Megint itt vagyok és megint megírom ugyan azt a bejegyzést. Lesznek itt csajok, visszatérő szófordulatok meg érvelés az egyszerű, de hiteles zene mellett.
Különben már akkor is voltam valahol és bőszen okoskodtam, mielőtt még hallottam volna a loudmouth-ot, mert az az anthology lemezen nincs rajta, pedig a Ramones legjobb száma. Ahhoz nem tudom, hogy kell állnom, hogy egy Green Day lemezt se hallottam még, legeljebb 3-4 számot az mtv-n. Meg egyszer voltam egy elég megviselő feldolgozás esten, ahol az egyik banda Green Day-t játszott. Ja és a Rancidnek is csak egy lemezét tudtam eddig végig hallgatni egyetlen egyszer, de az egy kocsmában volt, és nyáron. Ezek ilyen lyukak. Lehet be kéne őket foltoznom. És ezek még nem is annyira jó zenekarok. Sajnos ez a hátulötője, hogy a jó zene szempontjából már egy elég szerencsétlen korba születtem. Még korábban, és még tudatosabban kellett volna kezdenem. Akkor a kronológiában talán már eljutottam volna a 90-es évek elejéig. Ami annyira baj sem lenne, mert most úgyis azok a zenekarok alakulnak újra. Kicsit sajnálom, hogy mostani szemmel, annó nem annyira király válogatás kazettákat csináltam magamnak, de olvastam egy versben, hogy az a lényeg, ami most van. Ennek ellenére, komolyan gondolkozom azon, hogy be kéne zárkóznom egy-két évre és felvértezni magam mind azzal a tudással, amit most akár irigyelhetnék is másoktól. Jobb érzés is lenne nem csak gyomorgörcssel, hanem több ezer lemez meghallgatása után keletkező univerzális tudással emerek közé menni. Ha pedig csak úgy tudunk viccesek lenni, hogy csak egy nagyon obskurus zenekar szövegét idézzük, akkor sem kell szégyenkeznünk. Ugyan olyan meló lehet mélyre ásni egy sorért, mint kitalálni egy olyan viccet, ami fű nélkül is jó. Na itt van pár dolog, amiről eddig lemaradtam, de bárcsak rajtuk nőttem volna fel.
Sok hülyeségben kellett már véleményt nyilvánítanom, de azt sosem kérdezték meg tőlem, hogy „szerinted ez tökös?”. Lehet ebben a kérdésben tényleg nem én lennék a legkompetensebb, de hogy az első The Kids lemez az egyik legbelevalóbb dolog ami a fejemben szólt, az tuti. A Spions jópofa volt, csak kár, hogy ők minimál költészetnek, vagy minek hívják, ma már, a zenei antitálentumsággal kísért gecizésüket. De valahogy még jobb tud lenni a punk, ha azt egyszerű rakodó munkások csinálják, akik ma legfeljebb rock and rollnak neveznék ezt, mert „a punk végetért 79-ban haver”.
Arról majd csak egy unalomba hajladozó őszi estén leszek hajlandó beszélni, hogy 78-ban vagy ma kell CSAK tökösnek lenni. Az biztos, hogy ez a lemez egy az „olyan” lemezek közül. Például olyan, ami miatt az asztalra lehet csapni, hogy „már úgyis hallottunk mindent”. Simán kitöröli az összes elhanyagolható pince zenekart, akármennyire is volt jó érzés a postaládából óvatosan előhalászni azok kislemezeit. Ameddig az utolsó számnak vége nincs, és utána meg nem rázod a fejed, egy kis töprengés mély töprengés után, addig ők az egyetlen zenekar akik számítanak. Ez időben annyira nem nagy terjedelem, mert olyan gyorosan és nagy lendülettel van felvéve a szám, mintha csak két befutó hajó között lett volna idejük beugrani a próbaterembe.
A kids Kemény, gyors, dallamos, klassz, szinte minden, vagy egyedül csak jó és kész. Még odáig is elnyúl, hogy Lee Ving elvis torkú pánkságának koronáját is lökdösi, hogyha esetleg lebillenne búrájáról egyből, lehessen érte nyúlni. Csak futniuk nem kéne, mert megérdemelnének egy kis pompázást ők is a fejdíszben. Nekem különben ,még szakmai bevizsgálásra nem elküldött, elméletem, hogyha az emberek több jó zenét hallgatnának akkor kevésbé vennék komolyan a politikát, vallást stb. Csak könnyeden mondanák, hogy a papok és képviselők bekaphatják a faszom. Ha én a Kids-re növök fel, akkor nem csak 18 hanem már 16 évesen is wc-be mártogattam volna a tanárok tábla törlő szivacsát.
Na mindegy ez a vonat elment. Már sosem lesz annyi tököm, mint a Kids-nek. Nem fogok fura kinézetű drogokat bevenni és két napig nem aludni. Még egy napszemüveget sem tudok hordani. Nem felvenni…Hordani! Ezért nem is hiszem, hogy majd egy állítólag rendőr mentes német kisváros, meglepően nagy backstage-ében fogok egy spanyol zenekar írtó helyes lány bejelölésű roadjával diszkréten smárolni. Pedig nagyon bírnám. És mióta már nem csak az idegesítően magamutogató emberek teszik fel magukat közösségi oldalakra és zúdítnak a világra képeket a belevalóságukról, én naponta többször is szerelembe esek. Bár ez 17 éves korom óta így van, azóta, amikor végleg eljött az a rádöbbenés, hogy nem leszek tökösebb annál, minthogy állva tudok célzottan pisálni.
Ezért is lett volna jó, ha nem csak most véletlenszerűen a szövegekbe futva, hanem évekkel ezelőtt, amikor megszereztem, már akkor szerettem volna bele a Modern Loversbe (és nem csak, mint a leghallgathatóbb proto punk együttest könyvelem el magamban). Nekem ez a koncepció nélküli koncepció lemez. Végülis a számok ugyan abból a három témából épülnek fel. De hála a modern kornak, én már mögéjük tudtam nézni. Szóval, amikor Modern Lovers-t hallgatok, előttem van az a fiú aki egy kisvárosban beleszeretett a Velvet Undergroundba, aztán fel is ment New Yorkba. Ott összehaverkodott kedvenc együttesével meg az egész pop art szcénával és annak minden bizarságával és féktelenségével is találkozott. Csak Jonathan Richman még kimértebb volt, mint a Majdnem híres bájosan naív kritikusa, ugyanis ő egy percig sem hitte el, hogy majd valaha is megkaphatja a gruppikat meg a kúlabb csajokat. Ennek ellenére beléjük szeret, csak közben tudatában volt annak is, hogy ezek a csajok neki túl gyorsak, és amíg ők szét drogozva rohannak az éjszakában ő csak bágyadt józansággal tud utánuk bugdácsolni. Szóval amikor nem arról van szó, hogy milyen kisvárosban felnőni és múzeumba járni, akkor egy igazi rajongó szemeivel tekinthetünk be abba, hogy milyen volt a 60-as évek végén 70-es évek elején new yorkban menőnek lenni. Persze leginkább csak, mint megfigyelő, olyan, aki látja, hogy beveszik a tablettákat, de ő még akkor sem teszi ezt ha megkínálják. Ezért olyan zene a Modern Lovers amitől a fiatalok úgy érezhetik, hogy tartoznak valahova. Azok aki voltak már olyan buliban ami nekik kicsit sok volt, akiknek kérdően vizsgálgatták a pupilláját, hogy miért olyan normális, akik náluk kategóriákkal bonyolultabb, klasszabb nőkbe szerettek bele, akik várják, hogy csak úgy felhívja őket a csaj és ezért közben utálják magukat. A Modern Lovers a lemaradtottak zenekara, mintha egy izgalmas fanzine lenne megzenésítve.
