csak, hogy tudd

Akkor tegnap sikeresen elértem a 100. bejegyzést. Nem tudom hány év és leütött karakter után, de biztos mindkettő sok. Lehetett volna több, de így alakult. Meg néha visszaforgatom a legépelt csak fel nem használt szövegeléseket. Végre beadtam a derekam és néha megnézem, hányan olvasnak, ahhoz képest, hogy csak esetlen punk bandákról írok, elég sokan. Az utóbbi hetekben, amikor nem ide írtam egy új a fanzine-t raktam össze. Annyira, mondjuk, nem számít, mert angolul van, jó sok újrahasznosított gondolattal. Leginkább azért csináltam, hogy a magyarul nem tudó barátaimnak is jusson végre valami, és hogy tudjam árulni turnén, a pénzből pedig ebédet vehessek. Itthon még a szokásos nagyságrendű terjesztést sem tervezem. De azért eléggé büszke vagyok rá. És ha valakit olyan nagyon érdekel, akkor írjon nyugodtan.








--> -->

MRR blogjára is írtam a kedvenc jászpunkjaimról. Spencer remek, a terjedelmes interjújához használt, előszava alatt.

http://maximumrocknroll.com/2010/06/01/new-band-spotlight-rakosi/

Az sem lenne rossz, ha tudnék már valami munkát találni. Ha esetleg valaki tud valamit, valahol, valamennyiért az is szólhatna. Szeretnék már venni pár béna tetoválást. Olyan sok dologhoz nem értek. Tudok valamennyire DTP-zni. Van ilyen seggfej diplomám is, de öltönyt annyira azért nem szeretnék hordani. Annyira beszélek angolul, hogy egyszer felszedtem vele egy csajt, bár ő francia volt és semennyire nem beszélt más nyelvet, mint a sajátja, így bármit mondtam neki, azt csodálattal figyelte. Nem tudom, ma már úgysem ért senki semmihez, mindenkit csak betanítanak gyorsan. Nekem sem karrier kell, csak egy kis költőpénz.

Ami még fontos, hogy szeptember 29-én játszik a CLOAK / DAGGER pesten és kurva jó lesz!

Valamikor nyár közepén lesz új Ninpulators. És bár nekem semmi közöm hozzá, a lelki támogatáson kívül, de fel lett véve az új Rákosi is. Közös turné augusztusban.

kontakt: sofa.king kukac freemail pont hu

--------------------------------------------------------------------

-->

yo foreigners,

Finally here’s something for you not just wondering through baloney look-a-like sentences searching for band names and imagine what could I say about them. Mostly nothing but it’s a punk blog so what do you expect? The thing: I made a few pages fanzine in my broken porn english and I gotta say it’s sketchy, nasty, punk and tries to be funny but permanently fails with that effort. All these in a good sense. You wouldn’t wanna read this in public but I guarantee you want to read this! Stop thinking you already know everything with the help of google translator. Trust me that shit is nothing compared to this zine. It’s like google translator on crack! It’s not limited but mostly I wanna sell this on the Ninpulators & Rákosi tour. But if you live somewhere else or have other activities around that time write me and we’ll figure something out.

contact: sofa.king at freemail dot hu

-->

Pictures above were taken about the zine.

