kiskorúak a periférián

A szeptember eddig remek. Jó hónapok voltak az ezt megelőzők is, mert érezhettem úgy, hogy belevetettem magam valamibe. És most már legalább abban sem tudok csalódni, hogy punkok nyaralni, osztálytalálkozókra és gólyatáborokba mennek. Most már mindenki otthon, vagy az egyetemi városa albérletében van, és végre pezseghet a város. Vibrál a színtér is. Folyamatosan történik valami. Nincs időnk arra, hogy vesztegessük az időnk bármivel, ami nem klassz. Szerintem ezek nagy napok, és ha így megy minden tovább be is jöhet az ígéretem, amit tettem egy lánynak egy kuka mellett, pár éve, még nyakig a kilátástalanságban, hogy 2012-re tök jó lesz magyarországon punknak lenni. Egy csomó érdekes projekt kezdődik, és rengeteg koncert van minden héten. Zenekarok alakulnak, vagy a már meglévők egyre jobbak és dolgosabbak. Az a punk hardcore, amit szeretek él és virul. A színtér pedig tele van tettre kész fiatalokkal, akiket magamban összegezve azért defekt színtérnek hívok, de ahhoz képest, hogy a mutáns hardcore az egyik kedvenc zenei műfajom, el lehet hinni, hogy ez csak egy bók vagy mi. Főleg, hogy legtöbbjükkel tényleg szívesen iszok meg pár sört bárhol.
Annak, hogy ez az ősz leginkább a koncertekről szól, van egy hozadéka. Hogy hazafele sosem sikerül időben elérnem az éjszakai buszom, és inkább sétálok, amíg nem jön a következő, mert mint mondtam nincs időnk semmire, ami nem klassz. És várni nagyon nem az. Ezért mostanában a kedvenc zenéim közé jócskán bekerült nem egy banda, amiket jó éjszaka és kicsit részegen hallgatni. Miközben nemtörődően megyek a lakásom irányába.
Észrevettem magamon, hogyha elmegyek otthonról, akkor leginkább csak olyan zenét vagyok képes hallgatni, amit úgy ismerek, hogy meg tudom különböztetni a számokat, tudok a fejemben együtt énekelni a dalokkal, és nagyjából azt is tudom, majd hogyan kell bólogatnom a következő másodpercekben. Gondolom, ez azért van, mert ha a külvilágban vagyok, az egy menedék, elrugaszkodás a valóságtól, amolyan kikapcsolódás. És olyankor néha nem árt valami biztos pont, amibe kapaszkodhatom, h esetleg kellene. A valóság, és nem csak nekem elszerencsétlenedett embernek, hanem mindenki másnak is, zárt helyekhez vagy helyzetekhez kötődik. Otthon, munkahelyek, a barátnő lakása, vagy éppen a korházak ahol születünk és meghalunk.
Egy őszi koncert után, ahonnan füst szaggal a ruháimon, kellemesen szédültre rázott fejjel és sörszaggal a leheletemben sétálok egy buszra várva, olyankor nem törődöm annyira azzal mi a biztos pont körülöttem vagy a fejemben. Mert ez a helyzet már ismerős annyira, mint a szobám oltalmazó falai. Akkor is ha, valahol tudom, bármi megtörténhet bármikor. Csak arról a hídról ne esek le, amin majdnem minden ilyen estén átsétálok. Chris Thomson és az összes zenekar kurva jó. Mennyire gyökér voltam, hogy a Fury gonosz hardcore-ja után, nem mentem tovább a ritmust tartani képtelen stroboszkóp lámpát imitáló gitárokkal mélán ricsajozó Circus Lupus-hoz. Amit mindig baromi jó hallgatni, ha sötét van és a szemüvegben hiányt szenvedő szemem, csak foltokban látja a rakpartot, ami az agyamat legalább nem is túráztatja túl. Nem az az egyetlen post-hardcore, ami így szól. De talán a legjobb. Ez az ember pedig tud válogatni, hogy kikhez csapódjon oda. A Monorchid zseniális, de még az Ignition is, amiben csak bőgőzött. A Skull Kontrol genyozva okoskodó geci punkja kirúgja minden bénán okoskodó köcsög lábát, és a szánalmasan padlón hasalók hátára vizel. Sok rossz indulatúnak nevezhető zenét hallgatok, de azok mind olyan direktül gonoszok, míg a Skull Kontrol-ék körmönfontnak tűnnek, akik csapdákat állítanak a számaikkal. Chris Thomson megmenti a perceimet, amíg a buszra várok. Gitároznak a Monorchid-ban, mintha azon múlna. Mert múlik is sok.