Szóval most erről a két bandáról sajnálom, hogy kicsit lekéstem. Persze csak 21 vagyok, még élhetek négyszer ennyit.
2008. május 29., csütörtök
2008. május 18., vasárnap
NO GOD, NO GIRLFRIEND, NO JAZZ
Vizsgaidőszak nekem csak most indult el, szóval még annyira nem estem pánikba, hogy mindenből húznak, és fél napom van elolvasni egy 300 oldalas könyvet. Ilyenkor az embernek mindenhez kedve lesz ami nem a tanulás. Csináltam is, egy válogatást. Próbáltam olyan számokat összeválogatni, amiket mostanában szereztem be, hallgattam, vagy gondoltam rá, hogy egy ismerősömnek biztos tetszene. A nyitó szám azért lett az ami, mert mi jobb egy válogatás indításhoz, mint egy kutya vakkantása? Van itt pop punk és revolution summert idéző mai bandák. Egy kis power pop, Thurston Moore hardcore zenekara, legklasszabb skandináv pipik, alul értékelt szakítós szám, kanadaiak, a leggyorsabb és hallgathatóbb art punk, Walter Schreifels egyik elfeledett zenekara, egy szám amit direkt 3 ember tiszteletére választottam be, és ma mindenki kedvenc zenekara feldolgozza a bárcsak mindenki egyik kedvence lenne zenekar számát. Hallgassátok!http://www.sendspace.com/file/tzpusb
young widows - settle down city
wipers - doom town
hot water music - wayfare
young offenders - follow
statues - distance / duration
potential johns - everytime
paper dragons - annihilate the need
mega city four - dancing days are over
elevators - your i's are close together
jilted john - jilted john (lp version)
wire - dot dash
the thermals - gack to gray
fucked up - david comes to live
baader brains - pulgasari
moondog - they said we were the best
dry-rot - isolated
police and thieves - strangers in the same town
loser life - hating the sun
suburban mutilation - daddy was a nazi
even worse - emptying the madhouse
the bombettes - i wanna
the kids - i wanna get a job in the city
the night marchers - scene report
no age - male masturbation (urinals cover)
2008. május 17., szombat
I am so conditioned to fall
Déli pályaudvartól a Batthyány térig csúcsforgalomban egy reggelen ötször sikerült meghallgatnom a Shark Attack első kislemezét. Hogy a napom ne teljen tétlenül ma le akartam mérni, egy lakótelep kör alatt hányszor sikerül. Annak a számolását, hogy Matt Summers egy másodperc alatt alatt hány fuck yout-t tud magából kinyúzni, akkor hagytam abba, amikor egy csapat kisgyerek majdnem fellökött miközben egymást kergették. Megint leírom: itt a nyár. És ilyenkor nem csak a jó csajok kerülnek elő, hanem a télen fűtött szobákban féltve őrzött kisgyerekeket is leküldik a szüleik, hogy friss levegőn legyenek. Ja meg mindenütt öltönyös emberek vannak, és ha te is felveszel egyet, csak úgy, vagy mert temetésre mész, a villamoson úgyis oda fog hajolni egy magát kedvesnek gondoló öregasszony azzal a kérdéssel, hogy „na és te kit húztál irodalomból?”.
Emlékszem amikor én érettségiztem. A négy év alatt, amíg gimnáziumba jártam mindig szinte mindenki csak komolysággal és rettegéssel tudta szóba hozni. Én valahogy még az írásbelik előtti éjszakán is baromi távolinak éreztem az egészet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is otthagyom a gimnáziumot, leérettségizem, egyben felvételizem is, és utána főiskolára megyek. A no future ennyire belém tudta tenni magát. Vagy egyszerűen csak nem akartam semmit. Emlékszem a teremben, ahol a történelmet írtam, az egyik legnagyobb seggfej volt a felügyelő. Személyes sértésnek is vette, hogy én öltöny helyett pulóverben ültem be, és gondolom, hogy megleckéztessen ki kellett üríteni a zsebeimet, hogy az első padra kirakott személyes, puskázásra alkalmas tárgyak közül nem vettem e el a sajátomon kívül valaki másét is. A baj csak abban volt, hogy akkor már rég nem érdekeltek a világ seggfejei. Amíg gimnáziumba jártam minden hónap olyan volt, mint egy év. Mielőtt elkezdtem volna az iskolát, akkor voltam először igazi punk koncerten. Olyanon, amit egy közepes méretű klubban rendeztek és punkok, hardcoreokos és skinheadek mind egy tető alatt gyűrődtek egymásnak. Én meg beleszerettem a dologba. A sör-cigi-izzadatság keverékének szagába meg főként a hangos zenébe. Emlékszem mielőtt a főzenekar belekezdett volna, a stiff little fingers-től szólt az Alternative Ulster és olyan büszke voltam magamra, hogy ismertem ezt a számot. Nem csak a környezetbe szerettem bele azon a nyáron, hanem a zenébe, úgy egészében. Katalógusokból néztem ki, mit szeretnék beszerezni, interjúkban bárki bármit ajánlott azt én is meghallgattam. Ugyan olyan lelkesedéssel tudtam élvezni a Minor Threat-et, mint egy japán Oi zenekart. Minden új volt és olyan jó, meg hihető. Aztán elkezdődött a gimnázium és én először törött kézzel, majd gipsz nélkül csak üldögéltem magamban olyan egy teljes évig. Már az elején rájöttem, hogy nem szeretnék belekerülni a folyamba. Nem volt senkivel semmi gondom, de engem csak a zene érdekelt akkoriban. Olyan, amit mások nem nagyon hallgattak. Így nagyjából magamat száműztem egy külön kis világba, de nem bántam. Volt tarajom, hallgattam oi-t és ska-t, egy kis metalt is, voltak hülye ruháim, szünetekben és unalmas órákon fanzineeket olvastam, vagy walkmant hallgattam. Aztán amikor egyre jobban tisztába kerültem saját magammal, meg azzal, hogy mi az ami igazán tetszik nekem a punkban egyre fogytak a kitűzők, felvarrók a ruháimról és fura hajak a fejemről. Így van ez, amikor stabil lesz a belső, letisztul a külső is. Van akinek jézus, van akinek az árpádsávok, nekem a punk zene terelte egy mederbe az életem. A különbség talán annyi, hogy én rájöttem, azzal, hogy punk zenét hallgatok egyáltalán nem vagyok több vagy jobb egy tisztán, racionálisan gondolkodó embernél. Sosem éreztem annak szükségét, hogy társadalmi kérdésekben többet okoskodjak, mint kellene. Engem mindig is csak a zene, aztán a filmek és a könyvek érdekeltek. Amíg mások a délutánjaik alatt leckét írtak, vagy tompára szívták magukat én órákon át hallgattam, olvastam, néztem zenét. Néha a külvárosba, néha bécsbe mentem koncertekre, aztán másnap 7kor hallgathattam irodalom fakultáción, hogy a tanárnak melyik a kedven cobra 11 része és az anyja mivel bántotta meg a hétvégén. Elkezdtem zenéről irogatni, belekerültem egy zenekarba. Többet is észre tudtam venni a lányokban, mint a kerek fenekek, de azért nagyon boldog voltam, hogy az előttem ülő csajnak néha kilógott a tangája. Persze beletörődtem abba is, hogy senki sem fog a kerületemben többre értékelni a többi járókelőnél csak, mert Black Flag pólót hordok, és ha lehet egy lánnyal nem, úgy kell megismerkednem, hogy a Beat Happeningről beszélek neki.
Szóval csak állt ott velem szemben az a seggfej felügyelő és kurva ideges lett, mert ő csak azt látta, hogy leszarom amit mond, sőt szórakoztat is, de valószínűleg nem értette miért.