don't put out - #100

realistes

Azt szeretem egy csomó zenekarban, hogy pont olyan embereknek zenélnek, mint amilyenek ők is. Vagy ahogy érzik magukat. Nincs semmi hülye zavaró dolog, és ebben a korban, ahol bűnös élvezet valamit csak úgy szimplán szeretni, fel is értékelődik egy ilyen egyszerű szimpatikus tényező, hogy nincs blama. Hogy nem körbe, hanem magamba nézhetek miközben hallgatok valamit. Akármennyire is tetszik, teljes egészében ezért nem fogom sosem érezni a vinnyogós, nagyon minimalista riot grrrl zenekarokat, mert nem is szeretnék, meg nem is tudok ideges lány lenni, akit mindenki baszogat vagy baszogatna. Mostanában kicsit rákattantam a politikus szép zenére. Amik mind úgy hangzanak, mintha otthon maradni és az önkéntes elzártság helyszínéül szolgáló szobát kuckóstani, marha klassz lenne. Mert végül is tényleg az, vagy csak velük egyetenben én is találok ebben valami igazán megkapót. Meg sétálni a viharban, amikor mindenki elmenekült, mivel a sok édességből készült ember nem bírja a vizet, és mi savanyú és megkeseredett tagok végre kivirulhatunk, zavartalanul bámulhatom, ahogy a bezöldesített lakókörzetemben hogyan reagál egymásra a zivatar a sűrűn egybe érő fákkal és a beton, ami ha éjjel vizes lesz az utcai fényektől aranyszínbe borul az egész lakótelepen. Bárcsak okosabb lennék vagy lenne kitartásom és olvastam volna, mind azokat a szociológiai tanulmányokat meg egzisztencialista műveket, amik segítségével jobban megérthetném a zenekarokat, akikről mindjárt behatóbban fogok beszélni. Vagy ettem volna reménytelien csődbe feszengett bulik előtt rossz amfetamin pirulákat, esetleg a zsebpénzemet költhettem volna alig ismert soul zenekarok lemezeire. Bár akkor már lehet csak elokosodtam volna, és nem érezném a lüktetést, hanem inkább érteném. Nem nagyon javítana az értelem azon a pompás érzésen, amit pár órája éltem meg, amikor kinéztem az aktuális vihartól homályossá vált ablakomon és éppen elindult valami tökéletesen hangos hangerőn a Comet Gain egyik száma, amiben egy eltökélt férfi beszédéneke és egy angyalian fátyolos női hang váltogatják egymást, üzenet és refrén leosztásban. Nekem ők mindig úgy szóltak, mintha a Belle and Sebastian játszana punkot, és nagyjából olyan hatást keltenek ezzel, mintha mindent, ami a zenében, amit szeretek, kedves, egybe gyűjtenének, és egy kis értelmiségi indulattal nyomnák, persze inkább csak annyira rámenősen, mint amikor két ismerős elkezdi szapulni a kormányt egy bárpultra rohadva, aztán gyorsan át is térnek inkább a csajozás témára. Most ez elég nagy katyvasz lehet, de tényleg úgy szólnak, mint egy angol kikötői kisváros unalmas szombat délutánja. Amikor a sok szabadnapos halász éppen a meccset nézve emészti az ebédjét. És az utcák nyugalmát csak egy átázott anorákban menetelő fiatal bolygatja meg, aki nejlonzacskójával éppen a második emeleti kis lakásába siet vissza, hogy a frissen vásárolt okos könyveket és ritka tánclemezeket az ágyára borítsa, igyon egy teát, aztán a takaró alá bújva nézegesse őket. Miközben Comet Gain szól a háttérben, kiszökve az ablakon, belevegyülve a magasfeszültségű vezetékek bárgyú búgásába, szerte az egész városban. Ennél egy kicsit azért élénkebbek, de még amikor egy klasszikusnak nevezhető punk számot játszanak, akkor is van bennük valami visszafogott báj, mint ami bennem is lehet amikor negative approach-ot próbálok énekelni. Akármennyire lelkesek is, kisvárosi értelmiségiek bármennyit olvasnak Mao-ról és néznek meg forradalmi hangulatú francia filmeket, a dühük csak kedves vergődésbe megy át, ami azért nem lesz nevetséges, mert végig van kedvük hozzá. És ahhoz képest, hogy minden klasszat vagy klasszul lázadót elképzelnek, a kulcs azon van, hogy ezt képzelik a kisszobáik óvó falai között, ahol azért tudnak örülni annak, hogy a világ szörnyűsége ellenére ők mennyire klasszak.



