Paniek

Két féle punk van. aki tüzet rak, vagy akinek rohadt sok dolgot kell kimentenie, ha lángra kap a háza. Tetszik annak az iróniája, ha valaki költözik az első amit elad az a lemezgyűjteménye. A punkoknak persze sokat kell utazniuk, mert utálják a világot, a várost ahol élnek, de szeretnek kimozdulni, a barátaikkal lenni, és új helyeken úgy viselkedni, mintha leszarnának mindent. Ma a postára menve, hogy befizessem az egészség biztosítási hozzájárulásom, Panic-et hallgattam. Se sétáláshoz, se a nyárhoz nem illik annyira a szomorú zene, de amit tudsz kívülről az már akár szomorú akár nem, klassz lesz. Mert a barátaid is tudják a szövegét, és úgy hallgatjátok a kocsikban, mint azok, akik hallgatnak annyi rádiót, hogy az ismétlődő számokhoz elkezdenek kötődni. Emlékszem, amikor először láttuk a Panic-et. Hárman mentünk ki hollandiába. Egy kertvárosban aludtunk a kocsi csomagtartójában hárman. Előtte berúgtunk és a földhöz vágtuk egymást, meg kis sikátorokba lopózva pisáltunk, mert azt hallottuk ott kint ezt komolyan veszik. A koncerten úgy megrúgták az orrom, hogy azóta nem érzek csak nagyon erős szagokat, Tökee mint valami rossz gimnazista minden jobb nőről elmondta, hogyan kúrná meg őket. Valami viccet is kitaláltunk, de elfelejtettem mit. A koncert jó volt. Kurva jó, nagyon jó. Ott is orrba vertek. Utána valaki tüzet fújt a színpadon és minket nem érdekelt. Amsterdamban ültünk a kocsiban és a mélytorkozásról, meg a nők lelkéről beszéltünk. Aztán lóri elment bicikli lámpát lopni mi pedig a kurvákat kérdezgettük, hogy mi mennyibe kerül. Egy segélyszervezetes öregasszony megharagudott ránk, egy öregember pedig meg akart minket öletni a néger drogdílerekkel. Tüzet adtam két csajnak, de nem vettem drogot, mert még most sem tudok tekerni, pipára pedig nem akartam csak ezért költeni. Megint a kocsiban aludtunk, de reggelre kinyitották az ajtót. Semmit sem vittek el, ami azóta hiányozna. Lehet csak a számba köptek, vagy megérintették az arcom. Egy csatorna fedő felett mostam fogat a nyílt utcán, amikor egy csapat magyar kiakadt a nyugati világ szabadságán, miattam. Elnézést kellett volna kérnem tőlük, mert összetörtem a világképüket, de féltem hogy megvernek, mert hazaáruló vagyok. A japán turistáknak tetszett ahogy a parkban ettünk. Lóri meg is kínálta őket egy katonával. Aztán valami tengerpartra mentünk és fényképészkedtünk. Utána zenét hallgattuk és láb tengóztunk egy benzinkút parkolójában. Abba kellett hagynunk, amikor mellettünk Mekka felé imádkoztak törökök, mert gepárd szerint szabjájuk volt. Aztán megint a csomagtartóban aludtunk.
Rá 2 évvel megint jöttek. Berúgtunk a terror háza előtt egy padon. A hólyagom majdnem széthasadt. Talán sírtam, de nem emlékszem mert annyira részeg voltam. Bécs kapujában örültem annak, hogy lejárt a kazettám és Lóri nyári zenéi mentek. Nem emlékszem sokra a koncertből. Hazafele Kobera kidobta a kazettám, amire pornó filmeket és Ramones számokat vettem. Suttogtam a hátsó ülésen.
Pár nappal később egy parkban aludtunk nappal. Aztán fociztunk. Gepárd mutáns kacsákat kergetett, akiket hattyúk basztak. Egy foglaltház óvodájában párnacsatáztunk. Nyertem mert Gepárd kurva gyenge részegen. Gepárd minden este részeg volt. Ideges lettem, mert alkohol mentes piát vettem. Habból visszasörösödött sört ittunk. Gepárd berúgott. Vettem egy Bad Brains lemezt. Birkóztunk. Isten meghalt. Megettük a zenekar otthagyott ételét, és az ő helyükön aludtunk.
A Panic a kedvenc punk zenekarom. De korántsem az ő lemezeik a legjobbak. Tényleg, nagyon nem. Jó hallgatni őket nyáron, télen, tavasszal, őszkor. A Smiths szövegeit egy kicsit tovább gondolva és elhagyva a költői sallangot ráerőltették a Negative Approach-ra. Aztán valami nagyon rideg kislemezen megénekelték a gimnáziumi éveimet, meg kicsit belenyúltak a főiskola első szemeszterébe. Az utolsó lemezükön már a Dead kennedys-hez nyúltak, olyan szövegekkel, hogy jó barátokkal éjjel falat mászni. Nem sokat értek ebből, de azt igen, hogy sosem fogom abbahagyni ezt és éreznünk kéne, hogy a világ körülöttünk igazi. Gibby-nek szép tetoválásai vannak. És adott egy felvarrót amit, sehova sem tudok tenni. Ja és megölelt amikor elmondtam neki részegen mennyire szeretem a Panic-et. Még mindig. Ha becsukom a szobám ajtaját akkor is csak rájuk tudok gondolni. Mert a szobám ajtaján is tőlük van egy idézet. Ha szereted a nyers punkot, ami közben eléggé mély, akkor sajnálhatod, hogy nem én vagy. Mert én láttam őket négyszer. És egyszer még a kajájukat is megettem. Egyszer meg majdnem megkéselt miattuk egy falkányi kiégett szemű drogdíler.

AZ ÚJ KONCEPCIÓ PEDIG...

...A KÁOSZ LESZ.
(szabadírásra fel)

whooo hooo hoo hooooooo

Azt hittem a múlt hét legfurább új információja az lesz számomra, hogy Bob Crane hullájára valaki még ráélvezett. Aztán a hét legszomorúbb hír az lett, hogy nem tudtam megnézni a Vivian Girls-t Bécsben, így kimaradt hogy élőben is elvarázsoljon három bele való nő, akik jó dolgokat csinálnak szűk és/vagy rövid ruhákban. Azért tört ez le, mert különben jó középszerű, de szerethető zenekarokat megnézni más fővárosokban, és esetleg elnyalni egy fagyit emellé. Sokkal jobb lenne, ha ezért csak buszoznom meg metróznom kéne. És akkor nem magamat érezném európainak, hanem Budapestet.
Meghalt David Carradine is. Amikor még az volt, hogy öngyilkos lett, eltöprengtem, ha Kwai Chang Cain megöli magát, én mi a faszért éljek. De azóta kiderült, hogy nem öngyilkos lett, hanem halálra verte a faszát egy bangkoki hotel szekrényében. Felakasztva. Meztelenül.