A főiskola aztán gyorsan elment. Valószínűleg azért mert jelentősebb személyiségváltozásokon nem mentem át. Kevés csajba estem bele, új zenei irányzatot nem kezdtem hallgatni, új elképzelésem is kevés dologról született, mert nagy igazságokra nem nagyon jöttem rá. Ha visszatekintek az elmúlt 3 évemre nincs is olyan sok dolog, ami miatt igazán szégyelhetném magam, ha akarnám. Csak olyanokat sajnálok, hogy kimaradt a szar környéken albérletben lakás – saját városomban faszság lenne? A fanzine-em nem az iskola ingyenes fénymásolóiban nyomtattam – nem is tudok róla, hogy van ilyen. Nyomorognom sem kellett és emiatt a menzáról kaját lopni, meg jegy szedőset játszani csak azért, hogy aztán megnézhessem a zenekart, akikre már hónapok óta vártam. Még hajnalig sem maradtam fenn tanulni.Aztán most itt egy újabb nyár és nemsokára megint fel kell nőnöm a feladathoz. Nehéz elképzelni, hogy az egész napos semmit tevést, szórakozást majd felváltja a 9től 5ig dolgozás, visszafogott ruhában, vissza fogott kinézettel. Hogy egyre kevesebb időm lesz Thurston Moore Sonic Youth előtti zenekarait felkutatnom, és fáradtan fogok éjszaka a teljesen üres lakótelep, legnagyobb parkjának a közepén megállni egy pillanatra, hogy a Wipers Doom Town-jának a beborult kezdő riffje igazán végigkarcolja mind azt az utata, ami a fülemben indul, felmegy az agyamba, aztán végigfut a gerincemen. Talán majd jobban fogom értékelni az időt, a hétvégéket. És a megkeresett pénzemből végre minden hülyeséget magamra tetováltathatok. Lehet olyan helyre költözhetek, ahol az utak nem 45fokban lejtenek és nem lehetetelnség rajtuk futni vagy biciklizni. Majd eldől. Addig még megpróbálok minél több mindent meghallgatni/nézni/elolvasni. Hogy amíg beérek a pokolba, kicsit lehessek a villamoson a saját, egyre színesebb világomban.
Emlékszem amikor én érettségiztem. A négy év alatt, amíg gimnáziumba jártam mindig szinte mindenki csak komolysággal és rettegéssel tudta szóba hozni. Én valahogy még az írásbelik előtti éjszakán is baromi távolinak éreztem az egészet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is otthagyom a gimnáziumot, leérettségizem, egyben felvételizem is, és utána főiskolára megyek. A no future ennyire belém tudta tenni magát. Vagy egyszerűen csak nem akartam semmit. Emlékszem a teremben, ahol a történelmet írtam, az egyik legnagyobb seggfej volt a felügyelő. Személyes sértésnek is vette, hogy én öltöny helyett pulóverben ültem be, és gondolom, hogy megleckéztessen ki kellett üríteni a zsebeimet, hogy az első padra kirakott személyes, puskázásra alkalmas tárgyak közül nem vettem e el a sajátomon kívül valaki másét is. A baj csak abban volt, hogy akkor már rég nem érdekeltek a világ seggfejei. Amíg gimnáziumba jártam minden hónap olyan volt, mint egy év. Mielőtt elkezdtem volna az iskolát, akkor voltam először igazi punk koncerten. Olyanon, amit egy közepes méretű klubban rendeztek és punkok, hardcoreokos és skinheadek mind egy tető alatt gyűrődtek egymásnak. Én meg beleszerettem a dologba. A sör-cigi-izzadatság keverékének szagába meg főként a hangos zenébe. Emlékszem mielőtt a főzenekar belekezdett volna, a stiff little fingers-től szólt az Alternative Ulster és olyan büszke voltam magamra, hogy ismertem ezt a számot. Nem csak a környezetbe szerettem bele azon a nyáron, hanem a zenébe, úgy egészében. Katalógusokból néztem ki, mit szeretnék beszerezni, interjúkban bárki bármit ajánlott azt én is meghallgattam. Ugyan olyan lelkesedéssel tudtam élvezni a Minor Threat-et, mint egy japán Oi zenekart. Minden új volt és olyan jó, meg hihető. Aztán elkezdődött a gimnázium és én először törött kézzel, majd gipsz nélkül csak üldögéltem magamban olyan egy teljes évig. Már az elején rájöttem, hogy nem szeretnék belekerülni a folyamba. Nem volt senkivel semmi gondom, de engem csak a zene érdekelt akkoriban. Olyan, amit mások nem nagyon hallgattak. Így nagyjából magamat száműztem egy külön kis világba, de nem bántam. Volt tarajom, hallgattam oi-t és ska-t, egy kis metalt is, voltak hülye ruháim, szünetekben és unalmas órákon fanzineeket olvastam, vagy walkmant hallgattam. Aztán amikor egyre jobban tisztába kerültem saját magammal, meg azzal, hogy mi az ami igazán tetszik nekem a punkban egyre fogytak a kitűzők, felvarrók a ruháimról és fura hajak a fejemről. Így van ez, amikor stabil lesz a belső, letisztul a külső is. Van akinek jézus, van akinek az árpádsávok, nekem a punk zene terelte egy mederbe az életem. A különbség talán annyi, hogy én rájöttem, azzal, hogy punk zenét hallgatok egyáltalán nem vagyok több vagy jobb egy tisztán, racionálisan gondolkodó embernél. Sosem éreztem annak szükségét, hogy társadalmi kérdésekben többet okoskodjak, mint kellene. Engem mindig is csak a zene, aztán a filmek és a könyvek érdekeltek. Amíg mások a délutánjaik alatt leckét írtak, vagy tompára szívták magukat én órákon át hallgattam, olvastam, néztem zenét. Néha a külvárosba, néha bécsbe mentem koncertekre, aztán másnap 7kor hallgathattam irodalom fakultáción, hogy a tanárnak melyik a kedven cobra 11 része és az anyja mivel bántotta meg a hétvégén. Elkezdtem zenéről irogatni, belekerültem egy zenekarba. Többet is észre tudtam venni a lányokban, mint a kerek fenekek, de azért nagyon boldog voltam, hogy az előttem ülő csajnak néha kilógott a tangája. Persze beletörődtem abba is, hogy senki sem fog a kerületemben többre értékelni a többi járókelőnél csak, mert Black Flag pólót hordok, és ha lehet egy lánnyal nem, úgy kell megismerkednem, hogy a Beat Happeningről beszélek neki.
Szóval csak állt ott velem szemben az a seggfej felügyelő és kurva ideges lett, mert ő csak azt látta, hogy leszarom amit mond, sőt szórakoztat is, de valószínűleg nem értette miért.