Aztán előjött az Aislers Set, akikről az egyik legmenőbb zenekari fotó készült, amit valaha láttam. És nagyjából tényleg olyan zenét játszanak, ahogy kinéznek. Kedves rajzfilmzene nagyobbaknak, akiknek még nincs kedvük felnőni és inkább belesüppednek a lázadó fiatalok kellemes szerepébe. Az ellustálkodott napok felemás érzései alá remekül csilingelnek be, egy kápolna visszhangjával támogatott dalok. Ahogy kitartó magányossággal énekel csodálatos dalokat egy nő, mögötte pár jól kimért lépésnyi távolságra pedig vagy hat ember áll, mind csak egy kis csengőt fogva, amit alkalom adtán használnak is. Aztán szépen elkezd építkezni. Hirtelen tenni akarásból csak még nagyobb frusztrált tehetetlenségébe torkoló percekre emlékeztető kényelmetlenül kapálódzó lustán gyors számok könnyen belevezetnek a már utcán valami jó szándékú, de végülis tök felesleges tüntetésre biciklizést bíztató, térben jócskán kinyílt számokba. Előjönnek a fúvós hangszerek és a nagyzenekari hatás. De inkább magától értetődő, hogy ilyen ívű számok mögé csak több ember kell, hogy kijöjjön a lényeg, és sosincs túlterhelt faszoskodás. Mint ahogy az otthon festett transzparens beleolvad egy tüntetés nagy ívű folyamába. Aztán ezek a különféle, de egy tőről fakadó számok úgy váltakoznak, hogy az egész teljesen elveszti a koncepciónak még a látszatát is. És ettől csak még kedvesebb és ember közelibb lesz, mert ha nem is a normálisak, de akiket normálisnak kéne hívni, tényleg ha lehet, inkább koncepció nélkül próbálnak boldogulni. Ezért a nem tolakodó, de attól még erős hangulati kötelék sok különféle érzelemhez csatlakozik, amik mind passzolnak a zenekarhoz és sosem tűnik úgy, hogy ezt nem teljes beleéléssel, lecsupaszított szándékokkal tennék, csupán azért mert így érzik és szeretik. Egy egy számmal bele is nyúlnak annyira a jóba, hogy olyan érzésem van, ez a fajta jó már magát hívta elő. Máskor meg mintha csak egymagában énekelne a csaj, egy üres fehér falnak, mert ahhoz van kedve, és hiába játszik mögötte a zenekar, az csak tolja előre a hangját, ami a műveletlennek tűnő tökéletességével hülyét csinál a profikból. Tökéletes zene hétköznap éjjelre, ha azt szeretném érezni, hogy hétvégi kora délután van.
Ha már nők meg kedves dolgok, elmondom, hogy teljesen beleőrültem a Chin Chin-be. Ez egy svájci női punk zenekar volt, akiket a Pastels karolt fel, most meg az rángatta őket elő az idő homályából, hogy újra kiadják a lemezeiket amerikában. Megint az van, hogy egy csomó tökéletes csontváz himbálódzik a szekrénybe akasztva. Ennyire egyben lévő, lendületes, életvidám, de közben olyan nőiesen ingerült bandát is régen hallottam. Az egész köré kígyózva aurát festő gitárok és az egyszerre éneklő határozott, de nem modoros női hangok, és hogy még a szájharmonika sem tudja elrontani a tökéletes lüktetést mind úgy szólnak együtt, hogy a Chin Chin is a világ legjobb zenekara ameddig véget nem ér a lemezük. Mintha valami baromi klassz csaj leültetne maga mellé és felolvasná az elmúlt nyár legjobb napjait leíró bejegyzéseit a naplójából, meg pár olyat, amiben a rohadék barátjának a pitiáner seggfejségeit sorolja. Ez nem olyan zene, amiben hasonulni tudok a tagokhoz, mégis olyan érzésem van, mintha nekem mondanák el, amit akarnak. Az is marha fasza, hogy amíg a gitárok vagy ötletesek, vagy csak olyan kásásra vannak ködösítve, hogy annak tűnnek, az alapok, amire rá vannak fektetve jó buták, mintha egy cuki oi zenekar játszaná, csak sokkal lendületesebben dübög és merészebb, mint az átlag sörrel tahósított motoros rock. Elbűvölő ez a zenekar.

