New Direction

Bárcsak fiatalabb és kevésbé gépeis lenne az ébresztő órám hangja. Így ha nem is lenne kedvem összejönni annak gazdájával, legalább a reggeleim egy kicsit elviselhetőbbek lennének.
Vagy nem. Végülis annak is megvan a maga slussz poénja, hogy miközben egymás után rakosgatom remegő, vérben még szegény lábaimat a hideg kövön, a konyha felé, hátulról már tologat a Sonic Youth alul értékelt korszaka, és mire a kávé felpörgette az agyamat, az ennek ellenére tespedt testemmel visszülhetek az ágyam szélére, és hagyhatom, hogy a Cloak / Dagger valami szétgitározott része drótkerítésként körém tekeredjen.
A lényeg most mégis az, hogy fellélegezhetünk, véget ért a nyár. Ez nekem mindig nagy öröm. Persze a szeptember első hetei lehetnek szentimentalizmussal teliek, meg furcsa, hogy az időjárás is ennyire időziti magát és harminc fokot zuhanva lesz átmenti kabátos idő, edzőcipőre kátrányt olvasztó melegből.
Viszont azokhoz hasonlóan akik egész évben dolgoznak, a nyár nekem, aki egész évben nem csinál semmit, pont ugyan olyan jelentéktelen, mint az összes többi évszak. Azzal a kívétellel, hogy olyankor baromi meleg van és frusztráló tud lenni, hogy elképzeled sokan most valahol jól érzik magukat, amíg te csak fülledsz pont ugyan abban és ott ahol egész évben.
Ilyenkor is jó tud lenni, mind az amivel körberakosgattuk magunkat, de ősszel még jobb. Persze az őszhöz sokkal jobban illik mind az, amit hallgatni szoktam, és ugye nehéz időkben könnyebb a meggyőtörtségbe bele süppedni, de ősszel valahogy mégis másként tudok működni.
Ősszel sokkal jobb minden. Akkortájt néha még nekem is vannak kötelzettségeim, amik helyett jobb valami mást csinálni. És jobb is otthon maradni ahelyett, hogy valahova el kéne menned. Vagy éppen a kurva hidegben egyedül sétálgatni a környékeden és éjjel a doom town kezdő hangjait átérezni. Igen a Wipers az ilyen, még a riffjeik is beszélnek. Meg mostanában úgyis vagy olyan indie-t hallgatok, amit inkább neveznék post-punk/hardcore-nak, vagy korai punk/hardcore zenekarok utolsó lemezeit. Ezek meg mi másról szólnának, mint az elmúlásról, a fakulásról és valami végéről. Ellentétben a normál világgal, itt az emberek haja nem kihullik, ha jön a vég, hanem megnő. Ja, najó becsúszik egy kis twee pop is, de az ősz azokhoz sokkal jobban passzol. A nyárról szóló számok egyébként mindig elcsépeltek, ostobák és baromi hamisak. Különben sem hallgatok kifejezetten vidámnak mondható zenéket, nekem ez a keresztem. Aki vidámkodni akar, az trappoljon papucsban a város közepén, valami idegesítő bárgyúságra, hogy milyen jó is bikinis csajokat nézni fagyizás közben, a tengerben lassan rigatózó hajókról. Én panelben lakom és évente nem beszélek ötnél több ismeretlen emberrel két percnél tovább. Ha muszály, ha nem. Szóval nekem senki se akarjon okoskodni arról, hogy ezt nem csak másként lehetne, hanem egyenesen úgy mint a filmeken. Rövid gatyát sem szeretek már hordani, és bármennyire is tetszenek nekem, ebben a közbiztonságban és felpaprikázott hangulatban jobb a legtöbb pólómat pulóverek alatt tartani. Hadd lássa csak az aki van olyan elszánt, hogy vetkőztetni kezd.
Azért jobb is ha most mindenki felszívja magát és félre teszi a himi humi szarságot. Mert ez a nyár az eseménytelenségével ráadásul felvezetett egy nem is könnyű őszt. Nem elég, hogy a legjobb barátom lelépett amerikába, de még a klub helyzet is elég rázós lett olyan szinten, ahol az én érdeklődésem leginkább mozog.
Az egy dolog, hogy a legtöbb barátom egyre öregebb, így lustább vagy inkább családozik. Egyre nehezebb velük koncertekre menni, meg én is lassan már csak olyan zenekarokat tudok szeretni, akik régen feloszlottak. Erre meg az is lelép akivel, ha nem is szívszerelmemben a punkban, de úgy a zajos és kevésbé zajos rock zenében tudtam durván zenebuzulni.
Olyat már egy ideje nem csináltunk, hogy a túlhabzott sörök, pohárba félre söpört feleslegébőlből, söré visszaalakult korsókat nyúltuk ki pultokból, és azokból ittuk magunkat álmosra, miútán letettünk arról, hogy olyan lányok is vannak a teremben, akik velünk összeborulnának. De most egy ideig olyan se lesz, hogy vasárnap kora délután másnaposan videóklippeket nézünk, és válogatásokat improvizálunk. Vagy még szombat éjjel, egy újabb begeekült éjszaka után.
Tényleg jó volt asztali lámpa fényben, kábán mindig halál komolyan venni, hogy melyik szám után mi fog jönni, és megpróbálni kitalálni, hogy ez vajon passzolni is majd a hangulatunkhoz. Bírtam, hogy ezt annyira véresen komolyan vettük, mintha egy válogatás kazit állítottunk volna össze valami lánynak, aki nagyon tetszett nekünk és 24 dalon keresztül szerettük volna meggyőzni, hogy mi vagyunk a tökéletes emberek, akikkel ezeket, és ezeknél még talán jobb zenéket is hallgathatna. Meg szex is lenne. De mi csak úgy a zene szeretetet meg az esték becsülete miatt vettük így. Szex nem volt soha. Ahogy vérre menő viták sem, de heteken át húzódó slágerek, igen. Meg magunkban dünnyögés. Meg padol kifekvés és hason dobolás.
Egyszer elterveztük melyik klippeket fogjuk újra forgatni, paródia képpen. Jó volt. Az is amikor egy zenekart szállásoltam el nála és ketten úgy berúgtunk a zenekar előtt, hogy összehánytam a wc-jét. És erősködtem, hogy azzal a csajjal kéne összejönnie, aki Belle and Sebastian-t hallgat. Nem mert különösebben szeretném őket, de azért mégis ez egy jó pont a mi világunkban.
Most egy ideig viszont senkinek sem tudok majd beszélni arról az éjszakain, hogy milyen nevetséges néha a punk színtér, és nem fogok azon nevetni, hogy valaki szakadva röhögött a tényen, hogy vannak konzervatív punkok. A barátok elvesztésében a legrosszabb általában az, hogy nem is mint egy kapcsolatnak nyilvánvalóan és élesen van végük. Hanem csak úgy elhanyványulnak, aztán megszűnnek és végül csak mint két idegen tekintenek egymásra a felek, rideg tényként kezelve, hogy valaha jóban voltak. Ez az amit nem szeretnék. És van egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem is fog bekövetkezni. Persze hogy nem, mert minket összetart a kibaszott zaj szeretete, az hogy különben egymáson kívül más nagyon nem viselne el minket, mert annyira jó barátok egy eddig kívülállóként maradtnak már nem lennénk, meg mi legalább nem akarunk nyáron a tengerpartra menni együtt, gimnáziumot frissen elhagyott lányokkal.
Na nem baj, kitaláltam, hogy akkor majd egyedül fogok koncertekre járogatni. Úgyis tudok annyit inni, és úgyis a magyar punk mértékekhez képest járok már annyi ideje koncertekre, hogy lehessek a furcsa srác akit, „valamikor még érdekelte, de ma már csak olyan zenekarokat hallgat amik feloszlottak, és mindig részeg”. Lehet improvizálnom is kéne pár sztorit arról, régen milyen jó volt, de igazából amióta én lejárok koncertekre, mindig ugyan úgy hullámzik, hogy éppen jó vagy nagyon szar.
De most a lábvíz nyarat átvészelve, annyira belelkesedtem, hogy mind itthon mind elérhető távolságú külföldön lesz vagy 6-7 koncert is ami igazán érdekel, így nem kell majd az évvégi összegzések listázásánál szégyenben maradnom. Erre a még egyik legnormálisabb, bár szerintem annyira azért magasra nem magasztalható hely kitalálta, hogy terem bérlet kb. triplájára megy, és számlázni kell jegyek után. Bár anyámnak több papírja is van róla, hogy szakértője az adónak lusta voltam megkérdezni, hogy lehet e akkor olyan hogy a már társaságnak bejegyzett klub/kucsa az elkért terembérlet mellé odabasz egy számlatömböt a koncertszervezőnek. A max 50-70ezres bevételt meg csak eltudják könyvelni úgy magyarországon, a szürke országban, hogy azzal később ne legyen baj. Vagy faszom tudja, tényleg nem vagyok szakértő, és amiről semmit nem tudok, arról nem nagyon szeretek okoskodni, de azért ha annyira akarnák, hogy maradjanak a koncertek akkor csak ki tudnának találni valamit.
Persze a fa magunk alatt vágásánál, kevés dolgot lehet jobban hungarikumnak nevezni. És bármennyire is volt a fentebb említett barátom, tudatilag módosulva, igaza volt abban, hogy a legújabb vetélkedőben a nagy-közepes-kicsi összeg helyett inkább halál-kínzás-összes lóvét kellene lehetőségekként megjátszatni, hogy osszák el 100 másodperc alatt maguk között a játékosok.
Akkor egy újabb hely kipipálva. És mi lesz most? Csak egy példa a sokból, de Münsternek, ahol sokkal több jó zenekar, érdeklődő ember és csak egy lemezbolt, de az kb egész európát látja el, van mégis a török étterem hátsó része után, a kis zenekarok átszorultak a próbatermi bulikra.
Hogy a magyarok mennyire mennének ki minden bandára, a város szarabbik részeibe. És mennyire éri meg legtöbb helyen a portásokkal ezért egyezkedni az egy nagy kérdőjel. A lényeg viszont mégis az, hogy el lehet kezdeni gondolkodni. Most abból a punkból amit én képviselek (csak szarsz mindenre ami van körülötted és élsz kívülállóként, magad hülyeségeivel törődve), kicsit át lehet térni abban a punkba ami ki szokott halni (rossz körülmények ellen lázaduni úgy, hogy megcsináljuk magunknak a dolgot). Itt persze nem arra gondolok, hogy zártkörű bulikat kéne tartani próbatermekben. Hanem sokkal inkább arra, hogyha mindenki azokat és csak azokat a bandákat szervezné le, akiket saját maga is megnézne bécsben, vagy nagyon szívesen lógna a tagokkal, mert valamiért úgy érzi a megszokott barátok után ezek a küldföldi tagok pont olyan jó arcok lehetnének. Ha ez így lenne, a bukó bulik nem lennének olyan fájóak, és azért amit igazán szeretsz papírforma szerint többre is vagy hajlandó. És ha az utóbbi egy-két éves koncertszervezői robbanásából más nem is derült ki, de az igen hogy ma szinte bárki leszervezhet már bármilyen zenekart, akiknek eútba esünk. Ráadásul magyarországon azért is jó játszani, mert ha bár közönség csak nagyon extrém esetekben van, nyugattal ellentétben elég kevés ember meri bevállalni itthon, hogy nem fizeti ki tisztességesen a zenekarokat. Aki meg ingyen utazgat, annak ez legyen bőven elég. Ha meg szeret zenélni, akkor játszon ugyan olyan keményen akár annak az öt embernek is, akik lejöttek a próbaterembe. Szóval ha valaki még akar itthon igazi punk koncertet szervezni az elkezdhet gondolkodni, kutatni, szervezkedni. Aki meg nem az feladhatja és majd járunk külföldre vagy, hozzá szokunk azokhoz a bandákhoz akik már a pecsába jönnek.
Hát Peti ilyenkor hiányzol. Basszalak!

amikor még annyira 2006 voltam.

2006 és 2007-ben megjelent papíralakos Sofa King-ek most letölthetők elektromos formában is. azoknak akik lemaradtak róla, akik kölcsön adták valakinek akivel azóta szakítottak, vagy meghalt a másik fél és most kínos lenne a családtól visszakérni. vagy azoknak akik elaludtak vele a kádban és vizes lett.
lényeg: innen lehet töltögetni:
http://fanzin2000.extra.hu/SofaKing_1.pdf
http://fanzin2000.extra.hu/SofaKing_2.pdf

mellesleg az oldal, ahol fent van, nagyon informatív és néha nagyon szórakoztató: http://fanzine.extra.hu/
a 'zineek jelentős része meg kurva fárasztó, de elképzelhetitek.

új bejegyzés majd nemsokára, de nekem még nyár van.

ANd I'm glad, glad that you're here

„akkor mi van, ha mivan mi?”

Írnék én valami jó hosszút, hogy milyen jó is turnézni de már megtettem úgy bő fél éve. Gondolom mindenki el tudja képzelni, hogy milyen lehet a barátaiddal ingyen nyaralni, miközben mindenféle képtelen helyeken vagytok még képtelenebb emberek között. Hogy egy pillanatig se untassak senkit, ilyen olyan középszerű dolgokkal vagy jelentékelen felsorolásokkal, ezért egy csokorba gyűjtöm a legeket, és csakis azokat. Ugyis mindenkit ez érdekli egyedül. Ezért is olyan népszerű az Idoru.