A főiskola aztán gyorsan elment. Valószínűleg azért mert jelentősebb személyiségváltozásokon nem mentem át. Kevés csajba estem bele, új zenei irányzatot nem kezdtem hallgatni, új elképzelésem is kevés dologról született, mert nagy igazságokra nem nagyon jöttem rá. Ha visszatekintek az elmúlt 3 évemre nincs is olyan sok dolog, ami miatt igazán szégyelhetném magam, ha akarnám. Csak olyanokat sajnálok, hogy kimaradt a szar környéken albérletben lakás – saját városomban faszság lenne? A fanzine-em nem az iskola ingyenes fénymásolóiban nyomtattam – nem is tudok róla, hogy van ilyen. Nyomorognom sem kellett és emiatt a menzáról kaját lopni, meg jegy szedőset játszani csak azért, hogy aztán megnézhessem a zenekart, akikre már hónapok óta vártam. Még hajnalig sem maradtam fenn tanulni.Aztán most itt egy újabb nyár és nemsokára megint fel kell nőnöm a feladathoz. Nehéz elképzelni, hogy az egész napos semmit tevést, szórakozást majd felváltja a 9től 5ig dolgozás, visszafogott ruhában, vissza fogott kinézettel. Hogy egyre kevesebb időm lesz Thurston Moore Sonic Youth előtti zenekarait felkutatnom, és fáradtan fogok éjszaka a teljesen üres lakótelep, legnagyobb parkjának a közepén megállni egy pillanatra, hogy a Wipers Doom Town-jának a beborult kezdő riffje igazán végigkarcolja mind azt az utata, ami a fülemben indul, felmegy az agyamba, aztán végigfut a gerincemen. Talán majd jobban fogom értékelni az időt, a hétvégéket. És a megkeresett pénzemből végre minden hülyeséget magamra tetováltathatok. Lehet olyan helyre költözhetek, ahol az utak nem 45fokban lejtenek és nem lehetetelnség rajtuk futni vagy biciklizni. Majd eldől. Addig még megpróbálok minél több mindent meghallgatni/nézni/elolvasni. Hogy amíg beérek a pokolba, kicsit lehessek a villamoson a saját, egyre színesebb világomban.
2008. május 15., csütörtök
Tavasz...meg Nyár
Múlt péntek óta már az egész világon, mindenfelé, emberek milliói gondolkodnak azon, hogyan fogja a kopasz, ex fűtermelő elmozdítani a szigetet.
Nekem nagyobb gondjaim vannak, a saját elmozdítandó tárgyaimmal. Pár napja agyoncsaptunk egy egeret reggeli közben. Azóta jobban rettegünk, mint mikor először hallottunk a spontán öngyulladásról. Nem attól, hogy megtámad valami ami a lábfejünknél is kisebb. Inkább azért aggódom mert a lemezgyűjteményem a lakótársam volt, borkereskedésben dolgozó, csajától elkért tokaji furmintos kartondobozokban tárolom, a földön. Az állatok meg sosem járnak egyedül, ahol egy volt ott több is lesz, ráadásul imádnak megrágni olyan dolgokat, amik dobozokban vannak, és tulajuk kurvára ragaszkodik hozzájuk.
Szóval elkezdtük átalakítani a polcokat, hogy elférjenek rajtuk a lemezek, olyan magasban, ahol már mi is alig érjük el őket. Aki már olvasta ezt a blogot, vagy jobban benne van a témában, és látott is, vagy találkozott velem, az most tuti nem fog csodálkozni, hogy barkácsolás közben szög állt a térdembe, a homlokom meg valamiért vérezni kezdett. Ahogy hanyatt feküdtem a sebeimmel, 3 dolog járt az eszemben. Nem akartam, hogy a fájdalomtól, még el is okádjam magam, hanyatt fekve, és abba fulladjak meg. Féltem, hogy még a polc is rám esik. Be akartam fejezni azt amit elkezdtem.
Csak egy olyan embernek, mint nekem, a lényéből fakadóan vannak naponta halálközeli élményei. Így amit akkor megfogad körül belül annyira vehető komolyan, mint amikor a gimnazista srác megígéri az első, gimnazista barátnőjének, hogy amíg járnak ő nem fog pornót nézni. Tényleg újra meghallgattam a lemezeket amiket leszedtem a korábbi bejegyzésben felidézett hangulatban. Ezek azok:
9 shocks terror – paying homage
Agression – don’t be mistaken
Bad advice – demo
Blank Dogs – diana the herald / on two sides
Blight – st
Graven image – kicked out of the scene
deep sleep - manic euphoria / you’re screwed
headache city - teenage grease
holy shit! – jazz phase/ what the fuck
mac blackout - st
marvelous darlings - i dont wanna go to the party
out with a bang - few beers left but out of drugs / i’m against it / love my life
pizzas – bad ass youth
potential johns – st / early demos / art of the underground single series volume 20 / split w. chinese telephones
romance novels – another summer / fur die richie / peggy sue
rot shit - have you scene rot shit / worst kids ever
scared of chaka - crossing with switchblades / massonic youth
suburban mutilation – st
Subverts - Independent Study
Sunpower - Pain For Profit
vancougar - losin' it!
wives - erect the youth problem
black and whites - st / cigarettes & control freaks
brimstone howl - bang! bang! bang! bang! bang! bang! bang! / guts of steel
Nagy részükről egy betűt sem írt a terminal boredom. Erre kitaláltam azt az analógiát, hogy elkezdeni zenét tölteni pont olyan, mint 17 éves csajnak lenni. Már olyannak, aki nem fél a drogoktól, szeret táncolni és volt már olyan, hogy a szexet is élvezte. Az ilyen, ha elmegy bulizni a srácok, nyomják bele szívességből a drogot, hogy talán velük is élvezhesse a szexet, ő meg elfogadja, mert szeret táncolni, és úgy jobban lehet. A lényeg az, ha szereted a zenét és elkezdesz benne tapicskolni egy olyan hasznos dologgal, mint az Internet, a csajhoz hasonlóan bármikor megfordulhat minden eltervezett dolog, és már nem is emlékszel, hogy a második gyorsítóra-lassító előtt vagy után vagy, és ki fogdossa a segged. Csak aztán a legtöbb lemez egyszerűen olyan kellemes volt. Ennél viszont nem több. Ha lenne egy rádióműsorom, vagy tucatjával termelném a válogatás kazikat magamból, annyira, hogy már csak számcímekkel tartanám a kapcsolatot a külvilággal, akkor lennének hasznosak. De tömegével írni róluk…hát ja, valószínűleg ezért nem vagyok újságíró, csak egy ráérős punk. Azért majd még biztos elő fognak jönni, de a tavasz és nyár fordulóján minden normális ember vagy egyszál pólóban van a szabad levegőn vagy kényelmes székéből az ablakon bámul ki, miközben soul seekjén minden sötétkék és visszaszámol. Én is inkább levágtam hülyén a hajam és Fucked Up-ot hallgatok egész nap, miközben a lakótelepen rovom a köröket. Aztán haza jövök megpróbálok szellemes e-maileket írni és Void koncert videókat tölteni.
Nekem nagyobb gondjaim vannak, a saját elmozdítandó tárgyaimmal. Pár napja agyoncsaptunk egy egeret reggeli közben. Azóta jobban rettegünk, mint mikor először hallottunk a spontán öngyulladásról. Nem attól, hogy megtámad valami ami a lábfejünknél is kisebb. Inkább azért aggódom mert a lemezgyűjteményem a lakótársam volt, borkereskedésben dolgozó, csajától elkért tokaji furmintos kartondobozokban tárolom, a földön. Az állatok meg sosem járnak egyedül, ahol egy volt ott több is lesz, ráadásul imádnak megrágni olyan dolgokat, amik dobozokban vannak, és tulajuk kurvára ragaszkodik hozzájuk.
Szóval elkezdtük átalakítani a polcokat, hogy elférjenek rajtuk a lemezek, olyan magasban, ahol már mi is alig érjük el őket. Aki már olvasta ezt a blogot, vagy jobban benne van a témában, és látott is, vagy találkozott velem, az most tuti nem fog csodálkozni, hogy barkácsolás közben szög állt a térdembe, a homlokom meg valamiért vérezni kezdett. Ahogy hanyatt feküdtem a sebeimmel, 3 dolog járt az eszemben. Nem akartam, hogy a fájdalomtól, még el is okádjam magam, hanyatt fekve, és abba fulladjak meg. Féltem, hogy még a polc is rám esik. Be akartam fejezni azt amit elkezdtem.