Pár dolog, amik miatt mégsem fogok helyet szorítani a szekrényemben a meztelen fellógatott testemnek és a selyemmel körbetekert álló faszomnak, még akkor sem ha egy ideig nem fogom látni a vivian girls-t:

Túl sokáig éltem azzal a tudattal, hogy a spanyol punk az olyan, mint a Sin Dios. Rájuk sem emlékszem már annyira, csak az rémlik, hogy megvolt bennük az a tömör bús hangzás, ami a környező országok legtöbb zenekarában megvan. Amolyan a kiszáradt földet kapával döngető, kisírt szemű, proli szomorkodás. És hiába tömi egy haverom a fejem azzal, hogy milyen jó a régi szerb punk, egyszerűen képtelen vagyok hallgatni, mert lelomboz. Mostanában viszont, hogy rengeteg európai filmet nézek, már kezdem megszokni a hülye nyelveket, amikben az adott nép egész szerencsétlensége is benne van. Már a Masshysteri-ről sem a Neils Holgerson főcímére asszociálok. Tavaly nyár óta viszont a spanyol punk új dimenziókat mutatott nekem. A részegen ezerszer elmesélt Insomnio történet jön elő megint. De csak egy kicsit. Bár azt, hogy a spanyol punkok klasszak, nem az Insomnion keresztül tanultam meg. Pedig azok. Vicces kis bajszuk van a paliknak, a csajok jól néznek ki, mindig süt rájuk a nap, lemezeket vesznek és füvet szívnak. Ja meg kurva jó zenekaraik vannak. Bár élőben az Insomnio olyan, mintha valaki minden koncertjük előtt kurva hangosan kiosztaná őket, amolyan jó, nevelő jellegű önbizalom rombolással, de lemezen faszák. Nagyon faszák! Van bennük egy ilyen jókora elesettség, amit kordában tudnak tartani és az egyszerű hangok mögött meg az a jó érzék, hogy hogyan kell punkot írni és játszani fölösleges cicoma nélkül.
Amikor elfelejtettem, hogy a nyárnak nem vagyok olyan nagy rajongója azon gondolkodtam, hogy megtanulok spanyolul hátha jól jöhet még. Mint minden punk, aki új nyelven gondolkodik, én is ugyan azt tettem. Leszedtem egy spanyol témája KBD válogatást. Sajnos onnan, csak a La Broma de Satan tetszett. Valami hiba becsúszott, mert én abban reménykedtem, hogy dallamos, olyan igazi zajos, garázs kbd zenekarok lesznek rajta női énekkel és a mediterrán éjszakák pezsgésével. Hiába nem találom őket, még hiszek abban, hogy japán, spanyol és francia női kbd együtteseknek kell lenniük, amik hiper cukik, miközben a zenéjük baromi dögös. Erre a spanyoloknál csak már említett a sűrű szenvedés, és üres csörömpölés volt. Hiába kéne viszonyítanom az akkori időkhöz, mai füllel már egyre nehezebb komolyan vett szenvedést hallgatni. A sehova sem vezető, egyhelyben toporzékoló reménytelenséget. Mert nem tudok spanyolul, így annyi jön le, hogy nekik rossz, mintha az sztk-ba járnának foghúzásra és fájdalomcsillapító helyett csak sóoldatot lőttek volna az ínyükbe az alulképzett orvosok. És ők még vissza sem szólnak. Csak majd otthon, vagy másnap kint a mezőkön majd verik a kapájukkal a szikkadt talajt. Ezért tetszik az Über, akik lehet dühösek és kiábrándultak, még szorítanak helyet a lemezükön annak, hogy elmondják ők szeretnek biciklizni. Mára ez se nem lázadó, se nem dühös, egyszerűen csak klassz és aki ilyen egyszerű, vagy bugyuta témából egy kicsit sem kínos dalt tud csinálni, az megérdemli a rajongást. Értük érdemes bőrdzsekit venni és kis pincékben emberekre dülöngélni egy fél korsó sörrel.
És még nem is az Über a kedvenc spanyol zenekarom. A punk messiás volt olyan aranyos, hogy nekem az új világból egy vastag füzetecskét hozott, amiben egy lemezbolt tömegnyi alkalmazottja leírja, mit szeretnek, és miért. Ebből élek már jó ideje. A Silla Eléctrica és az Inavison pedig vannak olyan jók, hogy hálás legyek a „dagadt nácinak”. Az előbbi az, ami igazán megragadt bennem, mert végre nő énekel benne, felváltva egy férfival és a zenéjükből pattog az a spanyol, punkos önfeledtség, amit az elmém kreált. Egyébként is minden teszik, ami bugis alapokon koszol, ők pedig végig lüktetnek, és annál se találtak még fel jobbat a könnyű zenében, amikor egy előtérbe rakott női hang, és egy kísérő férfi, azt dúdolja, hogy whóóhóóóhóóó whóhóóóhóóóó. A crisi és policía azért nekem is világos, univerzális címek. De biztos ők is annyira veszik ezt komolyan, mint mi a haverommal, amikor egy lerobbant kínai étterem előtt igazoltattak a rendőrök, csak mert dülöngélve sétáltunk és a sátánról beszélgettük, kapucnis pulcsikban.
Az Invasion sokkal jobban kötődik ahhoz a spanyol punkhoz, ami az én tapasztalataim szerint hagyományosnak mondható. Kezdésnek sokkal vállasabban tülekednek a zenei térben, nem összehúzva szlalomoznak, amit én igazán bírok. De nem csak magukat tolják előre, hanem egy kiábrándult szürke komorságot, amit csak az old fel, hogy elképzelhető, ha idegesek, vagy részegek a saját fejüket ütik dühből az öklükkel. Zenei igazodási pontokban pedig, ha létezik ilyen, de miért ne lehetne, a Flipper és a Tragedy metszéspontja az ő fészkük. Tempótól függ éppen kihez húznak. De a Tragedy komótos sodrását sosem lépik át sebességben.
Bónusz a kis füzetből és a spanyol ajkúak közül az XYX nevű mexikói dob-basszus duó. Amíg nem láttam róluk képeket, fel sem tűnt, hogy nincs gitárosuk. Persze itt is nő énekel és ez is jobban passzol egy szeméttel telepakolt kerti parti fő attrakciójához, mint valami teljesen szomorúhoz. Nem tudom milyen műanyag ízű drogokat bevenni és egész este melleket masszírozni egy sörtől ragadó kocsma pultjánál, de csak ilyenekre tudok gondolni xyx hallgatás közben. Meg sátánista rituálékra amik szörfözéssel vannak összekötve. Tényleg, ha ilyen menők a spanyolok, hogyhogy Larry Clark-nak nem sikerült latinó deszkás-káosz punkokból egy fasza filmet csinálnia? Bár egy haverom majdnem dugott a filmnek is köszönhetően. Ja és szerelmesvagyok spanyol punkcsajokba.

az origo.