It's no good unless it's real

Megmutattam pár hete egy videót, egy barátomnak, amin a Masshyteri játszott egy kertben egy maréknyi embernek. Pontosan már nem emlékszem az egész beszélgetésre, ami utána volt, de valahogy úgy kezdődött, hogy hiába imádni valóan klasszak a csajok abban a zenekarban neki, vagyis a haveromnak, ez az egész unalmas, mert ugyan azt a számot játsszák és az egészet egy trend tartja életben. Tényleg ugyan azt a számot játsszák, ami baromi unalmas lenne, ha az az egy szám nem lenne kurva jó, és olyan fasza, hogyha hatvanszor is játszák el, akkor is örül neki, aki hallja, meg aki pengeti az is. És ha ennél sokkal szarabb lenne, és sokkal unalmasabb, az csak azt jelentené, hogy van tökük. Aki unalmas zenét akar játszani annak csak az kell. Akkora tökök, amik elegendők annyira, hogy vágyat érezzenek az ötleteik eljátszására a zenekar tagok. Az egész hülye világ követeli az önkifejezést és elvárja, hogy ez eredetiséggel járjon. Ez nem fog menni. A legtöbb esetben legalábbis. És akkor mi van? Különben is, mostanra csak az az igazi és eredeti, ha valami undorító. Annyira, hogy eszembe jutassa azt a szokatlan érzést, hogy most mit is kéne kezdenem ezzel az egésszel. Tényleg közelebb érzem a valósághoz azt, hogy levágják a lábam és egy aluljáróban kúszok fel alá ragadós foltá száradt hugyban, az apróért, minthogy mind aközül a sok gyönyörű nő közül, akiket ma láttam akár csak egyel is elkezdtem volna beszélgetni. Akkor is, ha most semmi sem fenyegeti a lábaim éppségét, és már beszélgettem gyönyörű nőkkel. Mondani is tudtam volna valamit. Elmeséltem volna nekik, hogy mennyire jó volt a xiu xiu koncert, amin voltam. Csak sejtem, hogy hogyan állhatnak páran a xiu xiu-hoz, bámulják, mint a cirkuszi torzót, hogy milyen fura meg mennyire igaz ettől. Igaznak igaz, talán az egyik legigazabb dolog amihez valaha közöm volt. A xiu xiu nekem igazából a legegyszerűbb zenekar, akik csak léteznek. Ami különleges bennük, hogy van tökük szerelmesnek lenni hangokba. A koncert alatt vagy húszszor éreztem, hogy amit hallok az a legszebb hang a világon. Mintha valaki a sliccét húzogatva és ajtót nyikorogtatva írna zenét hittel és olyan túlcsorduló érzelmekkel, amik egy halotti toron lehetnek, ahogy a gyászolók a fülembe suttognak valami kedveset, valami személyeset a halál, a veszteség, az érzelmi túltöltődöttség, a szépre emlékezés, a bájos nosztalgia miatt eltorzult kis semmiségeket, amik mindent elmondanak, alapjában egészen egyszerűen, a körülmények miatt mégis kiszínezve a halottról. Akiknek a xiu xiu egy forradalmian új vagy megdöbbentő zenekar annak meghalt a gyerekkora és egy hülye felnőtt lett. Nem tudom, hogy azért csinálják e, de nem tudtam nem arra gondolni, amikor valami szándékosan túlcsavartak, és rezzenéstelen arccal a potméretbe bámultak, vagy csöveket fújkodtak esetleg kattogtattak műanyag bigyókat, hogy szerintük ez nem hangzik olyan jól, mint amilyen boldog voltam, amikor tizenegy évesen a szintetizátorom püföltem és csak tetszettek a hangok egymás után. Újra éltem a gyerekkorom, a szép reményekkel, azzal, hogy hittem minden hülyeségemben, és amikor szörnyen éreztem magam, mert túlságosan hittem. Basszus hát nem pont ez a lényeg? Hogy folyton örül a hangoknak az aki játssza őket, akármilyen banális is néha az egymásutániságuk. Remélem, nem csak szerencse van a dologban. Mert végül is mi a különbség Daniel Johnston, Wesley Willis és a kereskedelmi tévés tehetségkutatókra jelentkező, látszatra családtagjaikkal szexuális viszonyt folytató, szörnyűhangú emberek között? Hogy esetleg a szívből jövő esetlenség lehet néha jó, vagy elég, ha csak szívből jön és hisz benne túlontúl az aki csinálja? Az unalmas dolgok művelésében is a kitartás a lényeg, hogy aki csinálja az hisz benne éppen eléggé, hogy ne találja unalmasnak. Múltkor ráeszméltem, hogy már több órája csak azt hallgatom, hogy nagyon fiatal emberek nagyon gyorsan csapkodnak nem nagyon szakszerűen hangszereket, de mégis kurvára tetszik, amit hallok. Azt nem tudom, hogy számít e a ráeszmélés, de a lényeg tényleg az, hogy tetszik. Hiába pontozta le a raconialitás zsűrije, valami béna agyrészemen, az érzelmeim kitartóak, mint a megannyiszor, leginkább maguk által, megvezetett kamaszok, akik még mindig mennek a bájosan ringó copfok után, ahogyan az agárok kergetik a műnyulat elkopott salakpályákon. Nem tud nem tetszeni, ahogy ingerült lányok csörömpölnek, egy kicsit változatosabban, mint ahogy egy aktiválódott füstjelző vinnyog. De pont azokban a félre futott dührohamokban jön ki a metronóm mögül az ember, és lesz érdekes a zenekar. A sex vid nyíl egyenes zúgásában is megdöbbent az a makacs elhatározás, hogy ami csak lehet, az zörögjön, zizegjen és sisteregjen. A Lebenden Toten-ben ez már vallásos áhítatot formálóan messze van vive, és tényleg ha őket hallom csak azt érzem, hogy valaki ettől nagyon boldog, és mert érzem az ő örömét, én is örülök ennek. Ezzel kicsit olyan, mintha belépnék a zenekarba, ha látnám, őket nem is tapsolnék, nem lenyűgöznek, csak teret adnak az összekacsintásra, hogy nem vagyunk egyedül és a tenyércsapkodás nem is a zenekarnak, hanem az egész világnak szól a számok mögött. Az pedig az én világom is. Mind ez az én világom.