Csak egy olyan embernek, mint nekem, a lényéből fakadóan vannak naponta halálközeli élményei. Így amit akkor megfogad körül belül annyira vehető komolyan, mint amikor a gimnazista srác megígéri az első, gimnazista barátnőjének, hogy amíg járnak ő nem fog pornót nézni. Tényleg újra meghallgattam a lemezeket amiket leszedtem a korábbi bejegyzésben felidézett hangulatban. Ezek azok:
9 shocks terror – paying homage
Agression – don’t be mistaken
Bad advice – demo
Blank Dogs – diana the herald / on two sides
Blight – st
Graven image – kicked out of the scene
deep sleep - manic euphoria / you’re screwed
headache city - teenage grease
holy shit! – jazz phase/ what the fuck
mac blackout - st
marvelous darlings - i dont wanna go to the party
out with a bang - few beers left but out of drugs / i’m against it / love my life
pizzas – bad ass youth
potential johns – st / early demos / art of the underground single series volume 20 / split w. chinese telephones
romance novels – another summer / fur die richie / peggy sue
rot shit - have you scene rot shit / worst kids ever
scared of chaka - crossing with switchblades / massonic youth
suburban mutilation – st
Subverts - Independent Study
Sunpower - Pain For Profit
vancougar - losin' it!
wives - erect the youth problem
black and whites - st / cigarettes & control freaks
brimstone howl - bang! bang! bang! bang! bang! bang! bang! / guts of steel
Nagy részükről egy betűt sem írt a terminal boredom. Erre kitaláltam azt az analógiát, hogy elkezdeni zenét tölteni pont olyan, mint 17 éves csajnak lenni. Már olyannak, aki nem fél a drogoktól, szeret táncolni és volt már olyan, hogy a szexet is élvezte. Az ilyen, ha elmegy bulizni a srácok, nyomják bele szívességből a drogot, hogy talán velük is élvezhesse a szexet, ő meg elfogadja, mert szeret táncolni, és úgy jobban lehet. A lényeg az, ha szereted a zenét és elkezdesz benne tapicskolni egy olyan hasznos dologgal, mint az Internet, a csajhoz hasonlóan bármikor megfordulhat minden eltervezett dolog, és már nem is emlékszel, hogy a második gyorsítóra-lassító előtt vagy után vagy, és ki fogdossa a segged. Csak aztán a legtöbb lemez egyszerűen olyan kellemes volt. Ennél viszont nem több. Ha lenne egy rádióműsorom, vagy tucatjával termelném a válogatás kazikat magamból, annyira, hogy már csak számcímekkel tartanám a kapcsolatot a külvilággal, akkor lennének hasznosak. De tömegével írni róluk…hát ja, valószínűleg ezért nem vagyok újságíró, csak egy ráérős punk. Azért majd még biztos elő fognak jönni, de a tavasz és nyár fordulóján minden normális ember vagy egyszál pólóban van a szabad levegőn vagy kényelmes székéből az ablakon bámul ki, miközben soul seekjén minden sötétkék és visszaszámol. Én is inkább levágtam hülyén a hajam és Fucked Up-ot hallgatok egész nap, miközben a lakótelepen rovom a köröket. Aztán haza jövök megpróbálok szellemes e-maileket írni és Void koncert videókat tölteni.
2008. május 6., kedd
Someday this war's gonna end...
Ez lesz, amikor nem csak a himi humi van. Május ötödike nekem úgy nézett ki címszavakban, nagyon vázlatosan, hogy nulla órakor megnéztem a Mások életét, aludtam pár, fogjuk rá, kellemes órát aztán a második világháborúról olvastam, utolsó kurzusomon, a főiskolán mindörökre, pedig levetítették nekem az Apokalipszis most rendezői, vagy egy órával hosszabb, változatát. Valakinek ennyi is elég lett volna, hogy a bandanáját homlokára kötve merényletet kövessen el valami gagyi, de sokat pattogó magyar politikus ellen, de én még gavallérságból magammal szemben megnéztem Bécsben a Cursed Kibaszott Cursed-öt.Az oda útról tényleg csak annyit, hogy aki teheti inkább, vegyen osztrák autópálya matricát, mert most így, hogy egyre több pincéről derül ki arrafelé, mi van bennük, nem valami idegkímélő átmenni ezeken a kisváros- falukon.
Az első helyi zenekart (The Plague Mass) már láttam. Így amíg utazó társam próbálta kipihenni a kínai kajától való ételmérgezését, én a műszakjukat befejező osztrák melósokkal hadakoztam, hogy inkább engem szolgáljanak ki előbb a benzinkúton. Aztán bent áttúrtam a disztrókat és csak egy ügyetlen momentum, meg az éberség hiánya miatt tudták előlem megvenni a Violent Minds nagylemezt, akik diszkográfiájának a megszerzése a nyaram nagy feladata. Mondván ez
ilyen nem csak szórakozunk hanem gondolkodunk is buli, a különböző, „hogy válj és maradj anarchista” kézi kalauzok között megtaláltam, később életem legdrágábban megvásárolt fanzine-jét, ami kizárólag arról szól, hogy a nők hogyan védjék meg magukat, már úgy értem fizikai kontextusban, verekedésről. Érdekes módon eladták nekem, és még furcsán sem néztek. Ez különben az egész estére jellemző volt, mert míg a magyaroknak van egy ilyen rejtett ősi érzékük, hogy még a sorstársukat is egyből kiszúrják, ha nem gyakori látogató, úgy az osztrákok végig csak németül beszéltek hozzám, meg ordibáltak a fényképező gépem miatt, de mivel nem érdekelt mit akarnak mondani, így nem kérdeztem vissza, egy olyan világnyelven, amit én is értek.Egy régi Nyitott szemmel fanzine-ből emlékeztem, hogy van valami ilyen zenekar, de most visszaellenőrizve kiderült, hogy ők a Mörser-ről írtak én meg a Mönster-t láttam. Német, német egy kutya lehetne mondani, és aki hallott már egymás mellé állítva egy műfajon belüli német zenekarokat az nem is értetlenkedne. Ezek a srácok olyan gondolkodó crust-ként akartak feltűnni (értsd. találkoznak szappannal), ezért szerencsére a közönségben kevés volt a szegecs és a rohangáló kutya, a zene meg (nem annyira szerencsére) összetettebb volt és a követhető 2 mondat, azokban maximum 6 szó, dalszövegeket is túlteljesítették magasan. Pont az Apokalipszis most után gondolkoztam azon, milyen lenne egy zenekar, ami vegyíti a Discharge-ot a Descendents-el. Én biztos imádnám, lehet a próbateremben Mönster is valami ilyet akart, mert amit csináltak arra én tegnap este csak a pop crust kifejezést találtam. Ami most nem sok jót jelent. A pop-ra lehet, szokták mondani, hogy olyan himi humi műfaj, vidámak a szörfös srácok, táncolnak a bikinis lányok, Mönsterék is próbáltak viccesen / irónikusan (remélem) pózolni, meg jópofáskodni, csak ahogy színházban, hogy hátul is lássa mindenki mindent túl kell játszani, egy koncerten jópofának lenni, az nagyon finomra hangolt dolog, amit tanulni nem is lehet, inkább érezni vagy természetesen vele születni. Nekik ez nem jött össze, sőt kurva hosszan játszották a mélyre hangolt és durván dobolt green day-üket.