I Drink Milk-ék egyszer megkértek, hogy írjak nekik a kedvenc kiadómról. Utálom magam, ha nem a jövőből kell nyilatkoznom, ahol már mindent biztosan tudok, hanem a jelenben kell okosnak lennem. Azon kívül, hogy a Pixies a kedvenc zenekarom, nem sok mindent sikerült eldöntenem az életben abból, hogy miben mi a kedvencem. Ez különben sem könnyű. A rajongás szabályai nekem túl bürokratikusak. Azt sem értem, hogy lehet egy focicsapatot szeretni és nem a játékosokat, akik a mezében futkosnak. Vagy az edzőt, aki eldönti, hogyan fognak játszani.
Minden változik, a zenében főleg. Az összes kiadó, ami lehetne a kedvencem, még mindig működik. És honnan legyek benne biztos, hogy nem jön egy újabb, vagy nem kopik el a régi fénye?
Egyébként a Dischord-ról írtam. Most már jobban hiszek abba, hogy csak lustaságból, nem pedig azért, mert valami nagyon elcsépeltről próbáltam újat mondani. Írhattam volna inkább az SST-ről, vagy a Touch and Go-ról. Ma már jobban lenne kedvem hozzájuk. Azért választottam végül a Dischord-ot, mert éppen akkor néztem meg az American Hardcore-t és olyan jól nézett ki a grafika, ami bemutatta hogyan hajtogatták kézzel Mackaye-ék a lemezborítókat. Meg az egész attitűdjük akkoriban futkosott az agyamban. Nem akarom újra leírni ugyan azt, de ha végignézem a Banned in D.C-t borsózik a hátam, annyira sugárzik az energia minden képről. Legszívesebben én is csinálnék egy olyan színteret, csak ahol én élek ott az emberek nem szeretik az ilyen dolgokat.
Az jó, hogy a Dischord, SST, Touch and Go hozzáállása példás, de a lemezeiket még mindig jobban szeretem. Azért ez a három legjobb kiadó arra, hogy írni lehessen róluk, mert nem csak fontosak, hanem jók. Meg fordítva. Csak ennek a három kiadónak volt annyi korszaka és annyi jó zenekar azokban a korszakokban, hogyha csak tőlük rostálna egy lusta zenehallgató, akkor is jól járna egy egész életre. A hardcore, a poszt hardcore, a revolution summer, a noise rock, a disszonáns pop.
A Revelation-t felette a maga korlátoltsága és az a bénaság, hogy szar lemezeket kezdtek kiadni, mert nem mertek tovább menni a szubkultúra határain, csak annak a lápos pereméig. És ha ezt lassan a Dischord-ra is el lehet mondani, hogy szar nyakig gombolt modoros rock-ot adnak csak ki, azért a pár éves El Guapo-ra még simán tudtunk több héten át füvet szívni, és idiótán táncolni, egy nagyon kis szobában. Tényleg csak ketten. Egy haverommal.
Egyszer azt akartam írni, magamnak, hogy a punk a zene origója. Ezért mondhatják a punkra, hogy olyan, mint a Beatles torzítva és ezért mondhatják az érthetetlenségükkel konvencionális dolgokra ma, hogy punk. Aztán rájöttem, hogy van egy csomó műfaj, aminek semmi köze a punkhoz, és van egy egész világ, amihez nekem nincs semmi közöm. Ezért a punk csak annak az origója amilyen zenét én szeretek. A Dischord, Touch and Go, SST pedig azoknak a kiadójuk, amiket én szeretek. A Minor Threat Monkees-t hallgatott. A Sonic Youth pedig Minor Threat-et. A Gun Outfit meg Sonic Youth-ot. És Ian Mackye is hallgatott Sonic Youth-ot. Corey Rusk pedig Tv On The Radio-t és Cocorosie-t. A Necros basszerosa együtt ebédelt Karen O-val és megbeszélték a Machine ep kiadását. A Cocorosie tagjai lehet kíváncsiak voltak ki adja ki őket, és meghallgatták a Necros kislemezeket az ágyukon lóbálva a lábukat egy párizsi hotelszobában. És ez az egész csak egyszerűen kurva jó. Belegondolni most. És belegondolni akkor is, amikor hallgatom őket. A Minor Threat jobb, mint a Negative Approach, de a Negative Approach második lemezét néha jobb meghallgatni. És ugyan ilyen jó a Saccharine Trust-ot vagy a Fix-et. A hozzá adott érték cseng a fülembe a tropára szaggatott fejhallgatómon keresztül. Elképzelni a kis zenekarokat, ahogy ők is érvényesültek. Magadat, hogy egyre mélyebbre ásol. Ez jó érzés. Jó érzés kicsit különlegesnek hinni magad, de senki se reménykedjen: Dugni ezzel sajnos nem lehet. Haverkodni talán, de olyan mélyen azért azt sem, mert ez is véges téma. A Koro-ról például nehezen tudnék egy estét végig beszélni, még ha szeretnék, akkor sem.
Pont ez a legjobb ebben az egészben, a belebuzulás a zenébe. Jobban megértem a Sonic Youth-ot, minél több Youth Brigade-et hallgatok. És a lineáris egyenes skálája, aminek az origója a punk, is egyre csak nyújtózkodik szét fele. Ez az, amit leírnak a kedvenc zenekaraim, amit leírnak, mint önálló zenekarok. Meg a kiadók, akik kiadják őket. A punkban mindenki a változás ellen van. Főleg a saját változásuk ellen. Így a legtöbb embernek, aki benne van a punkban, minden nap egy lehetséges nap arra, hogy meghaljon számára a punk. Amikor ők halnak meg inkább maguk számára. És csinálnak egy gyereket, akit olyan baromságokkal fognak etetni, hogy van piros tojást hozó húsvéti nyuszi, aki jézus feltámadása miatt rejt el ajándékokat vasárnap éjjelente. Ez a lustaság. Lustaság meghallgatni a tízedik Hüsker Dü lemezt, vagy letölteni Sub Pop zenekarokat 2009-ben. Kevés embernek van erre ideje, főleg ha vasárnap még venni kell egy új öltönyt a közeli outletben, vagy a gyereket be kell íratni valami szakkörre. De ami jó, az sosem hal meg. És szarni a világra úgy, hogy zajos zenére üvöltözöl egy kis pincében, az kurva jó. A Deep Wound zsebre dugott erőszakosságából kanapén üldögélős, tudatos beletörődés lett. Mind a kettő ugyan olyan középsőujj, mint az, hogy a Gun Outfit a Dinosaur Jr-ból meg más SST zenekarok keverékéből megcsinálta a tökéletes nyári lemezt. Azt a nyári lemezt, amikor a városban ragadsz. Nagyvárosba ragadva a nyár teljesen más. Nagyvárosba ragadva a nyár a korai Elliott Smith lemezek. A túlforrósodott panelok. A hip-hop basszusa átszűrve az emeletek közti falakon. A megolvadt betonfoltok a tornacipők talpain, a pólórázogatás és az átizzadt alsónadrágok. A rossz fű és a túl sok fogas smárolás. Az, hogy béna medencékbe vagy útszéli tavakba még cipőben ugrasz be. Padokon iszod a boltban vett söröd, kis libabőrrel várod az éjszakai buszt az üres megállókban és fáj a szíved. De rohadtúl. A Gun Outfit hangzása nekem ez. Mert ilyen egy igazi nyár. És ezt tudni, már valami. Azok csak emlékek, hogy Hüsker Dü lemezek jutnak róla eszembe. Hogy a Books About Ufos-t feltettem egy nyári válogatás kazettára, és azon dilemmáztam, hogy nem fura egy homoszexuális férfi gagyin romantikus dalával beismerni egy lánynak, hogy nagyon bírom és bárcsak sci-fi rajongók lennénk, hogy beszélgethessünk más bolygókról is. Amikor Gun Outfit-et hallgatok, örülök annak az útnak, amin végigmentem, annak az útnak, amin ők végigmentek, és hogy mind ketten tudjuk mi ez. Ilyen a zene buziknak való zene. Sokkal több van mögötte, mint ami hallatszik. A titok továbbra is megmarad, a lustáknak meg jut egy egész jó középtempós lemez.
Közérzetem is sokat javult mióta nincs bennem az a pökhendi pattogás, hogy például a High Places tagjai miért akarják elhitetni magukról, hogy 7 Seconds és Los Crudos rajongók. Elhiszem nekik. És sokkal jobb a Head Spins-t úgy elképzelni, hogy miközben dinoszauruszokról beszéltek a padlón ott hevert egy Pissed Happy Children kislemez. Ha pedig nem, akkor a valóság megint sokkal érdekesebb a fejemben, mint valójában.
A Fucked Up-ról már mindent elmondtak, de ha egyesek szerint a lemezeik unalmasak is, ők, mint zenekar, nem. Ez pedig jobb, mint hogy a Pitchfork-on főhelyet kapnak, vagy az egész csak egy kurva nagy ironikus poén. Legalább belőlük van jó meg rossz. Nem csak jó meg unalmas. A példájukból pedig remekül látszik, hogy azok is, akik vágynak a változatosságra, nem egy zenekartól akarják hallani.
Frank Black-től a Pixies után nem mondhatni, hogy ki voltam, mert annyira nem érdekelt, amit csinált. A Teenager of the Year-nek a felére sem emlékszem, pedig még azt hallottam a legtöbbször tőlem, mint önálló személytől. Az utóbbi két hétben viszont mást se hallgatok, mint a Grand Duchy-t. az első számon kívül az összes hibátlan. Elképesztően fülbemászó, és tőle meglepő. Közben latom őket, ahogy otthon összebarkácsolták es egy este alatt felvették. Vannak rideg számok, meg irtó érzékiek, amik közben viccesek, mert tényleg elhiszem, hogy amikor Black turnézik, néha telefonszexelnek a hotel recepcióján. A nő franciául énekel, Frank Black meg kérdezgeti, hogy milyen ruha van rajta. Ha a lányok, amikor egymást fotózzák fehérneműben, eltekert fókusszal és színekkel, tényleg táncolnak bugyiban meg csókolóznak, akkor ez szólhat. Vagy nem. Inkább, amikor otthon egyedül vannak a szobájukban, bugyiban és úgy gondolják, kicsit kedvük lenne rázni a fenekük, miközben hosszú autókázásokra gondolnak. Azt hiszem ilyen.

