don't have to sell my soul...

kevés rosszabb dolog van a beborult nőknél...

Október 1-én a Kulti kistermébe látogat a svéd Meleeh. akik a promó szöveg szerint művészeknek hiszik magukat, de mind tudjuk, hogy az ég nem fog kettényílni modern hardcore/punktól, amiben fellelhetők a new age rec. zenekarok kesergős döngölése, meg baszott sok diszonancia és libegő gitárfüggönyök - ezt csak azért, hogy maradjon kicsi az ajánló hangulatából. Kb erre lehet majd számítani, ami egy hétfői napon annyira nem rossz. előzenekar lesz még magyarország legénább városából, magyaroszág legjobb, az emo második vonalát levevő zenekar. meg a duna akik még egy jó zenekar is lehetnének.

2007. Október 1.

KULTIPLEX

20.00

1000 Ft

ui.: minden percben amíg távol vagytok egy aids-es gyerek születik, egy rákos meg meghal. ha meg lementek, ki tudja lehet huncutkodhattok vele:

Thank God It's Wednesday

Ha zeneileg nem is annyira meghatározó a NOFX - értem ezt úgy, hogy jól bevált dolgokat raktak össze zseniális módon, ebből meg lett tucatnyi 10 pontos szám. Viszont igazából semmi újat nem hoztak létre -, remek kapu drog tud lenni a punk zenéhez, az új barátságokhoz és ahhoz, hogy úgy általában milyen attitűddel kell élni. Olyan, mint a pina. Legalább egyszer mindenkinek látnia kell.

Semmi Komoly állítólag nagyon készült erre a koncertre, és a fórumokon is megjelentek mindenféle lelkesítő szövegek még előtte és gratulálók utána. Én igazából semmi különbséget nem fedeztem fel ez és a pár héttel előtti kultis koncert között. Talán annyit, hogy most jobban szóltak. Velük már régóta nem az a baj, hogy nem tudják eljátszani amit akarnak. Hanem hogy amit játszanak az olyan nyilvánvalóan utal a nyúlásokra, hogy egy bírósági tárgyaláson a naívságuk miatt talán még az ítélőknek is meglágyulna a szíve. Azt sem értem, hogy miért kell kifejezett koncertekre készülni. Akkor ha én Kislakon nézem meg őket, majd nem kapok olyan színvonalat, mintha begyömöszölődnének egy híres zenekar elé? Ez elég visszás. A gratulációkból is csak az jön le, hogy üdvözlendő dolog egy 10 éve létező zenekartól, hogy el tudja játszani a számait tökösen. Emberek ne legyünk már verebek!

Most mit mondjak az Ignite-ról? Ha másnap menni akartam volna valahova biztos felbaszom magam, hogy eltolódik a buli. Körülbelül ennyire érdekelt az egész. Valahogy nem tudok komolyan venni egy embert, aki szent istvánt tetováltat magára, és elnézést kér mert szerepelt a fókuszban. Gondolom az rtl klub megfenyegette vagy drogokkal tömte teli, hogy vállalta és közben nem jött rá, hogy bohócot csinál magából. Különben meg ezért miért kér tőlünk elnézést? Én elég jól szórakoztam rajta. A bulit korrektül lenyomták, de nagyon látszott, hogy már nagy színpadokra vannak berendezkedve és ez elég lélektelenné tette. Zoli sajnos most nem énekelve mondta be, hogy kik következnek utánuk.

NOFX amennyire érdektelené vált lemezeken, annyira tartom szükségesnek, hogy mindenki megnézze őket élőben legalább egyszer. Csak Fat Mike sziluettjét sikerült bemérnem a nyugdíjas szektornak csúfolt álldogáló részből, de szinte képtelen voltam nem rá figyelni. Ahogy sugárzik belőle a beleszarás mindenbe, az igazán érinthetetlenné teszi. Olyan lezserséggel jönnek belőle a mondatok, mintha csak a kanapéján ülve kommentálná a tévében látott baromságokat. És minél jobban belejön, a tv annyival sugároz egyre nagyobb hülyeségeket, és szórakoztatja őt a magas labdák lecsapásával. Nagy előnye mondjuk közép-európában, hogy az emberekből egyszerűen hülyét lehet csinálni, ha nem a nyelvükön beszélnek hozzájuk, és a mondandója közt hagy elegendő szünetet válaszreakciókra. Amik artikulálatlan kurjongatások nagytöbbségben. Mégis jobb érteni, mert majdnem minden sora egy stand up komikus szellemességével bírnak. Nem mellőzve a csipkelődést, öniróniát és úgy komplette vicc csinálást az egész punkból, annak fogalmaiból és berögződéseiből úgy a-tól z-ig. A számok végülis ugyan azok voltak, mint amikor 5 és 4 éve láttam őket. Persze, hogy jól játszották el. Már részegen is megy, és lehet abban az állapotban is kezdik megunni őket. Nem tudom mennyi van még ebben a zenekarba. Látszatra olyan köztes állapotban tartózkodnak. Tök mindegy, hogy mi van, és ha már feljöttek a színpadra miért ne játszanak?! Mert ha csak kiállnának 4en és az egymás meg közönség basztatásán kívül nem csinálnának semmit, lehet még ennyi ember sem jön el. Én azért akkor is ott lennék. De új számok írásával fölösleges törődniük.