Különben az egész buli kurva drága volt. És hiába nem volt még a fő zenekar sehol, a béna elő zenekarok, az ndk ügynökön, a marhavagonos ss tisztek és a vietnámi háború, meg a súlyos belépő eléggé lehúzta már a hangulatom. Erre kellett a Cursed-nek építkeznie. Elég gyorsan és biztosan sikerült. Az első szám felénél már csak állni tudtam, és minél kevesebbet pislogni. Zajos hardcore zenekar, láttam már sok ilyet, a legtöbbet élveztem is, de ennek akkor és ott valami olyan hihetetlen intenzitása volt, hogy teljesen ki ragadott mindenből. A hétköznapokból, a zenekarok felsorolásból, akiket lehetne hozzájuk hasonlítani, abból hogy már másfél órája állok a talpamon és ezt a hátam nem nagyon bírja. Tegnap az aréna második legnagyobb termében csak a Cursed volt meg én. Valahogy úgy, mint ahogy Christina Ricci-nek, a drogoktól, ott volt Lou Reed, és én pedig csak 2 sört ittam.
A színpadon volt a látszólag mitugrászsága komplexusaiból fess diktátor kinézetet formáló, különben iszonyat közvetlen és jópofa énekes. Egy szende, kinézetre valami remeteségből előrángatott basszusgitáros, aki zavarba jött, ha a szerintem felesleges, füstgép csak őt lepte el és semmit sem látott. Egy dobos, aki megbízhatóan döngölt, és csak néha engedte meg magának, hogy mosolyogjon, és azt est hőse a gitáros. Persze mackós, mert ilyen riffeket egy nyámnyila, összeesett fasz nem nagyon bírna megtartani és a teremben körbe vinni. Ők négyen uralták a zajt. Tényleg csak kifejezések jutottak eszembe, mint például a lehengerlő, mert ezek tényleg ránk görgettek valami olyat, ami mélyen a földbe nyomott mindenkit, vagy az apokalipszis, mert néha akkora káosz alakult ki, hogy minden tiszteletem az énekesé, meg a többieké is, hogy látszólag vezető fény nélkül is el tudtak igazodni abban, ami látszatra kezdett még rajtuk is túl nőni és kicsúszni a kezükből. Aztán amikor az ember fejében már tényleg csak monotonon pulzáló disszonancia van, elővesznek egy másik basszusgitárt és egy jó nagy középsőujjat mutatnak a kemény zenének, hogy akkor hat húr nélkül is tökéletesen meg lehet lenni.
A héten biztos meg fogok hallgatni, legalább egyet a három lemezük közül, de nem mondanám azt, hogy ők lettek a kedvenc zenekarom. Tegnap este viszont képesek voltak arra, hogy 1 órán keresztül ők legyenek a világ egyetlen és legjobb zenekara.
Itthon meg már várt a rendelésem a book-onlinetól és egy kis maradék a hűtőben. Hát kell ennél több? (Igen! Vans cipőt nem tudtam venni és a Cloak / Dagger kislemezem sem kaptam meg) 2008. április 29., kedd
Tavasz...meg ilyenek I
Utolért a biológia. A sok gagyi megfázás, megalázó allergia és ügyetlen csonttörés után, már 3 hónapja szenvedek a mandulámmal. Szinte semmit se csináltam ez idő alatt. Diploma munkámat nem fejeztem be, de ez annyira nem zavar, mert most fél évvel később kell hivatalosan elkezdenem dolgozni, fél évvel tovább maradok erőlködés nélkül a tb-ben és több, mint fél évvel tovább vehetek olcsóbban havi bérletet. Viszont minden másban csak szar jut nekem. Mert nincs semmi más, és mindig ez a legszarabb. Már három hónapja csak egyszer rúgtam be, akkor azért szét hánytam egy vécét, de ezen kívül csak fekszem, és ha éppen tudom, akkor lenyelem a nyálam ahelyett, hogy egy az ágyam mellett lévő vödörbe köpném. Ami a legszörnyűbb az mégis az, hogy itthon kell maradnom. Amit évekig olyan jól tűrtem az most annyira megviselt, hogy az alkalmi, kínszenvedős, de a mosógépért muszáj, hazalátogatások egyikén, anyám megjegyezte, hogy most már tényleg túl depressziós vagyok. Persze, hogy megint a nők miatt van neki igaza. Nem tudom ki mennyire van ebben otthon, de az anarchisták a szótárakon és lexikonokon túl, csak zokni szagú figurák, akik mind ugyan azt a fekete ruhát veszik fel és mások lakásán lógnak, ott pedig idegesítik a beteg lakótársakat. A lakótársam mostani csaja is pont ilyen. A második legidegesítőbb az egészben az, hogy egy olyan koncerten jött vele össze, amire én hívtam csak el, és annyira jönni sem akart. A legidegesítőbb az egészben pedig az, hogy a csaj még a szúró fájdalomnál az állkapcsom bal végében is jobban a napjaimhoz ragadva kínoz. A jó csaj doktornő, meg a kedélyes, kopasz doktor is mindig azt mondja, hogy annyit pihenjek amennyit csak tudok, de úgy hogy tegyem, ha az összes király dologgal baja van az anarchistáknak? Amíg a „csak ennyi lesz”-t ki tudtam mondani elmentem a legközelebbi ilyen kulturális ellátó helyre és vettem könyveket, dvd-ket meg pár leértékelt kislemezt. Bármelyiket próbálom élvezni, az anarchista csaj jobb híján mindig hallótávolságra jön. Szerinte a Szívek Szállodája hamis képet mutat a fiataloknak, hogy 16 évesen terhesnek lenni nem csak normális, hanem a világ legjobb bulija, így elterelik a nőket az abortuszhoz való joguktól. És ez csak egy dvd-m a sok közül. Megígértem a lakótársamnak, hogy nem fogom kibaszott idegesítő picsának hívni a barátnőjét, de amikor valaki egy bőrkanapén ülve ordibál velem, hogy miért eszek sonkás szendvicset, aztán mellkason dob a tornacipőmmel, mert ahhoz ázsiai gyerekek vére tapad, akkor már én se tudom magam visszatartani. Ezért a pacifizmus jegyében az utóbbi egy hónapot a szobámban töltöttem összezárva a számítógépemmel. Csak kajálni jöttem ki, meg hogy kicsit folyassam üresjáraton a csapot és havi 2 ezer forinttal támogassam a nemzetvédelmi hivatalt.
A szobámban aztán lehet az elszigeteltség, lehet a fájdalmak, esetleg a lehúzott redőny, vagy megint csak az agyam pörgött túl, de a bemesélt halálfélelemmel a hátam mögött úgy éreztem, össze kell szednem magam, mert a percek csak fordulnak ki belőlem, és még alig találtam valamit, aminek értelme lenne. Szóval megint nagy lendülettel vagyok fent a soul seeken.
Az ingyen streamelős pornó és a filmes, sorozatos torrent oldalak mellett a soul seek az amiért van még értelme a upc-nek fizetni. Ezek közül persze a slsk a legnemesebb, mert az nem csak egy letöltő program, hanem egy szociális színtér, ami nem csak 15 percig érdekes és kezet sem kell mosni utána. Vannak témák, amiket csak a rudas melegvizes medencéjében vagy a helyi kocsma külön termében lehet megbeszélni, a soul seeken ez a zene. Lelkizni meg a mosolygós fejek karneválját, felvonultatni ott van a tucatnyi lélekölő társalgó program. De zenéről csak a soul seeken érdemes beszélgetni, nem csak azért, mert miközben a másik gépel addig te böngészhetsz a lemezi között, valahogy az egész kinézet és virtuális légkör erre ösztönöz és nincs olyan tudat ami ennek ellen tudna állni.
Kicsit haragudni szoktam magamra, hogy a temérdek kedvencekbe pakolt webzine és blog tartalmát iszonyat felületesen futom át, az írások jó, ha felét elolvasom, a lemezeknek pedig csak a tíz százalékát töltöm le. Lehet így akarom magam ügyetlenül meggyőzni a szabad akaratomról, de szerintem inkább csak baromi lusta vagyok. Most tutira akartam menni, olyan klassz, független zenéket akartam hallani, amik punkból indultak aztán ki tudja milyen magasra jutottak. A vicces az egészben az, hogy ezen a létrán aminek befokozását csak az én agyam tartja logikusnak, az jutott a kiinduló ponttól magasabbra aki a Black Flag mögül mondjuk a soul-ból, garage-ból vagy a brit invázióból is csípett magához.