Legjobb pót-dobos
Legjobb pót-dobos Toky lett a Twisted Minds-ból. Nem elég, hogy olyanokkal vág fel, minthogy részegen hivogatja a Refused énekesét, de tisztességgel betanulta az összes olyan számot, amit Ördi agyondíszített meg széttempózott. Így nélküle el sem tudtunk volna menni turnézni. Amikor Chomnsky pólóban kezdte bécsben kiskutyák képeit lehugyozni már sejtettük, hogy nem teljesen fix vele úgy minden. Aztán még hulla részegen egyensúlyozott dunán álló hajó, vízfelöli peremén, majd egy lopott biciklivel tekergett tovább a rakparton. Minden nap sikerült elvesznie jó 2-3 órára, és sofőrünk (Fogtündér) elmondta, minden koncert előtt 15 perccel elkérte a busz kulcsát, feltételezése szerint, hogy drogozzon. De a mannheimi diszkó közepén fél óráig elővett fasszal álldogálását is felűlmúlta azzal, hogy a turnét 2 csaj megdugásával zárta rövidre.

A legjobb mámor
Vagy csak simán Mámor. A mámor ugye a jó élet velejárója. Egy turné pedig semmi más, csak a jó élet. Ezt segíti az ingyen pia és, hogy semmi dolgod sincs azon kívül, hogy a barátaiddal legyél meg játsz egyet a nap végén. Mámorban az agyad olyan, mintha egy kádnyi víz alatt lenne. Először nyugodtnak tűnik minden, aztán amit a víz felett meg sem hallasz az lent, fura morajlássá válik. Te meg csak ott ülsz ezzel a fejdben, belemélyedve az egészbe. A kevés alvás miatt olyan fáradt vagy, hogy mindenen röhögsz, a sok piától meg annyira lelkes, hogy mindent elmondasz. Minden nőben találsz mégjobban valamit, de a szebbek szomorúvá tesznek, mert úgy érzed őket sosem fogod megkapni. A mámortól mindent leszarsz, nincs olyan ami igazán érdekelne az alap ösztönökön kívül, és elhiszed fel is ruház ez egyfajta kúlsággal amit mások is észrevesznek. Magamat nem láttam kívülről, mert ennyire még nem vagyunk profik, de valószínűleg csak egy rosszarcú falafel árusnak tűntem, aki billegve járkált fel alá.

„- Hol lesz a következő koncertetek?
- Hol? A közeljövőben!”

A legtwin peaksebb élmény
Mindenképpen Ralf-hoz a Straight Corner énekeséhez kötődik. Aki amolyan hulla spiccesen táncolt Ian Curtis-t megszégyenítően bizarul, a kortárs német punk/hardcore összes lemezére. És amikor megkérdeztük Deny Everything hallgatása közben, hogy bírja e a Kid Dynamite-ot, simán visszakérdezett, „hogy az mi?”. Aztán amikor összeájultak a haverjával és egymást cirógatták, már csak az múlta felül az előzményeket, hogy a konyhában a lakótársáról találtunk egy naptárat. Minden oldalon a taggal, aki sosem jött elő a szobájából, helyette csak hang szűrődött ki onnan, ami a tv-jéből bömbölt. A bátor francia be is ment kikapcsolni, és láttunk egy srácot aki meztelenül fekszik hulla készen egy villodzó tévé előtt.
Második helyen talán az a srác áll, aki bujtatott minket az anyja elől, így aludtunk heten egy hét négyzetméteres szobába. Reggel pedig fátyolos szemekkel bámult rám fél órán keresztül.

Leggepárdabb személy
Ennek megint gepárdnak sikerült lennie. Kezdésnek hozott 2 pólót az egész útra (ez fél literrel kevesebb, mint amennyi pálinkát), de mivel az egyik fehér volt és azon látszik, hogyha koszos, csak az egyiket hordta végig. Sajnos a skinhead reggae felvarót annak hátán túl korán észrevette, a szivárványszínű pace kitűzőtt bőrdzsekije gallérja belső oldalán már később. Azzal még fotóztatta is magát, hogy „ugye most keményen nézek ki így felhajtott gallérral?”. Aztán 400 euróval a zsebében simán nekiállt 1 eurós sütiket lopkodni, meg a kocsma pultból csokit. Amikor bebaszott könnyen előjött, lappangó plusz két személyisége. Az összes csókolózó és kicsit kevésbé megszokott emberre kikerekedett szemekkel mutogatott. Egyszer sikerült ecetet innia, mint helyi rövid italt. A tényleges helyi specialitást meg tisztán, ahogy a házigazda szerint szinte senki sem szokta. Fürdöni leginkább csak tavakban és folyókban volt hajlandó. Faszlóbálásba nagyon belelendült, egyszer meg nemiszervével a kezében aludt be egy kanapén. Bárkivel (nem németekkel főleg) képes volt németül üvöltözni, és ha helyinek nézték egyszer sem mondta, hogy magyar vagyok, inkább azt, hogy „nem tudom”. Hey Junge felkiálltással szólított meg mindenkit, egész héten, amiről a hét vége felé kiderült, az egyik leggyakoribb felkérdezési forma kocsmai bunyók előtt. Mert félt, hogy leborotválják a szemöldökét, ezért aludni csak ágyak alatt mert. Miután nem siekrült egy házibuli legrondább és egyben leghülyébb nőjét felszednie szomorúan megkérdezte, hogy tényleg ilyen ronda e? Aztán belelkesedve kért minket, hogy öljük meg. De inkább aludni ment a buszba, amiből, mint 2 órával később kiderült, az lett, hogy a busztól 2 méterre a nedves pázsiton szunyókált inkább. Az már tényleg csak hab volt a tortán, hogy amikor elkezdett fázni a Bundeswehr felsőjére felvett egy ugyan olyat, mert neki ugyan olyanból van 6.
* kifehérítve, mert annyira nem ajánlott elolvasni. Senkinek!

Legjobb utóbuli
Mülheim. Ahol már előbulinak berúgtunk, de amikor vége lett a koncerteknek szabadjára engedtük magunkat. Valaki berakatott egy Bad Brains lemezt, amit végig táncoltunk, reggea részeknél breakelve. Én egy égő pálinkától lángra kapott farpofát paskoltam, nem égőre. A prómóter pont akkor nyitott be az alvó szobába, amikor hátra csapot fasszal pinás képeket csináltunk. Borics hajnalba nekiindult meztelenül Mülheim utcáinak, de inkább visszajött, hogy pár Guantanamo pózt vessen be a nedves betonon. Kobera és Gepárd eltévedt, de visszazuhantak a jó emeltre és sakál módjára röhögni kezdtek, majd öszinte beleéléssel üvöltötték, hogy itt vannak a nácik. Én reggel a nadrágomat szorongatva egy gumikesztyű mellett ébredtem, és igazán boldog pillanat volt megállapítani, hogy a fenekem nem fájt. A spanyolok akikkel egy szobában aludtunk a sok Silencio suttogása után biztos elszomorodak, hogy másnap megint együtt játszottunk.

„Ja, azt a 69-et már próbáltam…csak fordítva”

Legjobb előbuli
Mivel kisebbnél is kisebb városokban játszottunk, amik 2 órás távolságban voltak egymástól nem nagyon tudtunk magunkkal mit kezdeni, ha korán odaértünk egy helyre. A legjobb előbuli ezért Ibbenbürenben sikerült, ahol már 3-4 körül legtöbbünk be volt kapva. Aztán amikor a spanyolok arra érkeztek, hogy üvöltözünk egymással, egy fekvőtámasz versenyből kifolyólag, eléggé eltorzult az arcuk, hogy a ma sem lesz könnyebb, mint a tegnap. Viszont az énekes volt olyan jó arc, vagy bármire rávehető, hogy elkezdett velünk pálinkázni és cserébe mindanyiunkat jól teletöltött drogokkal.

Legledöbbentebb arcok
Ibbenbüren. Ahol a promóterek csak egy szolid pálinkázásra érkeztek meg, aztán elmentek kaját és piát venni, mire viszont visszajöttek Gepárd és Kobera már a klub előtt aludt félmeztelenül a földön. Akkor nagyon látszott az arcukon, hogy „hű bazdmeg ez életünk legrosszabb ötlete volt ezeket beengedni ide”. Aznap bármikor elmentem a spanyolok és a promoterek mellett, csak arról volt szó ki hol fog aludni, és arra a kérésre, hogy ők nem szeretnének velünk, a szervező csak megértően bólogatott. Azon már senki sem lepődött meg, hogy a férfi wc-ben hirtelen faszmutogatás lett és, lezárásként a „ti mindig ilyen erőszakosak vagytok”-ra, „hát magyaroszágról jövünk”-kel sikerült válaszolnunk.

Legjobb koncert
Drogok nélkül Mannheim. Utolsó koncert, semmi vesztenivaló. Összes szám, senki sem fáradt el. Végig kellő gecizés, és seggnyalás ahova kellett. Megint volt a kedvenc típusom, a srác aki elé ha mikrofont raknak, úgy belelkesül, hogy őserővel üvölt. Egyszer ha igazán hulla leszek, egy koncerten kersztül végig csak ilyen tagoknak az arcába fogom nyomni a mikrofont. Bár tánc itt sem volt, a feldolgozások közül is csak a nyilvánvalóbbat ismerték fel, és jobban itt sem tapsoltak, de aki punk zenekart nem magának csinál az sosem lesz egy Idoru. Élvezd a koncerted a közönséget meg szard le, vagy baszogasd, mert az elég szórakoztató.
Drogokkal pedig Ibberbüren-ben csapott meg egy elszállósabb résznél, hogy hű bassza meg, ez a valami nagyon kemény.

Legnagyobb pszichózis
Ezt én kaptam, ezért nem is sokra emlékszem belőle. Csak, hogy miután egy francia csajjal smároltam a duna parton. Aki ha híres opera éneksnő lesz, aminek tanul, akkor van egy kurva jó sztorim. Szóval ezután felmentem aludni és fél óra múlva már vízzel locsolgattak. Aztán valahogy meztelen lettem és a lakásban szaladgáltam vagy ülve báboztam a heréimmel. Az i-re pontot téve pedig földre bírkóztam Gepárdot, aki éppen evett és a kajája egy része a melegítőmre buggyant ki.

„ – Mi az a fehér szar ott az égen ami repül?
- Az egy repülő.”

Legjobb zene a buszban
Murder City Devils. Itt egy zenekar ami középtempóban, de üvöltve énekel keserűségről, piálásról, sátánista szertartásokról, kamionokról és táncolásról. Mámorhoz mi is passzolna jobban? Éjjel, fáradtan, éhesen, részegen, koszosan, dohányosan még az is tökéletesen értelmét nyerni, hogy „15,16,17”. Hát még az, hogy „i’m glad you’re here”. Ha elkeseredett vagy és apokaliptikus állapotok uralkodnak a fejedben ülj kocsiba a barátaiddal, rakj be egy MCD lemezt és hajtsatok el a picsába. De sose álljatok meg, mert mindenütt ugyan olyan szar, ha kiszálltok és szétszéledtek.

Legnagyobb lemondás
Kávé. Minden korai ébredés olyan volt, mintha a tegnapi jókedv taposott volna fejen, olyan erővel, amivel előző nap jól éreztük magunkat. Ezen segített volna a kávé, de a hirtelen megváltozott étrend, ami ráadásul totálisan rendszertelen volt, és a sok piálás miatt, meg a jobbfajta wc hiányában inkább lemondtam a kávéról, és annak hashajtó mellékhatásáról. Majd talán japánban, ahol állítólag vannak buduárok is.

„Jó dolog az, segget csöccsel egybenyalni”

Legjobb promóter
Caroline. Akinek jobb lenne, ha sosem speedezne. Viszont még ebben az elsőre kicsit ijesztő pörgésben is rengeteg báj és bratyizás bújik meg. Lehet csak a személyisége ilyen könnyen befogadható, de neki jól esett elmondani mind azt, amiket itt most leírok, és kicsit úgy tűnt tényleg a szívén viseli, hogy hiába szólítottam le Mannheim összes csaját, mindegyik elküldött, ráadásul az egyik egy Metalica számcímmel. Végül még pózólt is szexin a kamerámnak, csak a mámor miatt el is torzult a kép és, korán is nyomtam le a gombot. Minden esetre a német barátaink közül ő az egyik legjópofább. És a mi koncertünk volt az utolsó szervezése. Respekt neki!

Legjobb zenekar (ok)
Legjobb koncert csont nélkül a Press Gang, Insomnio, Citizen Patrol hármas volt. Mind három zenekar jól játszott, a közönség is vette valamennyire a lapot. Insomnio Stooges feldolgozásánál pedig még mi is lementünk kutyába. Öröm volt annak a bulinak a részese lennie, és rádöbbenni, hogy annyira azért mi sem lógunk ki a bandák sorából. A sok szopás meg minden után jól esett ez azért.

Legjobb út
Anncey-budapest. Huszon valahány óra. Pár szendvics, elég sör, 3 üveg bor, megállásonként 2-3 szál cigaretta, 2-3 dugó. Mindenki annyira fáradt, hogy mindenen röhög. Mindent félre hal, steríl tű helyett így kaptak a heroinisták terítőt. Egy szétkokózott lengyel majdnem elütött minket egy benzinkúton. Rossz csak hazaérkezni volt. Rockzenészekből külföldön, büdös hazaiak lettek. Beszélni hangosan egyikünk sem mert, mert a fáradtság miatt és az egy hét együtt töltött idő után csak geciség és inkorrektség tekergett az agyunkban, itt viszont már megértették volna, ha kijön a szánkon. Így adott is egy jó pofont a magyar valóság az első benzinkúton. De a turné utáni depresszió előbb utóbb csak elmúlik, és amint levakaródik a szép emlékekről csak az marad, hogy megint megérte elmenni.
Tanuljatok zenélni, szerezzetek barátokat, csináljatok zenekart, vegyetek fel lemezeket, menjetek turnézni.