Szeretem ezt a periféria punkot. Az összes zenekart, akik eltérnek attól, ami csont punk. Ami csak úgy punk. Már ha van ilyen, de biztos, mert millió zenekart kerülök el tudatosan, azért mert szarok. Láttam az Urban Blight-ot, akikről azt hittem csak egy egyszerű hardcore / punk zenekar lesznek. Persze szeretek én mindent, ami punk, csak nem akarok kiégni. Ami nem egy koncertnyi zenétől fog bekövetkezni az biztos, és már a megjelenésükből is lejött, hogy nem ettől, mert ők is csak szeretetre méltóan, béna kripliknek tűntek, akik egy valamit tudnak jól, punkulni. Ment is nekik. Végig kibaszott bugis, Oi-os hardcore-t nyomtak, ami rohadt szórakoztató volt. Dühös, de megnyugtatóan az. Élveztem a fejrázás és testrángás közben becsukni a szemem és hagyni az ellenállhatatlan ütemeket, hogy vidámmá tegyenek. Olyan titkos vidámság ez, amit tudok élvezni, mert benne vagyok ebben, az egyszerű ütemekben és felfokozott tempóban. Hogy alig észrevehető emberek felmennek a színpadra és magukra vonzzák a tekintet ott. Mondták már páran zenekarokra, hogy becsukott szemmel jó hallgatni őket koncerten, azok mind ilyen elvarázsolt zenét játszottak. Az Urban Blight alatt néha összeszorult nekem is a szemem. Ez a banda csak úgy szólt, mint a természetes pop. Nem az, amitől úgy érzem magam, meg vagyok vezetve, csak mert ember vagyok. Nem csak azért tetszik, amiért a lábam kileng, ha a térdkalácsomra üt kiskalapáccsal a doktor. Másnap megnyugtatott a Blacklisted koncert is. Miközben az énekes az elveszettségét és világfájdalmát üvöltötte egy lefagyott és erősen szellős teremnek. Most persze tűnhet ő az élet császárának, miközben egy rezgő kártyavár ez az egész. Minél tovább csak egy zenekar énekese, annál magasabbról eshet majd, ha megszűnik ez az állapot. És amennyire el kéne ennek keserítenie mindenki mást is, aki egy zsákutca vége felé száguld megállíthatatlanul, annyira hat nyugtatólag, biztos valami tömeg pszichológiai mechanizmus miatt. Ők bármennyire akartak mégsem huppantak a perifériára, abban sem vagyok mondjuk biztos, hogy egyáltalán bedöntötték magukat.
A koncertből kiderült, hogy majdnem mind, egy térbe vagyuk zárva, és ha kicsit sokat terheljük magunkat ugyan azzal, arra rá lehet unni. Aki évekig csak turnézik és minden este ugyan azt a zenét játszó zenekarokat kell, hogy halljon, jó hogy elkezd más felé nézni. Én sem bírnám ezt sokáig, ha nem variálnék semmit abban, mit hallgatok. Pedig én csak a szobámban ülök. Ez nem poszt volt, de nem is áthajlás valami másba. Ez csak egy nagy gonosz, iszonyatosan hangos zajmassza lett. A menekülés hangjai, és a becsavarodás kifejezése. Amivel mindenki kezd, amit akar. Ha ők nem akarnak ahhoz ragaszkodni, hogy lesokkolják az embereket, ne csináljanak olyan zenét, ami sokkolhat. Vagy amivel nem tiszta, hogy mit is kell csinálni. Én hagytam, hogy átmenjen rajtam, és billegtesse úgy a búrám ahogy éppen sodródtak a gitárcsapkodások. Aztán hazafele nem tudtam mit csinálni magammal, mert hazahoztak autóval, ami a kényelem szempontjából jó volt, de ez csak fizikai kényelem. Az éjszakai buszon baszódás, csupa elmebeteg közt, akik nappal is uralják a várost, mint egy állandó harctér zombikkal, akik többségben vannak, de ha a filmekben is annak drukkolunk, aki még anno volt normális, és most már csak egy különc, akit a tömeg el akar nyomni, ezek a percek kellően leszedálva és hangos zenével kísérve tanulságosan szép pillanatok.
Szóval hazajöttem, és mert rohadt korán volt, elkezdtem folytatni a megkezdett rajongásom a periféria punkért. Előtte azért még meghallgattam spiccesen az új Plan Beer kislemezt, amit pont így kellett hallanom. Megmentette a korai hazaérkezés miatt félresikerült estémet. Ha én nem lehettem fiatal, aki az éjszakában üvöltözik és dobálja ki a villanyoszlopok izzóit, aznap este, akkor legyenek ők a fülhallgatómban. Tetszik, hogy tényleg a gerincét játsszák annak, ami punk, semmi cécó nélkül, ami különbözik az elkötelezettségtől és a fiatalkori lelkesedéstől. Azért olyan erős mert nagyon természetes. Ösztönszerű. Akárcsak az unatkozásom még éjfél előtt, és hogy ezt megmenteni próbálom jó zenével.