we are daggers and you should care

Részeg vagyok…kezdhetjük

Dugába dőlt este után, kellő atmoszférával, tántorogva álltam egy raklapnyi fasiszta között a BAH csomópont buszmegállójában, és azt számoltam, hány születésnapomon éreztem magam jól. Vagyok annyira életidegen, hogy azt is „csak egy nap”-ként tartsam számon, de azért mégis lehetnének annyira kreatív barátaim, hogy legalább lehívjanak akkor valahova, faszom. Na mindegy, az egyiken pont a Count Me Out játszott Gödöllőn, amit meg is néztem és utólag ez, a máig használatban lévő kapucnis pulcsim mellé, remek ön-ajándéknak bizonyult. Ha nem is pont a koncert után örültem neki, ellenben ahogy ekkor történt, szar lenne azzal a tudattal megélni az összes elkövetkező születésnapomat, hogy ezen a napon, évekkel ezelőtt, akár láthattam volna a CMO-ot. Ezt az egészet csak azért hoztam fel, mert mindig kell valami bevezető, és a BAH csomóponton még azt is tudtam, hogyan fogok kötni. De az érdi út környékén már elfelejtettem. Viszont a Count Me Out énekese pont a Cloak / Dagger énekese, és ez még most is jobb felvezetésnek tűnik, minthogy a kedvenc barna kabátomról beszéljek, amire mellesleg valamiért többet asszociálok miközben őket hallgatom, mint a szülinapomra, dugába dőlt estékre vagy egyszerűen a CMO-ra. De ezt fejtsék meg a pszichológusok.

Lényegi dolgok:

Nekem mindig szimpatikus, ha olyan emberek állnak össze egy projectre, akik vagy jó zenekarokban játszottak, vagy látszik rajtuk, hogy tudják mik a jó zenekarok. Az ilyen emberek…mint a Dalai Láma, aki a sok évnyi elmélkedés után most bárhova megy, mindig magával hurcolja a tudását, és akár egy mosolyából is megláthatjuk szelleme mélységét és lelki békéjét…szóval az ilyen emberek pont ugyan úgy magukban hordozzák mind azt, ami jó a zenében, és amikor felvesznek egy zenekaros pólót vagy játszanak [zenét], hiába lehet bekategorizálni, amit csinálnak, ott lebeg körülöttük sokévnyi [jó zene] hallgatással töltött óra.
Amikor csak a Cloak / Dagger demot hallottam, éreztem, hogy van bennük valami, amit itt még nem állítottak be a kirakatba. A nagylemezt hallva meg közönyös lettem, annyira nem bíztam a kitartásomban és a lelkesedésemben, hogy órákig tudjam bámulni a kirakatot, megtalálva benne minden apró kis részletet. Mert ha igazán magunkévá akarjuk tenni ezt a lemezt, akkor, kell bámulni, kurva sokat és nagy figyelemmel. Én például 10-15 hallgatás után sem tudtam befogadni az egészet, és úgy teljességükben hallani a számokat. Mindig előkúszik valami tekergő gitár, vagy mélyre rejtett düh. Meg jöhetne ide nagyjából minden irányt és cselekvést alkalmazó szókép, ami csak a gitárokat jellemezné. Mert tényleg, ez a lemez szét van gitározva! Nem Dinosaur Jr meg Sonic Youth magaslatokban, de remekül megmutatja, akár egy számon belül is, hogyan lehet összekapcsolni a punk alapú hardcore-t, a hardcore alapú zajos rockkal. És mindeközben egyáltalán nem magamutogató és öncélú. Ha le vagy felfelé tolnánk a „–Postból” eredő témák arányát még akkor sem fordulna a feje tetejére a cucc. Inkább fasza, mint faszoskodó. Különben is, ez az egyik legnagyobb erénye a lemeznek. Mert hiába nehéz megfejteni, mint a Lost nagy talányaival, úgy ezzel is szórakoztató foglalkozni, akár mennyire is haladunk lassan. A gitárokon túl azért van itt más hangszer is. De azt inkább lehet nevezni biztonsági játéknak. A ritmus masszívan pumpál. Könnyű ráfektetni minden mást, és biztosak lehetünk, hogy vinni is fogja magával, amit kell. Inkább bugis, mint monoton, így az ének tényleg éneklés tud lenni. Ha kicsit esetlen is, de hangulatos. Punkosan amatőr, punkosan elszánt. Amikor meg mindez, amiről eddig beszéltem egybekeveredik, az olyan király, hogy fasznak érzem magam, hogy fejtegetem, és nem hallgatom.

A Cloak / Dagger olyan kontrasztos, mint az a népmese, amiben van is ruha a csajon, meg meztelen is. Idézi a korai punk/hardcore-t, miközben teli van a 90-es évek Post-punk/hardcore hatásaival. És egyszerre érzi az ember benne a dühöt, meg magát klassznak mert éppen ezt hallgatja.Ez eddig kipipálva. A trónról még letaszíthatja az új Paint It Black, de a második helynél lejjebb nem fog csúszni. Ha faszságokat is írtam össze, idióta vagy ha nem hallgatod és imádod meg őket, Oi!

Cloak/Dagger - We Are