„Ez nem egy zenekar. Csak egy baráti társaság akik zenélnek, meg utazgatnak”

Hipster Punks Hipster Punks...

Van egy haverom aki el akarja pusztítani az országot ahol lakik. Vagyis erről énekel. Meg egy másik aki most pont ebben az országban akar magának felhajtani egy állást, mert unja már itt. Olvasok egy könyvet amiben Henry Miller arról ír mennyire utálja amerikát, hiába számol be folyamatosan találkozásokról neki tetsző emberekkel. Ő mégis jobban otthon érezte magát egy pesti bérházban, aminek egyik ablaka a dunára nézett. A 30-as évek végén. Tudjátok, amikor már a fehér lovas faszi csapkodta az asztalt, hogy mi legyen itt.
Bármiben és bárhol vagyunk előbb utóbb megunjuk, de baromira. Vagyis inkább kiismerjük. Aztán vagy csak arra a kis rossz foltra fókuszálunk, vagy többet akarunk, a korlátaiba ütközünk, egyszerűen csak azért mert nem mindenki olyan kibaszott nagy tehetség, vagy csak nincs szerencséje, esetleg csak peche van. Ezért hülyeség is utálni a helyet ahol ,vagy a közösséget amiben, élünk. A világ hibás mindig, ez tehet mindenről.
Punknak lenni ebben az egészben csak azért tragikus, mert ha nem is akarunk semmit, akkor is szembesülünk azzal, hogy nem is akarhatnánk. Azért mert angolul mondták ki leghangosabban, attól még bármilyen nyelven átérezhető, hogy nincs jövönk. Ennek azért örülhetünk is, mert az írokkal ellenétben olyan, hogy egy punk leblokkol, egyszerűen lehetetlen! Mi vagyunk azok, akik még egy lakatlan szigeten is mérgesen tudnánk rugdosni a homokot, valamin kiakadva. Végülis mi mind egy lakatlan szigeten élünk, csak van egy csónakunk ami bevisz a többiek közé, már ha akarjuk.
A jó dolgok ugye a punkban, hogy máshogy vagyunk konzumidióták. Ha beszopunk is dolgokat, de nem annyit, és nem úgy. És most nem azakról a punkokról beszélek, akikről mindenki, mindenütt. Nem azokról akik nem hallották még a Death kislemezét vagy beszélgettek fél óráig a Black Flag kései korszakáról. Vagy ilyesmik. Épp ellenkezőleg.
Abból a pár szövegből amit elolvastam és fel tudtam fogni, körülbelül az jött le, hogy azt csináljam ami nekem tetszik. Kompromisszumok nélkül. És mi lehet kompromisszumosabb annál, hogy csapat idióta között akarod magad jól érezni semmilyen cél nélkül?
Ha a barátaiddal csak házibulikon és fesztiválokon tudsz találkozni, akkor ezekkel az emberekkel tényleg találkozni akarsz? Vagy olyan szakrálisak lennének ezek a dátumok és helyek, hogy mindenki csak akkor ér rá?
Tényleg baromi szomorú vagyok, hogy csomó kedves emberrel csak intézményesített körülmények között találkoztam, vagy élőszó nélkül tudtam beszélni.
Nevezhettek azért elfogultnak, mert tényleg utálom a fesztiválokat és házibulikat. Fesztiválokon túl sok az ember, túl magas a színpad és túl sok a zenekar. A nagy számok törvénye alapján így több a seggfej is, mert azok mindenütt vannak, sőt igazából ez csak nézőpont kérdése, hogy kiből lesz az. Aztán a sok zenekar, akik hiába jók előbb utóbb egymást nyírják ki. Az ember kevésbé figyel, távolodik a színpadtól, elfárad minden egybe folyik. Olyanná válik akiket utál. Céltalanná. Sosem értettem hogyan lehet egy fesztiválra semmi cél nélkül kimenni, csak a buli kedvéért. Mondjuk én sosem éreztem azt a nagy bulis életérsét. Persze amikor még általános iskolába jártam rosszul esett, hogy a coca cola fél percben az arcomba nyomta miről maradtam le a nyáron, de tizenkilenc évesen már simán kimentem egyedül a szigetre, megmnézni egy darab koncertet, berúgni egyedül, aztán haza menni ugyan úgy. És hogyan éreztem magam akkor? Kurva jól! Hihetetlen, de ez tényleg az egyik legjobb koncert volt amin valaha voltam. Viszont ha végig kell szenvednem egy fesztivált semmi indok nélkül, az csak nyűg lesz idővel. Ha nincs cél akkor várakozás sincs, és ha nem várunk semmire akkor jelentéktelenebbek vagyunk egy Beckett karakternél is.
A házibulikat meg azért utáltam, mert csak olyanokra mentem el és hívtak meg ahol vadidegen emberek csináltak eléggé kínos dolgokat, vagy csak vadidegen emberek voltak akiktől én beteg vagyok. Azt nem is nevezném házi bulinak, ha csak ismerősökkel vagy. Az egyszerűen egy jó este. Az Embrace sem ezekről énekelt.
És hiába mondja mindenki, hogy házi bulikon meg fesztiválokon lehet igazán csajozni, drogozni, élni. Sajnos el kell keserítenem őket. A punkok azért punkok, mert ők amolyan büszke geek-ek. Bassza meg mindenki aki csak azért béna, dühös, elkeseredett mert nem tud más lenni. És bassza meg magát az aki menő akar lenni punk létére. Mind egytől egyig!!! Biafra a náci punkokról énekelt, de ők legalább hisznek valamiben. Ha most születne ez a szám az biztos a hipszter punkokról szólna.
Baromság azt mondani, hogy mindegy miben vagyunk és senki sem nézni. Az egyik legerősebb kommunikáció maga az öltözködés, és ha ezt ki akarnánk zárni, akkor meg jönnének a méretek, mint legerősebb kommunikációs eszköz.
De attól senki sem lesz geek, hogy csíkos térdzoknit húz, meg sztk-s napszemüveget, attól pedig senki sem lesz művész, hogy béna bajszot növetsz, és váltáskát hord, meg strici kalapot, attól sem lesz valaki John Spartan, hogy Madball pólóban dobálja magát végig mindenki előtt és az korán sem politizálás, hogy valaki felvesz egy pólót az állatok védelméről, vagy Bush ellen. Annak ellenére, hogy ezektől nem lesz senki több, azon a fesztiválon ahol én voltam, mindenki csak ezt mutattamagáról. Mindegy a punk melyik alágába tartoztál a legjobban kellett kinézned, amit el lehet várni a műfajtól. Mintha valami nagyon menő és nagyon elit divat faluba kerültem volna ahol mindenki a saját és más kúlságát ünnepli. De olyan, hogy kúl nincs a punkban! Meg különben is, mitől egyedi valaki, hogy egy perc után meg tudnám mondani róla mit hallgat / néz / olvas / gondol? Apatikus szarok vagyunk, akik úsznak egy pocsojában. Lehet vannak bennünk különbőző színfoltok, de egy kis vizsgálódás után kiderül, hogy az kukorica, az paprika és ott egy kis dinnyemag. És ahogy az összes szar lefolyik a csatornába úgy egyesülnek manapság a nemzetek punkjai és hardcore-osai, a koncertek utáni diszkóban, amit viccesnek hisznek, de azért 3 óráig nevetnek ugyan azokon a számokon, amiket annó annyira utáltunk, hogy kivonták magunkat a nagy halmazból és becsúsztak egy kicsibe. Azért az tényleg még egy puki punk zenekar szövegéből is leszűrhető, hogy legalább az a zene szar.
Egy fesztiválnak attól van értelme, abban különbözik egy sok fellépős koncerttől, hogy van valami jelentősége azon kívül is, hogy mindenki öntudatlanul próbálja magát jól érezni, és túlgondoltan próbálja magát megmutatni. Örülhetünk mi más országok jó zenekaraiknak, akik ha a mi helyi zenekaraink lennének, az első sorban veretnénk szét a hátunkat havonta. De ez olyan bensőséges dolog, hogy túl olcsó és értéktelen valakire rásózni, aki nem lakik a zenekartagoktól fél órárra. Mert ahogy az a rengeteg dalszöveg mondja, nekünk több kell, nekünk valami igaz, valami friss kell, most!
Fesztiválok, házi bulik, lehet nekünk valóak, csak én nem találom meg bennük azt a rést ahova illenék, mint egy darabka. Attól, hogy ennek meg annak nevezzünk el valamit, mind ugyan olyan lesz. Talán csak egy kivétellel, ha olyanok viselkednek ugyan úgy, akiknek elvileg ezzel van bajuk.
Az idei Fluff fesztivál a gyenge program miatt sajnos csak arról szólt, amit fentebb említettem.

Ui.: azért a Dean Dirg jó volt, de annyira még az sem.

beginning of a bla bla bla

Eddig készültem a punkra, hallgattam, hogy a világ egy magányos, gonosz és összességében fos hely. Nemsokára meg majd szembesülök is vele. De most még élvezhetem, papír szerint az utolsó szabad nyaram, ami még tényleg nyár lesz, nem csak annyi, hogy melegben járok dolgozni. Most még járhatok hétköznap sokáig tartó koncertekre, aztán meg haza érve róluk részegen, akár késő hajnalig is olvashatok leszbikus francia tinikről.

Tegnapban engem nagyjából csak annyi zavart, hogy az egész belvárosból 90 perc + hosszabbítás ömlik a disznóvágásra emlékeztető, magasan süvítő hang, amit európa mindig különböző két népe üvölt, hm nem tudom hova meg kire. Jó mondjuk a lokálpatrióta hűbörgés még mindig jobb, mint az itthoni köcsög szurkolók többsége. Lehet szar helyen lakom, de a legtöbb sport rajongó akit ismerek, mind ilyen igazi seggfej, akik miatt a punknak még 30 évvel a Sex Pistols után is van értelme. Na mindegy a koncert azért nem volt rossz.

A Téveszme pl. hozott egy dekoratív csajt aki kicsit borongósan üldögélt a színpad előtt. Koncert közben meg ritkán mosolyogva fotózta a zenekart. Gondolom kiderült, hogy őt nézni még izgibb volt, mint a zenekart. Különben olyan nem tudom, aranyosak voltak. De egy szórólapon hardcore / punk zenekar ennyire azért ne legyen ari. De ők csak álltak és néha kemény hangokat pengettek, néha meg dallamosabbakat. Ha a részek közben feltartott volna a helyes lány egy táblát „ez a kemény rész”, „ez a dallamos rész” felirattal, talán egyértelműbb is lett volna az egész. Így annyira nem, mert csak hónaljukig felhúzott gitárok mögé bújva billegtek ütemre, pedig sokkal többet is ki lehetne hozni ebből. Azt viszont jó látni, hogy egy Hátsó Szándék feldolgozás még mindig az este legnagyobb mozgását tudja kiváltani.

Tegnap Saw interjú ma meg koncert beszámoló. Eddig ez volt a legjobb koncert, amit láttam tőlük. Justice intró vicces volt, és jól is játszották, aztán végig lendületben tudtak maradni. Most már úgy, hogy a hangszereiken is keményen játszottak közben. Már a maguk módján. Tényleg jó érzés volt végignézni a koncertet, hogy van itt valami, amit majd szemmel lehet követni, ha erre játszanak lemenni rájuk, és ha csinálnak jó pólókat akkor azokat hordani. Állítólag lesz új lemez, ők ezt mondták. Vagy olyan feldolgozásokat játszottak amiket én nem ismerek, vagy az új számokat, amik különben baromi jók, és csak az egyik esett szét, egy kiállásban. Szerintem ők voltak az est legjobbjai.

Ahhoz képest, hogy az End Of A Year-ről olvasott dolgok tetszettek, hallani előzetesen nem hallottam tőlük semmit. Nem tudom miért, de legalább így lementem megnézni őket. Ugye ők most futottak be igazán, a mára mérsékelten ciki revelation mellett leszerződtette őket a mérhetetlenül kúl deathwish records. Ráadásul úgy, hogy ők nem a DW szerű tucat döngölős zenét játsszák. Hogy miért szerződtet le egy punkon belül viszonylag nagy kiadó egy punkon belül viszonylag ismeretlen bandát? Tegnap ez vagy nem derült ki vagy hülye vagyok. Most az, hogy egy turnézó és amerikai, szóval időmilliomos, zenekar jól el tudja játszani a számait attól nem nagyon fogok hasra esni. Erre még pár magyar banda is képes, akik havonta legfeljebb kétszer próbálnak és két havonta egyszer játszanak. Szerintem amitől egy jó zenekar, igazán jó lesz az az, hogy akkor is jók ha 10 embernek játszanak egy olyan fura országban, mint amiben mi élünk. De ez kurvára semmilyen volt. Mintha egy cd-t hallgattam volna miközben a magic numbers tagjaival szemezte. És ha már a szemezés. Az összes lebutított mondanivalót az énekes meredten rám bámulva mondta, mintha én lennék a leghülyébb a teremben akinek egy kis felvilágosításra lenne szüksége. Akkor még nem tudta, hogy én az ellensége vagyok, aki még másnaposan is lehúzza a tegnapi koncertjét.

Ja és találkoztam Pokorni Zoltánnal is. Ugyan úgy néz ki, mint a tévében, csak a felesége mellett nem annyira nyilvánvaló, hogy bármikor képes lenne arra, amire Michael Douglas miután nem kapott kaját.

...azért néha 28 ember is van a koncertjeinken.

A Saw nem Magyarország legjobb zenekara, de ha kicsit összeszednék magukat, simán lehetnének azok. De akkora már jó lenne tudni kik is ők meg mit is akarnak. Szóval itt egy olvashatóság határait súrolóan hosszú interjú velük, amiből kiderül, hogy nem nehéz egy vidéki zenekarnak, ha Rádi Gáborral zenélsz, hogy rossz négerek lennének, pinát nyalni jobb, mint kiadót vezetni, és ki lehetne a magyar punk miniszterelnöke.