efil4zaggin

vajon volt valaha sperma és kleenex koncert együtt, egymás után? gondolkodtak rajta, hogy ki legyen ki előtt?

ezek különben svájci zenekarok. a barátnőm szereti mindkettőt, ezért nemrég egy spermás pólót adtam neki. rosszul céloztam, amikor az arcára akartam élvezni.

haha

több poén hamarosan. addig új válogatás letölthető szintén az ez alatti linkről, és az mp3 blogom is nemsokára egy marginális kérdést fog tisztázni, letölthető hangzóanyagokkal. tőcsé.

b oldal

valamiért tegnap este megint előjött egy beszélgetésben a szégyenszemre elsüllyedt, de amúgy remek mix blogom. és mert majdnem egy éve készült az első, csütörtök este pedig elkezdtem gondolkodni két számon, hogy hogyan követhetnék egymást, ezért csináltam is egy újat. nem tudom, hogy a lelkesedésem folytatódni fog e, de azért válogatásokat csinálni KURVA JÓ HECC!

http://worntapes.blogspot.com/
http://worntapes.blogspot.com/
http://worntapes.blogspot.com/

erre varjál rudimentary peni felvarrót

A logika elcsépelt. Kivéve akkor, ha szórakoztató, vagy ha éppen faszom tudja beszélgetek valakivel valamiről. De a legjobb dolgok azért többnyire vagy semmi logikát nem követnek vagy csak a magukét. Az ilyen apró dolgok. Mint a zene. Ettől függetlenül magát a punkot az egyik leglogikusabb dolognak tartom, de lehet csak azért mert annak is megvan a saját logikája, ami könnyen lehet már jó régen átmosta az egyébként is egyre satnyuló agyam. Múlt héten miközben vagy valami válogatást hallgattam, vagy egy zenekar elég hosszú lemezét, egyszerre olyan kicsit ébresztőileg ütött meg, hogy basszus nem tudom miért, de eléggé szeretem a zajos zenét. Vagy ahogy pár napja kitaláltam, a rosszindulatú gyors zenét. Mostantól bárki kérdezi mit szeretek vagy játszok, ezt fogom mondani. Múlt héten még kitaláltam valami kurva jó témát, az is a hangzásokról szólt volna, csak aztán elmentem sétálni, Crisco Thundert hallgattam, ami az új kedvenc egyszemélyes punk hozzáállású, de különben ilyen svungos barkács pop zeném, és rohadtul elfelejtettem mit akartam jó hosszan kifejteni. Valószínűleg mert abban sem volt semmi logikus. Ahogy abban sincs, amit a Thunder énekel, „mindenki az ágyba hugyozik és azt énekli, nem mi kezdtük a tüzet”. Ettől független kurva jól hangzik. Ezért most bele is fogok abban, amiről beszélni szeretnék.
A második legijesztőbb dolog abban a zenében, ami engem még elér az Genesis P-Orridge. Az, hogy a Throbbing Gristle amit hallottam, és emlékszem rá, úgy egészében hallgathatatlannak tűnt egy dolog. Végül is, ha ma már megtudok hallgatni két Chrome lemezt egymás után, lehet ezek sem riasztanának vissza ma. Ami viszont igazán félelmetes, a Psychic Tv szép számai. Amik elvarázslóan, már csontig hatolva szépek, úgy hogy miközben hallgatom őket érzem azokat a szervezek, amiket valentin napon képeslapokon lehet látni. Miközben ezekből csak elvétve van pár darab, az érthetetlen és támpont nélküli összevisszaságban, ami sivár, unalmas, de mert sok van belőle ezért kicsit felkavaró is, hogy akkor most, ha ez