó. Persze csak annak akinek tényleg van hozzá kedve.

Óriási köszönet Kis G-nek, a Filter Klubnak, Koberának, zenekaroknak és külön a Press Gangnek!!!