Emlékszem az egyik első koncerteteken mi is játszottunk volna, és akkor, mint post hardcore zenekart említettétek. aztán olvastam valahol, hogy ami tetszik nektek azt bele is teszitek a zenétekbe. Viszont a demotokat én nem nevezném egy kifejezetten post-hc lemeznek. Nem egy kifejezett old school cucc, annak tup tupájával, de nem szakad el annyira az alapoktól, inkább csak egy modernebb hangzással szól. Amikor elkezdtétek mennyiben volt más, mint ahogy most szól? Most egy idő után, még mindig bármikor készek vagytok nagyobb változtatásokra, új hangázsra, vagy kezd kialakulni valami olyan, amit magatokénak éreztek és aszerint fogtok tovább menni? Ez különben is egy fura dolog, ugyanis az ember bármikor belefuthat egy új zenébe ami iszonyatosan megtetszik neki, és valahogy elkezd utána vonzódni, hogy ő is játszana ilyet, de ha így menne akkor minden második héten teljesen mást játszana a zenekar. Ti inkább megpróbáljátok beleépíteni az ilyen fellángolásokat a zenétekbe, vagy meg tudtok maradni csak, mint rajongók az új dolgokkal kapcsolatban?

rádi: Vicces, mert mindenki magának válaszolgat otthon, így szerintem négy tök eltérő választ fogsz kapni, na de mindegy. Az én emlékeim szerint (meg ezt hazudtam a Hitvány fanzine/életmód magazinnak is) Lacival valami langyos indie zenét szerettünk volna csinálni (volt is erre próbálkozás a "The Ills" nevű formációval), aztán ez jött ki belőle, majd elkezdtünk hazudozni az egészről, hogy ez ilyen, meg olyan. Plakátokra is hol ezt, hol azt írtam/irattam, amire különösebb indok nem volt, talán csak az, hogy unatkoztam.
Zenére térve, nem nagyon próbálunk elszakadni bizonyos alapoktól (és itt nem az "elvárandó" alapot értem, hanem azt, ami akár éppen abban a pillanatban nekünk tetszik. Más kérdés, hogy ezek a zenék nagy része a '80-as években született, pl Black Flag, Embrace...), de nem is akarjuk őket másolni, szerintem kijelenthetem, hogy a zenekarból mindenki próbál a maga módján valami egyéni dolgot belevinni az egészbe a saját személyiségéből. Meg aztán ugye ezek még mind keverednek az új zenekarok hatásaival, mert bőven van sok új fasza banda. Na jó, annyira sok nincs, de minden zenekarnak lehet egy-egy jó száma is akár, ami megfoghatja az embert, még ha a többi daluk pocsék is. Amikor elkezdtük, a részemről annyival volt más, hogy basszusgitároztam, és meg sem fordult a fejemben, hogy énekelni kéne. Kb ennyi, minden mást szerintem teljesen ugyan úgy gondolok és érzek a zenekarral kapcsolatban.
Új hangzás kontra magunkra találás: hát a következő anyagon azt hiszem lesz egy gyors szám, ellentétben a mostanival (ami még mindig nem jött ki, haha). De nem csak ebben lesz másabb, de erről inkább a zenész kollégák mesélnek, én már egyre kevésbé szólok bele ebbe, inkább próbálok koncentrálni a szövegekre. Más kérdés, hogy idén kifejezetten terméketlen vagyok e téren... de amúgy, hogy mondjak valamit a "magunkra találáshoz" is, szerintem kezd valami kialakulni e téren is, de mondom, ez ügyben inkább a zenészek.
dávid: Az elején talán poposabbnak indult a zenekar, bár szerintem most is bőven dallamos az egész. Igazából van egy nagy előnyünk, ami egyben a legnagyobb hátrány is, hogy mind a négyen eltérő zenéket hallgatunk. Mondjuk vannak közös kedvencek, de általában szidni szoktuk egymást, hogy mekkora szart hallgat a másik. Éppen ezért születhetnek kellemes nóták, de van mikor kompromisszumokat kell kötni a zenekar érdekében. Én személy szerint a hangzáson és témákon mindig változtatnék, nem bírom elviselni a bátortalan, unalmas zenekarokat.
laci: Kezdetben sokkal szarabb dalok voltak (poposak), de szerencsére azokat kidobtuk… van egy pár dal amiket bizonyos szempontból egymáshoz lehet kapcsolni, van a bennük valami közös, de ennek ellenére nem érzem azt, hogy van valami olyasmi ami igazán körülhatárolhatóan mi lennénk.
Viszont amit fentebb írsz, az rám teljesen illik és (sajnos) néha nyomot is hagy a dalainkon. mármint bizonyos dalunknál meg tudom mondani, hogy mi volt az, amit éppen nagyon hallgattam, amiért éppen rajongtam. lehet, hogy ezért nem tudunk mostanában új dalokat írni (nem bírják a többiek, amiket mostanában hallgatok).

Inkább rajongónak vagy zenésznek tartjátok magatokat? Ha tehetnétek inkább új dolgokat találnátok ki, vagy mint a francia újhullám és Tarantino úgy csinálnátok a dolgaitokat, hogy abban érződne valami iránti feltétel nélküli rajongás?

rádi: Én, személy szerint valahol a kettő között. Inkább valami újszerű dolgot szeretnék csinálni, amin érződik a tiszteletadás azok iránt, amikért rajongok.
dávid: Egyértelműen rajongó. A tökéletes hangszeres tudás szar zenét eredményez, legalábbis ez tapasztalatom. Új és változatos zene, amennyire lehet én erre törekedek.
ferdi: Én személy szerint inkább zenésznek szeretném magam tartani, és én -ha a többiek is benne lennének- csak új dolgokat próbálnék meg bevinni a zenébe
laci: Mindazok ellenére, amit az előbb írtam én inkább rajongónak tartom magam. Szerintem nem mindig baj, ha a zenén néha hallatszik, hogy melyik zenekar az énekes kedvence…

Volt már olyan pillanat, amikor a zenekarral kapcsolatban egyszercsak megütött titeket, hogy ezaz, ez kell nekem, merevítsük ki a képet mert sokáig szeretném nézni. Ha igen akkor mikor/hol/mi?

rádi: Csepelt leszámítva szinte minden koncert, turnézás, stúdiózás. De én még a próbákat is imádom, pedig mindig nehezemre esik kimenni a garázsba. Számomra jelenleg ez az egész zenekar jelenti mind azt, amit még elképzelni sem bírtam akkor, mikor komolyabban elkezdtem a zenéléssel foglalkozni, anno még a Reflecteddel. Nem is hiába léptem ki onnan.
dávid: Román turné Dance or Die-ékkal, azon belül is Beszterce. Koncert közben Laci és Kalóz (Ferdit helyettesítette a turnén) a levegőben, Rádi egy szál faszban és percenként szét akartak szedni minket. Végig totálisan fel voltunk szabadulva, meg akartam halni, amikor hazajöttünk.
ferdi: Igen, előfordul párszor, ha egyszer hirtelen kitalálunk egy jó számot, és tetszik nekünk, és élvezzük azt játszani, vagy ha van egy jó koncertünk esetleg, ilyenek...
laci: Talán Románia, de mindig nagyon jó a zenekarral lógni

Salgótarján tényleg annyira szar hely? Ha tehetnétek örökre elköltöznétek, vagy azért kötődtök hozzá, mint a neurotikusok a nagyvárosaikhoz? Nincs annak valami romantikája, hogy egy egész színteret lehet építeni egy kisvárosban? Vagy ott sem fogékonyak az emberek? Néhány vidéki városra jellemző, hogy például egy mag akikre a figyelem összpontosul elkezd valamit csinálni, bizonyos zenekarokat hallgatni és egy idő után az emberek észre vehető része ugyan ezt csinálja. Nálatok van ilyen? A macskanadrágnak van nagyobb befolyásoló ereje vagy nektek?

rádi: Salgótarján nem csak csúnya és lassú nyomorúságosságával taszítja a földre az embereket, de földrajzi fekvésével is. Anno komoly vasútforgalom volt itt, amiből mára semmi nem maradt, és szinte teljesen el van zárva a külvilágtól, mindenki csak menekülni akar innen, ezek a helyzetek pedig arra késztetik az embert, hogy elgáncsolja a másikat. Hogy miért? Vagy azért, mert ő még nem tud innen elmenni, vagy pedig azért, mert ő már nem is fog innen elmenni. Undorító egy hely ez, de mint mondtad, igen, kötődünk hozzá nagyon is. Legalább is én igen.
Sajnos néha nagyon romantikus tudok lenni, ezért elég sokáig dédelgettem magamban ezt a színteresdi dolgot, de pont azok szoktak kiábrándítani az egészből, akikre leginkább számítanék. De igazuk van, legalább visszahoznak a földre. Lacit például mióta ismerem próbálom finoman győzködni erről, hogy segítsen, "együtt többek lehetnénk" (haha), de pont ő szokott adni mindig egy olyan lelki pofont, amitől általában elmegy a kedvem az egésztől.
Amúgy a többiek biztos mást mondanának, de ha nem egyedül csinálnám az egészet, fogékonyak lennének rá az emberek. Például Dávid, a dobosunk is segített anno a Fülelő fanzine készítésében, ott volt a Not This Time énekes (Antal) öccse, Gyula. Ő is jó cikkeket írt. Sőt, Antallal anno még képregényes fanzine-t is adtunk ki. Remek idők voltak azok. Emellett Lacival rendeztünk kiállítást is, én fotó/plakát ő meg dokumentumfilm bemutatót. Ők viszont mind valahogy kiestek az egészből, elkezdtem egyedül csinálni az egészet, reméltem majd újra kedvet kapnak hozzá, de nem. Sőt, inkább valahol el is távolodtak az egésztől, sokszor még az általam szervezet koncertre se jöttek le, pedig mindig olcsók voltak a koncertek. Aztán múltévben, mikor már felakartam adni az egészet a picsába, jött az a garázsos koncert, amin ti is voltatok. Máig örömmel gondolok vissza az összes szépre és rosszra, ami aznap történt, beleértve a félresikerült köcsögbajuszomat is. Ott tényleg újra együtt volt szinte mindenki és megmutattuk, hogy ha muszáj, azért mi is tudunk valamit. Na meg ultra király kajákat is csináltunk, ami megint csak nem utolsó szempont!
Szóval az egésszel úgy vagyok, hogy egyedül nem akarom folytatni, ha valaki megunja, hogy csak a gagyi metál megy itt, majd talán szól, és újra elkezdjük a dolgot. Addig is hébe-hóba egy-egy koncert, de semmi több, elég volt ebből a színtéresdiből hat év, most önző leszek és csak a saját dolgaimra koncentrálok majd.
A Macskanadrágnak van amúgy, pl egy csomó arc jár Garfieldékhoz dolgozni iparialpinistaként, bár ez lehet nem építi a színteret, de legalább a házakat karbantartják, hehe.
dávid: Igen, eléggé szar, de lehetetlenség elszakadni tőle. De ennek megvan az előnye, ha mondjuk bárhová megyek meglepődök, hogy milyen kedvesek az emberek. A színtér kérdést passzolom a führernek,ebben ő a kompetens. Macskanadrágék egy időben nagyon nyomultak országosan is, a fene se érti a közízlést. De elismerésre méltó, hogy mennyit kihoztak egy zeneileg ennyire jelentéktelen produkcióból. Nekünk nincs befolyásoló erőnk, bár azért néha 28 ember is van a koncertjeinken.
ferdi: Elég szar hely, de szép helyek vannak benne. Én majd nem itt szeretnék lakni, de nagyon kötődöm hozzá, úgyhogy mindenképp vissza fogok járni. A színtérről pedig annyit, hogy igazából van, de nem a zene miatt, hanem inkább csak a koncertek, a buli, meg a pia miatt. Szóval zeneileg bármit lehet dobni nekik, ha van benne torzítós gitár, meg dob, csak lehessen inni. Egyre jobban elterjed viszont az a szokás a közönségek terében, hogy nem hallgatják meg a zenekarokat, hanem elmennek a koncertre, és odakint iszogatnak, meg beszélgetnek. Ez az itteni közönségre annyira nem jellemző.
laci: A Reflectednek van a legnagyobb befolyásoló ereje… szerintem Salgótarján nem rossz hely, én mindenképpen szeretem, de lehet, hogy ez csak azért van, mert tudom, hogy van lehetőségem elmenni innen. Ha örökre ott kellene lennem, biztos nem csípném. De alapvetően szeretem.
Színtér az van, és ha nincsenek olyan szigorú elvárásaink, akkor vannak benne egészen jó dolgok. Másrészről nagyon kevesen vannak, akiket érdekel a hardcorepunk (körülbelül mi meg egy-két barátunk), és nem tűnik úgy, hogy növekedne az érdeklődők száma.

Nehéz egy vidéki zenekarnak?

rádi: Nem. Bár mi közel vagyunk sok olyan városhoz is, ahol koncerteket szerveznek, pl Eger, Balassagyarmat, Hatvan, Budapest, így azért könnyű megismerni arcokat. De ha pl. valahol egy Debrecen melletti faluból kéne próbálkoznunk, akkor tényleg nehéz lenne.
dávid: Nem, ha Rádi Gáborral zenélsz. Sok embert ismer, így nem nehéz koncertezni az országban.
ferdi: Nem. annyiban nehéz, hogy mindig velünk vitetik fel az erősítőket pestre, ha ott van koncert, és az kényelmetlen. Mondjuk ez rajtunk is múlik. De szerintem pestre nem biztos, hogy tarjánból kéne felhurcoltatni a cuccot.
laci: Talán csak a sok utazás miatt, de egyébként nem. Nem mondanám, hogy annyira izolálva lennénk.