csöndet! épp zajt hallgatunk!

Amikor lusta vagyok berúgni, elég túladagolnom magam kávéval. Majdnem ugyan az, csak ettől nem hányok. De az érzés azért ugyan úgy kerülget jó sokáig. Ha meg hozzárázom a fejem, akkor már szédülök is, nem csak az agyam lüktet. Várom azért, hogy feltalálják a bebaszás tablettát, hogy aztán csak vizet kelljen innom az átvirrasztott estéken, és az unalmasabb koncerteken. Berúgni néha fárasztó. De úgy sokkal érdekesebb vagyok. Mint mindenki, aki nem lesz agresszív, hangos vagy kezd el óbégatva nótázni.
Ma reggel például találtam egy gyűlölet levelet, amit egy éjjel írtam, pár hónapja. Tele van elírásokkal, és öv alá menő agresszióval, valami seggfej ellen, aki akkora gurménak hitte magát az éjszakai buszon, hogy hangosan beszélt borkóstolásról, a vizezett kőbányait lélegzők között, és felső kategóriás autókba épített extrákról, jegytömböt újrahasznosítók mellett. Egyszerre két nőnek. Akik hittek neki. Ez csak a levél eleje. Amiről igazán írtam az a Meat Puppets első kislemeze volt. Úgy tűnik részegen, a faszkalaptól ihletve sikerült megértenem valamit abból, ami azóta zaklat, mikor először hallottam a kislemezt. Részegen könnyen le tudom nyűgözni magam. Már annak nagyon örültem, hogy hangosan tudtam hallgatni a lemezt, akkor is, amikor már keresztben zuhantam az ágyamon és csak a fejem takartam be a fagylalttal leevett lepedővel. A fejem nem is fázott meg. Kibaszott yuppik… kibaszott yuppik megmutatták mi van. A fülhallgatóm kiszolgálta az idegességem és lehet a yuppi nem tudta, de nekem akkor egy veszett kutya volt a fejemben, ami távol tartotta az ő felvizezett Bret Easton Ellis felvezetőire hasonlító monológját. Részeg, fáradt és magányos emberek előtt tényleg ne csajozzon senki hangosan és fellengzősen. A Meat Puppets nem csak a zaj volt, ami elnyomta a hülye gyereket, hanem az a zaj, ami igazolt engem. Hogyha kicsit hangosabbra veszem és egy régi horror filmben vagyok, lehet az mp3 lejátszómból valami lézernyaláb is kijön és lekapja a faszkalap fejét. A két csaj meg belém szeret, és hárman hallgattunk volna a lepedőm alatt Meat Puppets-et.
Ez az egész azért jó, mert létezik. Van egy sztorim a Meat Puppets első kislemezével. Idő kellett hozzá, amíg részegen meg tudtam érezni, és ennek jobban örülök, mintha már elsőre felfogom. Már annak sokkal jobban örülök, hogy éreztem és nem értettem. Amikor egy haverom kocsijában hallgattuk, aki tud is gitározni, szerencsére ő sem árulta le, hogy nagyon jól zenélnek, vagy egyáltalán nem tudnak zenélni. Csak annyit akarok tudni a Meat Puppets kislemezről, hogy jobb olcsó sörtől berúgva forgolódni a kapaszkodóba akadva, mint egyszerre két nőt szédíteni a poharak szélére kicsapódó és onnan lecsordogáló alkohollal. Ha zenei módszer nincs is bennük, van indulat módszer. És ez nekem több mint elég. Sőt csak ez, ami kell. Leszarom, hogy véletlenül lett olyan amilyen. Vagy sűrűre írt country számok túltorzítva. Az majd csak megdobja, hogy a nagyanyám megint bibliai idézeteket fog postán küldözgetni, ha meghallja, hogy őket hallgatom. Akarok egy hatalmas kazettás magnót, elfakult matricákkal és olyan hangos hangfalakkal, hogyha megnyomom a play gombot, annyira üvöltsön belőle a zene, hogy az agyamban semmi más ne legyen, mint otthon ragadt fiatalok önigazolt zaja. Olyan zenét akarok csak hallgatni, amit nem tudok megérteni csak érezni. Bár ez nekem nem fog nehezemre esni.
A legjobb youth crew-hoz kapcsolódó sztori, amit olvastam egy Porcell történet volt. Addig járt gitár tanárhoz, amíg rá nem kérdezett , hogy a Blitzkrieg Bop-ot hogyan kell eljátszani. Miután a tanár megmutatta neki, többet nem ment vissza. Azt mondta ennél többet nem kell neki tanítani. Szerintetek Vinnie Stigma egyáltalán tudja mi az a hang skála? És ez zavar valakit is?
Én úgy kerültem be egy zenekarba, hogy a kevés jelölt közül csak rólam tudták elképzelni, hogy el tudok játszani egy Ramones számot, egészben. Miután eljátszottam a Loudmouth-ot egy német foglaltházban, a tag előtt, aki betoborzott. Igazából nem tudok eljátszani egy Ramones számot se, csak a hangokat amik Ramones számokban vannak. Főleg a Loudmouth-ot nem. Ez a kedvenc Ramones számom. Ebben is annyi akkord van, annyiszor és annyi váltással. Mégis máshogy szól. Lemezen, élőfelvételeken mindenhol. Ha még tíz évig írnék zenéről, akkor se tudnám megfogalmazni mi az ami, meglöki a számot. Ugyanaz az erő, ami a korai Black Flag számokban van, amikor Greg Ginn még nem experimentalitásból játszott, hanem fiatal kori dühből. Sokkal keményebbek is a régi Black Flag lemezek. Csak kevésbé depressziósak. Olyanok, mint egy bokszmeccs, nem mint egy egész középszerű élet végigszenvedése. Lehet nappal is hallgatni.
Nekem a gitározást ez a kép foglalja össze:
Amiért mindig bűntudatom van, hogy a zenekarnak, amiben benne vagyok, az összes számot le kell írniuk, bepöttyözve, hogy melyik kis négyzetben kell lefogni melyik húrt. Amikor próbálunk, néha érzem a feszültséget, hogy miért nem vagyok még mindig, legalább középszerű gitáros. Néha én is elkenődök ettől. Valamikor meg örülök neki. Csomó dolog van, ami érdekel, hogy miért és hogyan történik, de a gitározás nem ilyen. Nem is, nem érdekel, hanem nem vagyok rá kíváncsi. Utálom, amikor mellettem emberek gitárokról beszélnek, arról, hogy azoknak milyen hangjuk van. Vagy hangskálákról, technikákról. Utálom a professzionalizmust a zenében, de főleg a punkban. Azok, akik meg csak olyan zenét képesek hallgatni, aminek íve van, és több mint tizenkét hangból áll az szúrjon tompa ceruzát a fülébe. Mi a fasznak öt húr egy basszusgitárra és hét egy gitárra?
A laikusságomnak hála én sosem gondolkodom dalkonstrukciókon, már ha van ilyen szó, de valaki tuti kitalálta már. Mondjuk a tapping feltalálójának az unokája. Inkább olyanokon szeretek vesződni, akár délutánokon át, hogy ez vajon a hangzás, vagy maguk a hangok miatt ilyen. Hogy mit csinálhatnak, mitől szól ez így. Nekem a gitározás olyan, mint a horgászat. A horgászok csak bedobnak valamit a vízbe, amibe alig látni mi történik, de ők jól tudják, mit akarnak és fognak kiszedni, ráadásul azt is, hogy hogyan. Nekem már bőven elég, ha merítő hálóval kikapkodhatok pár vízparti snecit, hogy az árok betonfalának dobáljam őket.
Szeretnék életem végéig hinni abban, hogy az FVK hátborzongató intrója titokból szól úgy, mintha Polanski filmjét foglalná össze. Vagy, mert hihetetlenül át kell szellemülni hozzá, hogy úgy szóljon, vagy mert olyan tökéletesen van beállítva Dr Know erősítője. De az sem érdekel, hogy milyen hangok vannak benne és az sem, hogy milyen erősítőn hova lettek tekerve a gombok. Elég volt magamnak lelőnöm azt, hogy a Right Brigade milyen megdöbbentően egyszerű, ahhoz képest, hogy milyen elképesztően a világ egyik legjobb száma.
A Little Furry Things nekem azért túlvilági és egyben hihető, mert el sem tudom képzelni, hogy mi az a cirkáló kis fura zaj a gitárban. A Forget The Swan alacsonyan szálló repülők hangjára emlékeztető búgásától meg már várom, hogy levegőcsíkot húzzon a yuppik előrerendelt égszínkék nyári egébe. Ha valaha összeszedem magam és látom élőben a Dinosaur Jr-t akkor nem fogok oda nézni. Nem akarom tudni. El akarom hinni, hogy azt csak ők tudják megtenni. Csak ők tudnak oda koszolni. És ennyi jár is a kora ősz, dagadt, szociálisan fogyatékos embereknek.
Az összes zenekarnak meg kéne próbálnia Void számokat feldolgoznia és az összes zenekarnak bele kéne, hogy bukjon ebbe. Hogy megtanulják, vannak dolgok, amiket csak egy zenekar tud. Aztán ők is csak olyat csinálnának, amit csak ők tudnak, úgy eljátszani. Senki nem tanuljon meg kaotikusan játszani. Ez nem az az anarchia, amit előre kitaláltak. Ez az az anarchia, ami veszélyes, mert sosem tudni miért van, és mi következik.
Az viszont tény, hogy még a pop számok is jobban szólnak, ha disszonánsak.
Amíg fiatalabb voltam a szövegek érdekeltek inkább. Amik jó zenéhez tartoztak. De visszagondolva sokkal jobb volt arra, hogy „miért, miről szól ez a szám?” azt válaszolni, hogy „nem tudom, de akkor is úgy érzem, összefoglalja azt, ami velem van”, mint csak kibogarászni az üzenetet. Adj egy gitárt a punkok kezébe és az abc már csak a második legjobb fegyver, hogy az emberekkel gecizz.
A legokosabb zenekarok úgyis a legunalmasabbak. Okosnak lenni rengeteg idő, aki pedig ideges annak nincs ideje. Még arra sem, hogy 21 legyen. A punkok különben is mind idegesek vagy elkeseredettek és nincs kedvük gondolkodni. Vagy 21-nek lenni.