ilyen, miért is hallgatom már egy órája. Igazából mindig ebben van a tragédia. Az egy dolog, hogy néha emberek szar lemezeket vesznek, vagy rossz koncertekre mennek el. A szomorú az, hogy meghallgatják a lemezeket, megjegyzik a szövegeket és megnézik élőben is az egészet. Ha önszántúkból teszik. A Psychic Tv akkor is értékelhető, amikor hosszú távon hallgathatatlan, de azért írok most róla, mert ijesztő, hogyha tudnak ilyen szépet is alkotni, akkor miért csak nagyon ritkán teszik, és ezekhez a kivételes alkalmakhoz mik vezethetnek. Az érthetetlenségből fakadó ijedtségemen túl azért elismerem őket. A szabadságuk miatt. Ahogyan egy lemezt csak egy térré tesznek, amiben oda és azt raknak, amit csak akarnak. Emlékszem, amikor pár hónapja meghallgattam egy Johnny Moped válogatás lemezt és ledöbbentem az összkép kaotizmusán, ami már fárasztóan váltakozó, hiába van rogyásig rakva teljesen hallgatható számokkal. Johnny Moped kurvára oda van, és lehet nem szeretnék soha bevenni abból semmit, amit ő tol. Mégis üdítő ez. És klassz, hogy nem valaki játszik valami olyan zenét, ami nem igazán passzol hozzá. Hanem egy zenekaron, egy lemezen belül játszik valaki egy csomó olyan zenét, ami mára már sajnos ellentmond egymásnak, úgy hogy ez nem folyik ki a fedőnév alól. Nem lesz szedett-vedett, stílusok közt kapkodó, vagy úgy ötlettelen, hogy mert nem tudja mit akar, akar mindent. Itt a nihil találkozik az alkotási vággyal és a lelkesen elmondott nagyon szar viccekkel. Mintha egy részeg próba minden perce fel lett volna véve, és mert végig élvezhető ezért meg is jelentették. Mi értelme van hallgatni mások össze visszabeszélgetését az éjszakain? Hát mi másért, mert az szórakoztató! Szórakoztató a Home Blitz is, aki Johnny Moped-nél kicsit megilletődötebb, ha arról van szó, hogy elmebetegnek kell lenni, de a „az a koncepció, hogy mindent eljátszok, amit szeretek” megmarad. Az egész konvencionálisan kezdődik. Fasza, néha kicsit tempóból kifutó rock and roll. Olyan kedves, lelkes. Érződik benne a sör, meg a történetek, amik a fejében voltak a csávónak, amíg megírta a lemezt. Hogy az ügyetlen sistergésig torzított gitárjába kapaszkodott, amikor a cinizmus lehúzta volna a sárga földig és inkább az ágyán vagy valami guberált, földre lebaszott matracon ugrálva írt egy lemezt. Néha elfáradt és inkább csak pötyögött a magasabb húrokon, egy ujjal sikálva. Mintha Jonathan Richman-nek nem csak elképesztő történetei és hatalmas szíve, hanem „kit érdekelségre” váltható tökei is lennének. Ha már nála tartunk mennyi logika volt abban, hogy valaki megírta a világ egyik legjobb és legszerethetőbb lemezét kizárólag arról, hogy milyen rajongóként gyönyörű és érdekes nők, tehetséges és érdekes zenekarok, visszautasítandó és érdekes emberek között és megszokott tehát kényelmes, de egyáltalán nem érdekes kisvároskában lenni. Ennél az ügyetlen, de elszánt fiúnál kevesen vagy az is lehet, hogy szinte senki sem fogalmazta meg pontosabban a logikátlan szerelem működését, ami ellen nem lehet védekezni. Ezekkel a sorokkal:

Sometimes I can't stand you
And it makes me think about me
That I'm involved with you
But I'm in love with this power that shows through in your eyes

Ez a király, amikor embereket csak egy dolog érdekli igazán, hogy ami bennük van azt kiadják magukból, mert valami belső erő úgy viselkedik, mintha kihúzná belőlük. És ezen túl csak hagyják, had menjen a kiszabadult faszaság a maga útján. Mostanában mindenki háborúban van a formákkal. Van aki utálja a cd-t, van aki szerelmes a kazettába vagy a bakelit lemezekbe, a nyomtatott vagy elektronikus gondolatokba. És akiknek ez ügy, nem gondolnak bele, hogy kazettára venni valamit nem munka csak szabadidő kérdése, és igazából kurvára nem mutat több oda adást. Mert a számok, amiket felvesznek a kazettákra, majdnem hogy függetlenek attól, hogy milyen formára kerülnek. És a számokban van a munka, csak azok számítanak. Akit meg mégis zavar, az változtasson magának ezen.

Miért politikus és anarchista a legtöbb crust zenekar? De annyira már, hogy igazán egyik sem mond semmit, és a stílus legjobbjai a japánok meg a skandinávok, akiket ráadásul alig ért valaki, vagyis a legtöbb ember, aki rajong értük. Így a mondani való csak egy becsillagozott lábjegyzet, hogy különben szólnak is valamiről a számok, nem csak úgy dühösek, a rendszer, a zsaruk, a kapitalizmus az ellenségünk. Ettől még ez csak egy sima zenei stílus lesz. Amikor brit anarcho-punkot hallgatok, az esetek többségében nagyon megdöbbenek. Sajna már elképzelésem sincs milyen a fejemben a brit anarcho-punk, de egy kicsit mindig ódzkodom tőle. Akkor is, ha a Rudimentary Peni frusztrál, rosszindulatúan gyors zenéje rohadtul tetszik, mintha művésziskolákról skizofrénia miatt kitessékelt emberek játszanának cro-mags-et. És bármikor hallgatok meg egy Hagar The Womb vagy Zounds lemezet, mindig elképedek, hogy ezek mennyire dallamosak és hallgathatóak. Szinte már csalásnak érzem, hogy ennyire fülbemászó, néha annyira, hogy eltörpül a dallam mellette az üzenet. A Crisis is teljesen hallgatható, bár ők talán közel állnak ahhoz a sztereotípiához, amint anno az anarcho-punkkal szemben állítottam fel.
Ezen a héten akkor igazolódott megint a saját hülyeségem az anarcho-punkkal szemben és erősödött meg az angolok ösztönös tehetsége a dallamgyártással kapcsolatban, amikor meghallgattam a Crow People Cloud Songs albumát. Hajnali kettőkor megragadott egy sivár táj keserűsége. Beugrott az elsüllyedt világok nyitójelenete, ahogy megy a hajó a földbe le, egy hülye alagútban, és eszembe jutottak a szombat reggelek, amikor már volt tévénk és amikor ezt adták, mindig elszomorodtam kisgyerekként. Ugyan ezt éreztem már az első tizenegy perces számnál a crying-nál, csak nem szomorú voltam, hanem fókuszált. Bámultam, ahogy megy előre a lejátszó kicsi pöcökje a monitoromon és úgy éreztem benyúl a zene a bőröm alá. Semmi mást nem akartam, csak őket hallani. Pedig ugyan azok a dallamok futnak végig megint és megint, az énekes öblös, és elkeseredett hangja is bizonytalanságba torkollik néha, de ezek a sivár harmóniák és fájdalomból merített erő, amiből elrugaszkodnak a biztosan végigvezetett, egyenes gitárfutamok, egyben elképesztőek. Hátborzongató, de jólesően, mint a szellőztetéskor szobába becsapó téli hideg, ami elől a takaró alá lehet bújni. Jó érzés e mellett a megtört zene mellett állni és ettől igazán inkább jól érezni magam, mint szarul.
Remélem ennek most annyi értelme volt, mint amennyire jó a második Antidote kislemez. Nem, nem a holland street punk zenekartól szedtem le valamit. Hanem azt, amin a road warrior van. Ja és a héten hallottam az új Rákosit. Keveretlenül, de ettől még ijesztően durva. Ezt mondjuk ki lehetett logikázni.