Aztán tovább mentem és meghallgattam a Nomos új lemezét. Ami egy nagyon durva elbaszott punk zene new york-ból. Ahonnan egy csomó unalmas dolog jött, mert belefeszültek abba, hogy keménynek kell lenniük, vagy túl nagy drag queen-nek. Na ez csak kegyetlenül pszichotikus. Mint az egész színtér, ami ott kezd kialakulni. A punkok visszakövetelik azt amit el akartak tőlük venni a hipszterek. A Crazy Spirit és a Natural Law is ilyen durva. Egy városban ahova gondolom, mindenki túlélni megy és elveszni. Vagy befutni és kiégni. A forgatagban lehet képtelenség volt eddig fókuszáltnak lenni, amit ezekből a zenekarokból hallok, pont az, ami a fókusz teljes hiánya, csak frusztráció van a zenébe ültetve, meglehet, hogy túléljék a túlélők városát. Azt bírom ezekben a zenekarokban, hogy a tépázottságot egyfajta sértett, gyermeki agresszióba alakítják. Ezzel klasszá téve a nagyvárosok frusztráló idiotizmusát. A túl vezért, piti csapkodást lehet itt rituálisan éltetni koszos pincékben. Ahogy fiatalok habzó szájjal tépkedik a hajukat és kaparják a mellkasuk véresre. Újra éledt a mutáns hardcore.
Nem olyan könnyű rácáfolni arra a tényre, hogy ez a színtér a fehér középosztálybeli srácok játszótere. Ezért mindig, amikor lányok megrázzák magukat és azt mondják, ez faszság, akkor érdemes rájuk figyelni. Főleg, hogy mint akiknek nincs semmi vesztenivalójuk csak arra figyelnek, hogy a zenéjük hangos, zajos és lelkesedéstől teli legyen. Olvastam egy Trash Kit interjút, amiben azt mondták, akkor is a dobra szerették volna tenni a hangsúlyt, ha a dobosuk nem is tudott a zenekar alakulásakor semennyire sem zenélni, de biztosak voltak benne, hogy jó lesz. És jó is lett. Egy, másfél, néha kevesebb percekben megtörténik mind az, amit ők jónak képzeltek el. Dúdolászás, szép számok, vagy önmegvalósító pilinszkálás. Attól álomszerű, hogy élvezhető akkor is, ha semmi alapja nincs, azon kívül, hogy a fejemben jól szól. Ellenben a Wetdog már konkrétabb, de ők meg olyan elképesztően jó számokat írnak, hogy az hihetetlen. És nincs is jobb, mint éjjel lefekvés előtt, de már a kiürült kávétól lekókadva őket hallgatni és ábrándozni azon, hogy ennél tényleg nem lehet jobb semmi.
Végre meghallgattam az Alright, This Time Just the Girls válogatást, amiről szinte semmi sem tetszett, mert mindegyik banda úgy szól, mintha meg akarnának felelni valami béna szerepnek. Ellenben a wetdog-zal, akik csak annak akarnak megfelelni, hogy kurva jó számaik legyenek. Szerintem sosem fogom megnézni a Runaways filmet önszántamból. Ha csak nem a tévé adja le, akkor legfeljebb. Talán runaways számot sem hallottam magamtól, mert nagyon nem érdekel a bugyiban előadott rádió rock. Lehet, hogy nagy hatással voltak sokakra, de a sex pistolst sem fogom azért isteníteni, mert miattuk van buzzcocks. Ha már film és punk és nők, akkor a Ladies and Gentlemen the Faboulous Stains. Biztos leírtam már de akkor is, kevés klasszabb dolog van, annál, hogy hiába futnak be, végig nem tettek mögéjük dobost és annál is kevés meghatóbb dolog lehet, amikor a nagynénjük beszél a tévében arról, hogy örül azt csinálják amit szeretnének. Talán ez az egész, amit eddig írtam arról szól, hogy tök mindegy esetleg a düh vagy jó ötletek, a magány vagy egy város zavara inspirálja az embereket, annak kell kijönnie, amit ők gondolnak. Ez nem egy tanulság akart lenni, csak valahogy teljesen így szól a The Go Team Calvin Johnson és Tobi Vail kurva jó zenekara. Akik kilenc hónapig léteztek, és minden hónapban sikerült kiadniuk egy baró kislemezt.

Ami még jó:

puerto rico flowers
distorted pony
moonhearts
sonskull
modells