A kedvenc zenekarom, akiket csak csukott szemmel néznék a Neon Christ. Nekik még az is jól áll, hogy írtak egy szerelmes számot, ami nem ironikus.

hulla szagod van

50. Raping a Slave - Swans
49. Mazzy Star - Mazzy Star
48. Over the Edge - Wipers
47. Youth of America - Wipers
46. Is This Real? - Wipers
45. The Man Who Sold the World - David Bowie
44. Beach Party - Marine Girls
43. Takes a Nation of Millions - Public Enemy
42. Flowers of Romance - Pil
41. The Record - Fear
40. Damaged - Black Flag
39. Locust Abortion Technician - Butthole Surfers
38. We are those who Ache Amorous Love – Half Japanese
37. Meet the Beatles - Beatles
36. Generic Flipper - Flipper
35. Yip Jump Music - Daniel Johnston
34. Superfuzz Bigmuff - Mudhoney
33. Last Sessions Vol 1 - Leadbelly
32. Tales of Terror - Tales of Terror
31. Jamboree - Beat Happening
30. Rites of Spring - Rites of Spring
29. Void/Faith EP - Void/Faith
28. Combat Rock - Clash
27. Typical Girls - Slits
26. Burning Farm Cassette - Shonen Knife
25. Green - R.E.M
24. What is This? - Punk Comp California
23. Rocks - Aerosmith
22. Colossal Youth - Young Marble Giants
21. Raincoats LP - Raincoats
20. Anything by: - Kleenex
19. Know Your Product - The Saints
18. Get the Knack - The Knack
17. Daydream Nation - Sonic Youth
16. Dry - P.J. Harvey
15. It's only Right and Natural – Frogs
14. Nevermind the Bollocks - Sex Pistols
13. Entertainment - Gang of Four
12. Rock for Light - Bad Brains
11. My War - Black Flag
10. Pee Pee the Sailor - Butthole Surfers
09. 1st EP - Saccharin Trust
08. 1st EP - Scratch Acid
07. Millions of Dead Cops - M.D.C
06. Land Shark – Fang
05. Philosophy of the World - Shaggs
04. Pink EP - The Vaselines
03. POD - Breeders
02. Surfer Rosa - The Pixies
01. Raw Power - The Stooges