Ha nektek is olyan szuper hatalmatok lenne, mint a Bankruptnak, kiknek játszanátok legszívesebben, kikből állna a közönségetek?

rádi: Én már játszottam a Bankruptékkal, valami átragadhatott, biztos azért nem nehéz vidékinek lenni! Amúgy szinte bárhol az egész világban, ahol van igény hardcorepunkra, és melegkaját+szállást+benzinpénzt adnak. A többi nem számít, hogy kinek, az üzenet vagy el jut valakihez, vagy nem.
dávid: Akik eljönnek a koncertre és jól érzik magukat. Vagy vaddisznóknak.
ferdi: Ilyen ugrálós meg egymásfejénmászós emberekből
laci: Olyan emberekből akiket érdekel a hardcorepunk meg a zenénk, de főleg nike cipős, szemüveges lányokból .

Mi a legszimpatikusabb jelenség most a színtéren?

rádi: Hogy nem rugdossák a fotósokat, haha. Amúgy a rengeteg fanzine, amiből idén sajna nem sok látszik, sőt, talán most újra várható egy visszaesés, de továbbra is azt mondom, fanzine-ek nélkül unalmasabb lenne az egész. Ja, meg a Budapest Mosh Crew, az is nagyon pozi, minden koncertünkön ott vannak!
dávid: Fogalmam sincs, nem érdekel a színtér.
ferdi: semmi.
laci: Nincs aktuális dolog, ami most különösebben tetszene, meg egyébként is általában ugyanúgy állok hozzá a színtérhez. Szerintem nem vagyunk akkorra szarban, vannak jó zenekarok, és vannak jó külföldi zenekarok, akik eljönnek hozzánk (bár mostanában talán kevesebb ilyen volt)

Nektek van egy saját kiadótok. Miben különbözik ez attól, mintha mondjuk bárki ráírna egy hangzatos nevet a saját cd-jére? Szerintetek miért nem működnek igazán itthon az olyan kezdeményezések, mint kiadók, fanzine-ek?

rádi: Hát a kiadó annyira működik, hogy kb. semennyire, sajnos. Ezzel is már úgy vagyok, hogy nem akarom egyedül csinálni, és Laci pl. ideális ember lenne arra, hogy besegítsen, de igazából nem akar. Azt kamuzta, hogy majd akkor segít, ha lesz barátnője, de ez tuti nem igaz, hisz akkor meg egésznap csak dugna meg nyalna. Végül is megérteném, izgisebb mint egy kiadó, az tény.
Itthon amúgy az egészet az Artisjus nehezíti meg, nem is jogi okokban, mert ha a kiadó logója mellé biggyeszted azt is, hogy "szerzői kiadás", akkor már nem köthetnek bele, de pl. nyersanyag beszerzésben eléggé betesz az Artisjus, mindent Szlovákiából kell rendelni/hozni.
dávid: Ez olyan komolyságú kiadó, hogy a mai napig egyetlen CD sem készült el, persz
a führernek rengeteg dolga van, nem tud szétszakadni. Biztos fasza lehet nagy kiadónál lenni, nincs tapasztalatom. Fanzine-eket ritkán olvasok, mert nagy részük ugyanarról szól és dögunalmas, de ennek ellenére jó dolognak tartom, ha foglalkozik vele néhány srác és
ez leköti őket. Akadt a kezembe egy-két jó példány.
ferdi: Mert Magyarországon semmi sincs rendben. miért pont a kiadók, meg a fanzinek lennének?
laci: Szerintem alapvetően hiányoznak a magyar kultúrából a fanzineek és a kiadók. Gondolom az oka Magyarország történelmi hátterre, le vagyunk maradva… – ez már lerágott csont, azt mégse tudom, hogy mindennek ellenére ma miért nincs nagyobb élet ilyen téren (bár azért fanzineekből vannak elég jók). Én azt is el tudom képzelni, hogy később kialakul ez itthon is.

Milyen zenekarban és milyen poszton játszanátok, ha olyan hatalmatok lenne, mint a Bankruptnak és bárhol, bármin, bármikor?

rádi: Fura, mert szinte csak olyan zenekarokat tudok mondani, amik vagy feloszlottak már, vagy négerek. Persze a Bankrupt erejének még ez se szabna gátat, de elég hülye négernek néznék ki a Bad Brainsben. Meg különben is, számomra ezek a zenekarok úgy tökéletesek, ahogy vannak (voltak): Bad Brains, Black Flag, Minor Threat, Hüsker Dü, Embrace, Fugazi, Million Dead, Charles Bronson, Infest, 97A... nem szeretnék egyik zenész helyére se kerülni, más posztot meg alig tudnék betölteni, amúgy is szarul gitározok (tudom, majd a Bankrupt segít ezen is, de na!).
Na jó, a World/Inferno Friendship Society-be szívesen másodgitároznék azért, az tuti hangulatos lenne.
dávid: Ramones, Queens of the stone age. Esetleg a Bankruptban.
ferdi: Én akkor bárhol, bármin, bármikor. tényleg.
laci: Basszusgitároznék a Minor Threatben.

Mi volt az utolsó legszarabb szám/lemez amit hallottatok?

rádi: Bankruptól a... nem is, haha. Van egy Das Oath szám, amin egy Queen track-et dolgoznak át/fel. Na az borzalmas. Bár gondolom, direkt, de na. Ami szar, az szar. Ők meg nem szarok, szóval elég rosszul érintett a dal meghallgatása.
dávid: Legutóbb sikerült együtt játszanunk a Shitpump zenekarral, na az rohadtul nem
tetszett és még sokáig is tartott.
ferdi: valami tucathardcore
laci: Lemez: lakótársam Boney M meg Matróz Csárda című bakelitjei, dal: Azt hiszem egy Magazine dal.

Bőrdzseki vagy farmerkabát?

rádi: Farmer, sok felvarróval!
dávid: Bőrdzseki.
ferdi: egyik se.
laci: Bőrjakó.

Ha a magyar színtér, mint egy megye, vagy mint az állam működne, ti kit választanátok a miniszter elnökének?

rádi: Borics szinte bármilyen posztot betölthetne, mert egyszerre tud undorító csöves punk, és intellektüel ex-anarchistaként is viselkedni, haha. De tény, hogy miniszterelnök csak is KARFIOL lehet, Srita pedig lehetne a First Lady. Akkor talán a banját is kénytelenek lennének visszavonni!
dávid: Sünit, a helyi legenda, a néhai Pravda dobosát.
ferdi: passz.
laci: Barangó!

Ha a saw egy könyv vagy egy film lenne, melyik lenne az?

rádi: Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége összedarálva Orwell 1984-jével!
dávid: Húú, szerintem a Tóra.
laci: Valami olyan magyar film, amikor látod, hogy a rendező nem akart rossz dolgokat még se sikerült neki… örülnék, ha lehetne egy olyan film amiben Scarlett Johansson is szerepel

Melyik a kedvenc dinoszauruszotok?

rádi: Grimlock
dávid: Velociraptor.
ferdi: Terhes Stegosaurus.
laci: Tyrannosaurus rex, bár a multkor Ferdi felvilágosított, hogy nem ő volt a legerősebb

http://www.myspace.com/xsawthemastersofpopx

I wish that I knew what I know now

Megint itt vagyok és megint megírom ugyan azt a bejegyzést. Lesznek itt csajok, visszatérő szófordulatok meg érvelés az egyszerű, de hiteles zene mellett.
Különben már akkor is voltam valahol és bőszen okoskodtam, mielőtt még hallottam volna a loudmouth-ot, mert az az anthology lemezen nincs rajta, pedig a Ramones legjobb száma. Ahhoz nem tudom, hogy kell állnom, hogy egy Green Day lemezt se hallottam még, legeljebb 3-4 számot az mtv-n. Meg egyszer voltam egy elég megviselő feldolgozás esten, ahol az egyik banda Green Day-t játszott. Ja és a Rancidnek is csak egy lemezét tudtam eddig végig hallgatni egyetlen egyszer, de az egy kocsmában volt, és nyáron. Ezek ilyen lyukak. Lehet be kéne őket foltoznom. És ezek még nem is annyira jó zenekarok. Sajnos ez a hátulötője, hogy a jó zene szempontjából már egy elég szerencsétlen korba születtem. Még korábban, és még tudatosabban kellett volna kezdenem. Akkor a kronológiában talán már eljutottam volna a 90-es évek elejéig. Ami annyira baj sem lenne, mert most úgyis azok a zenekarok alakulnak újra. Kicsit sajnálom, hogy mostani szemmel, annó nem annyira király válogatás kazettákat csináltam magamnak, de olvastam egy versben, hogy az a lényeg, ami most van. Ennek ellenére, komolyan gondolkozom azon, hogy be kéne zárkóznom egy-két évre és felvértezni magam mind azzal a tudással, amit most akár irigyelhetnék is másoktól. Jobb érzés is lenne nem csak gyomorgörcssel, hanem több ezer lemez meghallgatása után keletkező univerzális tudással emerek közé menni. Ha pedig csak úgy tudunk viccesek lenni, hogy csak egy nagyon obskurus zenekar szövegét idézzük, akkor sem kell szégyenkeznünk. Ugyan olyan meló lehet mélyre ásni egy sorért, mint kitalálni egy olyan viccet, ami fű nélkül is jó. Na itt van pár dolog, amiről eddig lemaradtam, de bárcsak rajtuk nőttem volna fel.

Sok hülyeségben kellett már véleményt nyilvánítanom, de azt sosem kérdezték meg tőlem, hogy „szerinted ez tökös?”. Lehet ebben a kérdésben tényleg nem én lennék a legkompetensebb, de hogy az első The Kids lemez az egyik legbelevalóbb dolog ami a fejemben szólt, az tuti. A Spions jópofa volt, csak kár, hogy ők minimál költészetnek, vagy minek hívják, ma már, a zenei antitálentumsággal kísért gecizésüket. De valahogy még jobb tud lenni a punk, ha azt egyszerű rakodó munkások csinálják, akik ma legfeljebb rock and rollnak neveznék ezt, mert „a punk végetért 79-ban haver”.
Arról majd csak egy unalomba hajladozó őszi estén leszek hajlandó beszélni, hogy 78-ban vagy ma kell CSAK tökösnek lenni. Az biztos, hogy ez a lemez egy az „olyan” lemezek közül. Például olyan, ami miatt az asztalra lehet csapni, hogy „már úgyis hallottunk mindent”. Simán kitöröli az összes elhanyagolható pince zenekart, akármennyire is volt jó érzés a postaládából óvatosan előhalászni azok kislemezeit. Ameddig az utolsó számnak vége nincs, és utána meg nem rázod a fejed, egy kis töprengés mély töprengés után, addig ők az egyetlen zenekar akik számítanak. Ez időben annyira nem nagy terjedelem, mert olyan gyorosan és nagy lendülettel van felvéve a szám, mintha csak két befutó hajó között lett volna idejük beugrani a próbaterembe.
A kids Kemény, gyors, dallamos, klassz, szinte minden, vagy egyedül csak jó és kész. Még odáig is elnyúl, hogy Lee Ving elvis torkú pánkságának koronáját is lökdösi, hogyha esetleg lebillenne búrájáról egyből, lehessen érte nyúlni. Csak futniuk nem kéne, mert megérdemelnének egy kis pompázást ők is a fejdíszben. Nekem különben ,még szakmai bevizsgálásra nem elküldött, elméletem, hogyha az emberek több jó zenét hallgatnának akkor kevésbé vennék komolyan a politikát, vallást stb. Csak könnyeden mondanák, hogy a papok és képviselők bekaphatják a faszom. Ha én a Kids-re növök fel, akkor nem csak 18 hanem már 16 évesen is wc-be mártogattam volna a tanárok tábla törlő szivacsát.

Na mindegy ez a vonat elment. Már sosem lesz annyi tököm, mint a Kids-nek. Nem fogok fura kinézetű drogokat bevenni és két napig nem aludni. Még egy napszemüveget sem tudok hordani. Nem felvenni…Hordani! Ezért nem is hiszem, hogy majd egy állítólag rendőr mentes német kisváros, meglepően nagy backstage-ében fogok egy spanyol zenekar írtó helyes lány bejelölésű roadjával diszkréten smárolni. Pedig nagyon bírnám. És mióta már nem csak az idegesítően magamutogató emberek teszik fel magukat közösségi oldalakra és zúdítnak a világra képeket a belevalóságukról, én naponta többször is szerelembe esek. Bár ez 17 éves korom óta így van, azóta, amikor végleg eljött az a rádöbbenés, hogy nem leszek tökösebb annál, minthogy állva tudok célzottan pisálni.
Ezért is lett volna jó, ha nem csak most véletlenszerűen a szövegekbe futva, hanem évekkel ezelőtt, amikor megszereztem, már akkor szerettem volna bele a Modern Loversbe (és nem csak, mint a leghallgathatóbb proto punk együttest könyvelem el magamban). Nekem ez a koncepció nélküli koncepció lemez. Végülis a számok ugyan abból a három témából épülnek fel. De hála a modern kornak, én már mögéjük tudtam nézni. Szóval, amikor Modern Lovers-t hallgatok, előttem van az a fiú aki egy kisvárosban beleszeretett a Velvet Undergroundba, aztán fel is ment New Yorkba. Ott összehaverkodott kedvenc együttesével meg az egész pop art szcénával és annak minden bizarságával és féktelenségével is találkozott. Csak Jonathan Richman még kimértebb volt, mint a Majdnem híres bájosan naív kritikusa, ugyanis ő egy percig sem hitte el, hogy majd valaha is megkaphatja a gruppikat meg a kúlabb csajokat. Ennek ellenére beléjük szeret, csak közben tudatában volt annak is, hogy ezek a csajok neki túl gyorsak, és amíg ők szét drogozva rohannak az éjszakában ő csak bágyadt józansággal tud utánuk bugdácsolni. Szóval amikor nem arról van szó, hogy milyen kisvárosban felnőni és múzeumba járni, akkor egy igazi rajongó szemeivel tekinthetünk be abba, hogy milyen volt a 60-as évek végén 70-es évek elején new yorkban menőnek lenni. Persze leginkább csak, mint megfigyelő, olyan, aki látja, hogy beveszik a tablettákat, de ő még akkor sem teszi ezt ha megkínálják. Ezért olyan zene a Modern Lovers amitől a fiatalok úgy érezhetik, hogy tartoznak valahova. Azok aki voltak már olyan buliban ami nekik kicsit sok volt, akiknek kérdően vizsgálgatták a pupilláját, hogy miért olyan normális, akik náluk kategóriákkal bonyolultabb, klasszabb nőkbe szerettek bele, akik várják, hogy csak úgy felhívja őket a csaj és ezért közben utálják magukat. A Modern Lovers a lemaradtottak zenekara, mintha egy izgalmas fanzine lenne megzenésítve.