Régóta szemeztem a terminal boredommal, gondoltam ezek pont olyanokat futattnak, amikre most én vadászom. Bemelegítésnek azért megpróbáltam egy kicsit sétálni a szabadban, Get Up Kids, Rival Schools, Shins-re, mert ezek olyan „jó idő van, és de jó lenne jó nőkkel a fűben hemperegni, de azért ez mégsem jön össze” zenekarok, amik pont passzolnak egy mandulagyulladásos tavaszi sétája alá. Közben rendeztem a gondolataimat, feltüzeltem magam, hogy zenét akarok, sokat, hangosat és élvezni is fogom. Meg megnéztem magamnak, hogy miről maradok le, hordanak e már szoknyát a lányok.
Hazaérve pár tájvédelmi területről tépett virágot dobtam be a nagyszobába, ahol az anarchista csaj éppen valami-ellenes szórólapokat rajzolt, aztán bementem a szobámba és a képernyő egyik oldalán a terminal boredommal, másikon a soul seek-el elkezdtem tölteni.
Folyt köv…
A szobámban aztán lehet az elszigeteltség, lehet a fájdalmak, esetleg a lehúzott redőny, vagy megint csak az agyam pörgött túl, de a bemesélt halálfélelemmel a hátam mögött úgy éreztem, össze kell szednem magam, mert a percek csak fordulnak ki belőlem, és még alig találtam valamit, aminek értelme lenne. Szóval megint nagy lendülettel vagyok fent a soul seeken.
Az ingyen streamelős pornó és a filmes, sorozatos torrent oldalak mellett a soul seek az amiért van még értelme a upc-nek fizetni. Ezek közül persze a slsk a legnemesebb, mert az nem csak egy letöltő program, hanem egy szociális színtér, ami nem csak 15 percig érdekes és kezet sem kell mosni utána. Vannak témák, amiket csak a rudas melegvizes medencéjében vagy a helyi kocsma külön termében lehet megbeszélni, a soul seeken ez a zene. Lelkizni meg a mosolygós fejek karneválját, felvonultatni ott van a tucatnyi lélekölő társalgó program. De zenéről csak a soul seeken érdemes beszélgetni, nem csak azért, mert miközben a másik gépel addig te böngészhetsz a lemezi között, valahogy az egész kinézet és virtuális légkör erre ösztönöz és nincs olyan tudat ami ennek ellen tudna állni.
Kicsit haragudni szoktam magamra, hogy a temérdek kedvencekbe pakolt webzine és blog tartalmát iszonyat felületesen futom át, az írások jó, ha felét elolvasom, a lemezeknek pedig csak a tíz százalékát töltöm le. Lehet így akarom magam ügyetlenül meggyőzni a szabad akaratomról, de szerintem inkább csak baromi lusta vagyok. Most tutira akartam menni, olyan klassz, független zenéket akartam hallani, amik punkból indultak aztán ki tudja milyen magasra jutottak. A vicces az egészben az, hogy ezen a létrán aminek befokozását csak az én agyam tartja logikusnak, az jutott a kiinduló ponttól magasabbra aki a Black Flag mögül mondjuk a soul-ból, garage-ból vagy a brit invázióból is csípett magához.
Régóta szemeztem a terminal boredommal, gondoltam ezek pont olyanokat futattnak, amikre most én vadászom. Bemelegítésnek azért megpróbáltam egy kicsit sétálni a szabadban, Get Up Kids, Rival Schools, Shins-re, mert ezek olyan „jó idő van, és de jó lenne jó nőkkel a fűben hemperegni, de azért ez mégsem jön össze” zenekarok, amik pont passzolnak egy mandulagyulladásos tavaszi sétája alá. Közben rendeztem a gondolataimat, feltüzeltem magam, hogy zenét akarok, sokat, hangosat és élvezni is fogom. Meg megnéztem magamnak, hogy miről maradok le, hordanak e már szoknyát a lányok.
Hazaérve pár tájvédelmi területről tépett virágot dobtam be a nagyszobába, ahol az anarchista csaj éppen valami-ellenes szórólapokat rajzolt, aztán bementem a szobámba és a képernyő egyik oldalán a terminal boredommal, másikon a soul seek-el elkezdtem tölteni.
Folyt köv…
2008. március 28., péntek
D.I.Y. (ah oh ah ah)
Most minek tagadjam. Heti rendszerességgel eszem gyorséttermekben, a nadrágom hátulján egy pici piros címke lóg, a cipőmön pedig egy nagy fehér pipa van. Évente több tízezret költök 20 perces koncertekre, de 500 forintnál kevesebbet jótékony adakozásra. Megbámulom a nőket, mert szerintem a legtöbbjük gyönyörű, de néha annyira erősen fókuszálok, hogy ez zavarba ejtő lehet nekik. Hiszek a szociál darwinizmusban is. Vagy inkább leszarok mindent. Ahogy azt a dal is mondja „az élet túl rövid ahhoz, hogy másra vesztegessd”. Ha tesz valamit az ember azt tegye magáért. Végülis, ez így is működik, mert ahogy szükségünk lehet egy kényelmes nadrágra, úgy arra is, hogy lelkiismeretet vegyünk magunknak mások etetésével, vagy délutáni italuk finanszírozásával.
Van ez a színtér, van a unity meg ilyenek, de én mindig is csak a szórakozásban hittem. Mindenki azt tegye, amihez kedve van. Ne másokért, hanem magáért. Ez mégiscsak egy szabadon választott hobbi és nem munka. Meg a világ is van annyira szar, hogy aki még magával sem törődik, az inkább ne is várjon semmit. A rinyálók és önfeláldozók meg menjenek azok után a medvék után, akik elcammognak, ha Magyarország tényleg felmelegedik és végre mediterrán nép leszünk.
Ezek után elég paradoxon lehet, hogy már a második koncert megszervezésben vettem részt. Ráadásul olyan zenekarnak, akiket Bécsben is megnézhettem volna, nem ingyen, de legalább fix költséggel. Talán még kényelmesebb is lett volna, mert például jegyszedő emberke híján, nekem kellett bűvészkedni a visszajáróval és a pecsétet helyettesítő filccel, meg nem egy kitartó idiótával, akinek ördöglakat szintű problémát okozott az, hogy hogyan kell bejutni egy koncertre. De hülyék mindenhol vannak, nem is szívesen teszünk értük semmit.
Akkor miért is?