Hány harmincévest ismersz, akik hallottak ezekből mondjuk tízet? Még ha a nyilvánvaló darabokat is belevesszük a tízbe. És hányat, akik több évig Nirvana rajongók voltak? Előre bejelölték a tévéműsorban mikor kell majd rávenni a Marlbolo Man és Harley Davidson-ra az mtv unpluged-ot. Kockás inget hordtak, és a türelmetlenebbek ollóval vágták ki a térdüknél meg az ágyékuknál a farmerjüket. Ja meg hosszú haja volt mindegyiküknek.
Kurt Cobain tizenöt éve halt meg, de ma már senki sem szomorú annyira. Biztos fognak sírni páran. Ha Falco sírjánál képesek lettek volna kilenc évvel a halála után megverni minket a szombat délutáni rajongók, akkor biztos fogják gyászolni Cobain-t is. Igazából nekem tök mindegy, hogy él e vagy halott. Azért az király volt, hogy apám a bátyámmal két estén keresztül beszélt arról, hogyan lehet egy vadászpuskával fejbe lőni magad, ha kézzel nem éred el a ravaszt.
Szerintem erről már írtam régebben, hogy sokáig értelmetlennek tartottam, ha valaki 98 után Nirvana-t hallgat. Mert a grunge, meg ők, teljesen összenőttek a 90-es éveknek azzal a felével. Rapperek sem öltöznek be úgy, ahogy a rapperek öltöztek tíz éve, bármennyivel néznének ki jobban. De annál is kevesebb hülyeség van, ha valaki elméleteket gyárt, hogy ki-mit-miért hallgathat. Inkább időben leállok vele, mert már így is dagadt meg magányos vagyok, ennél nagyobb 00-ás évekbeli klisé nem akarok lenni. Most már tényleg azt mondom, hogy mindenki válasszon magának olyan kultúrát amilyet akar, ha tud vele azonosulni. Gyökerezzen az bármelyik korszakban, országban vagy társadalmi helyzetben.
Nekem a Nirvana különben roppant szórakoztató. Mert a bátyám rajongása miatt, dacból jó ideig száműztem őket az életemből. Amikor meg már összehallgattam mindent, és úgy éreztem ezen ők sem ronthatnak. Elsőre mindenképpen vicces volt igaziból hallani őket. Mert én a fenti lemezek több mint felét hallottam, és a zenekarok 90%-át is ismertem még azelőtt, hogy leültem volna meghallgatni egy teljes Nirvana lemezt.
Ez azért nem mindegy, mert a Nirvana ellenben mondjuk a Pixies-el, nem zenei stílusokat egyesített, hanem zenekarokat. Így sikerül úgy szólniuk mintha egy kicsit szar bortól beszédülve játszana a kései Black Flag, b oldalas Pixies számokat, akkor is, ha időrendileg ennek pont fordítva kéne történnie. És ezzel nincs semmi baj.
Ami igazságtalan velük kapcsolatban az az, hogy sokan fújnak rájuk. Pedig Kurt Cobain sokkal jobb arc lehetett, már úgy zene ügyileg, az őt szapulók nagyhányadánál. És ha valaki azt mondaná, hogy eladták a művészi szabadságukat (így kapásból csak az in utero, Albini féle verziójának az elvetése jut eszembe), arra nekik van egy elég jó indokuk. Masszív heroin függőnek lenni, nem független zenészek hobbija.
Átgondolva a Cobain mizériát szerintem jobban tette volna, ha újságírónak megy és nem zenésznek. Talán akkor Gus Van Sant helyett Linklater vagy Cameron Crowe csinált volna róla egy filmet, és akkor mostanra nagyjából rendbe lenne téve, több tisztességgel, kevesebb felhajtással.
Amiért jobb lett volna, ha újságírónak megy, az a fenti ötven lemez. Ha pedig filmet csináltak volna róla mert újságíró volt, legalább nem csak az ő zenéjüket ismeri meg, egy kisebb tömeg, hanem egy rendes filmzenével sokkal több sokkal, jobbat. Számomra a nagy tragédia ami a Nirvana-hoz köthető, az, hogy Cobain hiába mondta el ezer helyen kiket szeret, kik hatottak rá, még akkoriban is nagyon nehéz volt zenéket beszerezni. És gondolom az ő rajongóik sem voltak elkötelezettebbek a hétköznapi zenehallgatóknál. Ismerek olyat, aki azt is tudja kik voltak a G’n’R lemezek producerei, a feldolgozás lemezükről mégsem szerzett be senkitől semmit, még akkor sem, ha tőlem nagy részüket megkaphatta volna.

Sokkal jobb lenne az életminőség a világban most, ha anno ezt az ötven albumot meghallgatják. Mert jó azzal foglalkozni, hogy mit hallgatnak azok, akiket te hallgatsz. És a Nirvana-ban pont az a kulcs, ha tetszik, amit csinálnak, akkor kell, hogy tetsszen jó része azoknak is, akiket nyúltak. Kurtnek is tetszik. Amit ő mond, az nem lehet hülyeség.
Ha ez megtörténik, sok ember, most inkább azzal foglalkozna, hogy mit hallgasson, mint minden más baromsággal, amivel mostanában foglalkoznak. A grounge-osok nem ábrándultak volna ki a hangos gitárokból, a fű szívásból, az üvöltözésből, és váltak volna goa meg enya rajongókká, akik hétköznap tiszta terítős éttermekbe viszik az élettársukat, nem olcsó belvárosi kifőzdékbe ülnek be a csajukkal két sör előtt vagy után. Palesztina vagy Izrael több ezer kiló méterről történő, mindenbe belekotnyeleskedő, támogatása helyett, inkább az örök kérdésen lehetne gondolkozni, Faith vagy Void? A gazdasági válságot pedig az újságok úgy érzékeltetnék, mint az Over the Edge hangulatát. Akkor feltenné mindenki azt a lemezt és ha semmi sem változna, azt mégsem lehetne elmondani, hogy minden teljesen szar. Mert ha Wipers szól, akkor nem lehet minden teljesen szar.

Sok különbség van aközött, hogy a egy zenekar fontos vagy jó. És a legtöbb zenekarnál, akire azt mondják, hogy fontos sokkal jobbak vannak. A Sex Pistols-nál tucatjával vannak sokkal jobb 77-es zenekarok. De ha nincs Sex Pistols lehet ma nincs, vagy másképp lenne Smiths, Joy Division, Buzzcocks, Fall. És ez csak egy koncertjük volt. De rajtuk kívül a legtöbb fontos zenekar, akik ebben az értelemben inkább a külvilágnak fontosak, nem tettek mást csak a gimnáziumi folyosókra vitték a punkot, a kemény gitárhangzást, fura ruhákat. De azon kívül, hogy csaptak egy kis felhajtást, mit értek el? A legzseniálisabb ötlet a Pistols-ban az volt, hogyha ezt ők is tudják, akkor mi is. A Nirvana nem sugallta ezt, legfeljebb azoknak, akik már tudtak gitározni. És bárkit inspiráltak, nem baj az, ha nem hallható ki, vagy nem hallottam még azokat, akik őket nyúlják. Azon kívül, hogy az mtv-nek végre lett egy törzsközönsége, és a skacok fűszíváshoz tudtak mit bámulni nem történt semmi. Kiderült, hogy a pom-pom csajokat Bikini Kill és Bratmobile tagok játszották? Voltak olyanok tömegével, akik vágytak az ötven lemez közül a legtöbbre csak nem ismertek senkit, aki átvette volna nekik kazira? A Wipers is most van csúcson. Nem akkor, amikor még volt értelme létezniük, nem akkor amikor a Nirvana feldolgozta a D-7et, hanem most. Amikor az egész portlandi punk színtér (ami 20 emberből és 40 zenekarból áll) a Wipers-ből él. A New Found Glory tagjai Wipers pólóban hirdetik magukat, jó csajok házi készítésű Wipers pólókat batikolnak maguknak.
Legalább amit csinálunk még mindig titok. Akkor is, ha a létezésünk is titok, meg akkor is, ha az MTV örök kedvenc klipjében, veri magát valaki a padlóhoz.
Tizenöt éve meghalt a rocksztár. Akinek mellesleg baromi jó ízlése volt zenében.