Szóval most erről a két bandáról sajnálom, hogy kicsit lekéstem. Persze csak 21 vagyok, még élhetek négyszer ennyit.

NO GOD, NO GIRLFRIEND, NO JAZZ

Vizsgaidőszak nekem csak most indult el, szóval még annyira nem estem pánikba, hogy mindenből húznak, és fél napom van elolvasni egy 300 oldalas könyvet. Ilyenkor az embernek mindenhez kedve lesz ami nem a tanulás. Csináltam is, egy válogatást. Próbáltam olyan számokat összeválogatni, amiket mostanában szereztem be, hallgattam, vagy gondoltam rá, hogy egy ismerősömnek biztos tetszene. A nyitó szám azért lett az ami, mert mi jobb egy válogatás indításhoz, mint egy kutya vakkantása? Van itt pop punk és revolution summert idéző mai bandák. Egy kis power pop, Thurston Moore hardcore zenekara, legklasszabb skandináv pipik, alul értékelt szakítós szám, kanadaiak, a leggyorsabb és hallgathatóbb art punk, Walter Schreifels egyik elfeledett zenekara, egy szám amit direkt 3 ember tiszteletére választottam be, és ma mindenki kedvenc zenekara feldolgozza a bárcsak mindenki egyik kedvence lenne zenekar számát. Hallgassátok!

http://www.sendspace.com/file/tzpusb


young widows - settle down city
wipers - doom town
hot water music - wayfare
young offenders - follow
statues - distance / duration
potential johns - everytime
paper dragons - annihilate the need
mega city four - dancing days are over
elevators - your i's are close together
jilted john - jilted john (lp version)
wire - dot dash
the thermals - gack to gray
fucked up - david comes to live
baader brains - pulgasari
moondog - they said we were the best
dry-rot - isolated
police and thieves - strangers in the same town
loser life - hating the sun
suburban mutilation - daddy was a nazi
even worse - emptying the madhouse
the bombettes - i wanna
the kids - i wanna get a job in the city
the night marchers - scene report
no age - male masturbation (urinals cover)

I am so conditioned to fall

Déli pályaudvartól a Batthyány térig csúcsforgalomban egy reggelen ötször sikerült meghallgatnom a Shark Attack első kislemezét. Hogy a napom ne teljen tétlenül ma le akartam mérni, egy lakótelep kör alatt hányszor sikerül. Annak a számolását, hogy Matt Summers egy másodperc alatt alatt hány fuck yout-t tud magából kinyúzni, akkor hagytam abba, amikor egy csapat kisgyerek majdnem fellökött miközben egymást kergették. Megint leírom: itt a nyár. És ilyenkor nem csak a jó csajok kerülnek elő, hanem a télen fűtött szobákban féltve őrzött kisgyerekeket is leküldik a szüleik, hogy friss levegőn legyenek. Ja meg mindenütt öltönyös emberek vannak, és ha te is felveszel egyet, csak úgy, vagy mert temetésre mész, a villamoson úgyis oda fog hajolni egy magát kedvesnek gondoló öregasszony azzal a kérdéssel, hogy „na és te kit húztál irodalomból?”.
Emlékszem amikor én érettségiztem. A négy év alatt, amíg gimnáziumba jártam mindig szinte mindenki csak komolysággal és rettegéssel tudta szóba hozni. Én valahogy még az írásbelik előtti éjszakán is baromi távolinak éreztem az egészet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is otthagyom a gimnáziumot, leérettségizem, egyben felvételizem is, és utána főiskolára megyek. A no future ennyire belém tudta tenni magát. Vagy egyszerűen csak nem akartam semmit. Emlékszem a teremben, ahol a történelmet írtam, az egyik legnagyobb seggfej volt a felügyelő. Személyes sértésnek is vette, hogy én öltöny helyett pulóverben ültem be, és gondolom, hogy megleckéztessen ki kellett üríteni a zsebeimet, hogy az első padra kirakott személyes, puskázásra alkalmas tárgyak közül nem vettem e el a sajátomon kívül valaki másét is. A baj csak abban volt, hogy akkor már rég nem érdekeltek a világ seggfejei. Amíg gimnáziumba jártam minden hónap olyan volt, mint egy év. Mielőtt elkezdtem volna az iskolát, akkor voltam először igazi punk koncerten. Olyanon, amit egy közepes méretű klubban rendeztek és punkok, hardcoreokos és skinheadek mind egy tető alatt gyűrődtek egymásnak. Én meg beleszerettem a dologba. A sör-cigi-izzadatság keverékének szagába meg főként a hangos zenébe. Emlékszem mielőtt a főzenekar belekezdett volna, a stiff little fingers-től szólt az Alternative Ulster és olyan büszke voltam magamra, hogy ismertem ezt a számot. Nem csak a környezetbe szerettem bele azon a nyáron, hanem a zenébe, úgy egészében. Katalógusokból néztem ki, mit szeretnék beszerezni, interjúkban bárki bármit ajánlott azt én is meghallgattam. Ugyan olyan lelkesedéssel tudtam élvezni a Minor Threat-et, mint egy japán Oi zenekart. Minden új volt és olyan jó, meg hihető. Aztán elkezdődött a gimnázium és én először törött kézzel, majd gipsz nélkül csak üldögéltem magamban olyan egy teljes évig. Már az elején rájöttem, hogy nem szeretnék belekerülni a folyamba. Nem volt senkivel semmi gondom, de engem csak a zene érdekelt akkoriban. Olyan, amit mások nem nagyon hallgattak. Így nagyjából magamat száműztem egy külön kis világba, de nem bántam. Volt tarajom, hallgattam oi-t és ska-t, egy kis metalt is, voltak hülye ruháim, szünetekben és unalmas órákon fanzineeket olvastam, vagy walkmant hallgattam. Aztán amikor egyre jobban tisztába kerültem saját magammal, meg azzal, hogy mi az ami igazán tetszik nekem a punkban egyre fogytak a kitűzők, felvarrók a ruháimról és fura hajak a fejemről. Így van ez, amikor stabil lesz a belső, letisztul a külső is. Van akinek jézus, van akinek az árpádsávok, nekem a punk zene terelte egy mederbe az életem. A különbség talán annyi, hogy én rájöttem, azzal, hogy punk zenét hallgatok egyáltalán nem vagyok több vagy jobb egy tisztán, racionálisan gondolkodó embernél. Sosem éreztem annak szükségét, hogy társadalmi kérdésekben többet okoskodjak, mint kellene. Engem mindig is csak a zene, aztán a filmek és a könyvek érdekeltek. Amíg mások a délutánjaik alatt leckét írtak, vagy tompára szívták magukat én órákon át hallgattam, olvastam, néztem zenét. Néha a külvárosba, néha bécsbe mentem koncertekre, aztán másnap 7kor hallgathattam irodalom fakultáción, hogy a tanárnak melyik a kedven cobra 11 része és az anyja mivel bántotta meg a hétvégén. Elkezdtem zenéről irogatni, belekerültem egy zenekarba. Többet is észre tudtam venni a lányokban, mint a kerek fenekek, de azért nagyon boldog voltam, hogy az előttem ülő csajnak néha kilógott a tangája. Persze beletörődtem abba is, hogy senki sem fog a kerületemben többre értékelni a többi járókelőnél csak, mert Black Flag pólót hordok, és ha lehet egy lánnyal nem, úgy kell megismerkednem, hogy a Beat Happeningről beszélek neki.
Szóval csak állt ott velem szemben az a seggfej felügyelő és kurva ideges lett, mert ő csak azt látta, hogy leszarom amit mond, sőt szórakoztat is, de valószínűleg nem értette miért.
A főiskola aztán gyorsan elment. Valószínűleg azért mert jelentősebb személyiségváltozásokon nem mentem át. Kevés csajba estem bele, új zenei irányzatot nem kezdtem hallgatni, új elképzelésem is kevés dologról született, mert nagy igazságokra nem nagyon jöttem rá. Ha visszatekintek az elmúlt 3 évemre nincs is olyan sok dolog, ami miatt igazán szégyelhetném magam, ha akarnám. Csak olyanokat sajnálok, hogy kimaradt a szar környéken albérletben lakás – saját városomban faszság lenne? A fanzine-em nem az iskola ingyenes fénymásolóiban nyomtattam – nem is tudok róla, hogy van ilyen. Nyomorognom sem kellett és emiatt a menzáról kaját lopni, meg jegy szedőset játszani csak azért, hogy aztán megnézhessem a zenekart, akikre már hónapok óta vártam. Még hajnalig sem maradtam fenn tanulni.Aztán most itt egy újabb nyár és nemsokára megint fel kell nőnöm a feladathoz. Nehéz elképzelni, hogy az egész napos semmit tevést, szórakozást majd felváltja a 9től 5ig dolgozás, visszafogott ruhában, vissza fogott kinézettel. Hogy egyre kevesebb időm lesz Thurston Moore Sonic Youth előtti zenekarait felkutatnom, és fáradtan fogok éjszaka a teljesen üres lakótelep, legnagyobb parkjának a közepén megállni egy pillanatra, hogy a Wipers Doom Town-jának a beborult kezdő riffje igazán végigkarcolja mind azt az utata, ami a fülemben indul, felmegy az agyamba, aztán végigfut a gerincemen. Talán majd jobban fogom értékelni az időt, a hétvégéket. És a megkeresett pénzemből végre minden hülyeséget magamra tetováltathatok. Lehet olyan helyre költözhetek, ahol az utak nem 45fokban lejtenek és nem lehetetelnség rajtuk futni vagy biciklizni. Majd eldől. Addig még megpróbálok minél több mindent meghallgatni/nézni/elolvasni. Hogy amíg beérek a pokolba, kicsit lehessek a villamoson a saját, egyre színesebb világomban.

Tavasz...meg Nyár

Múlt péntek óta már az egész világon, mindenfelé, emberek milliói gondolkodnak azon, hogyan fogja a kopasz, ex fűtermelő elmozdítani a szigetet.
Nekem nagyobb gondjaim vannak, a saját elmozdítandó tárgyaimmal. Pár napja agyoncsaptunk egy egeret reggeli közben. Azóta jobban rettegünk, mint mikor először hallottunk a spontán öngyulladásról. Nem attól, hogy megtámad valami ami a lábfejünknél is kisebb. Inkább azért aggódom mert a lemezgyűjteményem a lakótársam volt, borkereskedésben dolgozó, csajától elkért tokaji furmintos kartondobozokban tárolom, a földön. Az állatok meg sosem járnak egyedül, ahol egy volt ott több is lesz, ráadásul imádnak megrágni olyan dolgokat, amik dobozokban vannak, és tulajuk kurvára ragaszkodik hozzájuk.
Szóval elkezdtük átalakítani a polcokat, hogy elférjenek rajtuk a lemezek, olyan magasban, ahol már mi is alig érjük el őket. Aki már olvasta ezt a blogot, vagy jobban benne van a témában, és látott is, vagy találkozott velem, az most tuti nem fog csodálkozni, hogy barkácsolás közben szög állt a térdembe, a homlokom meg valamiért vérezni kezdett. Ahogy hanyatt feküdtem a sebeimmel, 3 dolog járt az eszemben. Nem akartam, hogy a fájdalomtól, még el is okádjam magam, hanyatt fekve, és abba fulladjak meg. Féltem, hogy még a polc is rám esik. Be akartam fejezni azt amit elkezdtem.