…Általában távol tartom magam az új emberektől, el sem tudom őket viselni, ha meg bárkit csak egy kicsit is érdekesnek találok, akkor rögtön feszengeni kezdek, mert van már veszteni valóm. Ha viszont egy zenekarral kerülök kapcsolatba, mint szervező vagy szervezővel, mint egy zenekar tagja valahogy minden más lesz. Lehet csak még nem szoktam hozzá az érzéshez, és csak az újdonság tüzel fel, de pár perc után minden csak úgy jó lesz. Nem kellenek a tipikus hülye kérdések, hogy „milyen eddig a turné” ésatöbbi. Néha elég csak odabiccenteni vagy rámosolyogni a másikra. Aztán persze minél részegebb mindenki, annál többet akarnak elmesélni magukról. Előkerül ki-ki városi legendája, kedvenc pornó oldala, az univerzális, tzaziki öntet története. Meg baromi jó érzés a fürdőszoba ajtajában, pisálást visszatartva, összeakadó nyelvvel a jó és rossz újjáalakulásokról beszélgetni, és kicsit érezni azt, hogy ezek a srácok is pont olyanok, mint mi. És többek közt ez, meg az is hogy egy vagy több napra részese lehetsz egy olyan jó mókának, mint egy turné, téged is ugyan úgy feltölt. Egyszerűen megnyugtató volt látni, hogy 5 embert kísérgetünk, akik jól érzik magukat, még akkor sem idegeskednek, amikor 15 percre beszorultunk egy lehetetlen helyre és hátulról beletolattunk valami nem nagy autóba. Dicsérik a magyar söröket, mert már 4től is berúgtak, aztán csak a csajozós Buzzcocks és Ramones számokat éneklik, miközben valami mentolos likőrt diktálnak belém, és viccesen kommentálják az éjszakai kivilágítást és stripteas bárokat. Meg az éppen szülinapos mellet ülni, akihez pontban éjfélkor odarohannak és eléneklik a „boldog, boldog, boldog születésnapot” kicsit vaskosabb, német változatát, összeborulva, aztán a fele társaság videó klip-seggű csajokkal táncol a leggagyibb reggae számokra. Valakiről kiderül, hogy a Ramones, másról hogy a Fugazi a kedvenc zenekar. Egyikük nemsokára megnősül, másik csak kúrni akar, mondjuk ma, de nagyon, akár az egyik videó klip-seggű csajjal is. Aztán még hajnali háromkor megbeszélni a foci drukkerkedés sztereotípiáit és a jó punk zene lényegét. Meg az ezer más dolgot, ami most nem jut eszembe, de majd ha ők szerveznek nekem koncertet, akkor még jobb lesz visszaidézni. Nem csak azért mert végülis a zenekarok egymást visszahívják, hanem azért is mert akkor már barátokhoz mész vissza, nem valami fura seggfejhez, akit meg kell szoknod még mielőtt a hűtőjébe kezdenél köpködni.
Koncertet szervezni baromi egyszerű. Kell hozzá pár jó zenekar, egy jó hely, egy lakás, meg egy haditerv. A zenekarral úgy kell bánni, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak ezer kilométerre az otthonodtól. És ha nem vagy seggfej, akkor minden jól sül el. Nem kellenek hangzatos booking nevek, meg ilyenek. Kicsit át kell gondolni, és mindenki megvendégelheti azt a zenekart, ami éppen erre jár és tetszik neki. Ha már van internet, akkor a blog, podcast, fotóportál után nyugodtan lehet a koncertszervezés is egy bevett dolog. Bár ahogy látom egyre jobban az, és ez elég jó. Persze csak annak akinek tényleg van hozzá kedve.
Óriási köszönet Kis G-nek, a Filter Klubnak, Koberának, zenekaroknak és külön a Press Gangnek!!!
Van ez a színtér, van a unity meg ilyenek, de én mindig is csak a szórakozásban hittem. Mindenki azt tegye, amihez kedve van. Ne másokért, hanem magáért. Ez mégiscsak egy szabadon választott hobbi és nem munka. Meg a világ is van annyira szar, hogy aki még magával sem törődik, az inkább ne is várjon semmit. A rinyálók és önfeláldozók meg menjenek azok után a medvék után, akik elcammognak, ha Magyarország tényleg felmelegedik és végre mediterrán nép leszünk.
Ezek után elég paradoxon lehet, hogy már a második koncert megszervezésben vettem részt. Ráadásul olyan zenekarnak, akiket Bécsben is megnézhettem volna, nem ingyen, de legalább fix költséggel. Talán még kényelmesebb is lett volna, mert például jegyszedő emberke híján, nekem kellett bűvészkedni a visszajáróval és a pecsétet helyettesítő filccel, meg nem egy kitartó idiótával, akinek ördöglakat szintű problémát okozott az, hogy hogyan kell bejutni egy koncertre. De hülyék mindenhol vannak, nem is szívesen teszünk értük semmit.
Akkor miért is?
…Általában távol tartom magam az új emberektől, el sem tudom őket viselni, ha meg bárkit csak egy kicsit is érdekesnek találok, akkor rögtön feszengeni kezdek, mert van már veszteni valóm. Ha viszont egy zenekarral kerülök kapcsolatba, mint szervező vagy szervezővel, mint egy zenekar tagja valahogy minden más lesz. Lehet csak még nem szoktam hozzá az érzéshez, és csak az újdonság tüzel fel, de pár perc után minden csak úgy jó lesz. Nem kellenek a tipikus hülye kérdések, hogy „milyen eddig a turné” ésatöbbi. Néha elég csak odabiccenteni vagy rámosolyogni a másikra. Aztán persze minél részegebb mindenki, annál többet akarnak elmesélni magukról. Előkerül ki-ki városi legendája, kedvenc pornó oldala, az univerzális, tzaziki öntet története. Meg baromi jó érzés a fürdőszoba ajtajában, pisálást visszatartva, összeakadó nyelvvel a jó és rossz újjáalakulásokról beszélgetni, és kicsit érezni azt, hogy ezek a srácok is pont olyanok, mint mi. És többek közt ez, meg az is hogy egy vagy több napra részese lehetsz egy olyan jó mókának, mint egy turné, téged is ugyan úgy feltölt. Egyszerűen megnyugtató volt látni, hogy 5 embert kísérgetünk, akik jól érzik magukat, még akkor sem idegeskednek, amikor 15 percre beszorultunk egy lehetetlen helyre és hátulról beletolattunk valami nem nagy autóba. Dicsérik a magyar söröket, mert már 4től is berúgtak, aztán csak a csajozós Buzzcocks és Ramones számokat éneklik, miközben valami mentolos likőrt diktálnak belém, és viccesen kommentálják az éjszakai kivilágítást és stripteas bárokat. Meg az éppen szülinapos mellet ülni, akihez pontban éjfélkor odarohannak és eléneklik a „boldog, boldog, boldog születésnapot” kicsit vaskosabb, német változatát, összeborulva, aztán a fele társaság videó klip-seggű csajokkal táncol a leggagyibb reggae számokra. Valakiről kiderül, hogy a Ramones, másról hogy a Fugazi a kedvenc zenekar. Egyikük nemsokára megnősül, másik csak kúrni akar, mondjuk ma, de nagyon, akár az egyik videó klip-seggű csajjal is. Aztán még hajnali háromkor megbeszélni a foci drukkerkedés sztereotípiáit és a jó punk zene lényegét. Meg az ezer más dolgot, ami most nem jut eszembe, de majd ha ők szerveznek nekem koncertet, akkor még jobb lesz visszaidézni. Nem csak azért mert végülis a zenekarok egymást visszahívják, hanem azért is mert akkor már barátokhoz mész vissza, nem valami fura seggfejhez, akit meg kell szoknod még mielőtt a hűtőjébe kezdenél köpködni.
Koncertet szervezni baromi egyszerű. Kell hozzá pár jó zenekar, egy jó hely, egy lakás, meg egy haditerv. A zenekarral úgy kell bánni, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak ezer kilométerre az otthonodtól. És ha nem vagy seggfej, akkor minden jól sül el. Nem kellenek hangzatos booking nevek, meg ilyenek. Kicsit át kell gondolni, és mindenki megvendégelheti azt a zenekart, ami éppen erre jár és tetszik neki. Ha már van internet, akkor a blog, podcast, fotóportál után nyugodtan lehet a koncertszervezés is egy bevett dolog. Bár ahogy látom egyre jobban az, és ez elég jó. Persze csak annak akinek tényleg van hozzá kedve.
Óriási köszönet Kis G-nek, a Filter Klubnak, Koberának, zenekaroknak és külön a Press Gangnek!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)