these vagabond boots

Mit tudhatok én vagy akárki más arról mi a menő? Amikor még kicsi voltam, a menőre azt hittem, hogy olyan dolog, amit mindenki ismer, szeret. Aztán valahogy olyanok is előjöttek, hogy menő az, amit senki sem ismer csak pár haverod, meg te, és folyton csak erről beszéltek, de rajtatok kívül senki sem érti, miről van szó. Ma meg már azt hiszem, hogy a menő az, amit mindenki dicsér, csak senkit sem érdekel. Vagy tudom is én, de elég bizarr belegondolni, hogy egy Wavves-t, amit a normálisabb zenevilág, meg majdnem mindenki, aki zenekaros pólókat hord, és az ismerőseinek is csak ilyen ruhadarabjai vannak, hallgat, nyomat, imád a bécsi aréna kistermében játszik. A fura ebben az, hogy a Wavves-nél sokkal kevésbé ismert zenekarokat néztem meg az aréna sokkal nagyobb termeiben, vagy ugyan abban, amiben ők játszottak, de azok is legalább félig tele voltak. Pedig róluk (a zenekarokról akiket én láttam), ha írt is a Pitchfork, nem akart sztárt csinálni belőlük. Különben nem voltam Wavves koncerten, csak fura belegondolni. Belegondolni, hogy ez az egész, akkor is teljesen más volt, amikor még nem dominált annyira az internet. És ha zenekarok, fórumok (blogokról akkor még alig hallott valaki) protezsáltak valamit, azzal kevesen tudtak mit kezdeni. Nem nagyon lehetett olyan zenekart szeretni, ami nem érdekelt. Akkor vagy a kiadókon múlott kit lehet szeretni, vagy a zenekarokon, hogy léteznek olyan régóta, hogy ismertek lehetnek. Ennek a korszaknak a lecsengő fele végébe még én is bele futottam, így halványan még mindig él bennem az a képzet, hogy new york, a hardcore főváros és a három leghíresebb hardcore zenekar a Madball, az Agnostic Front és a Sick Of It All.
Viszont ahogy elindultam azon az úton, hogy a kedvenc sarkom a punkban az legyen, amint valaki zseniálisan úgy ír le, mint tinédzserek zajos hálószoba/pince zenéje, elég gyorsan elment a kedvem attól a nyhc-tól, amiről azt hittem, tudom mi. Fárasztó olyan zenét hallgatni, aminek élvezéséhez izmok kellenek. Ugyan olyan fárasztó, mint azokat az izmokat megszerezni. Megverni, de komolyan úgy igazából, sose volt kedvem senkit. Jobban szeretem az olyan zenét, amitől inkább késelni támad kedve az embernek. Szeretem, ha egy gitár hangzására rá lehet mondani, hogy aljas, geci, undorító. És jobban szeretem, ha a zene a feszessége miatt kemény, nem mert annyira ki van húzva vastagságra a gitár. Nem nagyon szeretem a taposós zenét, amire keménykedni lehet. Ha lehet is, akkor is szeretem, ha még meglehet a keménység mellé őrizni egy kis humort. A Minor Threat-ben is azt tartom zseniálisnak, hogy néha úgy tűnik, a gitárok elkalandoznak és csapongva játsszák a részeiket. Mióta olvastam egy interjút Ian Mackaye-el, amiben ezt ő szándékosnak nevezi, kicsit csalódtam, mert annak a bénázós, bájos dühnek igazán elkötelezett híve vagyok és jobb ösztönösnek hinni, mint kisakkozottnak.

Második köröm New Yorkkal meg az ő hardcore-jával a Youth Crew volt. De mivel sosem voltam sxe és a barátság témaköre sem mozgat meg a szükségesnél mélyebben, nem sok ragadt rám ebből a korszakból, amin egyébként is elég gyorsan végig suhantam. Én egy punk vagyok, aki szeret sörtől szédelegni, nike-ból is a kevésbé futócipőre emlékeztetőt hordani, és olyan ruhákat felvenni, amiknek nincs sok köze se a sporthoz, se amerikai gimnáziumok hierarchiai csúcspontjaihoz. Ráadásul a youth crew krisnája már tényleg komoly volt, nem csak ingyen kaja és szállás. De hogy minek?
Azért az Alone In A Crowd kislemezt szeretem, mert aki összesen négy számot ír, az úgysem meri megtenni, hogy az a négy szám ne legyen mind jó. Tetszett még Supertouch What Did We Learn-je, nem tudom miért, de tetszett. A Gorilla Biscutes viszont bármennyire szórakoztató, Waltertől mindent jobban szeretek, amit utánuk csinált. Kivéve talán a Project X-et, mert azt, ha kétszer hallgattam meg. Az egyetlen igazi favoritomnak mondaható zenekar, ebből a korszakból az Underdog. Ez azért van, mert a jó Bad Brains-t imádom, az Underdog meg olyan, mintha ugyan azt fehér srácok játszanák pár évvel később, egészen kicsit újragondolva. Akármennyire koppintás, amikor a gitárok körfűrészelik magukat az agyamba én megadom magam és csak bólogatok. Az erős grúvok miatt meg tök jó hallgatni nyáron fagyizáshoz, rövidgatyában mert olyan bugis.

Akár hogy is, a város, amiben a legtöbb fontos dolog eldől, nem zárhat ki még engem sem abból, hogy szeressem pár zenekarát. Még ha azok hardcore-t is játszanak. Bár nem a new yorki a kedvenc színterem, jócskán akadnak zenekarok, akiknek a lógóját belerajzolnám a füzetembe, ha még iskolába járnék. Persze utoljára azt hallottam, amit először kellett volna. Azokat a zenekarokat, akik az érdektelen bandák előtt léteztek. A punk az ilyen, itt a tudomány az idővel múlásával ellentétesen hasznos.

Kevés megdönthetetlen érvem szokott amellett lenni, miért jó egy zenekar. De az atmoszféra mindenképpen aduásznak tűnik. Főleg egy olyan zeneileg erősen korlátozott dologban, mint a punk. Az Urban Waste-ből mutáns hangokra torzított gitárt és az énekest lehet hallani, a ritmus meg csak bepötyögve pislákol a háttérben. De ez kit érdekel? Sokkal szívesebben hallgatom őket, mint bármit, amit túlproducereltek. Ebben van akarás. Ezt tudják, meg is mutatják, fel is vették. Hosszú távon elég fárasztó nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarokat hallgatni, hasonlóan a mai két nagylemezes, három világturnés zenekarokhoz, azért mert majdnem mindegyik ugyan olyan. A különbség csak az, hogy a nyolcvanas évekbeli zenekarok előtt nem volt ott egy olyan kialakult klisé, amit követhettek volna. Voltak receptek, de nem A receptek, amik alapján tuti lesz. Az Urban Waste ösztönszerű, ezért üt akkorát. A legjobb dolgok úgyis olyanok, amikről úgy érzed, akár te is megcsinálhattad volna. Azért van minden második punknak zenekara, mert elhitték, hogyha Sid Vicious híres tudott lenni, akkora tudással, akkor két hanggal többel, ők is képesek lesznek valamire.