Csak egy olyan embernek, mint nekem, a lényéből fakadóan vannak naponta halálközeli élményei. Így amit akkor megfogad körül belül annyira vehető komolyan, mint amikor a gimnazista srác megígéri az első, gimnazista barátnőjének, hogy amíg járnak ő nem fog pornót nézni. Tényleg újra meghallgattam a lemezeket amiket leszedtem a korábbi bejegyzésben felidézett hangulatban. Ezek azok:

9 shocks terror – paying homage
Agression – don’t be mistaken
Bad advice – demo
Blank Dogs – diana the herald / on two sides
Blight – st
Graven image – kicked out of the scene
deep sleep - manic euphoria / you’re screwed
headache city - teenage grease
holy shit! – jazz phase/ what the fuck
mac blackout - st
marvelous darlings - i dont wanna go to the party
out with a bang - few beers left but out of drugs / i’m against it / love my life
pizzas – bad ass youth
potential johns – st / early demos / art of the underground single series volume 20 / split w. chinese telephones
romance novels – another summer / fur die richie / peggy sue
rot shit - have you scene rot shit / worst kids ever
scared of chaka - crossing with switchblades / massonic youth
suburban mutilation – st
Subverts - Independent Study
Sunpower - Pain For Profit
vancougar - losin' it!
wives - erect the youth problem
black and whites - st / cigarettes & control freaks
brimstone howl - bang! bang! bang! bang! bang! bang! bang! / guts of steel

Nagy részükről egy betűt sem írt a terminal boredom. Erre kitaláltam azt az analógiát, hogy elkezdeni zenét tölteni pont olyan, mint 17 éves csajnak lenni. Már olyannak, aki nem fél a drogoktól, szeret táncolni és volt már olyan, hogy a szexet is élvezte. Az ilyen, ha elmegy bulizni a srácok, nyomják bele szívességből a drogot, hogy talán velük is élvezhesse a szexet, ő meg elfogadja, mert szeret táncolni, és úgy jobban lehet. A lényeg az, ha szereted a zenét és elkezdesz benne tapicskolni egy olyan hasznos dologgal, mint az Internet, a csajhoz hasonlóan bármikor megfordulhat minden eltervezett dolog, és már nem is emlékszel, hogy a második gyorsítóra-lassító előtt vagy után vagy, és ki fogdossa a segged. Csak aztán a legtöbb lemez egyszerűen olyan kellemes volt. Ennél viszont nem több. Ha lenne egy rádióműsorom, vagy tucatjával termelném a válogatás kazikat magamból, annyira, hogy már csak számcímekkel tartanám a kapcsolatot a külvilággal, akkor lennének hasznosak. De tömegével írni róluk…hát ja, valószínűleg ezért nem vagyok újságíró, csak egy ráérős punk. Azért majd még biztos elő fognak jönni, de a tavasz és nyár fordulóján minden normális ember vagy egyszál pólóban van a szabad levegőn vagy kényelmes székéből az ablakon bámul ki, miközben soul seekjén minden sötétkék és visszaszámol. Én is inkább levágtam hülyén a hajam és Fucked Up-ot hallgatok egész nap, miközben a lakótelepen rovom a köröket. Aztán haza jövök megpróbálok szellemes e-maileket írni és Void koncert videókat tölteni.

Someday this war's gonna end...

Ez lesz, amikor nem csak a himi humi van. Május ötödike nekem úgy nézett ki címszavakban, nagyon vázlatosan, hogy nulla órakor megnéztem a Mások életét, aludtam pár, fogjuk rá, kellemes órát aztán a második világháborúról olvastam, utolsó kurzusomon, a főiskolán mindörökre, pedig levetítették nekem az Apokalipszis most rendezői, vagy egy órával hosszabb, változatát. Valakinek ennyi is elég lett volna, hogy a bandanáját homlokára kötve merényletet kövessen el valami gagyi, de sokat pattogó magyar politikus ellen, de én még gavallérságból magammal szemben megnéztem Bécsben a Cursed Kibaszott Cursed-öt.

Az oda útról tényleg csak annyit, hogy aki teheti inkább, vegyen osztrák autópálya matricát, mert most így, hogy egyre több pincéről derül ki arrafelé, mi van bennük, nem valami idegkímélő átmenni ezeken a kisváros- falukon.

Az első helyi zenekart (The Plague Mass) már láttam. Így amíg utazó társam próbálta kipihenni a kínai kajától való ételmérgezését, én a műszakjukat befejező osztrák melósokkal hadakoztam, hogy inkább engem szolgáljanak ki előbb a benzinkúton. Aztán bent áttúrtam a disztrókat és csak egy ügyetlen momentum, meg az éberség hiánya miatt tudták előlem megvenni a Violent Minds nagylemezt, akik diszkográfiájának a megszerzése a nyaram nagy feladata. Mondván ez ilyen nem csak szórakozunk hanem gondolkodunk is buli, a különböző, „hogy válj és maradj anarchista” kézi kalauzok között megtaláltam, később életem legdrágábban megvásárolt fanzine-jét, ami kizárólag arról szól, hogy a nők hogyan védjék meg magukat, már úgy értem fizikai kontextusban, verekedésről. Érdekes módon eladták nekem, és még furcsán sem néztek. Ez különben az egész estére jellemző volt, mert míg a magyaroknak van egy ilyen rejtett ősi érzékük, hogy még a sorstársukat is egyből kiszúrják, ha nem gyakori látogató, úgy az osztrákok végig csak németül beszéltek hozzám, meg ordibáltak a fényképező gépem miatt, de mivel nem érdekelt mit akarnak mondani, így nem kérdeztem vissza, egy olyan világnyelven, amit én is értek.

Egy régi Nyitott szemmel fanzine-ből emlékeztem, hogy van valami ilyen zenekar, de most visszaellenőrizve kiderült, hogy ők a Mörser-ről írtak én meg a Mönster-t láttam. Német, német egy kutya lehetne mondani, és aki hallott már egymás mellé állítva egy műfajon belüli német zenekarokat az nem is értetlenkedne. Ezek a srácok olyan gondolkodó crust-ként akartak feltűnni (értsd. találkoznak szappannal), ezért szerencsére a közönségben kevés volt a szegecs és a rohangáló kutya, a zene meg (nem annyira szerencsére) összetettebb volt és a követhető 2 mondat, azokban maximum 6 szó, dalszövegeket is túlteljesítették magasan. Pont az Apokalipszis most után gondolkoztam azon, milyen lenne egy zenekar, ami vegyíti a Discharge-ot a Descendents-el. Én biztos imádnám, lehet a próbateremben Mönster is valami ilyet akart, mert amit csináltak arra én tegnap este csak a pop crust kifejezést találtam. Ami most nem sok jót jelent. A pop-ra lehet, szokták mondani, hogy olyan himi humi műfaj, vidámak a szörfös srácok, táncolnak a bikinis lányok, Mönsterék is próbáltak viccesen / irónikusan (remélem) pózolni, meg jópofáskodni, csak ahogy színházban, hogy hátul is lássa mindenki mindent túl kell játszani, egy koncerten jópofának lenni, az nagyon finomra hangolt dolog, amit tanulni nem is lehet, inkább érezni vagy természetesen vele születni. Nekik ez nem jött össze, sőt kurva hosszan játszották a mélyre hangolt és durván dobolt green day-üket.

Különben az egész buli kurva drága volt. És hiába nem volt még a fő zenekar sehol, a béna elő zenekarok, az ndk ügynökön, a marhavagonos ss tisztek és a vietnámi háború, meg a súlyos belépő eléggé lehúzta már a hangulatom. Erre kellett a Cursed-nek építkeznie. Elég gyorsan és biztosan sikerült. Az első szám felénél már csak állni tudtam, és minél kevesebbet pislogni. Zajos hardcore zenekar, láttam már sok ilyet, a legtöbbet élveztem is, de ennek akkor és ott valami olyan hihetetlen intenzitása volt, hogy teljesen ki ragadott mindenből. A hétköznapokból, a zenekarok felsorolásból, akiket lehetne hozzájuk hasonlítani, abból hogy már másfél órája állok a talpamon és ezt a hátam nem nagyon bírja. Tegnap az aréna második legnagyobb termében csak a Cursed volt meg én. Valahogy úgy, mint ahogy Christina Ricci-nek, a drogoktól, ott volt Lou Reed, és én pedig csak 2 sört ittam.
A színpadon volt a látszólag mitugrászsága komplexusaiból fess diktátor kinézetet formáló, különben iszonyat közvetlen és jópofa énekes. Egy szende, kinézetre valami remeteségből előrángatott basszusgitáros, aki zavarba jött, ha a szerintem felesleges, füstgép csak őt lepte el és semmit sem látott. Egy dobos, aki megbízhatóan döngölt, és csak néha engedte meg magának, hogy mosolyogjon, és azt est hőse a gitáros. Persze mackós, mert ilyen riffeket egy nyámnyila, összeesett fasz nem nagyon bírna megtartani és a teremben körbe vinni. Ők négyen uralták a zajt. Tényleg csak kifejezések jutottak eszembe, mint például a lehengerlő, mert ezek tényleg ránk görgettek valami olyat, ami mélyen a földbe nyomott mindenkit, vagy az apokalipszis, mert néha akkora káosz alakult ki, hogy minden tiszteletem az énekesé, meg a többieké is, hogy látszólag vezető fény nélkül is el tudtak igazodni abban, ami látszatra kezdett még rajtuk is túl nőni és kicsúszni a kezükből. Aztán amikor az ember fejében már tényleg csak monotonon pulzáló disszonancia van, elővesznek egy másik basszusgitárt és egy jó nagy középsőujjat mutatnak a kemény zenének, hogy akkor hat húr nélkül is tökéletesen meg lehet lenni.
A héten biztos meg fogok hallgatni, legalább egyet a három lemezük közül, de nem mondanám azt, hogy ők lettek a kedvenc zenekarom. Tegnap este viszont képesek voltak arra, hogy 1 órán keresztül ők legyenek a világ egyetlen és legjobb zenekara.

Itthon meg már várt a rendelésem a book-onlinetól és egy kis maradék a hűtőben. Hát kell ennél több? (Igen! Vans cipőt nem tudtam venni és a Cloak / Dagger kislemezem sem kaptam meg)

Tavasz...meg ilyenek I

Utolért a biológia. A sok gagyi megfázás, megalázó allergia és ügyetlen csonttörés után, már 3 hónapja szenvedek a mandulámmal. Szinte semmit se csináltam ez idő alatt. Diploma munkámat nem fejeztem be, de ez annyira nem zavar, mert most fél évvel később kell hivatalosan elkezdenem dolgozni, fél évvel tovább maradok erőlködés nélkül a tb-ben és több, mint fél évvel tovább vehetek olcsóbban havi bérletet. Viszont minden másban csak szar jut nekem. Mert nincs semmi más, és mindig ez a legszarabb. Már három hónapja csak egyszer rúgtam be, akkor azért szét hánytam egy vécét, de ezen kívül csak fekszem, és ha éppen tudom, akkor lenyelem a nyálam ahelyett, hogy egy az ágyam mellett lévő vödörbe köpném. Ami a legszörnyűbb az mégis az, hogy itthon kell maradnom. Amit évekig olyan jól tűrtem az most annyira megviselt, hogy az alkalmi, kínszenvedős, de a mosógépért muszáj, hazalátogatások egyikén, anyám megjegyezte, hogy most már tényleg túl depressziós vagyok. Persze, hogy megint a nők miatt van neki igaza. Nem tudom ki mennyire van ebben otthon, de az anarchisták a szótárakon és lexikonokon túl, csak zokni szagú figurák, akik mind ugyan azt a fekete ruhát veszik fel és mások lakásán lógnak, ott pedig idegesítik a beteg lakótársakat. A lakótársam mostani csaja is pont ilyen. A második legidegesítőbb az egészben az, hogy egy olyan koncerten jött vele össze, amire én hívtam csak el, és annyira jönni sem akart. A legidegesítőbb az egészben pedig az, hogy a csaj még a szúró fájdalomnál az állkapcsom bal végében is jobban a napjaimhoz ragadva kínoz. A jó csaj doktornő, meg a kedélyes, kopasz doktor is mindig azt mondja, hogy annyit pihenjek amennyit csak tudok, de úgy hogy tegyem, ha az összes király dologgal baja van az anarchistáknak? Amíg a „csak ennyi lesz”-t ki tudtam mondani elmentem a legközelebbi ilyen kulturális ellátó helyre és vettem könyveket, dvd-ket meg pár leértékelt kislemezt. Bármelyiket próbálom élvezni, az anarchista csaj jobb híján mindig hallótávolságra jön. Szerinte a Szívek Szállodája hamis képet mutat a fiataloknak, hogy 16 évesen terhesnek lenni nem csak normális, hanem a világ legjobb bulija, így elterelik a nőket az abortuszhoz való joguktól. És ez csak egy dvd-m a sok közül. Megígértem a lakótársamnak, hogy nem fogom kibaszott idegesítő picsának hívni a barátnőjét, de amikor valaki egy bőrkanapén ülve ordibál velem, hogy miért eszek sonkás szendvicset, aztán mellkason dob a tornacipőmmel, mert ahhoz ázsiai gyerekek vére tapad, akkor már én se tudom magam visszatartani. Ezért a pacifizmus jegyében az utóbbi egy hónapot a szobámban töltöttem összezárva a számítógépemmel. Csak kajálni jöttem ki, meg hogy kicsit folyassam üresjáraton a csapot és havi 2 ezer forinttal támogassam a nemzetvédelmi hivatalt.
A szobámban aztán lehet az elszigeteltség, lehet a fájdalmak, esetleg a lehúzott redőny, vagy megint csak az agyam pörgött túl, de a bemesélt halálfélelemmel a hátam mögött úgy éreztem, össze kell szednem magam, mert a percek csak fordulnak ki belőlem, és még alig találtam valamit, aminek értelme lenne. Szóval megint nagy lendülettel vagyok fent a soul seeken.
Az ingyen streamelős pornó és a filmes, sorozatos torrent oldalak mellett a soul seek az amiért van még értelme a upc-nek fizetni. Ezek közül persze a slsk a legnemesebb, mert az nem csak egy letöltő program, hanem egy szociális színtér, ami nem csak 15 percig érdekes és kezet sem kell mosni utána. Vannak témák, amiket csak a rudas melegvizes medencéjében vagy a helyi kocsma külön termében lehet megbeszélni, a soul seeken ez a zene. Lelkizni meg a mosolygós fejek karneválját, felvonultatni ott van a tucatnyi lélekölő társalgó program. De zenéről csak a soul seeken érdemes beszélgetni, nem csak azért, mert miközben a másik gépel addig te böngészhetsz a lemezi között, valahogy az egész kinézet és virtuális légkör erre ösztönöz és nincs olyan tudat ami ennek ellen tudna állni.