Valamennyire rossz, hogy ilyen későn ismertem meg a Major Conflict-ot. Rossz nekem és rossz a színtérnek. Nem kutattam eléggé (pedig az Urban Waste tagok új zenekara volt), de nem is lehetett róluk annyit hallani, amennyit megérdemelnének. Más oldalról viszont igenis jó érzés, hogy ilyen zenekarokat lehet még találni, és reményt ad, hogy ez nem egy könnyen ürülő szubkultúra, amit pik-pak fel lehet térképezni. Amikor először hallottam, elfogott az az érzés, amit akkor éreztem utoljára, mikor először ismertem meg zenekarokat, és ennél kevés dolog frissítőbb. Azért mégis inkább dühös vagyok, hogyha new york hardcore-ról beszélnek, miért nem olyan zenekarok kerülnek szóba, mint a Major Conflict. A fent említett nyolcvanas évekbeli kislemezes zenekarok teóriám, rájuk nem vonatkozik. A diszkográfia lemezük teli van gyilkos számokkal. Hihetetlen intrókat és indulónak megfelelő refréneket írtak. Az oi középtempója és csordaszelleme keveredik a bukdácsolós hardcore-ral, amik nem csak magas házak között cikázva jók, hanem éjjel az ablakon kibámulva is fanzine ragasztgatás közben.

Van az úgy, hogy amit hülyeként szerettél, utálni fogod, amikor okos dolgok közelébe kerülsz, de ami tényleg jó azt megint szeretni fogod, ha végül tényleg kicsit is okos leszel. Ez az én sztorim az Agnostic Front-tal. A Gotta Go meg a Riot Riot Upstart-ot nehéz volt nem szeretni. Olyan fiatalon úgyis csak valaminek a része akartam lenni. Úgy látszik szinte tök mindegy is, hogy minek. Tetszett, hogy mutogattak az utcán, sokan, meg ugráltak, a háttérben sokan, és sokuknak volt tetoválása, csordaénekkel meg mit nem lehet eladni? Félig keménykedős volt, szóval úgy nézett ki a dolog, hogy aki ilyet hallgat, az csak tud valamit a dolgokról, amikről én még nem is hallottam. Félig meg slágeres oi volt, ami segített, hogy csúszón, mint amikor anyukám málnaszörpöt adott a kanalas gyógyszer mellé. De mind a két lemez egy töltelék a diszkográfiájukban. A szomorú az, hogy nem két jó lemez között. Tényleg ellene vagyok annak, amikor emberek eldöntik, hogy melyik zenekarnak mikor kellett volna feloszlania, de az AF-ben tényleg több tisztesség lenne, ha feloszlanak még időben. Meg Ryan-t is keserédes visszanézni a Harry és Sally-ben, azzal a tudattal, hogy ez az egész jó nő mára egy ráncos lúzer lett. Néhány színésznőnek meg kéne időben halnia. A frontnak pedig jócskán volt egy olyan korszaka, ami még ma is fenn maradna, ha kevesebb publicitással, de legalább több tisztességgel. Az első két lemez? Kurva jó! Nevetségesen rövidek, lelkességtől széteső számok. Annyira gyorsan játszanak, hogy alapzajnak hallani lehet az izgulást, ki ne essen a kezükből a hangszer. És tetszik, hogy annyira komolyan veszik magukat, miközben köztudottan elég ostoba egy társaság, hogy tudnak lelkesíteni úgy, hogy nem is azonosulok velük. Addig amíg Miret nem üvölti, hogy why am i going insane. Az annyira zseniális, hogyha utána csak szar számok lennének, akkor is annak a refrénnek a jó utóíze a fejemben maradna még napokig. Az első két lemezük egyáltalán nem kamerában mutogatós, ki ha mi nem féle a világnak fordulós mellkas felszívás. Hanem pont olyan számok összese amiket itthon hallgatnék meg a szobámban csak úgy a magam örömére titokban, nem pedig az utcán sétálva, vagy ami a legbénább, lassan haladó autóból üvöltetve.

A kései Agnostic Front-nak és a Madballnak köszönhetően annyira elidegenültem a köztudatban forgó nyhc zenekaroktól, hogy ha jól tudom Murphy’s Law-t a mai napig nem hallottam. Vagy igen, csak nem tudtam, hogy ők azok. Ugyan így a Cro-Magset is száműztem az életemből, mert kurva hülye voltam. Már ha a demóról, meg az első nagylemezről beszélünk, amik majdnem ugyan azok, és ugyan olyan jók. Mostanra rohadtul meguntam azt a zenét, amiben a tompítás a leggyakoribb módja, a gitározásnak. A Cro Mags-nél ettől mégis el tudok vonatkoztatni. Mert nem tudom, hogy ez e legkeményebb dolog a zenében, de amikor hallgatom, csak az érdekel, hogy ez a legkeményebb dolog a világon. Mert már minden mást úgyis elpusztított azzal az utópisztikus agressziójával. Bár az, hogy new yorki utcagyerekek, drogfüggő skinheadekből, yogázó krisnások lesznek, mert akkor kapnak kaját, nekem kicsit magas. De már a Bad Brainsnek is volt egy ilyen kibaszott fura spirituális oldala, amiben „hogyan legyünk sikeres üzletemberek”, önsegítő könyveket kevertek az ószövetséggel és a rasztafarizmussal.
Az első budapesti FVK az egyik legjobb koncert volt, amin voltam. Mechanikus Narancs intróval megidézték azt az utópisztikus erőszakot, amit már említetten, aztán mintha egy atombombát dobtak volna a tánctérre. Az összes háborús filmben van egy ilyen jelenet, hogy bomba robban a főszereplő mellett, megáll az idő, elmegy a hang csak áll és nézi az őrületet. Én nem ilyen voltam, hanem küzdtem magam előre, hogy egyből stage dive-oljak. John Joseph még lassan 50 felé is kibaszott kemény, ráadásul mikrofonállvánnyal. És milyen zenekar az, akiknek a demójuk brutálisabb, mint az első nagylemezük? Vicces a tagok közötti balfaszkodás, de nem kellett volna hagyni, hogy a zene kárára menjen. Ha viszont kifáradtak zeneileg, legalább vannak róluk jó sztorik. Például, hogy a Harley féle felállás egyik koncertjén Harley börtönből szabadult másod unokatesója az egyik számban egy furulya szólót nyomott.

Az Antidote egy újabb a remek példa arra, hogy ami new yorkban jó hardcore, az vagy arrogáns vagy nagyon rohadék. Így ők a tökéletes aláfestői a pszichopata gecizésnek. Az énekes torkában a metsző gyűlölet. Mintha a hangszálai rozsdás pengék lennének. Faszságokban meg a pattogó patriotizmusban ők is eléggé otthon vannak. De ezen túl a kislemeznyi számaikból egy sincs, ami nem állna meg önálló slágerként. Hihetetlen húzása van az egésznek. Emlékszem, amikor főiskolára hajnalban jártam be, hévvel, és kétszer is meghallgattam a lemezt, hogy ébren tartson. Valahogy mindig kiemelt a helyzetből, hogy már egy órája utazom azért, hogy három óráig hallgassak dögunalmas előadásokat. És csak az járt a fejemben, hogy milyen király félálomban a héven mp3 lejátszóról hallgatni ezt. Mintha lett volna nálam egy kés. Vagy bármi más ami menedéket nyújthat ebben a szívtelen világban, vagy amitől csak klassznak érzed magad. Még akkor is, ha ugyan olyan klassz vagy, mint majdnem mindenki más akinek vagy egy hobbija, amit komolyan vesz. Áh faszt a punkok sokkal jobbak, az Antidote meg hab a tortán. Egy gecitortán!
Ja és ha már az Agnostic Front olyan, mint Meg Ryan akkor az Antidote a new york hardcore Jean Seberg-je. Korszakalkotó rendező, egyik legjobb filmjében szerepelt. És csak úgy élhet a képzeletünkben, mint egy jó nő!