Kicsit haragudni szoktam magamra, hogy a temérdek kedvencekbe pakolt webzine és blog tartalmát iszonyat felületesen futom át, az írások jó, ha felét elolvasom, a lemezeknek pedig csak a tíz százalékát töltöm le. Lehet így akarom magam ügyetlenül meggyőzni a szabad akaratomról, de szerintem inkább csak baromi lusta vagyok. Most tutira akartam menni, olyan klassz, független zenéket akartam hallani, amik punkból indultak aztán ki tudja milyen magasra jutottak. A vicces az egészben az, hogy ezen a létrán aminek befokozását csak az én agyam tartja logikusnak, az jutott a kiinduló ponttól magasabbra aki a Black Flag mögül mondjuk a soul-ból, garage-ból vagy a brit invázióból is csípett magához.
Régóta szemeztem a terminal boredommal, gondoltam ezek pont olyanokat futattnak, amikre most én vadászom. Bemelegítésnek azért megpróbáltam egy kicsit sétálni a szabadban, Get Up Kids, Rival Schools, Shins-re, mert ezek olyan „jó idő van, és de jó lenne jó nőkkel a fűben hemperegni, de azért ez mégsem jön össze” zenekarok, amik pont passzolnak egy mandulagyulladásos tavaszi sétája alá. Közben rendeztem a gondolataimat, feltüzeltem magam, hogy zenét akarok, sokat, hangosat és élvezni is fogom. Meg megnéztem magamnak, hogy miről maradok le, hordanak e már szoknyát a lányok.
Hazaérve pár tájvédelmi területről tépett virágot dobtam be a nagyszobába, ahol az anarchista csaj éppen valami-ellenes szórólapokat rajzolt, aztán bementem a szobámba és a képernyő egyik oldalán a terminal boredommal, másikon a soul seek-el elkezdtem tölteni.
Folyt köv…

D.I.Y. (ah oh ah ah)

Most minek tagadjam. Heti rendszerességgel eszem gyorséttermekben, a nadrágom hátulján egy pici piros címke lóg, a cipőmön pedig egy nagy fehér pipa van. Évente több tízezret költök 20 perces koncertekre, de 500 forintnál kevesebbet jótékony adakozásra. Megbámulom a nőket, mert szerintem a legtöbbjük gyönyörű, de néha annyira erősen fókuszálok, hogy ez zavarba ejtő lehet nekik. Hiszek a szociál darwinizmusban is. Vagy inkább leszarok mindent. Ahogy azt a dal is mondja „az élet túl rövid ahhoz, hogy másra vesztegessd”. Ha tesz valamit az ember azt tegye magáért. Végülis, ez így is működik, mert ahogy szükségünk lehet egy kényelmes nadrágra, úgy arra is, hogy lelkiismeretet vegyünk magunknak mások etetésével, vagy délutáni italuk finanszírozásával.
Van ez a színtér, van a unity meg ilyenek, de én mindig is csak a szórakozásban hittem. Mindenki azt tegye, amihez kedve van. Ne másokért, hanem magáért. Ez mégiscsak egy szabadon választott hobbi és nem munka. Meg a világ is van annyira szar, hogy aki még magával sem törődik, az inkább ne is várjon semmit. A rinyálók és önfeláldozók meg menjenek azok után a medvék után, akik elcammognak, ha Magyarország tényleg felmelegedik és végre mediterrán nép leszünk.
Ezek után elég paradoxon lehet, hogy már a második koncert megszervezésben vettem részt. Ráadásul olyan zenekarnak, akiket Bécsben is megnézhettem volna, nem ingyen, de legalább fix költséggel. Talán még kényelmesebb is lett volna, mert például jegyszedő emberke híján, nekem kellett bűvészkedni a visszajáróval és a pecsétet helyettesítő filccel, meg nem egy kitartó idiótával, akinek ördöglakat szintű problémát okozott az, hogy hogyan kell bejutni egy koncertre. De hülyék mindenhol vannak, nem is szívesen teszünk értük semmit.

Akkor miért is?

…Általában távol tartom magam az új emberektől, el sem tudom őket viselni, ha meg bárkit csak egy kicsit is érdekesnek találok, akkor rögtön feszengeni kezdek, mert van már veszteni valóm. Ha viszont egy zenekarral kerülök kapcsolatba, mint szervező vagy szervezővel, mint egy zenekar tagja valahogy minden más lesz. Lehet csak még nem szoktam hozzá az érzéshez, és csak az újdonság tüzel fel, de pár perc után minden csak úgy jó lesz. Nem kellenek a tipikus hülye kérdések, hogy „milyen eddig a turné” ésatöbbi. Néha elég csak odabiccenteni vagy rámosolyogni a másikra. Aztán persze minél részegebb mindenki, annál többet akarnak elmesélni magukról. Előkerül ki-ki városi legendája, kedvenc pornó oldala, az univerzális, tzaziki öntet története. Meg baromi jó érzés a fürdőszoba ajtajában, pisálást visszatartva, összeakadó nyelvvel a jó és rossz újjáalakulásokról beszélgetni, és kicsit érezni azt, hogy ezek a srácok is pont olyanok, mint mi. És többek közt ez, meg az is hogy egy vagy több napra részese lehetsz egy olyan jó mókának, mint egy turné, téged is ugyan úgy feltölt. Egyszerűen megnyugtató volt látni, hogy 5 embert kísérgetünk, akik jól érzik magukat, még akkor sem idegeskednek, amikor 15 percre beszorultunk egy lehetetlen helyre és hátulról beletolattunk valami nem nagy autóba. Dicsérik a magyar söröket, mert már 4től is berúgtak, aztán csak a csajozós Buzzcocks és Ramones számokat éneklik, miközben valami mentolos likőrt diktálnak belém, és viccesen kommentálják az éjszakai kivilágítást és stripteas bárokat. Meg az éppen szülinapos mellet ülni, akihez pontban éjfélkor odarohannak és eléneklik a „boldog, boldog, boldog születésnapot” kicsit vaskosabb, német változatát, összeborulva, aztán a fele társaság videó klip-seggű csajokkal táncol a leggagyibb reggae számokra. Valakiről kiderül, hogy a Ramones, másról hogy a Fugazi a kedvenc zenekar. Egyikük nemsokára megnősül, másik csak kúrni akar, mondjuk ma, de nagyon, akár az egyik videó klip-seggű csajjal is. Aztán még hajnali háromkor megbeszélni a foci drukkerkedés sztereotípiáit és a jó punk zene lényegét. Meg az ezer más dolgot, ami most nem jut eszembe, de majd ha ők szerveznek nekem koncertet, akkor még jobb lesz visszaidézni. Nem csak azért mert végülis a zenekarok egymást visszahívják, hanem azért is mert akkor már barátokhoz mész vissza, nem valami fura seggfejhez, akit meg kell szoknod még mielőtt a hűtőjébe kezdenél köpködni.

Koncertet szervezni baromi egyszerű. Kell hozzá pár jó zenekar, egy jó hely, egy lakás, meg egy haditerv. A zenekarral úgy kell bánni, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak ezer kilométerre az otthonodtól. És ha nem vagy seggfej, akkor minden jól sül el. Nem kellenek hangzatos booking nevek, meg ilyenek. Kicsit át kell gondolni, és mindenki megvendégelheti azt a zenekart, ami éppen erre jár és tetszik neki. Ha már van internet, akkor a blog, podcast, fotóportál után nyugodtan lehet a koncertszervezés is egy bevett dolog. Bár ahogy látom egyre jobban az, és ez elég jó. Persze csak annak akinek tényleg van hozzá kedve.

Óriási köszönet Kis G-nek, a Filter Klubnak, Koberának, zenekaroknak és külön a Press Gangnek!!!

youth anthem? cheap shot!

Az egészet még tegnap éjjel, friss élményekkel gépeltem be, csak ma reggel valamennyire olvashatóra szerkesztettem:

Hogy milyen egy punk koncertre menni 2008-ban? Ugyan úgy egy olyan utcán kell végig menni, aminek az elején furcsa emberek dülöngélnek, a végén pedig egy amfetamintól túlpörgött férfi steppel. Aztán bemenni egy nem túl bizalomgerjesztő udvarra a totális sötétségbe, ahonnan egy ajtó nyílik vidáman szórakozó emberekre. Persze aki punk koncertre jön, nem tudja felfogni mi vidám, lehet egy, lerobban bérház udvarában való piálásban. Inkább gyorsan a pulthoz siet, ott kikéri a legolcsóbb sört, aztán egy újabb vakító sötétségen át bejut a koncertteremben, ahol már megnyugtató a lehangolt emberek száma. 3 kutya rohangál a teremben, ami engem kifejezetten idegesít, ugyanis ha én nem járok a kutyák bulijára, úgy nekik sem kéne a punkokéra. Persze lehet valami crust punk annyira bebaszott múltkor, hogy a 3-ból mondjuk kettőt ő hagyott el, de akkor is értük jöhetett volna már.
Kezd a Saw akiket kinézetre eléggé sarokba állított az élet. Most mit mondjak? Örülök, hogy van ez a zenekar. Hogy a gitáros egy Hot Snakes számmal próbálgatja mennyire, szól az erősítője, nekem csak imponáló lehet. Aztán elkezdődik az egész és szeretném, ha működne. A SAW a legjobb magyar zenekar lehetne, ha lenne benne elég tök, és nem csak akarnák, hanem csinálnák is. Jól néz ki a dobos, aki pszichotisuk állapotba kerül, de ha a nála 1-2 súlycsoporttal lejjebb versenyző Motivation dobosa sokkal keményebben megküldi a dobokat, akkor azért tőle is elvárható lenne, hogy 2 nyelvnyújtogatás között úgy igazán odabasszon pergőre, mintha a főnöke/suli igazgatója/hosszúhajó seggfej aki lenyúlta a csajt akit kinézett, feje lenne ott. Az egész azért még így is működik, csak óhatatlanul felébred az emberben a kritikus, hogy azért itt lehetne jobb, ott lehetne kevesebb. És szívmelengető, amikor nem tudni, hogy most egy Turbonegro feldolgozás szól vagy csak a refrént nyúlták le, és amikor hátrafordulok megerősítésért, még mielőtt kimondanám csak egy helyeslő bólintást kapok. Ha más nem legalább azt elérték, hogy összekapcsolták az embereket. De legközelebb már lehetnének konkrétabbak.
Aztán jön a New.Dead.Project új dobossal, aki szintén valami forradalmár vagy költő álnevét viseli, de a pincékhez járó hangtechnika miatt hozzánk csak az Árpi Gang-bang művésznév jut el, ami ha valójában csak félre hallás és nincs felhasználva, akkor szeretnék opciózni, ugyanis túl jó, hogy elveszni hagyjuk. Szóval punk zenében, meg úgy sok minden másban két dolog számít, hogy a dob és a basszus pontos legyen, annyira, hogy kettőjük összjátéka inkább csak egy fontos dologgá váljon. A többi meg jöhet csak úgy magától. Az új dobossal halad előre a zenekar. Tényleg gördülékenyek lettek, annyira, hogy most teljes egészében felvonulnak előtted, és te elmondhatod, hogy valójában milyenek. Persze ettől alapból kiesik, a „lehet hogy” és az „ismeretlen” faktor, hogy mikre lehetnének képesek. Szóval a NDP egy amolyan hozzáállás zenekar, kinyomtatják a legépelt szövegeiket, hogy az emberek elolvassák, adni akarnak, van mondanivalójuk. Mondhatnám azt, hogy „de én szórakozni akarok”, de aki szórakozni akar, az vegyen be drogokat és maradjon otthon. Az NDP jó, de most hogy felfedték magukat kicsit átlátszó a ruha a császáron. Az amatőrizmus ugyanis olyan aranyos, és őszinte. Így meg csak zakatolnak előre és egyszer csak vége lesz egy számnak. Koncert felé baktatva, még a mexikói gyorskajálda előtt azzal az egy erénnyel gyanúsítottam meg magam, hogy szépérzékem azért van, ha minden más érzékelésével kapcsolatban suta is vagyok. Sajnos ezt az egyetlen képességemet nem tudta meghatni ma az NDP. Pedig nem is voltam annyira kedvtelen.
Ma olvastam, hogy az SXSW fesztiválon Thruston Moore and the New Wave Bandits játszott egy olyan velvet underground számot, amit jó ideig senki sem hallott. Valami ilyesmi jutott eszembe a Deny Everything koncertje alatt. Talán tényleg van egy harmadik Kid Dynamite lemez amit csak ők hallottak, és most el is játszották nekünk. Manapság nehéz újat csinálni, és mindenkit megkap valakit a nyakába, mint hatást, de amit ezek a németek csináltak az már kicsit zavarba ejtő volt. Én Münchentől Bécsig bejártam Európa egy szeletét. Hogy ha darabokban is, de találkozzak a KD-ot egykoron működtető elemeivel. Így aludtam német külvárosban, éltem szója fasírton napokig, ütött ki egy erősen gesztikuláló német csaj, keveredtem majdnem egy csapatépítő tömegbunyóba. De a mai koncert alatt ezekből az élményekből semmi nem jött fel, inkább még jobban elzártam őket. Nem jó az, ha folyton zavarba ejtett, hogy ennek a számnak most tudom e refrénjét. Aztán persze a végén leleplezték magukat, és hogy az egész egy kerek valami legyen eljátszottak egy KD feldolgozást, ami nem különbözött az előtte lévő tucat számtól. Csak ennek már tényleg ismertem a refrénjét.

Lórinak kösz a fuvart!

Vasárnap mindenki takarodjon le Determination-re. Szerdán meg Press Gang.